Szolgálati közlemény - fontos!

A hülyeség netovábbja...
http://technet.hir24.hu/hirek/2015/02/25/google-mostantol-tilos-a-porno-a-blogokban/?fb_action_ids=895225657178655&fb_action_types=og.comments

Mivel közvetlen értesítést nem kaptam, remélhetőleg az a néhány gif a korábbi időszakból nem szúrt nekik szemet, mint ahogy videó vagy a szövegben megbújó néhány sikamlósabb rész sem. De sosem lehet tudni... ezért kérek mindenkit, aki szívesen olvasna majd tovább (és vissza :) ), mentse el az e-mail címet és jelezzen, ha eltűnne a blog március végén. Akkor valószínűleg én is költözni fogok, az új címről pedig értesítést tudok küldeni nekik is.

De egyelőre még nincs pánikhangulat. Levél még nem jött. Csak azért borzongok, mert van olyan ismerős blog, akit bezárnak, ha nem szerkeszti át a tartalmát. Évekre visszamenőleg! És köze nincs a pornóhoz... Mondom, a hülyeség netovábbja, de egyelőre még ők az erősebbek.

ja, és a levélcím: lassukeringo@gmail.com

Puszik!

Búcsú...szerűség

Nehéz bármit is írni most, hogy ez a történet véget ért. ... 2010-ben szaladtak ki az első sorok az ujjaim alól – nem mesélem el újra, hogy kinek a hatására történt ez így J - és 2011. márciusában vettem a nagy levegőt, hogy ezeket az írásokat megosszam másokkal is. Azóta ez napi program volt... írni vagy csak utána járni dolgoknak, apró, színes részleteknek, de a gondolataim nagyrészt ezekben a kis álomvilágokban jártak. Majdnem harminc különböző írás. El sem hiszem. 

Idővel megpróbálkoztam más témákkal is, a nagy szerelem: Velence adta az ihletet és a kutatni valót. Újra itt népszerűsítem kicsit annak, aki esetleg még nem hallott róla: a Facebook-on van egy Velencei történetek című oldal, ott lelhetők fel ezek az írások. És egy másik, a Velencei olló, ahol nem a képzeletem szárnyalt, hanem azokat a tudnivalókat osztottam meg, amiknek a nyomára akadtam keresgéléseim során. 

De az igazi írás a Lassúkeringő blogé maradt. Mostanra azonban úgy érzem, kezd kicsit kényszeredetté válni a megtöltése tartalommal, ezért úgy döntöttem, egy időre önkéntes száműzetésbe vonulok. A blog nyitva marad, a régi történetek várnak minden új érdeklődőt, vagy azokat, akik – hozzám hasonlóan – néha szeretnek visszaolvasni.

Nem ígérek semmit! Az ugyanis megint egy új határidőt jelentene, amihez egyre nehezebben tartom magam. Muszájból meg nem lehet írni. Értelme legalábbis nem sok lenne. Tudom, hogy voltak köztetek, akik kitartottak a végsőkig, de van statisztika a blogon, tudom azt is, hogy megcsappant az érdeklődés. Próbálom hitegetni magam, hogy csak a FB-megjelenés miatt csökkent itt a forgalom, de hát ennek tulajdonképpen számos oka lehet, igyekszem is nemcsak magamra venni kritikaként, de nyilván abban is lenne igazság. Bár, így utólag... nincs egyetlen sor sem, amit megbántam volna, hogy leírtam és megosztottam veletek, vállalom ezeket a történeteket, amiket veletek együtt éltem meg én magam is. 

Szóval és tettel ... most elhallgatok egy időre – még magam sem tudom, mennyi időre. Aki pedig nem feledkezik meg rólam és a blog címéről, idővel felleshet ide, mert annyira azért ismerem magam, hogy tudjam, ha egyszer már erre az útra léptem, nem lehet egyetlen mozdulattal lezárni ezt sem. Tehát még egész biztosan jelentkezni fogok.

Történetek formálódnak bennem, legalábbis az első képek, amik aztán vagy végig mennek a maguk útján, kerek egésszé formálódva, vagy megmaradnak vázlatként egy eldugott fiókban. Most nem erőltetem a megírásukat, hátha, egy kis szünet késszé érleli őket vagy éppen szül néhány újat.

Köszönöm, hogy velem együtt éltétek meg ezeket a kis kalandokat, hogy együtt üldögélhettünk a rózsaszín felhők peremén. Jó dolog ez, mondjon bárki bármit! Éppen elég küzdeni való van a való életben, kell egy kis álmodozás! Mellesleg ez is oka annak, hogy most egy időre csendben maradok. A közvetlen környezetemben túl sok betegség, nehéz érzelmi helyzet bonyolódott, és ezeket óhatatlanul beleírtam a történeteimbe. Azok pedig a tőlem elvárt boldog végkifejletig bejárták ezeket a nehéz utakat és élethelyzeteket, pedig nyilván nem tudatosan kerestem a nyilvánosságban segítséget, hogy megéljem, feldolgozzam ezeket. Ez egy idő után az olvasóknak is megterhelő lehet, úgyhogy egy kis hallgatással próbálom eltávolítani egymástól a valós és a képzelt világot. 

Még egyszer, köszönöm, hogy itt voltatok velem, hogy követtétek a hőseim életét... még ha csak ritkán is éreztétek szükségét, hogy erről beszámoljatok nekem néhány hevenyészett sorban. Azok azért hiányoztak! 

Nehéz úgy búcsúzni, ha a szívem mélyén nem is szeretnék igazán, de... akkor azt írom: „Jövőre” (ezt azért nem kell szó szerint venni J ), veletek, ugyanitt! Ha szerettétek ezt az oldalt, akkor havi egy kattintást megér. Előbb-utóbb folytatódni fog! Ennyit bizton megígérhetek!

Puszi és ölelés mindenkinek! Jutka

A családban marad - 19. - Befejező rész

Egy év múlva

Paul Denfort megigazította a szemkötőjét. Eltelt néhány hónap, mire ő is úgy látta, igazán vagány darab. Pontosan olyan selyemből készült, mint a szmokingja reverze. Régen volt már ilyen elegáns, az utóbbi időben farmerben, kockás ingben élte az életét, mint valami helybéli favágó. Szinte idegen volt most a régről ismerős sötét szmokingban. A tükörben egy pillanatra elmerengve nézte az arcát, amely vékonyabb volt, mint valaha, a kötéstől egészen karakteres, de a bőre egészséges színű. És ez volt a legfontosabb! Eszébe sem jutott elkiabálni a dolgok jelenlegi állását, de elvesztett szemétől eltekintve egészségesnek érezte magát. Mostanában már a lelkét is, mert nem érezte a kezdeti hetek, hónapok megcsonkítottságtól terhes szégyenkezését. Könnyebb volt lelkileg hozzáedződni a látványhoz, mint azt valaha is képzelte volna. Az első, puha, fekete leheletvékony bőrből készült szemfedőt Rebeccától kapta, talán azért is nem vágta a betegszoba másik végébe hirtelen indulatból. Megtanulta, mégpedig a saját tinédzser lányától tanulta meg, hogy meglássa a dolog humorosabb oldalát. Mert igenis volt neki, csak erő kellett a felfedezéséhez. És Rebeccától megkapta ezt az erőt.

A maga módján Judith támogatását is a magáénak tudhatta, a volt felesége tartózkodóan ugyan, de segítőkészen mellette állt; de aki miatt végképp összekapta magát, az egy csinos asszony, Monica Conway volt. Már a kórházban meglátogatta. Tanulságos látogatás volt mindkettőjük számára, és váratlanul, de viszonzottan fellobbanó érzelmek egész tárháza. Aztán az asszony elhagyta a betegszobát, ő pedig beköltözött, de a betegségével célt adott a nőnek, aki már nem gondolt többé arra, hogy a halálba vezető könnyebbik utat válassza. Vele maradt és átsegítette a félelmein, a legnehezebb napjain. Felületes szemlélő azt mondhatta volna: szerelem volt ez az első látásra, de ez sokkal több, sokkal mélyebb volt. Valami megnevezhetetlen űrt töltöttek ki egymás életében. Még életében nem beszélgetett ennyit... senkivel, még a volt feleségével sem. Monica mintha valami gátat szabadított volna fel benne, meghallgatta és cserébe őszintén mesélt önmagáról is. Mindketten adtak gondolkoznivalót bőven a másiknak, s alig bírták kivárni, hogy egy újabb találkozáskor beszámolhassanak egymásnak a következtetéseikről. Felszabadító ismerkedés volt ez, aminek egyenes folytatása volt, hogy a kórházból kikerülve már közösen keressék meg ezt a házat, ahol azóta is éltek. 

A cégét valóban eladta Washingtonban, de nem kapkodott, megkapta érte a reális piaci árat és a tömött bankszámla láttán eszébe sem jutott szórni a pénzt. Vett egy házat, egyetlen négyzetméterrel sem nagyobbat, mint szükséges lett volna, berendezkedett, és Monica segítségével belekezdett a könyve megírásába. Az évek tapasztalatai bőven szolgáltatták a témát, az asszony gördülékeny stílusa pedig fogyasztható formába öntötte. Az asszony most is itt volt mellette, mint az eltelt hónapokban mindig, és ez a közelség mindkettőjüknek biztonságérzetet adott. Nem volt szükségük házasságlevélre, hogy tudják, társra találtak.

A kongresszusi vizsgálóbizottság nem találta vétkesnek Monicát a férje üzelmeiben, így a válóper lebonyolítása az asszonyt egyszerre szabadította fel lelkileg és jogilag. Asszonytartásra perelte a férjét, egyébként pedig mindent ott hagyott, ami valaha a közös életüket jelentette. Paul-lal élt a házban, minden elköteleződés nélkül, olyan háziasszonyként, mint amilyen élet elől annak idején megszökött. De egyetlen pillanatig sem bánta meg. Rengeteget fáradozott azon, hogy Steve lassan, hosszú beszélgetések eredményeként ha nem is a fia, de nagyon jó barátja lett, közeli kedves ismerős, akivel őszinte lehetett, és aki a héten elhozta bemutatni neki a barátnőjét. Már régen érzett ilyen elégtételt. Tisztában volt vele, hogy sosem teheti jóvá azt az ifjúkori ballépést, de ez egy biztató apró jel volt, hogy mégsem kell teljesen idegenként leélni az életüket itt egymás mellett, ebben a kisvárosban. Amikor elmentek, könnyek futottak végig az arcán, de ezek a könnyek a boldogság könnyei voltak. 

Ma pedig ünnepre készültek mindannyian. Jim és Judith esküvőjére, amire a két érintett olyan ráérősen készülődött az elmúlt évben, mintha a világ minden ideje az övék lett volna. Igaz, ez a papír nem sokat változtat az életükön, hiszen már hónapok óta turbékoltak abban az új házban, ahova nem sokkal karácsony után költöztek. A férfi első feleségeként furcsa érzés volt figyelemmel kísérni az életüket, de nem érzett féltékenységet egyetlen pillanatig sem. Hiába írtak alá egyszer régen egy házasságlevelet, amelyen Jim és az ő neve állt, most nem érzett mást, mint vidám várakozást egy kedves kis ünnepség miatt. Judith olyan vicces volt, ahogy felnőtt, érett nőként úgy készülődött, mint egy bakfis. Lánybúcsút tartottak hármasban, Becával. Néhány pohár pezsgő után a lány mesélt neki arról, hogy kuszálta össze a szülők életét a nagy vallomásával. Judith pirult, mint egy szűzlány, ő meg úgy nevetett, még a könnye is kicsordult, elképzelve Jim megrökönyödését, ahogy zavarba jön egy diáklány szerelmétől. Aranyos jelenetnek látta, ami láthatóan nem zavarta meg a felnőttek egymás iránti érzéseit. Ha érzett is halvány irigységet, amiért a volt férje esélyt kapott egy boldog családi életre, az csak addig tartott, amíg a menyasszony volt férjére nem nézett. Paul Denfort csendes kitartással hódította meg őt, szavaival és a kedvesnek kijáró gesztusaival feledtetve az Alistair-rel való válás gusztustalan részleteit, és az apró szépséghibát, amit Paul szemműtétje jelentett. Nemcsak biztonságban érezte magát a férfi mellett – nem véletlenül volt a biztonságtechnika elismert szaktekintélye -, de régi, már elfeledettnek hitt érzéseket hívott életre benne, és ő élvezte, hogy újra él.

Kacéran megfordult, hogy Paul felhúzza ruháján a cipzárt. A férfi mint mindig, most sem feledkezett meg róla, hogy ujjai cirógatásával borzongató ösvényt ne keltsen életre az asszony érzékeny bőrén. Egymásra mosolyogtak a tükörben, aztán egymásba karolva a kocsihoz mentek. Ideje volt indulni.

*

Judith rojtosra csipkedett egy finom zsebkendőt az izgatott várakozás alatt. Egész éjjel nem tudott aludni, így aztán túl korán kezdett készülődni és most úgy érezte magát, mint akinek tűkön ülve kell kivárnia az indulás időpontját. Éjszaka az álom elkerülte, ült a nappaliban, hallgatta Rebecca nyugodt lélegzését a nyitott ajtón keresztül, Jim és a fia mocorgását a vendégszoba felől, és ujjai szinte megállás nélkül túrták Roy puha bundáját. A kutya mintha megérezte volna nyugtalanságát, egyetlen pillanatra sem tágított mellőle. Egy évvel ezelőtt úgy fogadta be a jószágot, hogy csak addig maradhat, amíg a gazdája elő nem kerül. Aztán úgy alakult, hogy már azon drukkoltak mindannyian, nehogy bekopogtasson érte valaki egy szép napon. Az életük része lett, ahogy kedves lényével egyaránt fogadott el volt és leendő családtagokat. 

Nem volt minden pikantéria nélküli a helyzet, ami kialakult körülöttük, de egyikőjük sem csinált ebből problémát. Mindenki tisztában volt a maga érzelmeivel és nem keresett regényeket ott, ahol az nem létezett. Szerencsés helyzetben voltak, mert felnőtt gyerekeik már megértették, hogy az élet néha hozhat ilyen meglepő fordulatokat, és a maguk módján elfogadóan alkalmazkodtak. Steve egy csoporttársnőjében rátalált a nagy Ő-re, aki képes volt rábírni, hogy egyetlen lány szerelmével beérje, Rebecca pedig ápolta a kapcsolatát Kevinnel a távolból. Most éppen nagy szervezkedésben voltak, mert együtt jelentkeztek egy főiskolára, távol mindkettőjük szüleitől. Elég eltökéltnek tűntek, hogy az ősök ne csak a döntésük buktatóit lássák, de a reményteli jövőjét is. 

Jim továbbra is kedvelt tanára maradt a középiskolának, de a diáklányok már nem hozták zavarba sem őt, sem önmagukat a rajongásukkal, amióta egy fiatal testneveléstanár kezdett dolgozni az intézményben. A férfi most elégedetten nézett végig magán a tükörben, ahogy frissen borotválkozva, ezüstszürke öltönyében, minden kiegészítő darabbal egyre közelebb került az elegáns vőlegény képéhez. A háta mögül Steve nézte a készülődését, aki halvány grimasszal reménykedett benne, hogy a mai nappal véget ér végre az apja izgatottságtól zűrös zavarodottsága. Időnként már attól tartott, hogy az apja nem is akarja ezt a házasságot, de olyankor elkapta egy-egy érintését vagy pillantását, amit Judithra vetett, és megnyugodott. Az apja boldog, csak éppen még el sem meri hinni, hogy annyi magányos év után révbe érhet az élete. Fél évvel ezelőtt eladták a lakást, mint ahogy Judith is megvált a magáétól és összeköltöztek egy kedves kertvárosi házban, mely elég nagy volt ahhoz, hogy mindannyiuknak megmaradjon a személyes élettere. Nem is volt olyan gáz Rebeccával együtt élni, mint ahogy tartott tőle, tényleg olyanná vált számára, mint egy húg, aki sosem volt, és akire nem is tudta, hogy ennyire vágyott. 

Judit pedig maga volt az „anya”, bár sosem szólította annak. De mindent megadott Steve-nek, amilyen kép őbenne élt az anyai szeretetről. Monica a maga módján elfogadtatta mindannyiukkal a helyzetet, hogy ott él a közelükben, kedvelte is a társaságát, de aki számára a gondoskodást jelentette, az mégis csak Judith maradt. Még élénken emlékezett az első vacsorára, amit ebben a házban költöttek el négyesben. A bútorok még nem érkeztek meg, mindannyian a parkettára terített pokrócokon heverésztek, mintha csak egy pikniken lennének az erdőben, miközben odakint hullt a hó. Nem volt semmijük, mégis Judith ünnepi lakomává varázsolta a szükség teremtette alkalmat. A karácsonyt még a régi lakásban töltötték, aztán az események felgyorsultak és hirtelen itt voltak, kiszolgáltatva egy új élethelyzetnek, amely mindannyiuk számára ismeretlen volt még. Együtt élni másokkal, osztozni a fürdőszobán, konyhán, az esti tv-műsoron, feladatokon… Izgalmas felfedezés volt ...magukról, másokról, egy fogalomról: a családról, amiben még meg kellett tanulniuk eligazodni. De tetszett nekik a kihívás, és észre sem vették, hogy néhány hét alatt valóban igazi családdá kovácsolódtak. 

-Mehetünk? – nézett kérdőn az apjára, aki hol meglazította, hol szorosabbra húzta a nyakkendőjét idegességében.

-Judith elkészült? – krákogta a férfi, és úgy nézett a szomszédos falra, mintha szuperképességei egyikeként átlátna a téglákon és ott állna előtte az a sugárzóan szép nő, aki ma hivatalosan is a felesége lesz.

-Megnézem. – mosolyodott el a fiú és kilépett a vendégszobából, ahol az apja készülődött. Judith a nagy szülői hálót kapta erre a napra és Steve elvigyorodott, ahogy Rebecca bukkant föl a szemeit forgatva.

-Hiszti a köbön? – nézett rá együttérzően,mire a lány megvonta a vállát.

-Én nem értem, minek csinál ekkora ügyet belőle. Fél éve együtt élnek, de most úgy készülődik, mintha az apád még nem látta volna harisnyában. Most éppen egy nemlétező foltot kellene eltüntetnem a szoknyájáról, de már kétszer fésültette újra magát. Igazán ideje lenne már indulni!

-Még nem öltözött fel? – vakarta meg a fejét a fiú.

-Dehogynem. Már egy órája mást sem csinál, mint feláll, leül, elzavarja Royt, hogy összeszőrözi, aztán visszahívja, hogy a simogatásától nyugodjon meg. Jobban jártak volna, ha korábban mennek oda a városházára. Hátha apáék már ott vannak, aztán legalább rajtuk vezetnék le a feszkót, nem rajtunk. …Szerintem szólok neki, hogy indulás van, akkor legalább már nem talál ki mindenféle hülyeséget foltokról és kihullott hajtűkről. 

-Oké, akkor showtime! – vigyorgott a fiú és benyitott az apjához, aki vett egy mély levegőt és megindult feléje.

Judith kétségbeesve nézett a lányára, amikor az szólt, hogy ideje indulni. Annyira várta ezt a napot, de fogalma sem volt róla, hogy ennyire izgulni fog. Az okát sem értette igazán, de a gyomra helyén pillangók százai repdestek most még céltalanul, és ez a rajzás majd megbolondította. Amikor kilépett a szobából és megpillantotta a férfit, akihez hamarosan feleségül készül menni, akkorát nyelt, hogy azt még a váratlanul elcsendesült nappaliban is hallani lehetett. Még sosem látta Jimet ilyen elegánsnak, és az öltönye épp csak egy árnyalatnyit volt sötétebb, mint az ő kosztümje, amit reményei szerint meglepetésként csináltatott a nagy alkalomra. Mégis, mintha ugyanannál a szabónál rendelték volna az anyagokat. 

-Szia! – lehelte megilletődötten és elégedetten a férfi szeméből sugárzó elismeréstől. A két gyerek a háttérből figyelte őket, s bármennyire is nevetségesnek érezték, hogy felnőtt emberek így megkergüljenek egy városházi esketéstől, azért megérintette őket is a pillanat nagyszerűsége. Ez nem egy józan ésszel kötött társulás lesz, hanem ugyanolyan szerelmi házasság, mint amilyenben – reményeik szerint – egyszer nekik is részük lehet, és amelyről eddig azt hitték, csak a fiatalság kiváltsága. Irigyelték kicsit a két felnőtt boldogságát, aztán a nappali felől felbukkant Kevin és Theresa, hogy a párjaikhoz csatlakozzanak, ezzel pedig helyére került minden a levegőben szárnyaló érzelem. Kevin a lány kezébe nyomta a menyasszonyi csokrot, melyre az ő feladata volt vigyázni, és Beca szégyenlős mosollyal adta az anyja kezébe a gyöngyvirágokból kötött formás kis csokrot. Theresa pedig egy apró kitűzőt erősített fel remegő ujjakkal Jim öltönyére, aztán mindannyian egymásra vigyorogtak és kisoroltak a csalódott négylábú mellett az ajtón. Roy nem tarthatott velük, és ez kétszeresen is fájt a hűséges ebnek, mert érezte, hogy ez a sok kétlábú most igazán ünnepélyes hangulatban van. Az ünnepélyes hangulat ebben a családban pedig általában finom falatokat szokott jelenteni.

*

Néhány órával az ünnepélyes igenek elhangzása után a Jepp vonóhorgára kötött konzervdobozok csörömpölve csapkodtak a kocsi mögött, ahogy az erdő mélyén megbújó faházhoz vezető úton haladtak. Judith arra gondolt, talán okosabb lett volna leszedni őket, amikor letértek a főútról, mert az erdő vadjai aligha értékelik ezt a zenebonát, amivel felzavarják a lombok nyugalmát. Vermont szeptemberben is az egyik legszebb állama ennek a hatalmas országnak! – sóhajtott James Morrison elégedetten, ahogy a főútról letérve a korai ősz máris ezernyi színében pompázó erdei útra kanyarodott az erőteljes, négykerék meghajtású kocsival. Az idén késő nyáriasan enyhe szeptemberük volt, a fák még alig hullajtottak el a nyári szárazságtól megsárgult levélruhájukból, így most még teljes pompájában tárult eléjük a hegyvidék erdősége. Jól eső merengésébe kis izgalom vegyült, ahogy a nászútjára sietett, és szótlanul, ígéretekkel teli szenvedéllyel megszorította a mellette ülő csendes nő kezét, aki néhány órája már a felesége volt. Az esketést követő vacsorán fogadták a családtagjaik, barátaik és ismerőseik gratulációit, felbontották az ajándékokat, megnyitották a táncot, aztán már csak az alkalmat lesték, amikor megszökhettek a saját esküvőjükről. 

Judith belekapaszkodott a meleg férfikézbe, és elmosolyodott, ahogy a lemenő nap fénye megcsillant a gyűrűjén. Mrs. Morrison lett. Alig tudta elhinni, hogy mennyi minden változás történt az életükben az eltelt egy évben. Mindkettőjük múltja előtört a homályból, de ez mégsem pusztulást hozott a kapcsolatukra, sokkal inkább megerősítette azt, és mintha még Jim döntéseit is megsürgette, megerősítette volna. Ő a maga részéről már azon a napon erről a percről álmodozott, amikor a férfi a kávézóban mellé ült és beszélgetésbe bonyolódtak. Már akkor érezte, hogy az élet tartogat még a számára örömet és boldogságot.

A visszapillantó tükörben már nem látta a többiek kocsijait, Steve kis bogarát és Paul Land Roverét, akik nyilván rövidke előnyt adtak nekik, és ő el is volt tökélve, hogy kihasználják ezt a lélegzetvételnyi magányt kettesben. A tisztás mélyén már látszott a faház és mögötte, a fák lombja közt megcsillant a tó nyáron is jéghideg vize. Tökéletes hely lehetne elbújni az emberek elől, mint ahogy el is bújtak jónéhányszor az eltelt években. Most kicsit sajnálta, hogy hamarosan utoléri őket a vidám társaság zajongása és nyüzsgése. 

-Csak holnap jönnek a többiek. – szólalt meg Jim, kitalálva a gondolatait és ő a meglepettségtől kissé elnyílt szájjal, de szemében felszikrázó örömmel nézett vissza rá. –Tudod, nem akartam, hogy lássák, hogy már nem tudlak olyan könnyedén átcipelni a küszöb felett, mintha húsz évvel fiatalabb  lennék. – kacsintott rá a férje és Judith megkönnyebbülve elnevette magát. Még soha nem volt oka megkritizálni a férfi kondícióját.

-Köszönöm! – suttogta boldogan, és Jimnek nem kellett elmagyarázni, hogy a lopott, kettesben tölthető óráknak örül a felesége. Ő maga is így érezte, ezért is szervezte át kicsit a programot. A családban senki nem emelt ezért kifogást. Majd jönnek holnap, vidáman, zajosan, kutyaszőrösen, de a ma este, a ma éjszaka még csak kettőjüké. Ahogy ez nászutasokhoz illik.

VÉGE!

A családban marad - 18. rész

Paul keze reszketett a takarón, ahogy az ablak felé fordulva beszélt, mintha csak el akarná raktározni magában az utolsó napsugarakat a rá váró hosszú, sötét időszakra.

-Fogalmam sincs, mit csináljak. Ha Tara mellettem lenne, ha megszülte volna azt a fiút, akit ígért, lenne miért küzdenem. De eldobott az első ijesztő hírre. Néha úgy érzem, nem is a betegség tudata visel meg, sokkal inkább a csalódás. Sosem hittem volna, hogy így megyek el, ráadásul tök egyedül. Néha az jut eszembe, vajon nem ez-e a büntetésem, amiért elhagytalak titeket. ...Arra gondoltam, ha a műtét nem sikerül, nem kéne gondokkal terhelni az örököseimet. Pénzzé teszem az egész vállalkozást. Rebeccának ne mondd el, mert egy gyereket csak megzavarna a tudat, hogy egy vagyon hullott az ölébe, de ő visz mindent. A céget úgysem vinné tovább, a pénzzel meg azt csinálhat, amit akar. 

-Paul! Még ne sirasd el magad! – csattant fel az asszony. –Ez nem is te vagy! Ennél sokkal kisebb ügyekben bulldogként vetetted magad a megoldás nyomába és addig nem nyugodtál, amíg meg nem oldottad. Az orvos szerint most is jók az esélyeid a műtéttel, különben nem javasolta volna. Ha már értelmetlen lenne, hidd el, ő sem hitegetne.

-Meglep, hogy ilyennek láttál. – sóhajtotta a férfi. Amióta az első laborleletet a kezébe fogta, Judith szavai voltak az elsők, amik egy kis reményt öntöttek belé. Furcsa volt, hogy pont a volt felesége, ... akit ő tulajdonképpen csúfosan cserben hagyott évekkel ezelőtt... pont ő áll ki mellette és próbál lelket önteni belé. 

-Paul! Mint férj leszerepeltél, de sosem tagadtam, hogy tökéletesen megfelelő ember voltál a munkádban. Senki sem csinálhatta volna jobban.

-Nem is tudom, mikor mondott nekem valaki ilyen kedveset – mosolyodott el kesernyésen a férfi. –Még amikor a díjat kaptam, az Év Ígéretes Vállalkozója címet, akkor sem mondtak ilyen hízelgő véleményt rólam. Tőled pedig végképp nem vártam.

-Meg kell adni a királynak, ami jár neki. – kacsintott Judith tettetett jókedvvel. Kezdte fárasztani ez a látogatás, szeretett volna már a hotelszobájában magára maradni a gondolataival, döntéseket hozni és azokat a döntéseket lehetőség szerint megbeszélni valakivel, aki ismeri őt, és aki el tudja képzelni, mennyire össze van most zavarodva. Paul bizalma, a hirtelen jött barátságossága... nem volt naív, tudta, hogy a betegség nélkül eszébe sem jutott volna a férfinak. Most ő a jó öreg bútordarab, amelynek a kényelmén nosztalgiázik a férje. Egyszer csak felkapta a fejét, ahogy Paul szavaiból valami ijesztően felkavaró kezdett kibontakozni:

-Átküldetem a leleteimet a burlingtoni kórházba, és még a héten én is odamegyek. Ott szeretném végigcsinálni, mert itt egyedül képtelen lennék. Nem baj?

-Dehogy! – hebegett Judith. –De mégis hogy gondolod?

-Kiveszek egy szállodai szobát, és ha segítesz... és ha lesz még értelme ... keresek egy házat. Az internet korában nem olyan nagy varázslat a távolból lebonyolítani a dolgokat. És éppen eleget fizetek az ügyvédemnek és a könyvelőmnek, hogy nélkülem is lebonyolíthassák az egészet.

-Az jó, ha ilyen bizalommal vagy irántuk. – nyögte ki zavarodottan az asszony. Erre a fordulatra még véletlenül sem gondolt. Szóval Paul az utolsó időket a lánya közelében akarja eltölteni. Tulajdonképpen nem róhatja fel neki. Csak éppen kicsit megbonyolítja majd az életüket, de hát nyilván ez az a helyzet, amikor túl kell lépjen a régi sérelmeken és az erejéből telően segítenie kell. 

-Ne haragudj, elfáradtam. – hunyta le a szemét a férje és Judith egy megriasztott őz gyorsaságával állt fel.

-Persze, pihenj csak! Ha úgyis Burlingtonba jössz, akkor én vissza is megyek. Nem akarom Becát éjszakára magára hagyni és még épp elcsípem az esti gépet. Hívj fel, ha valami segítségre van szükséged, szállásfoglalás, ilyesmi... Becának mennyit mondhatok el ebből az egészből?

-Mondd el neki! Jobb, ha tőled tudja meg. – nézett félre a férfi és Judith keze ökölbe szorult. Gondolhatta volna. Paul már megint a  nehezét az ő nyakába varrta. Addig csűrte-csavarta a szót, amíg állhat ő a lányuk elé és közölheti vele a rossz hírt. Apuci meg majd learatja a gyermeki félelem puszikba és aggódó ölelésekbe formálódó jeleit. Régen is így volt, semmi sem változott, és ugyanúgy felbosszantotta, mint korábban; de az sem változott, hogy nyelt egyet és teljesítette a férje kérését. Hiszen lehet, hogy az utolsók egyike lesz.

*

-Istenem, de jó, hogy itt vagy! – ölelte magához Jim az asszony fáradt alakját. –Szóltam Becának, hogy jössz, kijövök eléd. Úgyhogy van egy kis ideje, hogy kidobja a haverokat, ha esetleg bulit szervezett, de nem hallottam a háttérben nagy ricsajt. – kacsintott Judithra, miközben aggodalmasan megsimogatta a nő arcát. Ez a washingtoni kirándulás minden lehetett, csak könnyű nem.

-Ne siessünk haza! – ült be az első ülésre az asszony, s miközben Jim megkerülte a kocsit, arra gondolt, ez egy tökéletesen teljesíthető óhaj.

-Mennyire súlyos? – ült be és a biztonsági övvel nem törődve már ki is hajtott a járdaszegély mellől.

-Nem lehet tudni. Az biztos, hogy az első műtét során el kell távolítsák az egyik szemét. Az idő dönti el, hogy ezzel megálljt mondanak-e a kórnak, vagy később sorra kerül-e a másik is. Nem hiszem, hogy hiúsági kérdést csinálna belőle, sokkal inkább abban nem hisz, hogy ennyivel megúszhatja a dolgot. Tara elhagyta, így aztán magára maradt és a csalódás a betegséggel karöltve kiölte belőle a küzdőszellemet. ... Azt találta ki, hogy eladja a céget, és ... ideköltözik Burlingtonba. – bökte ki a lényeget az asszony. Jim bólogatva váltott sávot.

-Világos, nem akarja egyedül végig csinálni. Itt pedig mégiscsak itt van a családja. Ti mellette álltok a legnehezebb időkben. Érthető.

-Mi már nem vagyunk a családja! – csattant fel Judith. –Jó, Beca a lánya, de én már nem vagyok a felesége. Nem is kéne szánalmat éreznem iránta. Ő sem érzett, amikor fogta magát és lelépett. – szipogott halkan. Egész repülés alatt ezen járt az agya. Hogy vajon tényleg csak ekkora szíve van, hogy még mindig képes aggódni azért az emberért, aki a poklot járatta meg vele; vagy ne adj isten, még mindig ott bujkál a szíve mélyén egy alvó szikra, amely csak arra vár, hogy az együttérzés lángra lobbantsa. Nem akarta ezt!

Jim egy hirtelen manőverrel lekanyarodott a főútról és néhány kis zegzugos utcán végig suhanva megállt egy olcsó kis szálloda előtt. Judith összevont szemöldökkel nézett fel a homlokzatra, ahol a hiányos neonfelirat hirdette a hely nagyszerűségét.

-Gyere, eszünk valamit! Isteni a konyhájuk. – szállt ki Jim és a kocsit megkerülve kinyitotta az asszony előtt az ajtót.

-De Beca... – kezdett volna halvány tiltakozásba, mire Jim a szemeit forgatva a karjába fűzte a nő kezeit.

-Beca nem fog éhen halni. De ha nagyon aggódsz, vihetünk neki valamit.

Judith engedett. Ha a férfi még házhoz szállításban is gondolkodik, akkor eszébe sem jutott felcsábítani őt a ház valamelyik olcsó, futó szerelmek illatát hordozó szobájába. Nem mintha ellenére lett volna maga az ölelkezés, csak éppen a hellyel nem volt kibékülve. Az étterem azonban meglepően hangulatos volt, az étlap egyszerű, de Jim esküdözött, hogy a séf érti a dolgát. Megrendelték a könnyű vacsorát, aztán kezüket összekulcsolták a terítőn. 

-Összezavarodtál. – jelentette ki a férfi. Judith úgy döntött, nem helyesel és nem tiltakozik, kivárja, hogy miből vonta le a másik ezt a nagyívű megállapítást. Ami egyébként elég helytállónak tűnt. –Ismerem az érzést. – vallotta be halkan a férfi. –Amikor bent járok Monicánál, és látom, hogy Steve szíve vérzik a nőért, aki a világra hozta, az én szívem is megtelik kétségekkel. Hogy talán túlságosan önzően ítélkezem. Eltekintve az ő akkori árulásától, az életem kiegyensúlyozott volt, boldog a fiam mellett. De mielőtt túlságosan szentimentálisra venném a figurát, mindig eszembe jut az a zokogó kiskölyök, akinek én próbáltam pótolni az anyai ölelést. Már nem tévesztem össze a szánalmat a szerelemmel. Azt az érzést megölte bennem már régen. Bármi is ébred bennem, annak nincs köze már regényes érzelmekhez.  De elég erősnek érzem magam ahhoz, hogy a közelünkbe engedjem, s még így is megőrizzem a magam életét. Sosem hagynám, hogy közénk álljon. … És azt hiszem, most te is ennek a felismerésnek a korai szakaszán mész keresztül.  Persze, nem tudhatom, lehet,hogy Paul nem sebzett meg olyan mélyen, mint engem Monica, úgyhogy téged még állíthat döntés elé… - halkult el a végére. 

Judith megszorította a kezét, és ujjait gondosan összefűzte a férfiéval. Jimnek nem kell attól tartania, hogy a Paul iránti szánalma újra megnyitná előtte a szívét is. Nem. A szívét már betöltötte egy új érzés, egy új szerelem, amit ez iránt a kivételes érzékenységű férfi iránt érzett. Rebeccáért késznek érezte magát a segítségre, de már csak ez volt minden, amit a volt férjének nyújthatott.

*

Néhány nap múlva éppen kiléptek a sebész professzor szobájából, amikor Jimmel találták  szemközt magukat. Némi zavart feszélyezettség után Jim szólalt meg:

-Hello! Mondanám, hogy örülök a találkozásnak, de kórházban az ember ritkán érez örömet emiatt. Judith mesélte, hogy műtét előtt áll. Hartwig professzor az egyik legjobb a szakterületén, úgyhogy nyugodtan rábízhatja magát.

-Szintén valami egészségügyi gond? – nézett rá a másik férfi, némi nehezteléssel, amiért Jim Morrison láthatóan a legjobb formáját hozta.

-Nem. A volt feleségemnél voltam látogatóban. Monica nehéz időszakot él meg és egyedül van ebben a városban, úgyhogy …

-Monica? Morrison? – kérdezte Paul, mire a másik férfi szinte összerázkódott, mint aki még a gondolatát sem tudná elviselni, hogy a nevét viselje egy asszony, akitől már elvált.

-Nem. Monica Conway. – helyesbített automatikusan Jim, mire Paul felkapta a fejét.

-Conway? Hiszen akkor őt ismerem! Legalábbis ott voltunk néhány partyn mindketten, ahol bemutattak minket egymásnak. A férje valami washingtoni nagykutya, ha jól emlékszem.

-Hát, a férjének éppen nehézségei vannak, úgy tudom. – húzta el a száját Jim. Meglehetősen ellenszenvesnek érezte Paul rajongását a washingtoni nagykutyák iránt. Mintha a pénz és hatalom valami erkölcsi fölényt is jelképezne. Monica példája volt a bizonyíték rá, mennyire nincs ez így. 

-Hát, amennyire én tudom, válófélben vannak, bár a dolog még nem hivatalos. – hűtötte le a másik férfi lelkesedését, de Paulnak ez mintha csak olaj lett volna a tűzre.

-Hallottam valamit rebesgetni. Egy ideig kórházban voltam és ott nincs más szórakozása az embernek, mint a bulvár híreit hallgatni, vagy a televíziót lesni. – húzta el a száját. –A maga volt felesége egy csinos nő, de úgy hallom, még az ilyen csinos nőket is képesek elhagyni a férjeik.

-Na, köszönöm! Ezt most úgy állapítottad meg, mintha engem nem is tartottál volna soha csinosnak. Mintha nekem direkte kijárt volna, hogy elhagyjon a férjem. – fortyant fel Judith, aki idáig csendben hallgatta a férfiak beszélgetését.

-Dehogy! Nem így gondoltam. – forgatta a szemét Paul, és nem kerülte el a tekintetét Jim Morrison pillantása, ahogy szeretettel mosolyog Judithra. Valósággal végig simogatta a tekintete az asszonyt, ezért ő is alaposabban megnézte. Igen, Judith is csinos kis jószág volt, de azért Monica Conwayt hozzá képest izgalmasabb szépasszonynak tartotta. 

-A feleségem hajlamos megfeledkezni róla, hogy ezekben a körökben egy házasság nemcsak két csinos bokát és jó melleket hoz a férfi számára, hanem kapcsolatokat, összeköttetéseket is, amiket nem szokás könnyedén felrúgni. Persze most, hogy Conway bukott, szinte már mindegy is.

-Hát, mifelénk egy házassághoz elsősorban két szerelmes kell. – szaladt ráncba Jim szája szeglete, ahogy megpróbált elnyomni egy mosolyt. Hasztalan próbálkozás volt, mert a tekintete olyan szerelemmel nézett Judithra, hogy az elpirult a pillantás súlya alatt. De talán csak a szóhasználata lepte meg, hiszen összeköltözésről esett már szó, de házasság… Mindegy, ha el is szólta magát, nem bánta egyetlen másodpercig sem.

A családban marad - 17.rész

Előszóban csak annyit: köszönöm a kedves jókívánságokat és hogy hiányoltátok a fejezetet, ez is hozzájárult ahhoz, hogy legalább megpróbáljam összekanalazni magam. Elhúzódó egy francos nyavalya ez, persze, nyilván sokkal jobb lenne egy heti ágyban fekvéssel próbálkozni kiheverni, de erre kinek van ideje... Ráadásul én minden ilyen kórság alkalmával behúzom a kártyát, hogy az orrom alatt hatalmas sebbel emlékezzek meg a telefújt majd kétszáz papírzsebkendőről. De ma úgy döntöttem, kész, ennyi... nem hagyom magam tovább leigázni, akkor is összeszedem magam, ha addig élek is. Úgyhogy következzék az újabb fejezet:

***

17. rész

Jim némi lelkiismeret furdalással lesett az órájára. Már megint túl késő volt hozzá, hogy telefonáljon Judith-nak, pedig biztos volt benne, a nő is várja a híreket. Napok óta várja. De igazság szerint nem volt már ereje a meséléshez, a kórházbeli látogatások túlságosan megviselték az idegeit, de leginkább a fiát nem akarta magára hagyni. Steve falfehér arccal álldogált mellette minden alkalommal, láthatóan vívódva a megbocsátás és valami frissen éledt harag között. Gyerekként elfogadta, hogy az apjával kettesben élnek, de Monica minapi látogatása után fiatal férfi-önérzete fellázadt. Az apjával még mindig lojális volt, úgy gondolva, nyilván ő maga is szerzett sajgó sebeket abban a háborúban, ami az anyjától való váláshoz vezetett, de most, hogy itt feküdt előtte egy hús-vér nő, akiben egyre több hasonlóságot fedezett fel önmagával... olyan érzés volt, mintha az elhagyottság nyílt sebére maró folyadékot öntöttek volna.

Szerette volna gyűlölni azért, amit vele, a saját vérével tett, de képtelen volt táplálni magában ezt a gyűlöletet, amikor a sápadt arcra nézett. Az anyját altatták, de már többször szemtanúja volt, ahogy gyöngyházfényű csíkot hagyva maga után, vékony erecske indul meg a szeméből lefelé az arcán, árulkodóan eláztatva maga alatt a hófehér kórházi párnahuzatot. Ilyenkor mindig úgy képzelte, miatta, érte születtek meg ezek a cseppek, és kitartóan bámulta, mintha ezekkel a néma beszélgetésekkel próbálná bepótolni az anya nélkül eltöltött majd húsz esztendőt. Jim eleinte óvta a reménykedéstől és álmodozástól, végül úgy döntött, nem veheti el tőle ezt az apró kis álomvilágot. Felnőtt férfi már, meg fog birkózni vele, ha Monica felébred és esetleg mégsem úgy alakulnának a dolgaik, ahogy Steve képzeletében lassan életre kelt egy jövő, amelyben kölcsönösen helyet találtak.

Végül nem bírta tovább. Lehet, hogy a frászt hozza Judithra, de hallania kell a hangját. Most. Még ma. Megnyomta a hívás gombot és hanyatt fordult a párnák közt, melyek hidegen, érzéketlenül fogták körbe. Még az asszony illatát sem érezhette rajtuk, hiszen Judith még sosem aludt az ágyában. 

Hirtelen mindennél jobban szerette volna, ha bársonyos bőrével hozzásimulva itt szuszogna mellette és a sötétben suttogva beszélhetnék meg a terveiket. Ha egyáltalán lennének közös terveik. Csak érne már véget ez a rémálom Monicával, tisztulna ki a kép, hogy a volt felesége akar-e, tud-e a fia életének részese maradni, aztán végre a saját boldogulására is koncentrálhatna. Egy idő után feladta, hogy hallgassa az idegesítően monoton dallamot és megszakította a hívást. Judith nyilvánvalóan édesdeden alszik, nem töri a fejét gondokon, melyekre nincs befolyása, és amelyek nem kell, hogy megfosszák az éjszaka pihenéstől. Sóhajtva maga mellé dobta a telefont, amely szinte abban a pillanatban életre kelt. Trombitaszót meghazudtoló lágysággal a Judith című szám csendült fel a a sötétben, széttördelve az őt körülvevő néma csendet, és átkozódva tapogatózott az előbb elhajított készülék után. Hát, csak sikerült felébresztenie!

-Szia! – suttogott bele rekedten és hirtelen nem is tudta, hogy a saját vagy a nő zihálását hallja a fülében.

-Szia! – motyogott Judith a vonal túlsó végén álmos, kásás hangon és Jim elmosolyodott, ahogy elképzelte maga előtt kócosan, puhán, szerelemre készen még az álom határán is. –Valami baj van? – kérdezte az asszony és a férfi szívébe beleszúrt a felismerés, mennyire jó érzés, hogy van valaki, aki aggódik érte, akit lám... felhívhat az éjszaka közepén és nem morgolódást kap érte, hanem ezt az önzetlen aggodalmat.

-Nem, nincs semmi baj, csak már olyan régen beszéltünk, és egyszerűen nem tudtam kivárni, hogy reggel próbáljalak elérni munkába indulás előtt. – vallotta be őszintén. –Akkor úgyis csupa rohanás vagy te is, én is, úgy meg nem az igazi.

Hallotta, ahogy a túloldalon a nő is kényelmesen elhelyezkedik az ágyon, hallotta az ágynemű surrogását, és elkerekedő szemekkel hallgatta, ahogy egy Roy nevű illetővel pöröl és elzavarja az ágyról. Ki a franc ez a Roy?Hogy a kérdés hangosan is feltette, csak akkor vált világossá számára, amikor Judith nevetve válaszolt. 

-Beca tegnap este leszaladt a közeli boltba egy kis tejszínért és közben talált egy kutyát, egy goldent és hazahozta. A nyakában ott a biléta, miszerint Roynak hívják, de telefonszám nem volt rajta. Majd  elviszem az állatorvoshoz, hátha van benne azonosító chip. De olyan ápolt, szép kutya, nem hiszem, hogy hosszú ideje kóborolt volna. Ugyanakkor még sosem láttam a környéken. Az mindenesetre biztos, hogy magabiztosan fészkeli be magát az ágyba. És természetesen az enyémbe, nem Becáéba. – kuncogott, ahogy az előbb elzavart szőrös ágyrajáró nyilvánvalóan újra visszahódította az egyszer már megszerzett kényelmes pozícióját. 

-Oda én is szívesen befészkelném magam. Örökre. – évődött a férfi, aztán egy röpke elakadó lélegzet figyelmeztette, hogy Judith kihallotta a szavaiból a lényeget. Na, akkor elmondta, már az asszony is tudja, rágcsálta a szája szélét izgatottan, valamiféle válaszra várva. Például, hogy öltözzön azonnal és induljon, de Judith kis zavart nevetéssel válaszolt csak.

-Monica jól van? – tette fel a nő az egyetlen kérdést, amivel sikeresen le lehetett rángatni egy rózsaszín kis felhő széléről, amelyen a képzelete már utazni készült.

-Hát, olyan egyformán. Már felébredt, de meglehetősen apatikusan fekszik, egy pszichológus jár be hozzá. Nyilván tisztában van vele, hogy a tettével csak tovább szaporította a saját problémáit, és éppen ez az oka annak is, hogy vonakodnak elengedni. Ha visszamenne Washingtonba ebben az állapotban és ott szembesülne a problémákkal, amik nyilván nem oldódtak meg a távollétében, akkor attól félnek, hogy újra megpróbálkozna valamivel. 

-Istenem, de hát nem maradhat örökre a kórházban... mi lesz így vele? ...Itt marad a városban? – tette fel félénken a kérdést, mintegy alkalmat adva Jimnek, hogy most beszéljen arról, hogy a jövőben több időt fog tölteni a volt feleségével, már csak a közös gyerekük okán is.

-Azzal csak megszökne a problémái elől, de nem oldana meg semmit. – válaszolt Jim, kissé már unva, hogy Monica közéjük feküdt, még ha ilyen képletesen is, az ágyba. –Legszívesebben átmennék hozzád most. – vallotta be bátortalanul.

-Semminek sem örülnék jobban. – sóhajtott válaszul az asszony, aztán folytatta: -De hajnalban elutazom.

-Elutazol? – ült fel Jim, és önkéntelenül is az ajtó felé pislogott, olyan hangosan tette fel az előbbi kérdést. Steve azonban nem bukkant fel kíváncsian.

-Paul telefonált. ...Nem tudom, olyan furcsa volt a hangja a telefonba, de azt mondta, hogy nem telefon-téma, úgyhogy nem tudom, mi a problémája. Washingtonban úgy látszik mostanában mindenkire rájár a rúd. – kuncogott az asszony, aztán sokkal komolyabban folytatta: -Soha életében nem kért még tőlem semmit, de most olyan elveszett volt a hangja, hogy beleegyeztem, hogy odamegyek. 

-És mikor jössz vissza? – kérdezte Jim, magában átkozva az elszalasztott napokat. És igen, valahol Judith hallgatását is. Ha most éjjel nem hívja fel, elutazott volna anélkül, hogy szól neki. Persze, miért is szólt volna. Hiszen nem élnek együtt. Találkozgatnak igen, de nem tartoznak elszámolással a másiknak. Kit akarsz becsapni? – kérdezte önmagától. Semmit sem szeretne jobban, mint felelősséggel tartozni az asszonyért és a lányáért. Az asszonyért, aki éppen most készül titokzatos találkozóra a volt férjével.

-Nem tudom. Gondolom, beszélünk, aztán visszaülök a gépre és jövök... de amíg nem tudom, mi lesz a beszélgetés tárgya, felelőtlenség lenne bármit is ígérnem. 

-Rebecca is megy? – kérdezte a férfi jobb híján.

-Nem jöhet, dolgozatot írtok, elfelejtetted? – kuncogott Judith. –Ne is juttasd egyébként eszembe! A lányom itt lesz egyedül a lakásban. Ha az aggodalmamat félre is tudom tenni, akkor is egy frászban vagyok, hogy egy buli kellős közepébe toppanok, amikor hazaérek.

-Majd ránézek. – ígérte Jim. –Akkor hagylak egy kicsit aludni az út előtt. De hívj fel, ha már tudsz valamit, oké? – próbált egy ígéretet kicsikarni a nőből, aki egy csicsergős puszi kíséretében búcsúzott.

*

Judith feszengve ült a steril kórházi környezetben. Paul ijesztően megváltozott karácsony óta. Lefogyott és a sípályán barnára sült bőrébe mély árkokat véstek a máskor arcát csak karakteresebbé tevő ráncok. De nem is a külseje rémisztette meg, hanem a fénytelen tekintet, az életunt pillantás, amit őrá vetett. Monoton hangon mesélt a síeléskor először érzett  fájdalomról, a rendszeres hányingerekről, a kivizsgálások soráról, és az óriási csalódásról, amikor a leletek birtokában Tara egy napon eltűnt az életéből. Mire hazaért, már csak a saját személyes holmijai voltak a lakásban, ami tekintve a tekintélyes méretű házat, nem kis teljesítmény volt Tarától.

Istenem, néhány hónapja még gyerekről ábrándozott, házasságról, és úgy tűnt, ezek nem ábrándok, hanem tervek, közös tervek. Aztán Tara egy semmitmondó, szűkszavú levélben tájékoztatta róla, hogy nem képes végigcsinálni mellette a haláláig hátralevő időt. Pontosan abban a korban van, amikor már gondolnia kell arra, hogy gyereke lehessen, de egy beteg embertől nem akar gyereket. Mintha csak leprás lenne – sóhajtott fel a férfi. 

Judith hallgatott. Mit mondhatott volna? Hogy a sors előbb-utóbb kompenzál? Paul csak azt kapta vissza, amit ellene, ellenük vétett annak idején. Most megtudta ő is, milyen érzés az, ha elhagyják az embert. Nem volt kárörvendő, de a szíve mélyén valami halvány elégtételt mégis érzett. Aztán visszatért a terézanyai énje és bátorítóan megpaskolta a férfi kezét.

-Inkább arról beszélj, hogy mit mondanak az orvosok!