Hamarosan jelentkezem a folytatással, addig is boldog karácsonyt minden erre járónak!
NE TÉVESSZEN MEG AZ ÉPPEN LÁTHATÓ CÍM A FEJLÉCBEN! KERESD AZ ARCHIVUMBAN A RÉGEBBI TÖRTÉNETEKET!
"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco
2016. december 25., vasárnap
2016. november 22., kedd
Életjel és hírek ...
A legfontosabb, hogy mindenkitől elnézést kérjek, amiért így csúszik a következő fejezet. Megpróbáltam több fenékkel ülni a lovon, nem sikerült. Ezen nincs mit szépíteni. Két könyvet rendeztem kiadás alá az utóbbi időben, a kiadóval való nem kevés egyezkedés mellett. Ráadásként pedig belefutottam egy pályázatba, amelynek a leadási határideje december 15. A Libri hirdette meg kifejezetten romantikus regény témakörben, és úgy érzem, nem szabad kihagynom a lehetőséget. Hátha ... Mint tudjuk, a remény hal meg utoljára ... Na ja, ha ő a gyilkos ;) De a viccet félretéve, nagyon-nagyon szeretném, ha sikerülne olyan állapotba hozni egy korábbi írásomat, amivel nem vallok szégyent, sőt, esetleg ... nem, ezt még leírni sem akarom, nehogy elkiabáljam. De azért a szívem mélyén álmodozom, hátha ... bevonzom... mert mint mondta, az a büdös remény, az ...
Még egy pályázatra jelentkeztem. Az Elle mellékleteként jelenik meg tavasszal egy novella-válogatás. Majd meglátjuk. De a nagy vad a Librié lenne, úgyhogy muszáj most minden gondolatommal efelé fordulnom. Köszönöm a megértéseteket, és ígérem, kárpótollak majd Titeket a hosszas várakozásért! Legkésőbb december 15-én már úgysem lesz mire fognom a késlekedést ;)
Még egy pályázatra jelentkeztem. Az Elle mellékleteként jelenik meg tavasszal egy novella-válogatás. Majd meglátjuk. De a nagy vad a Librié lenne, úgyhogy muszáj most minden gondolatommal efelé fordulnom. Köszönöm a megértéseteket, és ígérem, kárpótollak majd Titeket a hosszas várakozásért! Legkésőbb december 15-én már úgysem lesz mire fognom a késlekedést ;)
2016. november 1., kedd
Érintés 12.
A szívem állt meg, ahogy az ajtó
felől egy jól felismerhető dallam ritmusa hangzott fel kopogásként. Védett ház?
Na persze! Mindjárt még a pizza-futár is idetalál – futott át a fejemen, amíg
Melanienak intettem, hogy maradjon a fürdőszobában. A szemét forgatva jött
előre, nem törődve azzal, hogy óvni próbálom.
-Csak egy ember lehet odakint.
Peter! Az ő kopogását amíg élek, nem felejtem el – morogta kedvetlenül és már a
kilincsért nyúlt, de azért a biztonság kedvéért a nadrágja övéből kihúzta a
pisztolyát is.
A küszöbön valóban a szépfiú
támasztotta az ajtókeretet. Nem tudtam szabadulni a kérdéstől, vajon hogy a
fenébe talált ránk, de mielőtt feltehettem volna, az ő szemöldöke szaladt a
magasba, ahogy meglátott.
-Nocsak! – mondta röviden, aztán
meg sem várta, hogy behívják-e, belépett és becsukta maga mögött az ajtót.
-Mi a fenét keresel itt? – dugta
vissza Melanie a pisztolyt a nadrágja korcába és újra a fürdőszoba felé indult,
ahol mindenképpen egy pillantást akart vetni a sebére.
-Vargas mondta, hogy a védett
házba mentetek, de őszintén szólva őrá nem számítottam – biccentett felém.
-Miért, mi a baj velem? –
morogtam inkább csak magamnak, de nyilván meghallotta, mert egy végtelenül
lesajnáló pillantásra méltatott, válaszra viszont nem.
-Ryan nagyon sokat segít nekem –
lépett ki Melanie a fürdőszobából. Részéről a témát ezzel lezárta, és én is
reméltem, hogy Peter végre tudomásul veszi, hogy kettőnk közül itt most ő a
felesleges. De Melanie még nem rúgta ki, úgyhogy nem lehettem benne biztos,
hogy igazam van. A következő szavai pedig még inkább elbizonytalanítottak: –Éhes
vagyok! Ha már itt vagy, akkor akár el is mehetnénk együtt enni. Már úgy értem,
hármasban – tette hozzá, ahogy Peter szeme felcsillant.
-De nem kell neked itt maradnod?
– kérdeztem, mire ők cinkosan összenéztek. Most kifejezetten lúzernek éreztem
magam. Valaki olyannak, akinek fogalma sincs a rendőrségi munkáról. A közös
múlt nyilvánvalóan olyan kapcsot jelentett, amiben én könnyen kívülállónak
érezhetem magam.
-De, talán tényleg jobb lenne, ha
nem mennénk sehova, de őszintén szólva be is csavarodnék, ha bármilyen bomlott
elme arra kényszeríthetne, hogy bezárva töltsem a napjaimat – vonta meg a
vállát Melanie, és már éppen az ajtóhoz lépett, amikor újabb kopogtatás dörgött
bele az estébe. A francba! Ez már tényleg kezdett átjáróházhoz hasonlítani.
Peter előkapta a pisztolyát és feltépte az ajtót, mielőtt még bármelyikünk
megszólalhatott volna. Oké, talán a meglepetés erejében bízott, de ezzel az
erővel, akár ki is lyuggathatták volna. Nem mintha a könnyeimet ontottam volna
ebben az esetben. De biztonságban volt. Odakint Vargas ácsorgott, a hirtelen
ajtónyitástól talán kissé összerezzenve.
-Sziasztok! Te itt? Na mindegy,
talán jobb is, tulajdonképpen Ryanhez jöttem – lépett be Peter mellett.
-Hozzám? – kerekedett el a
szemem.
-Igen. Van egy kis probléma. A
haverjaid jól vannak, de a szomszéd bejelentést tett, hogy alighanem valaki
feltörte a lakást. Kiment egy járőr, aztán szóltak nekem, amikor rájöttek, hogy
Te is ott laksz. Mire odamentem, a barátaid is otthon voltak már, éppen a dolgaikat
szedegették össze a helyszínelés után. De azt hiszem, jobb lenne, ha most Te is
odamennél. Tudnom kéne, hogy eltűnt-e valamid, vagy csak a vandalizmus volt az
illető célja.
Vandalizmus? – sóhajtottam nagyot
és próbáltam elképzelni a lakásban uralkodó szinte állandósult kuplerájt, ahogy
valaki még azt is überelni tudja. Nálam nem sok mindent dobálhatott szét, max.
a matracomat hasogathatta fel, ha esetleg pénzt keresett benne. Felkaptam a
dzsekimet és már indultam volna, de azért Melaniehoz fordultam.
-Peter biztosan itt marad Veled.
Vagy Vargas – néztem a srácra kérdőn, aki megrántotta a vállát, de Melanie
mindenkit megelőzve már az ajtónál volt.
-Nem gondolod, hogy nem megyek
Veled? Ez a lakás csak az éjszakákra kell, napközben és ha meló van, ott a
helyem. Most pedig határozottan úgy érzem, meló van – kacsintott, és mi pasik
nem tehettünk más, egymás után kisorjáztunk a nyomában.
Bármit is vártam, a valóság
többszörösen felülmúlta a képzeletemet. A lakásban mintha nem is maradt volna
ép tárgy. Hívatlan látogatónk mindent lesöpört a helyéről, régi nagyképernyős
tv-m elejéből az állólámpa meredezett ki. Jason és Sven keserű képpel téblábolt
a romok között.
-Ez egy őrült volt. Nem is vitt
el semmit. Csak tört-zúzott, de azt roppant szisztematikusan – sóhajtott Sven,
miközben a biztosítási papírokat keresgélte. Benyitottam a szobámba, ahol az
első, ami a szemembe ötlött, Julia vidám színekben pompázó festménye volt.
Cafatokban lógott a vászon, amit valami éles szerszámmal, mint később kiderült,
az egyetlen igazán éles kerámia-késünkkel hasogatott össze az elkövető. Julia
szignóját kikanyarította a kép sarkából és helyette vastag alkoholos filcemmel
kacskaringós mintát rajzolt a lyuk mellé. Összerezzentem, ahogy felismertem a C
és M betűket. Charles Mendel. Szóval tudatni akarta, hogy ő volt! Vajon honnan
tudta a címemet? És miért éppen én? A kérdéseimre hamarosan megkaptam a
válaszokat.
Melanie éppen telefonált, amikor
kiléptem a szobából.
-Az én lakásomban is járt.
Állítólag az sem fest különbül, mint ez, de most valahogy nincs igazán
lelkierőm odamenni és szemrevételezni a romokat.
-De hát honnan tudta, hova kell
mennie? – tártam szét tanácstalanul a kezeimet.
-Az enyémet tudta. Már akkor
tudta, amikor fellopózott a szemközti szálloda tetejére és belőtt az ablakomon.
A tiedet pedig olyan gyermeteg egyszerűséggel szerezte meg, hogy még mindig
sikítani tudnék. Telefonált egy nő – vagy talán ő elváltoztatott hangon – az őrsre,
és Melanie Boltonnak adta ki magát. A címedet kérte, az a liba a recepción
pedig simán kiadta, és csak utólag jutott eszébe, hogy a cím kiadása előtt
vissza kellett volna ellenőriznie, hogy a hívás rendben van-e. Azt mondja,
teljesen olyan volt a hangja, mint az enyém. És meglehetősen ideges volt, és a
kórházra hivatkozva telefonált... a csaj azt hitte, minden oké. Amatőr! Nagyon
sajnálom, srácok! – fordult Svenék felé, akik megértően bólogattak. –Csináljatok
leltárt, hátha valamit mégis magával vitt, az később akár még le is
buktathatja! Te is! – tartott fel kinyújtott karral, ahogy a nyomában én is az
ajtó felé indultam. –Én Peterrel visszamegyek a lakásba. Muszáj lehiggadnom és
végiggondolnom a történteket. Ha most indulatból cselekszem, akkor én fogok
hibázni, pedig őt kell behúznunk a csőbe – magyarázta a döntését. Nem igazán
tudtam vele egyetérteni. Pont Peter Gallagherrel tudna együtt gondolkozni? És
mi van, ha éppen ő adott ki adatokat a fickónak, hogy elvégeztesse vele a
piszkos munkát – lódult meg a fantáziám, amit végül inkább visszafogtam. Amúgy
is idegesített a fickó felbukkanása, és ismertem magam annyira, hogy tudjam,
nem vagyok egészen objektív a dolgok megítélését illetően. Talán a távolságtól
lehiggadok.
Egész éjjel pakoltam a fiúkkal.
Holmijuk nagy részét, jobban mondva azoknak a maradványait a fal mentén
sorakozó fekete zsákok rejtették. Egyet levittem és dühösen belevágtam a
legközelebbi kukába. A következő hetekben elátkoznak majd a szomszédok, mert
lesz utánpótlásunk bőven. A gondolataim Melanie körül jártak. Most ott van
egyedül Peterrel és ki tudja ... a faszi mindenképpen veszélyes rá. Vagy mint dühös
ex, vagy mint visszakuncsorogni vágyó ex. Egyik rosszabb, mint a másik. Fel
akartam hívni, de fogalmam sem volt, örülne-e neki. Nem feltételeztem Charles
Mendelről, hogy technikailag képes lenne lekövetni egy mobilhívást, de azért
még emiatt sem akartam reszkírozni. Ma éjjel a srácokkal maradok, aztán az
őrsön úgyis találkozunk – döntöttem el, de végül másként alakult. ahogy
beléptem a lakásba, Jason felnézett a csomagolásból:
-Melanie keresett. Azt mondta,
ezen a számon vissza tudod hívni – tolt elém egy papírfecnit. Azonnal
felvidultam. Ha ő keresett meg, akkor a dolgok mégis csak jobban állnak. Máris
bepötyögtem a számokat, amik nem voltak ismerősök, sem a mobilja, sem az őrs
száma nem hasonlított.
-Szia! – hallatszott a hangja,
mintha valahonnan a távolból beszélne, szinte már a föld alól. Furcsa volt, de
nagyon füleltem, nehogy az értetlenkedésemmel annyit érjek el, hogy megszakad a
gyenge vonal. –Remélem, érted, amit mondok – folytatta erős recsegés közepette,
és az volt az első gondolatom, hogy olyan a hangja, mintha mindjárt sírva
fakadna. –A múltkori elmaradt vacsora helyett van kedved még ma este Marionál
találkozni? – kérdezte a távolból és én már indultam is az ajtó felé.
-Persze! Húsz percen belül ott
leszek – feleltem lelkesen a telefonba. Intettem a srácoknak, számmal némán
Melanie nevét formáztam és már rohantam is le a lépcsőkön, mert annyi türelmem
sem volt, hogy a liftre várjak.
-Várlak! – hallottam még, aztán
megszakadt a vonal. Áldottam az eszem, hogy nem érdeklődtem feleslegesen, ha
ilyen bizonytalan volt a vonal. Húsz perc és ott ülök mellette Mariónál –
húztam vigyorra a számat, és leintettem az első taxit, amelyik felbukkant az
utcasarkon.
Mario étterme a késői óra
ellenére is dugig volt. Öt percet késtem, mert dugóba kerültünk, de egy
pillanatra sem jutott volna eszembe, hogy Melanie nem vár meg. Mégis, már
harmadszor pásztáztam végig a tömeget, de sehol nem láttam a fenséges vörös
hajkoronát. Még egyszer sorra vettem a magányosan ülő nőket, sőt még a párokat
is, hátha Peterrel jött, de senki nem volt, aki csak egy kicsit is hasonlított
volna rájuk. Ugyanakkor egy barna hajú nő kitartóan fixírozott, majd felemelte
a kezét és felém intett. Körülnéztem, de az intés egyértelműen nekem szólt. Fogalmam
sem volt, ki lehet, de végül úgy gondoltam, Melanie talán nála hagyott nekem
üzenetet, így aztán odasasszéztam az asztalok között. Mikor megálltam mellette,
a szemközti székre mutatott:
-Jó estét, Ryan! Üljön le és ne
keltsen feltűnést!
A homlokomat ráncolva leroskadtam
a székre. Mi a jó franc ez?
-Ki maga? – szűrtem a fogaim
között, mire gúnyosan elmosolyodott.
-Azt hiszem, nem ez a
legfontosabb kérdés ma este, Ryan.
-Nem emlékszem, hogy bemutattak
volna egymásnak. A nevem Mr. Donovan – morogtam idegesen, miközben a lehetséges
válaszokon törtem a fejem.
-Ó, milyen merev! – kortyolt egyet
a poharából.
-Nem vagyok merev, csak nem arra
számítottam, hogy egy idegen vár rám. Valaki mással beszéltem meg találkozót –
néztem újra körül, hátha felbukkan Melanie és rajtam nevet, amiért sikerült
megviccelniük.
-Biztos benne, Mr. Donovan? –
nyomta meg a vezetéknevemet a nő. Most már figyelmesebben szemügyre vettem.
Jellegtelen harmincas nő, olyan ruhában, ami semmit sem árul el a viselőjéről.
A haja egyszerű gumival összefogva, semmi smink, a szemüvege pedig ... meg
mertem volna esküdni, hogy nincs is benne dioptria, csak arra hivatott, hogy
később a személyleírásban egy szemüveges nőt írjak le. Próbáltam felidézni az
előbbi telefonbeszélgetést. A vonal minősége tagadhatatlanul rossz volt, de
attól még megesküdtem volna, hogy Melanie van a túlsó végén. Egyszerre eszembe
jutott Mel bosszankodása, amiért a recepciós tétovázás nélkül elhitte, hogy vele
beszél... ugyanez a nő telefonálhatott az őrsre. Akkor pedig Charles Mendelnek
társa is van – jutottam végre egy értelmes felismerésre.
-Maga Mendel barátnője? –
kérdeztem, mire a nő arcán egy pillanatra őszinte ellenkezés futott át.
-Nem, nem vagyok a barátnője. De
nem azért vagyunk itt, hogy a magánéletemet beszéljem meg magával.
-Nézze, engem ez tulajdonképpen
egyáltalán nem érdekel. De megmondhatja a barátjának, hogy felesleges volt a
barátaim lakását feldúlnia. Nekik semmi közük ehhez az egészhez.
-Nem tudom, miről beszél – vonta meg
a vállát a nő. –Nekem csak annyi a dolgom, hogy magát idehívjam és szóval
tartsam, amíg ... – harapta el a befejezést, mire a vészjelzés tiszta erőből
csengetni kezdett bennem.
-Amíg? – pattantam fel. –Hol van
Mendel? Melaniera vadászik? – üvöltöttem, s már az sem érdekelt, hogy az egész
étterem engem nézett. Igazából nem érdekelt a nő válasza. Kirohantam a
helyiségből és sikerült leintenem egy taxit, amelyből éppen akkor szálltak ki. Bemondtam
a védett ház címét és magamban imádkozni kezdtem. Előbb kell odaérnem, mint
Mendelnek – csak ez járt a fejemben.
Már két sarokkal korábban
kikészítettem a pénzt, és abban a pillanatban, ahogy a járda mellé siklottunk,
előre dobtam az ülésre és már rohantam is. Ököllel vertem az ajtót, a szívem a
torkomban dobogott, amíg arra vártam, hogy odabentről valami zajt halljak.
Peter nyitott ajtót és önkéntelenül is végigfutott rajtam a gondolat, hogy
vajon most kapta fel ezt a laza pólót, vagy egyébként is fel volt öltözve
idáig. Melanie a laptopja fölé hajolva olvasott valamit és kérdőn nézett rám.
-Ryan! Mi a baj? Mi történt?
-Mendel egy nővel odahivatott
Mario éttermébe, mintha Te hívtál volna. Kísérteties, de a nőnek tényleg
teljesen olyan hangja volt, mint neked.
-És? – nézett rám Melanie, miközben
a keze máris a nadrágja övéhez vándorolt, aztán innentől az események
felgyorsultak. Peter előre zuhant, ahogy az ajtó kivágódott és hátba vágta.
Estében elsodort engem is, de még ebben a kitekert pózban is világosan láttam,
hogy Charles Mendel alakja tornyosul az ajtókeretben. Aztán dörrenést hallottam
és azon sem csodálkoztam volna, ha összecsinálom magam. Biztos voltam benne,
hogy Melaniet lőtték meg. De a közvetlenül mellettem földet érő test Mendelé
volt. Szeme csodálkozva és élettelenül meredt rám, a homloka közepén egy lyuk
sötétlett, mintha odabent maga a csillagtalan éjszaka uralkodott volna. Még vér
sem szennyezte össze a lakás padlóját. Melanie alatt csikorogva csúszott hátra
a szék és pisztolyát még mindig a kezében tartva fölénk hajolt. Lábával
megbökdöste Mendel élettelen testét, aztán eltüntette a Glockot a látóteremből.
A két kezét nyújtotta felénk, én pedig önkéntelenül is elnevettem magam, ahogy
egy gyenge nő igyekszik két meglett férfit fölsegíteni. Peter morogva masszírozta
a fejét, ahol az ajtó megcsapta. Ellökte Melanie segítő kezét és törökülésbe
helyezkedett. Előrehajolt, hogy Mendel ruhájában kotorásszon, aztán megrázta a
fejét – semmi. A rázás azonban láthatóan nem esett jól neki. Sziszegve
nyomogatta a térdét, ami alighanem a második legnagyobb ütést szenvedte el,
ahogy előre zuhant. Én azonban belekapaszkodtam Mel kezébe és felálltam, hogy
rögtön utána az ölelésembe is vonjam. Hirtelen eszembe jutott valami.
-Mel! Az a nő az étteremben ...
amikor telefonált, azt mondta, azért találkozzunk Máriónál, hogy bepótolhassuk
a múltkori meghiúsult vacsorát. Ki tudott róla, milyen programunk volt aznap
este? – szegeztem neki a kérdést, mire elsápadt.
-A csoportból súgott nekik
valaki!
2016. október 22., szombat
Érintés 11.
Nem törődtem vele, hogy a
legelegánsabbnak nevezhető cuccom van rajtam és odakint szakad az eső. A
tócsákra ügyet sem vetve rohantam. Nem így terveztem. Taxit akartam hívni és a
lányért menni, de a taxikat ebben az ítéletidőben úgy látszik az utolsó szálig
lefoglalták, legalábbis a környéken képtelenség volt leinteni egy üres kocsit. De
már nem érdekelt, hogy elázott mosogatórongyként fogok beesni Melanie ajtaján. A
korábbi balsejtelem egyre inkább eluralkodott rajtam, ezért először csak
megszaporáztam a lépteimet, aztán mire a lány utcájához értem, már teljes
erejéből rohantam. A kapun éppen egy idősebb nő lépett ki, magában morgolódva
szídta az időjárást, kis pudlija pórázát szorongatva és az esernyőjével
bajlódva. Máskor gálánsan a segítségére siettem volna, de most csak a lassan
csukódó ajtót láttam és az utolsó pillanatban kaptam el. Besurrantam a résen és
hálát rebegtem a várakozó liftért. Odafönt előbb mélyeket lélegeztem, majd türelmet
erőltetve magamra óvatosan megkocogtattam az ajtót. Elszámoltam ötig, majd
megismételtem. Aztán újra és sokkal hangosabban. Semmi mocorgás nem hallatszott
bentről, ezért már teljes erőmből püföltem az ajtót. A szomszéd ajtó kinyílt és
egy szemüveges fiatal férfi nézett ki rajta, jobb kezében egy méretes
baseballütőt szorongatva.
-Rossz napod van pajtás? –
kérdezte harciasan, mire a szemeimet forgattam az idegességtől. Más sem
hiányzik, mint egy önkéntes őrangyal.
-Aggódom érte – intettem a
Melanie ajtaja felé, mire a másik férfi kilépett a folyosóra.
-Itthon van. Hallottam, hogy
folyik a víz. Olyan vékonyak itt a falak – fintorgott rosszallóan. –De már jó
ideje elzárta. Azóta viszont felerősödött odakint a vihar és ebben az
égzengésben semmit nem lehet hallani.
-Betöröm az ajtót – döntöttem el,
és hátra léptem, hogy lendületet vegyek. A szomszéd idegesen rágta a szája
szélét. A korábbi harciassága láthatóan bizonytalanságba csapott át. Szinte
láttam, ahogy a várható javítás költségeit méri fel és indokokat gyárt hozzá,
amiért neki nem róható fel a rongálás. Engem nem nagyon érdekelt, hogy ez itt
előttem egy legalább ötszáz dolláros ajtó. Sokkal jobban izgatott, hogy a
biztonsági rúd ne legyen ráfordítva, különben csak a lábam töröm el, de nem
jutok beljebb.
Szerencsém volt, igaz, mindent
beleadtam. Az első rúgásnak köszönhetően faforgácsok repkedtek szerteszét és az
ajtó kitárult. Tony, a szomszéd, az ütőjét tovább markolászva lépdelt a
nyomomban. Nem tudtam, hogy valami betörőtől tart-e, vagy csak engem akar fejbe
nyomni, hogy Melanienál bevágódjon, ha ő felháborodna a rajtaütésen. Nem
kellett sokáig keresgélnem. A legrosszabb rémálmom vált valóra, ahogy
megpillantottam. Melanie a szőnyegen feküdt eszméletlenül. Istenem, add, hogy
csak eszméletlen legyen! – nyögtem, fel, ahogy megláttam a válla alatt a vérfoltot,
ami bőven itatta át a hosszú rojtokból álló puha szőnyeget.
-Hívd a mentőket! – ordítottam és
Tony reszkető kézzel engedelmeskedett. Az ujjaimmal kitapintottam Melanie
ütőerét a nyakán. Lassan pulzált. Él! Előkaptam a telefonom, és visszahívtam
Vargast.
-Melt lelőtték – hadartam a
telefonba. –Rátörtem az ajtót, hívtuk a mentőket. Mit csináljak? – kiabáltam
kissé hisztérikusan. Vargas hangja semmivel sem volt nyugodtabb.
-Ne nyúlj semmihez! – máris ott
vagyunk – dörögte a fülembe, aztán bontotta a vonalat.
Tony éppen elrakta a telefonját.
-Azt is mondtam, hogy egy rendőrt
lőttek le, hátha akkor jobban sietnek – vonogatta a vállát, mint akinek azért
van némi előítélete a dolgok működését illetően. De Melaniet kedvelte, úgyhogy
most tényleg nem bánta volna, ha a 911 gyorsan reagál.
-Jól tetted – helyeseltem és bár
Vargas azt mondta, ne nyúljak semmihez, úgy döntöttem, Melaniet nem
tárgyiasíthatjuk. Ő valaki volt, nem pedig semmi, úgyhogy visszatettem az ujjam
a nyakára. Langyos volt és érezhetően lüktetett az ér az ujjam alatt. Ez
megnyugtatott. Éppen elég felzaklató volt a képekkel szembesülni, amik
valósággal lerohanták az elmém. Ájult állapotában Melanie nem tudott védekezni,
nem tudott elzárni az érzései, gondolatai elől, én pedig túlságosan kíváncsi
voltam, hogy ellenálljak a kísértésnek, hogy végre megtudjak róla valamit.
Bármit. Valósággal összezavarodtam és rettegtem. Azt mondják, az ember élete a halála előtti
pillanatokban lepereg előtte. Akkor Melanie haldoklott, mert a képek zavaros
összevisszaságban követték egymást egy kisgyerek nevetésétől, lovagló leckén
át, célbalövő versenyig, kórházi intenzív osztályig. Felbukkant Peter arca, sőt
az enyém is, de annak a pici gyereknek a nevetése kísérteties kísérőzeneként
végig követte a képeket. Valósággal kirázott a hideg.
Megragadtam a kezét és
szólongatni kezdtem. Észre sem vettem, hogy mögöttem lépések dübörögnek,
kiáltozás tölti be a helyiséget és Tony kétségbeesett alakját egy jóval
testesebb mentős tolja félre. Aztán engem is. Szakkifejezések röpködtek,
villámgyors kezek vették kezelésbe, injekciós tű köpte ki az első, levegőtől dús
pöttyöt, hogy aztán visszahozza az életbe Melaniet.
Én a földön ültem dermedten,
cselekvésre képtelenül és még a szemeim előtt ragadt képekkel viaskodtam. A
családjáról eddig nem tudtam semmit. A nőnek, akit meghódítani igyekeztem,
egész életét végig kísérték a tragédiák. Ez már önmagában is megrázó lett
volna, de ezek a tragédiák kivétel nélkül erőszakos cselekmények következményei
voltak. A szüleit megölték, amikor ő még fiatal lány volt, épp csak akkora,
hogy a temetés után ne kerüljön nevelőszülőkhöz. Megacélozta a lelkét és talpon
maradt. Az örökségéből befejezte a főiskolát, elhelyezkedett és előbb eltemette
az első társát, aztán összekerült Peterrel. Melanie nem mondott el mindent a
Peterrel való kapcsolatáról. A férfi megütötte és ő elhagyta. Ez volt a nehezen
bevallott féligazság. A teljes igazság azonban ennél sokkal durvább volt. Peter
annyira megverte, hogy elvesztette a babájukat, akivel várandós volt. Ha Peter
valaha is reménykedett benne, hogy jóvá teheti a történteket, akkor ez az apró
részlet világossá tette, hogy ebben az életben erre már esélye sem lehet. Így
azonban felmerült egy kérdés, ami engem nem hagyott nyugodni. Peter felbukkanása
Melanie közelében. A helyszínelők az ablakon körbejelölték a lyukat, amit egy
golyó ütött. Az a golyó, ami a mentősök szerint Melanie vállcsontjában állt
meg. Nem tudtam, hogy az illető célzott-e rosszul, vagy valami megzavarta,
esetleg az eső sietett Melanie segítségére, eltérítve, ha csak egy hajszállal
is a pontos céltól. De azt tudtam, hogy az épület, amelynek tetejéről a lövést
leadták, az a szálloda, ahol Peter is megszállt. Vajon létezhet, hogy ilyen
módon próbálja lezárni kettejük kapcsolatát? Ha Melanie nem hajlandó a
békülésre, akkor inkább ne is éljen nélküle? Próbáltam felidézni a férfi arcát,
keresve rajta a gyilkos indulat jeleit, de tudtam, hogy most nem lennék
objektív, ezért inkább feltápászkodtam és némi hezitálás után úgy döntöttem, hogy
megosztom Vargasszal a gondolataimat.
*
A kórházban csak Vargasnak
köszönhettem, hogy Melanie közelébe juthattam. Egyfelől megnyugtatott a
figyelem, amivel a testi épségét védték. Másfelől nyugtalanított, hogy a
jövőben hogy jutok a közelébe. Nem kérhetem mindig a kollégái segítségét. De
most csendben várakoztam, hogy az orvos elhagyja a szobát és szabad utat adjon.
Vargas bement és rövidesen fülig érő mosollyal jött kifelé. Abból jöttem rá,
hogy milyen feszültség van bennem, hogy a mosolyától szinte ájulás közeli
állapotba kerültem. Nincs baj!
-Bemehetek? – néztem rá, mire
bólintott. Óvatosan koppintottam egyet az ajtón, és választ sem várva
benyitottam. Az öröm végigsöpört rajtam. Melanie az ágyban ült feltámasztva,
vállát nagy kötés fedte – már amennyire ez a túlságosan bő kórházi hálóingben
kivehető volt. Göndör vörös haját csat fogta össze, és a nemrég még márvány
fehérségű bőrét végre egy kis pír színezte. Összességében vadítóan nézett ki,
gondoskodásra, védelemre szorulónak, olyan nőnek, akinek pont rám van szüksége.
Reméltem, hogy a gondolataim nem ülnek ki az arcomra, mert ismertem már
annyira, hogy tudjam, nem feltétlenül venné jó néven, ha gyenge nőként
tekintenék rá.
-Szia! – leheltem halkan.
-Szia! Hát, ez a vacsora nem jött
össze. Nem tudom, hol foglaltál helyet, de lehet, soha többé nem veszik fel az
asztalrendelésedet.
-A francba velük, nem érdekel –
húztam ki mellette egy széket és leültem.
-De komolyan ... hova mentünk
volna? – mosolygott, de éreztem, hogy ez a mosoly nem az az ezer wattos, amitől
még a nap is kisüt.
-Mel, hogy a fenébe tudsz erre
gondolni? – fogtam meg a kezét, mire megmerevedett.
-Jobb, ha ezzel foglalkozom, mert
az a másik téma ... hát, ha azon rágódom, olyan ideges leszek, hogy a doki nem
fog hazaengedni.
-Haza? – kérdeztem elképedten.
–Meglőttek. Megoperáltak. A golyót, amit kiszedtek a vállcsontodból, a
kollégáid vizsgálják a laborban. Te pedig haza akarsz menni? Egy olyan lakásba,
ahol meglőttek?
-Jól van! Elsőre is értettem, nem
kell folyamatosan emlékeztetned rá! – komorodott el a tekintete.
-Tényleg kiengednek? – kérdeztem
vissza még mindig hitetlenül.
-Nem tudnék tovább itt
heverészni, mert akkor tényleg csak azon járna az agyam, ki tette és miért. Ha
kimehetek, akkor legalább utána nézhetek néhány dolognak. Itt még az agyam sem
forog – grimaszolt, ahogy tekintetét végighordozta a kissé kopott kórházi
bútorokon.
-Jöhetnél hozzánk – vetettem fel
hirtelen, mire meglepetten nézett rám.
-Hozzátok?
-Hát, együtt lakom a srácokkal,
akikről már meséltem. Egy szoba csak, de saját fürdőszobám van. A konyhán
osztozni kell, de mivel úgyis kiszolgálnálak, ez nem lehet probléma. ... Ott
senki sem tudná, hogy rád találhat. Biztonságosabb, mint egy lyukas ablakú
lakás – aminek ráadásul még a bejárati ajtaját is berúgtam – vallottam be
halkan.
-Te találtál meg – jelentette ki
igaza tudatában. –Kösz, hogy eszedbe jutott berúgni az ajtót. Azt is hihetted
volna, hogy megszöktem a vacsora elől – kacsintott rám, mire elnevettem magam.
-Ez egy pillanatra sem jutott
eszembe. Csak tudod, volt valami halvány rossz érzésem az estével kapcsolatban.
Vargas hívott is téged, de nem ért el, és tudta, hogy találkozunk, így nekem
szólt. Tényleg, mit akart mondani? – jutott eszembe a nyomozó által elhadart
rossz hír. Ezt most önkéntelenül is valami próbának tekintettem. Ha Melanie
beavat, az azt jelenti, hogy bízik bennem és számít a véleményemre. Ha terelni
fog, netán tagadni, akkor jobb, ha megértem, hogy nem vagyok a társa, még
képletesen sem.
-Charles Mendel, útban a fogda
felé, megszökött.
Tehát bízik bennem – szakadt le
egy kisebb szikla a lelkemről, amiért már nem titkolt előlem semmit, aztán
leesett, hogy a hír miatt semmi okom örülni. –Gondolod, hogy ő volt? –
kérdeztem, miközben azért ott motoszkált bennem továbbra is a Peterrel kapcsolatos
gyanú.
-Valószínűleg. És van egy rossz
hírem. Ha olyan eltökélt, amilyennek én gondolom, akkor se te, se a barátaid
nem vagytok biztonságban, hiszen a kihallgatóban éppen eléggé megjegyezhetett
magának. Ez egy őrült, aki most mindenkin bosszút akar állni, aki a tervei
útjában áll. Vargas már kiküldött néhány
embert a lakásotokra. Úgyhogy azt hiszem, vissza kell utasítsam a kedves
ajánlatot. Inkább én hívlak meg – húzódott mosolyra a szája. –Van egy védett
lakás a kapitányság felügyelete alatt. Oda mehetünk, ha ez neked is megfelel.
De megértem, ha nagyobb biztonságban érzed magad tőlem távol – nézett rám
kutatóan.
-Veled megyek – jelentettem ki
késlekedés nélkül. Micsoda oktondi gondolat! Tőle távol?
-Akkor küldd be a dokit! Még őt
is rá kell vennem, hogy leléphessünk – dőlt hátra Melanie. Az erős lámpafényben
egy halvány sebhely rajzolódott ki a halántékánál. Erről is beszélni fogunk –
döntöttem el, aztán indultam, hogy segédkezzek a megszöktetésében.
*
2016. október 10., hétfő
Érintés 10.
-Hát, ez hihetetlen volt! –
masszírozta meg a nyakát Melanie, ahogy arra várt, hogy a friss kávé lefőjön.
Percekkel ezelőtt adtuk át a kihallgatott fiatal férfit a rendőröknek, hogy
visszakísérjék a cellájába. A fickó szerintem még most sem tért magához, hogy
honnan tudtunk róla egy csomó dolgot, amiben biztos volt, hogy örökre az ő
titka marad. Már a tátott szája felért egy beismeréssel, de aztán elképedésében
megeredt a nyelve, Melanie nem győzött jegyzetelni. Nem volt nehézsúlyú bűnöző,
a titkai is pitiáner kis titkok voltak, de segítettek lezárni a vele
kapcsolatos ügyet, hogy Melanie az energiáit nála sokkal nagyobb kaliberű
gonosztevőkre fordíthassa. Roppant elégedett voltam, amiért ő elégedett.
-Hogy őszinte legyek, nem
gondoltam volna, hogy ilyen látványos eredményt érünk el ilyen rövid idő alatt.
Azt tudtam, hogy engem meglepett a ... tehetséged, de így látni élőben...
letaglózó volt.
-Nálad mégsem működik – böktem ki
önkéntelenül.
-Pedig féltem tőle, hogy
belelátsz a gondolataim közé.
-Ez nem gondolatolvasás! –
emlékeztettem rá. –Az emlékeket látom. Esetleg levonok belőlük
következtetéseket, mint ahogy az előbb is csináltam, de ez csak akkor működik,
ha a másiknak ennyire nyitott az elméje, és ő maga teljesen védtelen velem
szemben. De te ... nem láttam még zártabb elmét. Semmit nem tudok rólad, csak,
amit elmondtál magadról. Nagyon remélem, hogy őszinte voltál, mert még az
ellenőrzés esélye sincs meg a te esetedben.
-Nem szoktam linkelni – szaladt
végig egy bosszús fintor a lány arcán. Valóban sértő volt ebből a helyzetből
vizsgálni a szavaimat, így megpróbáltam korrigálni.
-Nem azt mondom, hogy hazudtál
volna nekem. Csak az emberek sokszor féligazságokat mondanak ki, szándékosan elhallgatnak
apró részleteket, amiket vagy meg akarnak őrizni maguknak, vagy nem
tulajdonítanak nekik jelentőséget.
-Idegesítő, ha az ember úgy érzi,
nem lehetnek még apró titkai sem – hunyta le a szemét Melanie, ahogy nagyot
kortyolt a kávéból.
-Számomra az az idegesítő, hogy
minden gondolatod, minden emléked titok. Kezem lábam kell törjem, hogy megnyílj
nekem.
-Ez így van rendjén –
általában... nem? – nézett rám vidám macskatekintettel.
-Azt hiszem, igazad van. Csak
éppen az utóbbi időben nem volt ember, aki titkolózhatott volna előttem. Talán
ezért olyan megdöbbentő a csend, ami felőled sugárzik.
-Nos, mielőtt álmatlan éjszakáid
lennének emiatt, hallgassuk meg a következő páciensünket. A nap végére annyi
emléket hozhatsz felszínre, hogy az enyémek már nem is fognak hiányozni –
kacsintott rám, én pedig nem tudtam neheztelni rá, amiért szándékosan terel.
Felmarkoltam a kávémmal teli papírpoharat és a nyomába eredtem. A kihallgatóban
egy nagy darab torzonborz alak ücsörgött, szinte unott tekintettel.
-Kér egy kávét? – nyújtottam felé
a poharamat. A kihallgatásra várók általában túlságosan idegesek hozzá, hogy
komolyan vegyék a kínálásomat, de ez a fickó halálos nyugalommal ragadta meg a
poharat. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek és nem engedtem el, sőt a másik
kezemet is rátettem a nagy lapát tenyérre, amely szinte körbeérte a poharat. A
vöröses hajú pasi furcsa, vizsgálódó tekintettel meredt a szinte meghitt
mozdulatra.
-Nem kedvelem a férfiakat! –
morogta halkan, előttem pedig megindult a vetítés. Nem barátom, te aztán nem
kedveled a férfiakat. A nőket kedveled. A halott nőket.
*
-Mi a véleményed? – fordult felém
Melanie, ahogy a vizsgáló ajtaja becsukódott mögöttünk.
-Nem ő volt. Sok disznóságot
csinált már, köztük olyanokat is, amiért más államban villamosszékbe
ültethetnéd, de ez az eset nem az ő lelkén szárad. Van benne valami mélységes
undor az igazi elkövető iránt, mintha tehetségtelen pancsernek tartaná. Sajnos
semmi konkrétumot nem tudok mondani a korábbi ügyeiről, de éreztem benne a
bizsergést, ahogy a halott lány fotóját nézegette. Szívesen lett volna ő az
elkövető, hogy megmutassa, mennyivel jobban is lehetett volna csinálni. Érdemes
utána nézni, hogy néhány megoldatlan ügy összefüggésbe hozható-e vele, mert a
képek alapján biztos vagyok benne, hogy itt New Yorkban is tevékenykedett, de
ez a mostani nem az ő munkája. Sajnálom! Tudom, hogy ez nem volt valami nagy
segítség – vontam meg a vállam, hogy eltitkoljam, önmagamban csalódtam, amiért
nem tudom tálcán szállítani neki az ügy megoldását. De Melanie csak nézett
engem szótlanul.
-Fantasztikus vagy! Még hogy nem
volt nagy segítség? A fickó itt van nálunk. Egy órácskát még biztosan. A fiúk
addig is lefuttathatják az ujjlenyomatát a lezáratlan ügyek aktáin. Ha kapásunk
lesz, csak neked köszönhetjük, mert a személyes ellenszenvemen túl nem tudtam
volna mivel megvádolni. Csak rajta volt egy listán, a körzetben lakó
gyanúsítható, korábban már erőszakos cselekményeket elkövetett fickók listáján.
De úgy tűnt, az alibije tökéletesen rendben van.
-Ebben az ügyben igen – bólintottam,
és önkéntelenül is megborzongtam, ahogy felidéződött bennem a pasas már-már
kéjes nyögése, ahogy a szerencsétlen áldozat fotóját vizslatta. Egyértelműen
eszébe juttatott valami korábbi történetet, és ebből következett a jelenlegi
elkövető módszerének lesajnálása. Egy beképzelt erőszakoskodó. Istenem! Miért
nem lehet pillanatfelvételt készíteni az agyam képeiről?! Tökéletes bizonyíték
lehetne rá, hogy a bíróság előtt is nyilvánvalóvá váljék ennek az állatnak a
beteges agyműködése. –Szerintem nem ártana rajta tartani a szemeteket! Olyan
érzésem volt, mintha felébresztettük volna benne a vágyat valami hasonló
szörnyűség elkövetésére. Mintha be akarná bizonyítani, hogy ügyesebb,
kegyetlenebb tudna lenni, és soha senki nem kapná el.
Nem kerülte el a figyelmemet,
ahogy Melanie idegesen összerándul. Látszott, hogy kellemetlenül érinti, amiért
a nyomozás ilyen hatással lehet egy beteg elmére, mintha azzal, hogy
beidéztette, ő maga mondta volna ki a halálos ítéletet egy szerencsétlen nőre.
Úgy döntöttem, hogy elterelem a figyelmét egy számára váratlan kérdéssel, ami
viszont engem már foglalkoztatott egy ideje.
-Miért nincs társad? Egyáltalán
... szabályos ez így? – ráncoltam a homlokom és kéretlenül eszembe jutott
Peter. Próbáltam az agyam egyik eldugott zugába száműzni, hiszen most nem
párkapcsolatra, hanem kifejezetten a munkára gondoltam.
-Van társam – mosolyodott el
Melanie.
-Én? – ragyogott fel egy mosoly
az arcomon, úgyhogy eléggé sértőnek éreztem Melanie hangosan felcsattanó kacagását.
-Bocs, Ryan! De nem, nem te –
nevetett még mindig tele szájjal. Mi a franc van ezen ilyen nevetséges? –
gondoltam megbántottan.
-Még soha nem láttam veled egyik
srácot sem helyszínelni – néztem körbe a szobában. Melanie elkomorodott.
-Jardin kórházban van. A
legutóbbi rajtaütéskor eltalálta egy golyó. Elég komoly gondot okozott az
orvosoknak, de végül meggyőzték, hogy maradjon velünk. Igaz, ehhez
felhasználták az őrs majd minden 0-ás vércsoportú tagjának az adományát. De
rendbe fog jönni. Állítólag már a főnővér idegeire megy, mert minden nővérkének
házassági ajánlatot tesz. A többiek meg éppen eléggé be vannak havazva, mintha
a Hold állása mostanában extra aktivitásra buzdítaná a gonosztevőket.
-Nem beszéltél róla eddig még
soha – motyogtam az orrom alatt, és ettől kicsit olyanná vált a hangulat,
mintha egy sértődött óvodás durcáskodna az óvónéni előtt.
-Hát, nem – ismerte el. –De miért
is került volna szóba? Jardin gyógyul, vissza fog térni, és akkor bemutatom neked,
ha akkor még a segítségünkre leszel – ígérte, miközben már az asztalán
rakosgatta a papírokat. A számítógépek korában soha nem fogom megérteni, minek
gyártanak ennyi nyomtatványt – néztem az önmásolós tömböt, amelynek legfelső
oldalán az előbbi kihallgatás rövid jegyzőkönyve szerepelt.
-Éhes vagy? – nézett fel, és
tudtam, most ő akar témát váltani.
-Ti rendőrök mindig esztek! –
horkantam fel, ahogy kiemelt a fiókjából egy ételhordó dobozt.
-A hétvégén sütöttem, de ha nem
kérsz ... – hagyta nyitva a mondatot és a dobozt. Isteni illat szállt felém,
friss, fahéjas almáspite kellette magát a csipkés papírlapon. Egy számkivetett
éhségével vetettem magam az első falatra. Az almáspite mindig is a gyengém
volt. Ha álmaim istennője ilyen fantasztikus süteményt tud sütni, akkor ezzel
el is dőlt a dolog. Nincs az az exbarát, nincs az a visszatérő társ, aki távol
tarthatna tőle. Tele szájjal csak elismerően tudtam bólogatni, de Melanienak
láthatóan ennyi is elég volt. Boldog mosollyal nyúlt ő is egy vékony szelet
után.
A meghitt eszegetés végét a
kapitány megjelenése hozta el. Összevont szemöldökkel nézett végig rajtam, én
pedig zavaromban a szám szélén lévő porcukort sepregettem a kézfejemmel.
-Ügyes munka volt! – dörrent ránk
a hangja, ami sokkal jobban illett volna egy seggberúgáshoz, mint egy
dicsérethez. –Charles Mendel ujjlenyomata két korábbi lezáratlan ügyben is ott
volt. Igaz, csak részleges, de biztos, hogy az övé. Biztos kell legyen! Ha
minden igaz, egy sorozatgyilkost találtak. Egy nagyon óvatos, elővigyázatos
elkövetőt, aki ki tudja, hány alkalommal csinált már belőlünk bolondot. Amilyen
előélete ennek a fickónak van, csodálom, hogy szabadon lófrálhat. Bár,
találtunk utalást arra nézve, hogy egy régi ügyénél Kaliforniában eljárási
hibát vétettek, így sikerült szabadlábra kerülnie. Mi nem követhetjük el ezt a
hibát! Már az utóbbi tíz évet is rácsok mögött kellett volna töltenie, vagy
legalább egy olyan államban fülön fogni, ahol van még halálbüntetés. Nem árthat
többet ártatlanoknak! Jimenez és Vargas már rajta vannak az ügyeken, egy csomó
kérdésünk lesz még a barátunkhoz, aki egyébként éppen az előbb kért ügyvédet.
Úgy látszik, érzi ahogy szorul a hurok. Úgyhogy sietnünk kell, ne egyenek előre
a medve bőrére! – biccentett a doboz felé, aztán lazán Melanie felé nyújtotta a
hatalmas tenyerét, és a lány vidám mosollyal tett a tenyerébe egy süteményt.
Holloway kapitány egész alkata azt sugallta, hogy szereti a gyomrát, Melanie
süteménye pedig egy szentet is kísértésbe vitt volna.
*
-Vannak barátaim! Nem is sejtené,
milyen magasan ülnek ezek a barátok – vicsorgott Charles Mendel Melaniera. –Nem
tudom, a barátja honnan szerezte az információit, de biztosíthatom róla, hogy
nem fogom elfelejteni egyiküknek sem, hogy megpróbálnak a szar alá nyomni –
sziszegte gonosz delejes pillantással, amitől engem – bármennyire is
férfiatlannak éreztem közben – kivert a hideg veríték. Önkéntelen mozdulattal
az előzetesbe vett férfi és Melanie közé álltam, mire gúnyos, már-már önelégült
pillantással söpört végig kettőnkön. –Ó, a hölgyike fontos magának! Ezt
megjegyzem magamnak – jelentette ki, és egy pillanatra arra gondoltam, hogy
nemcsak én, de Charles Mendel is rendelkezik a látás képességével.
Melanie kihúzta magát, mint aki
nem szorul védelemre.
-Semmi köze ahhoz, hogy ki hogyan
érez bárki iránt is. Ráadásul most alapos tévedésben is van. De azt hiszem,
lesz magának fontosabb megjegyezni valója is. Vigye el! – intett a fegyveres őr
felé, aki megrántotta a lábbilincs vezetékét, és Charles Mendel lusta mosollyal
a szája szegletében megindult a nyomában. Az ajtóból még visszafordult:
-Én szóltam – kacsintott feléjük,
engem pedig most már tagadhatatlanul kirázott a hideg.
-Ne izgasd magad, nem tud ártani!
– fogta meg a karomat Melanie, ahogy magunkra maradtunk. –De ha gondolod,
kérhetünk neked rendőri védelmet. Bár, fogalmam sincs, mit árthatna a rácsok
mögül, mégis, jobb félni, mint megijedni – nyúlt a telefon után. Elkaptam a
kezét.
-Kösz, de nem hiszem, hogy
szükség lenne rá! – csóváltam meg a fejem. Itt van, és innen már vagy az életfogyti
várja, vagy egy méreg injekció egy másik államban. Nem árthat nekünk – mondtam olyan
meggyőződéssel, hogy egy pillanatig én magam is hittem a szavaimban. Ugyanakkor
agyam egy eldugott zugában megborzongtam. A fickó túlságosan magabiztos volt,
és eddig mintha sérthetetlen is lett volna. Mi van, ha ... de inkább nem
folytattam a gondolatot. Most rács mögött van, és mi mindent el fogunk követni,
hogy ott is maradjon.
*
Melanie állt a zuhany alatt és
bosszúsan elhúzta a száját, ahogy a telefon kitartó csörgését hallgatta. Miért
van az, hogy az az átkozott mindig a legrosszabb pillanatban szólal meg? Nem
akart most rendkívüli hívást, váratlan helyzetet a kapitányságon, amiért
meghiúsulhat ez a mai este. Olyan régen volt már, hogy csak nő volt, egy
selyemruhás, körömcipős nő, leheletnyi rúzzsal a száján. Ryan vacsorára hívta
és ő örülni akart ennek a ritka és becses alkalomnak. Helyes fickó volt, még ha
egy egészet picit zavarta is a fiú egyáltalán nem hétköznapi képessége. De
eddig elég jól el tudta zárni előle a gondolatait, és ez reménykedésre adott
okot. Nem mintha olyan titkai lettek volna, amiért az igazságszolgáltatás
haragjával kellett volna szembenéznie, de azért inkább ő akarta meghatározni,
hogy kinek és mit oszt meg a magánélete részleteiről. Leginkább persze a fiú
társaságában felmerülő gondolatai aggasztották, mert nem az a típus volt, aki
könnyen megnyílik az érzéseivel kapcsolatban. Tetszett neki a másoknak talán
kissé habókosnak tűnő srác. Tetszett a külseje, az érzelmi világa, ahogy az
igazságot elég fontosnak érezte ahhoz, hogy felfedje magát a hatóságok előtt és
segédkezet nyújtson a munkájukban. Tetszett, ahogy időnként elidőzik rajta a
pillantása, és bár azt hiszi, Melanie nem veszi észre, de azért láthatóan
számba veszi a testi adottságait és eljátszik a gondolattal, hogy kényeztetné
őt. Más pasikkal kapcsolatban ezeket a pillantásokat utálta, lealacsonyítónak
érezte, Ryannél sokkal inkább izgatónak.
Elzárta a vizet és alaposan
ledörgölte magát a kissé durva frottírral, ami valósággal leszippantotta róla a
vízcseppeket. Nyomott a kezébe egy kis testápolót és ritmikus mozdulatokkal
eloszlatta a karjain és a combján. Aztán újabb adagot nyomott és testét a
tükörben vizsgálgatva, tenyerével a hasán körözött. Elmosolyodott arra
gondolva, hogy egy ennél szebb világban Ryan Donovan a háta mögött állna és az
általa elérhetetlen helyekre is juttatna ebből az illatos testápolóból. A
telefon újra megszólalt, ezért magára tekerte a fürdőlepedőt és kilépett az ajtón.
A talpa még vizes volt, így aztán kissé koordinálatlan mozdulattal csúszott meg
a fényes kőlapon. Alighanem ez a mozdulat mentette meg az életét, de a vállát
érő erős ütéstől valósággal elkábult. Meglőttek! – ez volt az utolsó gondolata,
mielőtt égi őrangyalának hála, az üveg dohányzóasztalka mellett elzuhanva a
kemény kőlapok helyett a puha szőnyegen ért földet.
Ryan rossz előérzettől eltelve
nyomta ki a telefont. Vargas őt hívta fel, miután Melaniet nem érte el.
Megígérte, hogy mindenképpen átadja az üzenetet, de Melanie még mindig nem volt
elérhető. Megbeszélték, hogy ma este vacsorázni mennek. Elvileg a lány készülődhet,
talán éppen a zuhany alatt áll, de igazából nem hitt ebben. Már elég késő volt
ahhoz, hogy hamarosan érte menjen. Talán nem lesz baj belőle, ha kicsit
korábban érkezik.Abból, amit Vargas mondott, sokkal nagyobb bajok származhatnak.
*
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)