A családban marad - 18. rész

Paul keze reszketett a takarón, ahogy az ablak felé fordulva beszélt, mintha csak el akarná raktározni magában az utolsó napsugarakat a rá váró hosszú, sötét időszakra.

-Fogalmam sincs, mit csináljak. Ha Tara mellettem lenne, ha megszülte volna azt a fiút, akit ígért, lenne miért küzdenem. De eldobott az első ijesztő hírre. Néha úgy érzem, nem is a betegség tudata visel meg, sokkal inkább a csalódás. Sosem hittem volna, hogy így megyek el, ráadásul tök egyedül. Néha az jut eszembe, vajon nem ez-e a büntetésem, amiért elhagytalak titeket. ...Arra gondoltam, ha a műtét nem sikerül, nem kéne gondokkal terhelni az örököseimet. Pénzzé teszem az egész vállalkozást. Rebeccának ne mondd el, mert egy gyereket csak megzavarna a tudat, hogy egy vagyon hullott az ölébe, de ő visz mindent. A céget úgysem vinné tovább, a pénzzel meg azt csinálhat, amit akar. 

-Paul! Még ne sirasd el magad! – csattant fel az asszony. –Ez nem is te vagy! Ennél sokkal kisebb ügyekben bulldogként vetetted magad a megoldás nyomába és addig nem nyugodtál, amíg meg nem oldottad. Az orvos szerint most is jók az esélyeid a műtéttel, különben nem javasolta volna. Ha már értelmetlen lenne, hidd el, ő sem hitegetne.

-Meglep, hogy ilyennek láttál. – sóhajtotta a férfi. Amióta az első laborleletet a kezébe fogta, Judith szavai voltak az elsők, amik egy kis reményt öntöttek belé. Furcsa volt, hogy pont a volt felesége, ... akit ő tulajdonképpen csúfosan cserben hagyott évekkel ezelőtt... pont ő áll ki mellette és próbál lelket önteni belé. 

-Paul! Mint férj leszerepeltél, de sosem tagadtam, hogy tökéletesen megfelelő ember voltál a munkádban. Senki sem csinálhatta volna jobban.

-Nem is tudom, mikor mondott nekem valaki ilyen kedveset – mosolyodott el kesernyésen a férfi. –Még amikor a díjat kaptam, az Év Ígéretes Vállalkozója címet, akkor sem mondtak ilyen hízelgő véleményt rólam. Tőled pedig végképp nem vártam.

-Meg kell adni a királynak, ami jár neki. – kacsintott Judith tettetett jókedvvel. Kezdte fárasztani ez a látogatás, szeretett volna már a hotelszobájában magára maradni a gondolataival, döntéseket hozni és azokat a döntéseket lehetőség szerint megbeszélni valakivel, aki ismeri őt, és aki el tudja képzelni, mennyire össze van most zavarodva. Paul bizalma, a hirtelen jött barátságossága... nem volt naív, tudta, hogy a betegség nélkül eszébe sem jutott volna a férfinak. Most ő a jó öreg bútordarab, amelynek a kényelmén nosztalgiázik a férje. Egyszer csak felkapta a fejét, ahogy Paul szavaiból valami ijesztően felkavaró kezdett kibontakozni:

-Átküldetem a leleteimet a burlingtoni kórházba, és még a héten én is odamegyek. Ott szeretném végigcsinálni, mert itt egyedül képtelen lennék. Nem baj?

-Dehogy! – hebegett Judith. –De mégis hogy gondolod?

-Kiveszek egy szállodai szobát, és ha segítesz... és ha lesz még értelme ... keresek egy házat. Az internet korában nem olyan nagy varázslat a távolból lebonyolítani a dolgokat. És éppen eleget fizetek az ügyvédemnek és a könyvelőmnek, hogy nélkülem is lebonyolíthassák az egészet.

-Az jó, ha ilyen bizalommal vagy irántuk. – nyögte ki zavarodottan az asszony. Erre a fordulatra még véletlenül sem gondolt. Szóval Paul az utolsó időket a lánya közelében akarja eltölteni. Tulajdonképpen nem róhatja fel neki. Csak éppen kicsit megbonyolítja majd az életüket, de hát nyilván ez az a helyzet, amikor túl kell lépjen a régi sérelmeken és az erejéből telően segítenie kell. 

-Ne haragudj, elfáradtam. – hunyta le a szemét a férje és Judith egy megriasztott őz gyorsaságával állt fel.

-Persze, pihenj csak! Ha úgyis Burlingtonba jössz, akkor én vissza is megyek. Nem akarom Becát éjszakára magára hagyni és még épp elcsípem az esti gépet. Hívj fel, ha valami segítségre van szükséged, szállásfoglalás, ilyesmi... Becának mennyit mondhatok el ebből az egészből?

-Mondd el neki! Jobb, ha tőled tudja meg. – nézett félre a férfi és Judith keze ökölbe szorult. Gondolhatta volna. Paul már megint a  nehezét az ő nyakába varrta. Addig csűrte-csavarta a szót, amíg állhat ő a lányuk elé és közölheti vele a rossz hírt. Apuci meg majd learatja a gyermeki félelem puszikba és aggódó ölelésekbe formálódó jeleit. Régen is így volt, semmi sem változott, és ugyanúgy felbosszantotta, mint korábban; de az sem változott, hogy nyelt egyet és teljesítette a férje kérését. Hiszen lehet, hogy az utolsók egyike lesz.

*

-Istenem, de jó, hogy itt vagy! – ölelte magához Jim az asszony fáradt alakját. –Szóltam Becának, hogy jössz, kijövök eléd. Úgyhogy van egy kis ideje, hogy kidobja a haverokat, ha esetleg bulit szervezett, de nem hallottam a háttérben nagy ricsajt. – kacsintott Judithra, miközben aggodalmasan megsimogatta a nő arcát. Ez a washingtoni kirándulás minden lehetett, csak könnyű nem.

-Ne siessünk haza! – ült be az első ülésre az asszony, s miközben Jim megkerülte a kocsit, arra gondolt, ez egy tökéletesen teljesíthető óhaj.

-Mennyire súlyos? – ült be és a biztonsági övvel nem törődve már ki is hajtott a járdaszegély mellől.

-Nem lehet tudni. Az biztos, hogy az első műtét során el kell távolítsák az egyik szemét. Az idő dönti el, hogy ezzel megálljt mondanak-e a kórnak, vagy később sorra kerül-e a másik is. Nem hiszem, hogy hiúsági kérdést csinálna belőle, sokkal inkább abban nem hisz, hogy ennyivel megúszhatja a dolgot. Tara elhagyta, így aztán magára maradt és a csalódás a betegséggel karöltve kiölte belőle a küzdőszellemet. ... Azt találta ki, hogy eladja a céget, és ... ideköltözik Burlingtonba. – bökte ki a lényeget az asszony. Jim bólogatva váltott sávot.

-Világos, nem akarja egyedül végig csinálni. Itt pedig mégiscsak itt van a családja. Ti mellette álltok a legnehezebb időkben. Érthető.

-Mi már nem vagyunk a családja! – csattant fel Judith. –Jó, Beca a lánya, de én már nem vagyok a felesége. Nem is kéne szánalmat éreznem iránta. Ő sem érzett, amikor fogta magát és lelépett. – szipogott halkan. Egész repülés alatt ezen járt az agya. Hogy vajon tényleg csak ekkora szíve van, hogy még mindig képes aggódni azért az emberért, aki a poklot járatta meg vele; vagy ne adj isten, még mindig ott bujkál a szíve mélyén egy alvó szikra, amely csak arra vár, hogy az együttérzés lángra lobbantsa. Nem akarta ezt!

Jim egy hirtelen manőverrel lekanyarodott a főútról és néhány kis zegzugos utcán végig suhanva megállt egy olcsó kis szálloda előtt. Judith összevont szemöldökkel nézett fel a homlokzatra, ahol a hiányos neonfelirat hirdette a hely nagyszerűségét.

-Gyere, eszünk valamit! Isteni a konyhájuk. – szállt ki Jim és a kocsit megkerülve kinyitotta az asszony előtt az ajtót.

-De Beca... – kezdett volna halvány tiltakozásba, mire Jim a szemeit forgatva a karjába fűzte a nő kezeit.

-Beca nem fog éhen halni. De ha nagyon aggódsz, vihetünk neki valamit.

Judith engedett. Ha a férfi még házhoz szállításban is gondolkodik, akkor eszébe sem jutott felcsábítani őt a ház valamelyik olcsó, futó szerelmek illatát hordozó szobájába. Nem mintha ellenére lett volna maga az ölelkezés, csak éppen a hellyel nem volt kibékülve. Az étterem azonban meglepően hangulatos volt, az étlap egyszerű, de Jim esküdözött, hogy a séf érti a dolgát. Megrendelték a könnyű vacsorát, aztán kezüket összekulcsolták a terítőn. 

-Összezavarodtál. – jelentette ki a férfi. Judith úgy döntött, nem helyesel és nem tiltakozik, kivárja, hogy miből vonta le a másik ezt a nagyívű megállapítást. Ami egyébként elég helytállónak tűnt. –Ismerem az érzést. – vallotta be halkan a férfi. –Amikor bent járok Monicánál, és látom, hogy Steve szíve vérzik a nőért, aki a világra hozta, az én szívem is megtelik kétségekkel. Hogy talán túlságosan önzően ítélkezem. Eltekintve az ő akkori árulásától, az életem kiegyensúlyozott volt, boldog a fiam mellett. De mielőtt túlságosan szentimentálisra venném a figurát, mindig eszembe jut az a zokogó kiskölyök, akinek én próbáltam pótolni az anyai ölelést. Már nem tévesztem össze a szánalmat a szerelemmel. Azt az érzést megölte bennem már régen. Bármi is ébred bennem, annak nincs köze már regényes érzelmekhez.  De elég erősnek érzem magam ahhoz, hogy a közelünkbe engedjem, s még így is megőrizzem a magam életét. Sosem hagynám, hogy közénk álljon. … És azt hiszem, most te is ennek a felismerésnek a korai szakaszán mész keresztül.  Persze, nem tudhatom, lehet,hogy Paul nem sebzett meg olyan mélyen, mint engem Monica, úgyhogy téged még állíthat döntés elé… - halkult el a végére. 

Judith megszorította a kezét, és ujjait gondosan összefűzte a férfiéval. Jimnek nem kell attól tartania, hogy a Paul iránti szánalma újra megnyitná előtte a szívét is. Nem. A szívét már betöltötte egy új érzés, egy új szerelem, amit ez iránt a kivételes érzékenységű férfi iránt érzett. Rebeccáért késznek érezte magát a segítségre, de már csak ez volt minden, amit a volt férjének nyújthatott.

*

Néhány nap múlva éppen kiléptek a sebész professzor szobájából, amikor Jimmel találták  szemközt magukat. Némi zavart feszélyezettség után Jim szólalt meg:

-Hello! Mondanám, hogy örülök a találkozásnak, de kórházban az ember ritkán érez örömet emiatt. Judith mesélte, hogy műtét előtt áll. Hartwig professzor az egyik legjobb a szakterületén, úgyhogy nyugodtan rábízhatja magát.

-Szintén valami egészségügyi gond? – nézett rá a másik férfi, némi nehezteléssel, amiért Jim Morrison láthatóan a legjobb formáját hozta.

-Nem. A volt feleségemnél voltam látogatóban. Monica nehéz időszakot él meg és egyedül van ebben a városban, úgyhogy …

-Monica? Morrison? – kérdezte Paul, mire a másik férfi szinte összerázkódott, mint aki még a gondolatát sem tudná elviselni, hogy a nevét viselje egy asszony, akitől már elvált.

-Nem. Monica Conway. – helyesbített automatikusan Jim, mire Paul felkapta a fejét.

-Conway? Hiszen akkor őt ismerem! Legalábbis ott voltunk néhány partyn mindketten, ahol bemutattak minket egymásnak. A férje valami washingtoni nagykutya, ha jól emlékszem.

-Hát, a férjének éppen nehézségei vannak, úgy tudom. – húzta el a száját Jim. Meglehetősen ellenszenvesnek érezte Paul rajongását a washingtoni nagykutyák iránt. Mintha a pénz és hatalom valami erkölcsi fölényt is jelképezne. Monica példája volt a bizonyíték rá, mennyire nincs ez így. 

-Hát, amennyire én tudom, válófélben vannak, bár a dolog még nem hivatalos. – hűtötte le a másik férfi lelkesedését, de Paulnak ez mintha csak olaj lett volna a tűzre.

-Hallottam valamit rebesgetni. Egy ideig kórházban voltam és ott nincs más szórakozása az embernek, mint a bulvár híreit hallgatni, vagy a televíziót lesni. – húzta el a száját. –A maga volt felesége egy csinos nő, de úgy hallom, még az ilyen csinos nőket is képesek elhagyni a férjeik.

-Na, köszönöm! Ezt most úgy állapítottad meg, mintha engem nem is tartottál volna soha csinosnak. Mintha nekem direkte kijárt volna, hogy elhagyjon a férjem. – fortyant fel Judith, aki idáig csendben hallgatta a férfiak beszélgetését.

-Dehogy! Nem így gondoltam. – forgatta a szemét Paul, és nem kerülte el a tekintetét Jim Morrison pillantása, ahogy szeretettel mosolyog Judithra. Valósággal végig simogatta a tekintete az asszonyt, ezért ő is alaposabban megnézte. Igen, Judith is csinos kis jószág volt, de azért Monica Conwayt hozzá képest izgalmasabb szépasszonynak tartotta. 

-A feleségem hajlamos megfeledkezni róla, hogy ezekben a körökben egy házasság nemcsak két csinos bokát és jó melleket hoz a férfi számára, hanem kapcsolatokat, összeköttetéseket is, amiket nem szokás könnyedén felrúgni. Persze most, hogy Conway bukott, szinte már mindegy is.

-Hát, mifelénk egy házassághoz elsősorban két szerelmes kell. – szaladt ráncba Jim szája szeglete, ahogy megpróbált elnyomni egy mosolyt. Hasztalan próbálkozás volt, mert a tekintete olyan szerelemmel nézett Judithra, hogy az elpirult a pillantás súlya alatt. De talán csak a szóhasználata lepte meg, hiszen összeköltözésről esett már szó, de házasság… Mindegy, ha el is szólta magát, nem bánta egyetlen másodpercig sem.