Paul keze reszketett a takarón, ahogy az ablak felé fordulva
beszélt, mintha csak el akarná raktározni magában az utolsó napsugarakat a rá
váró hosszú, sötét időszakra.
-Fogalmam sincs, mit csináljak. Ha Tara mellettem lenne, ha
megszülte volna azt a fiút, akit ígért, lenne miért küzdenem. De eldobott az
első ijesztő hírre. Néha úgy érzem, nem is a betegség tudata visel meg, sokkal
inkább a csalódás. Sosem hittem volna, hogy így megyek el, ráadásul tök
egyedül. Néha az jut eszembe, vajon nem ez-e a büntetésem, amiért elhagytalak
titeket. ...Arra gondoltam, ha a műtét nem sikerül, nem kéne gondokkal terhelni
az örököseimet. Pénzzé teszem az egész vállalkozást. Rebeccának ne mondd el,
mert egy gyereket csak megzavarna a tudat, hogy egy vagyon hullott az ölébe, de
ő visz mindent. A céget úgysem vinné tovább, a pénzzel meg azt csinálhat, amit
akar.
-Paul! Még ne sirasd el magad! – csattant fel az asszony.
–Ez nem is te vagy! Ennél sokkal kisebb ügyekben bulldogként vetetted magad a
megoldás nyomába és addig nem nyugodtál, amíg meg nem oldottad. Az orvos
szerint most is jók az esélyeid a műtéttel, különben nem javasolta volna. Ha
már értelmetlen lenne, hidd el, ő sem hitegetne.
-Meglep, hogy ilyennek láttál. – sóhajtotta a férfi. Amióta
az első laborleletet a kezébe fogta, Judith szavai voltak az elsők, amik egy
kis reményt öntöttek belé. Furcsa volt, hogy pont a volt felesége, ... akit ő
tulajdonképpen csúfosan cserben hagyott évekkel ezelőtt... pont ő áll ki
mellette és próbál lelket önteni belé.
-Paul! Mint férj leszerepeltél, de sosem tagadtam, hogy
tökéletesen megfelelő ember voltál a munkádban. Senki sem csinálhatta volna
jobban.
-Nem is tudom, mikor mondott nekem valaki ilyen kedveset –
mosolyodott el kesernyésen a férfi. –Még amikor a díjat kaptam, az Év Ígéretes
Vállalkozója címet, akkor sem mondtak ilyen hízelgő véleményt rólam. Tőled
pedig végképp nem vártam.
-Meg kell adni a királynak, ami jár neki. – kacsintott
Judith tettetett jókedvvel. Kezdte fárasztani ez a látogatás, szeretett volna már a hotelszobájában
magára maradni a gondolataival, döntéseket hozni és azokat a döntéseket
lehetőség szerint megbeszélni valakivel, aki ismeri őt, és aki el tudja
képzelni, mennyire össze van most zavarodva. Paul bizalma, a hirtelen jött barátságossága...
nem volt naív, tudta, hogy a betegség nélkül eszébe sem jutott volna a
férfinak. Most ő a jó öreg bútordarab, amelynek a kényelmén nosztalgiázik a
férje. Egyszer csak felkapta a fejét, ahogy Paul szavaiból valami ijesztően
felkavaró kezdett kibontakozni:
-Átküldetem a leleteimet a burlingtoni kórházba, és még a
héten én is odamegyek. Ott szeretném végigcsinálni, mert itt egyedül képtelen
lennék. Nem baj?
-Dehogy! – hebegett Judith. –De mégis hogy gondolod?
-Kiveszek egy szállodai szobát, és ha segítesz... és ha lesz
még értelme ... keresek egy házat. Az internet korában nem olyan nagy varázslat
a távolból lebonyolítani a dolgokat. És éppen eleget fizetek az ügyvédemnek és
a könyvelőmnek, hogy nélkülem is lebonyolíthassák az egészet.
-Az jó, ha ilyen bizalommal vagy irántuk. – nyögte ki
zavarodottan az asszony. Erre a fordulatra még véletlenül sem gondolt. Szóval
Paul az utolsó időket a lánya közelében akarja eltölteni. Tulajdonképpen nem
róhatja fel neki. Csak éppen kicsit megbonyolítja majd az életüket, de hát
nyilván ez az a helyzet, amikor túl kell lépjen a régi sérelmeken és az
erejéből telően segítenie kell.
-Ne haragudj, elfáradtam. – hunyta le a szemét a férje és
Judith egy megriasztott őz gyorsaságával állt fel.
-Persze, pihenj csak! Ha úgyis Burlingtonba jössz, akkor én
vissza is megyek. Nem akarom Becát éjszakára magára hagyni és még épp elcsípem
az esti gépet. Hívj fel, ha valami segítségre van szükséged, szállásfoglalás,
ilyesmi... Becának mennyit mondhatok el ebből az egészből?
-Mondd el neki! Jobb, ha tőled tudja meg. – nézett félre a
férfi és Judith keze ökölbe szorult. Gondolhatta volna. Paul már megint a nehezét az ő nyakába varrta. Addig
csűrte-csavarta a szót, amíg állhat ő a lányuk elé és közölheti vele a rossz
hírt. Apuci meg majd learatja a gyermeki félelem puszikba és aggódó ölelésekbe
formálódó jeleit. Régen is így volt, semmi sem változott, és ugyanúgy
felbosszantotta, mint korábban; de az sem változott, hogy nyelt egyet és
teljesítette a férje kérését. Hiszen lehet, hogy az utolsók egyike lesz.
*
-Istenem, de jó, hogy itt vagy! – ölelte magához Jim az
asszony fáradt alakját. –Szóltam Becának, hogy jössz, kijövök eléd. Úgyhogy van
egy kis ideje, hogy kidobja a haverokat, ha esetleg bulit szervezett, de nem
hallottam a háttérben nagy ricsajt. – kacsintott Judithra, miközben
aggodalmasan megsimogatta a nő arcát. Ez a washingtoni kirándulás minden
lehetett, csak könnyű nem.
-Ne siessünk haza! – ült be az első ülésre az asszony, s
miközben Jim megkerülte a kocsit, arra gondolt, ez egy tökéletesen teljesíthető
óhaj.
-Mennyire súlyos? – ült be és a biztonsági övvel nem törődve
már ki is hajtott a járdaszegély mellől.
-Nem lehet tudni. Az biztos, hogy az első műtét során el
kell távolítsák az egyik szemét. Az idő dönti el, hogy ezzel megálljt
mondanak-e a kórnak, vagy később sorra kerül-e a másik is. Nem hiszem, hogy
hiúsági kérdést csinálna belőle, sokkal inkább abban nem hisz, hogy ennyivel
megúszhatja a dolgot. Tara elhagyta, így aztán magára maradt és a csalódás a
betegséggel karöltve kiölte belőle a küzdőszellemet. ... Azt találta ki, hogy
eladja a céget, és ... ideköltözik Burlingtonba. – bökte ki a lényeget az
asszony. Jim bólogatva váltott sávot.
-Világos, nem akarja egyedül végig csinálni. Itt pedig
mégiscsak itt van a családja. Ti mellette álltok a legnehezebb időkben.
Érthető.
-Mi már nem vagyunk a családja! – csattant fel Judith. –Jó,
Beca a lánya, de én már nem vagyok a felesége. Nem is kéne szánalmat éreznem
iránta. Ő sem érzett, amikor fogta magát és lelépett. – szipogott halkan. Egész
repülés alatt ezen járt az agya. Hogy vajon tényleg csak ekkora szíve van, hogy
még mindig képes aggódni azért az emberért, aki a poklot járatta meg vele; vagy
ne adj isten, még mindig ott bujkál a szíve mélyén egy alvó szikra, amely csak
arra vár, hogy az együttérzés lángra lobbantsa. Nem akarta ezt!
Jim egy hirtelen manőverrel lekanyarodott a főútról és
néhány kis zegzugos utcán végig suhanva megállt egy olcsó kis szálloda előtt.
Judith összevont szemöldökkel nézett fel a homlokzatra, ahol a hiányos
neonfelirat hirdette a hely nagyszerűségét.
-Gyere, eszünk valamit! Isteni a konyhájuk. – szállt ki Jim
és a kocsit megkerülve kinyitotta az asszony előtt az ajtót.
-De Beca... – kezdett volna halvány tiltakozásba, mire Jim a
szemeit forgatva a karjába fűzte a nő kezeit.
-Beca nem fog éhen halni. De ha nagyon aggódsz, vihetünk neki
valamit.
Judith engedett. Ha a férfi még házhoz szállításban is
gondolkodik, akkor eszébe sem jutott felcsábítani őt a ház valamelyik olcsó,
futó szerelmek illatát hordozó szobájába. Nem mintha ellenére lett volna maga
az ölelkezés, csak éppen a hellyel nem volt kibékülve. Az étterem azonban
meglepően hangulatos volt, az étlap egyszerű, de Jim esküdözött, hogy a séf
érti a dolgát. Megrendelték a könnyű vacsorát, aztán kezüket összekulcsolták a
terítőn.
-Összezavarodtál. – jelentette ki a férfi. Judith úgy
döntött, nem helyesel és nem tiltakozik, kivárja, hogy miből vonta le a másik
ezt a nagyívű megállapítást. Ami egyébként elég helytállónak tűnt. –Ismerem az
érzést. – vallotta be halkan a férfi. –Amikor bent járok Monicánál, és látom,
hogy Steve szíve vérzik a nőért, aki a világra hozta, az én szívem is megtelik
kétségekkel. Hogy talán túlságosan önzően ítélkezem. Eltekintve az ő akkori
árulásától, az életem kiegyensúlyozott volt, boldog a fiam mellett. De mielőtt
túlságosan szentimentálisra venném a figurát, mindig eszembe jut az a zokogó
kiskölyök, akinek én próbáltam pótolni az anyai ölelést. Már nem tévesztem
össze a szánalmat a szerelemmel. Azt az érzést megölte bennem már régen. Bármi
is ébred bennem, annak nincs köze már regényes érzelmekhez. De elég erősnek érzem magam ahhoz, hogy a
közelünkbe engedjem, s még így is megőrizzem a magam életét. Sosem hagynám,
hogy közénk álljon. … És azt hiszem, most te is ennek a felismerésnek a korai
szakaszán mész keresztül. Persze, nem
tudhatom, lehet,hogy Paul nem sebzett meg olyan mélyen, mint engem Monica,
úgyhogy téged még állíthat döntés elé… - halkult el a végére.
Judith megszorította a kezét, és ujjait gondosan összefűzte
a férfiéval. Jimnek nem kell attól tartania, hogy a Paul iránti szánalma újra
megnyitná előtte a szívét is. Nem. A szívét már betöltötte egy új érzés, egy új
szerelem, amit ez iránt a kivételes érzékenységű férfi iránt érzett. Rebeccáért
késznek érezte magát a segítségre, de már csak ez volt minden, amit a volt
férjének nyújthatott.
*
Néhány nap múlva éppen kiléptek a sebész professzor
szobájából, amikor Jimmel találták
szemközt magukat. Némi zavart feszélyezettség után Jim szólalt meg:
-Hello! Mondanám, hogy örülök a találkozásnak, de kórházban
az ember ritkán érez örömet emiatt. Judith mesélte, hogy műtét előtt áll.
Hartwig professzor az egyik legjobb a szakterületén, úgyhogy nyugodtan
rábízhatja magát.
-Szintén valami egészségügyi gond? – nézett rá a másik
férfi, némi nehezteléssel, amiért Jim Morrison láthatóan a legjobb formáját
hozta.
-Nem. A volt feleségemnél voltam látogatóban. Monica nehéz
időszakot él meg és egyedül van ebben a városban, úgyhogy …
-Monica? Morrison? – kérdezte Paul, mire a másik férfi
szinte összerázkódott, mint aki még a gondolatát sem tudná elviselni, hogy a
nevét viselje egy asszony, akitől már elvált.
-Nem. Monica Conway. – helyesbített automatikusan Jim, mire
Paul felkapta a fejét.
-Conway? Hiszen akkor őt ismerem! Legalábbis ott voltunk
néhány partyn mindketten, ahol bemutattak minket egymásnak. A férje valami
washingtoni nagykutya, ha jól emlékszem.
-Hát, a férjének éppen nehézségei vannak, úgy tudom. – húzta
el a száját Jim. Meglehetősen ellenszenvesnek érezte Paul rajongását a
washingtoni nagykutyák iránt. Mintha a pénz és hatalom valami erkölcsi fölényt
is jelképezne. Monica példája volt a bizonyíték rá, mennyire nincs ez így.
-Hát, amennyire én tudom, válófélben vannak, bár a dolog még
nem hivatalos. – hűtötte le a másik férfi lelkesedését, de Paulnak ez mintha
csak olaj lett volna a tűzre.
-Hallottam valamit rebesgetni. Egy ideig kórházban voltam és
ott nincs más szórakozása az embernek, mint a bulvár híreit hallgatni, vagy a
televíziót lesni. – húzta el a száját. –A maga volt felesége egy csinos nő, de
úgy hallom, még az ilyen csinos nőket is képesek elhagyni a férjeik.
-Na, köszönöm! Ezt most úgy állapítottad meg, mintha engem
nem is tartottál volna soha csinosnak. Mintha nekem direkte kijárt volna, hogy
elhagyjon a férjem. – fortyant fel Judith, aki idáig csendben hallgatta a
férfiak beszélgetését.
-Dehogy! Nem így gondoltam. – forgatta a szemét Paul, és nem
kerülte el a tekintetét Jim Morrison pillantása, ahogy szeretettel mosolyog
Judithra. Valósággal végig simogatta a tekintete az asszonyt, ezért ő is
alaposabban megnézte. Igen, Judith is csinos kis jószág volt, de azért Monica
Conwayt hozzá képest izgalmasabb szépasszonynak tartotta.
-A feleségem hajlamos megfeledkezni róla, hogy ezekben a
körökben egy házasság nemcsak két csinos bokát és jó melleket hoz a férfi
számára, hanem kapcsolatokat, összeköttetéseket is, amiket nem szokás könnyedén
felrúgni. Persze most, hogy Conway bukott, szinte már mindegy is.
-Hát, mifelénk egy házassághoz elsősorban két szerelmes
kell. – szaladt ráncba Jim szája szeglete, ahogy megpróbált elnyomni egy
mosolyt. Hasztalan próbálkozás volt, mert a tekintete olyan szerelemmel nézett
Judithra, hogy az elpirult a pillantás súlya alatt. De talán csak a
szóhasználata lepte meg, hiszen összeköltözésről esett már szó, de házasság…
Mindegy, ha el is szólta magát, nem bánta egyetlen másodpercig sem.
4 megjegyzés:
Szia!
Kíváncsi vagyok mi lesz!!
egyre jobban tetszik!
Hihetetlen, anno mindketten mennyire mellé tudtak nyúlni ;) ... és milyen egyformán XDD
De az egyensúly helyreállni látszik...
Várom!
Tetszett!
K&P
Régen írtam már ,de redszeresen olvaslak és nagyon tetszik mid mindig !
kiváncsi vagyok mit hozol ki belőle mi lesz még itt mind az örök romanitkus még ugy láttom még egy baba is bele férne a dologba meg hát az még jó meg kavarná a dolgokat !
puszi Marika
Na jó, újra nekiduráom magam, mert az előző komim nem ment el. A fenébe!
Tetszett.
Érdekes, hogy mennyire másképp tudnak valaha összetartozó emberek gondolkodni dolgokról, pedig egyszer talán valami ilyesmiért kapcsolták össze az életüket.
Pault az elején szántam, de a végére már meg is feledkeztem a betegségéről, mint ahogy ő maga is.
Megjegyzés küldése