"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2016. július 25., hétfő

Érintés



Nos, kezdjünk bele! Egy új történet. Egy meglepő történet. Egy próbálkozás. Igazán kíváncsi lennék majd a véleményetekre! :)

Érintés

Ryan Donovan vagyok. Huszonöt éves és a koromnak megfelelően edzett, egészséges férfi. De most meglehetősen zavarodott is vagyok. Hogy miért? Mert valami hihetetlen dolog történt velem. Nem, nem vittek el az ufók, nem csípett meg radioaktív pók, nem volt halálközeli élményem és nem nyúltam a konnektorba sem. Mégis … Képes vagyok kezem egyetlen érintésével letölteni az emlékeidet, úgyhogy óvakodj tőlem, ha nem akarod elárulni a titkaid! Túl zavaros ez így neked? Akkor figyelj ide, elmesélem, hogyan is kezdődött.

*** 

Nos, mint mondtam, a nevem Ryan Donovan. Tavaly végeztem a Yale-en, és a szüleimtől külön élek New Yorkban a 46. és a Morgan sarkán egy ötemeletes bérház tetőtéri lakásában. Sikeres vagyok, amennyiben a siker azt jelenti, hogy már a diplomám kézhezvételének másnapján remek álláshoz jutottam a Nagy Almában, és egy megfizethető lakáshoz jó helyen, melyen ugyan három barátommal osztozunk, de pillanatnyilag tökéletes megoldásnak tűnik mindannyiunk számára. A huszonötödik születésnapom van, negyed százados évforduló, és ez éppen elég nagy horderejű pillanat az életemben ahhoz, hogy ne töltsem egyedül az estét. Jason és Sven szervezték a bulit, én pedig hálásan fogadtam az ötletet; remélve, hogy  egy kis lazulás kiveri majd a fejemből a múlt éjszaka őrült emlékeit. Bömböl a hangszórókból a zene, Jason stroboszkópja szabályos időközökben ismétlődő geometriai mintákat vetít a falakra, felerősítve a zsigerekig ható lüktetést, és mindannyian egy-egy lányt fűzünk egy közelgő kéjes svédtorna reményében. Elég sört ittunk már ahhoz, hogy a hangulat meglehetősen emelkedett legyen, de még ez a félrészeg állapot sem tud eltompítani annyira, hogy megfeledkezzek az álmomról. Egész nap kísértett az emléke, nem tudtam tőle szabadulni, mintha rágógumiba léptem volna. Bármit tettem, mondtam, vagy csak gondoltam, a háttérben ott zakatolt elgyötört agyamban egy másik hang, egy kép, majd megbolondítva.

És talán éppen ezért most úgy tűnik, én próbálkozom a legsikertelenebbül a hódítással. Félgőzzel csinálom, mintha nem is akarnám igazán. Mintha tartanék tőle, hogy ma éjszaka egy lány mellett feküdjek, amikor ki tudja, mi mindenre vagyok, lehetek képes. Legalábbis a tudatalattim. Vagy egy bennem lakozó szörnyeteg, akinek a létezéséről mindeddig fogalmam sem volt. Pusztán ez a feltételezs is kiborít, pedig amúgy normális fickó vagyok, vagy voltam a közelmúltig. Szerintem. A srácok talán kétségbe vonnák ezt az állításomat, de mivel velük egy ideje már csak hasonló szesztúrákon töltünk együtt hosszabb időt, a véleményüket nem tekintem mérvadónak. Talán azért is vedeltem számolatlanul a söröket, mert abban reménykedtem, hogy a részegség eltompítja az érzéseket, amelyek az álmom nyomán az egész napomat meghatározták. Zavarodott voltam, sokkolt, és valóságos pánik ejtett rabul, mert már nem az első alkalom volt, amikor a valóság és a képzelet valami meghatározhatatlan módon összekeveredtek bennem és önálló életre keltek. Bár, ennyire talán még sosem ragadtak magukkal az álombeli képek, hangok és szagok. Az egész túlságosan életszerű volt, eltekintve attól az apróságtól, hogy magamat olyan helyzetben láttam, amilyenben még legvadabb rémálmaim idején sem.

Ez kavart fel leginkább. Világéletemben idegen volt tőlem az erőszaknak minden formája, még filmeken sem igazán szerettem, viszolygást keltett bennem az értelmetlen, állati ösztönökkel terhelt brutalitás. Mégis... Ez a gyilkosság, melynek – még kimondani is szörnyű - az elkövetője voltam álmomban, túlságosan élethű, részletgazdag volt ahhoz, hogy egy legyintéssel elintézhettem volna. Nyilván megártottak az utóbbi időben látott filmek, Svennek soha többé nem engedek, hogy magával ráncigáljon moziba a hülye horrorjaira - ez volt az első gondolatom, de még ez sem magyarázza azt a furcsa, már-már kielégüléshez hasonló érzést, amit éreztem … amit a tudatalattim érzett, amikor az alattam fekvő ismeretlen nő szemeiből megszökött az élet. Éreztem az ujjaimban az erőt, hihetetlen görcsös bivalyerőt, ahogy szorítom a gégét, és együtt lihegek  az áldozatommal, éppen úgy kapkodva az éltető levegő után, mint ahogy ő próbált lélegzethez jutni. Éreztem a körmei élét, ahogy a küzdelemben végigszántják a karomat, kiserkentve a véremet, és felébredve rettenetesen hosszú pillanatnak tűnt, amíg lerángattam magamról a hosszú ujjú pólót, hogy megvizsgálhassam a tulajdon testemet. Nem voltak rajta árulkodó vérvörös karmolásnyomok, de a szívem továbbra is majd kiugrott a bordáim mögül, a hideg veríték pedig apró cseppben hullt alá a homlokomról. Hiszen még éreztem a sajgást, mintha dühös macskával harcoltam volna. És éreztem a viszolygást önmagamtól, amiért már-már szakszerűen kezeltem a váratlan problémát. Álombeli énem minden undor nélkül nyiszálta le a vadmacska ujjbegyeit, hogy egy zacskóban magammal vigyem az árulkodó dns-gyűjteményt. Utólag visszagondolva, sosem bírtam a vér látványát, a valóságban nyilván elhánytam volna magam, most sem hiányzott sok, elég volt felidézni a puszta emléket.

Az újságban olvastam róla … emlékszem, a reggeli kávé bögréjének nyoma még ott is van a cikk kellős közepén, a konyhapulton, ahol most a pizzásdobozok alatt bújt meg a rémálom nyomdafestéket tűrő változata. De én olyasmiket tudtam arról a rettenetről, amik nem szerepeltek a cikkben, ettől pedig a hideg futkosott a hátamon. Hogyan lehetséges ez? Nem volt ismerős a hely, sem a nő, fiatal lány inkább, mégis álmomban egyetlen másodpercet sem pazaroltam ezeknek a tényeknek az átgondolására. Merő ösztön voltam, nyolcvan kiló izom és erő és indulat. Aztán ugyanennyi nyugalom, ahogy – mint aki jól végezte dolgát – becsuktam magam mögött egy zöld ajtót és ráérősen végigballagtam egy kihalt folyosón. Emlékszem, a lifthez tartva megbotlottam a felkunkorodott folyosói padlószőnyegben és megkapaszkodtam egy pillanatra a falon végigfutó réz kapaszkodóban. Önkéntelen mozdulat volt, eszembe sem jutott, hogy az ujjlenyomataimmal gazdagítom. Csak később, a liftben gondoltam rá, amikor  zsebemben megszorítottam a vékony latexkesztyűt, amely a lakásból kilépve még rajtam volt és épp a botlás előtt gyűrtem a zakóm zsebébe. (Soha nem is volt ilyen kesztyűm, és igazság szerint zakót is csak akkor hordtam, ha nagyon muszáj volt! Agyam máris kereste a kibúvókat, mintha ő sem tudná elfogadni, mire vetemedtem.) Talán vissza kellene mennem, eltüntetni annak az érintésnek a nyomát, nehogy egy túlságosan éber helyszínelő bukkanjon rá, de már magam sem tudtam, hány lépésnyire lehettem a lifttől. Nem érdekes! Ki gondolna rá, hogy ott keressen nyomot, amikor a lakásban nem találnak majd.

Ez a teljességgel lehetetlen gondolatmenet járt a fejemben, miközben kissé akadozó nyelvvel a magát Mandynek nevező szőke lánnyal csevegtem. Láttam a szemében, hogy reménytelen lúzernek tart, untatom, csak az tartja még mellettem, hogy én vagyok a mai buli hőse, a szülinapos. Hirtelen arra vágytam, bárcsak ő lett volna az álmomban az az üveges tekintetű lány, de még végig sem gondoltam ezt az egészet, amikor elöntött a félelem és a szégyen. Nem vagyok normális! Mi történt velem? Nem akarhatom ennek a lánynak a halálát pusztán azért, mert untat, mert nem tudja elterelni a figyelmem a belső monológomról és vetítésemről. Felpattantam és bocsánatot kérve a távozás mellett döntöttem. Nem érdekelt, hogy a fiúk mit szólnak, sem az, hogy Mandy mihez kezd magával a távozásom után; a srácok közül talán valaki megkönyörül rajta és beveszi egy hármasba. Nem foglalkoztam már velük. Levegőre és tiszta fejre volt szükségem, és voltam olyan botor, hogy azt képzeljem, ezt az éjszakai New York utcáin fogom megtalálni.

*

Kissé szédelegve mentem előre, mint aki tudja hova tart, pedig a valóságban fogalmam sem volt, hol járok. Csak mentem előre, nem nézve se jobbra, se balra, de szerencsémre a vállamra telepedett a részegek védőszentje és megóvott attól, hogy az útkereszteződésekben közelgő kocsik elé lépjek. Időnként nekikoccantam más lődörgőknek, egyensúlyomat vesztve megkapaszkodtam egy-egy karban, és egyre zavarodottabb lettem.

-Na! Mi van? Nem látsz a szemedtől? – nyávogott a fülembe egy kikent prosti, én pedig beleborzongtam az undorba, ahogy férfikéz mar a bőrömbe, ritmikusan mozogva felettem. Mi a franc volt ez? Soha nem kerültem olyan helyzetbe, hogy egy pasit ilyen szögből lássak magam felett. Honnan hát a kép, ami átsuhant az agyamon?

-Hé, haver! Van tüzed? – kocogtatta meg a vállamat egy fiatal, begipszelt karú fiú, és érintése nyomán úgy éreztem, mintha gyenge áram futott volna át az ereimen. A következő pillanatban mostanra már rendszeressé váló belső mozimban láttam, ahogy a srác kosárra dob, aztán egy nagy darab sötét, izzadt, izmos test csapódik neki, mindketten a földre kerülnek és végigcikázik rajtam a fájdalom, ahogy roppan egy vékonyka csont.

-Nem dohányzom – dadogtam pislogva, mint akinek reflektorok világítanak a szemébe, és ahogy tolatva távolodtam tőle, testem újra egy másiknak csapódott. Az előbbi elektromosság újult erővel vágott végig rajtam, mintha egy elszabadult feszültség alatt lévő kábelhez érnék újra és újra, gumitalpú cipőm véderejében bízva. Éreztem, ahogy egy puha, illatos női testhez tapadok szinte, és bocsánatkérően perdültem feléje. A nő valóban csinos volt, és jól láthatóan terhes. Férje aggódva és némileg dühösen villantotta rám a szemét. Nem voltam képes azon agyalni, hogy miért haragszik rám, mert olyan érzések hullámzottak át rajtam, amiket férfi létemre nyilvánvalóan nem élhettem meg soha. Sírni tudtam volna, de közben végtelenül boldog voltam. A kezem önkéntelenül a hasamra kúszott, miközben apró ruhadarabok között válogattam. Csak álltam és nem is tudtam, mennyire bambán nézek magam elé, ledermedve a képtől, amit az agyam éppen megélt. Arra eszméltem, hogy a férj megfogja a karomat és megráz. Már meg sem lepődtem az enyhe áramütésen, ami menetrendszerűen érkezett.
-Hé, be vagy lőve, öreg? Vigyázz, hogy hova lépsz!
Kábán néztem rá, nem értve, miért nem olyan boldog ő is, mint a felesége, hiszen gyerekük lesz, és abban a pillanatban hallottam a hangját, ahogy magából kikelve ordít a mellette álló csendes, szőke nővel, tagadva, hogy köze lenne ehhez a gyerekhez és követelve, hogy vetesse el. Nem voltak férj és feleség, illetve a fickó valaki másnak volt a férje, és meglehetősen kényelmetlenül érintette a hír, hogy apa lesz így balkézről.

Pislogva igyekeztem visszatalálni a valóságba, amely korántsem volt olyan hangos és látványos, mint a képzeletemben megélt jelenetek. Valami halvány gyanú kezdett formálódni bennem, de bizonyosságot akartam szerezni, ezért meggondolatlanul kinyújtottam a karomat, hogy megérintsem a férfit újra. Félreértettek. Az ütés ereje a földre vitt. Váratlan volt, erős és újabb áramütéssel társuló. Meg sem kíséreltem felállni, csak elégedetten dörzsöltem az államat. Újra megtörtént hát. Ahogy a férfi megütött, életének újabb, számomra jelentéktelen részletébe nyertem betekintést. Türelmetlenül leste az óráját, sietnie kellett volna, mert az apósának ma van a születésnapja és várja otthon a családja. Erre egy hülye – ez voltam én – szórakozik vele, amikor már Lizzy – ez nyilván a terhes nő lehetett – is kényelmetlenül sokáig feltartotta. Magyarázkodhat, miközben még fogalma sem volt, mit kezdjen az életét feldúló helyzettel. Feltettem a kezeimet a béke jeleként, megráztam a fejem, hogy kitisztuljon az ütés erejétől és a bennem lassan ébredező felismeréstől. Elnevettem magam, újabb dühös pillantásokat bezsebelve a sarokba szorított ipsétől, aztán lassan négykézlábra emelkedtem és óvatosan kinyomtam magam. Úgy álltam fel, mint egy lenullázott balfék az edzőteremben. A pár már régen itt hagyott, a kíváncsi bámészkodók is továbbálltak. Bizonytalan lábakon indultam én is hazafelé, készen rá, hogy a lakótársaimmal folytassam a kísérletezést.

Informatikus agyam magyarázatot kezdett gyártani, amely egyelőre teljességgel képtelenségnek tűnt, mégis az egyetlen elfogadhatónak ebben a káoszban. Az áramütés nem más, mint interaktív kapcsolat, melynek során letöltöm a velem érintkező gondolatait, emlékeit. Hogy ez miként lehetséges, meg sem próbáltam megfejteni. Végül is, vannak gondolatolvasók, jósok, én a múltba látok bele. Miért is ne?
És ha ez igaz, akkor találkoztam egy gyilkossal is – borzongtam bele a felismerésbe, ahogy az új élmények nyomában újra előretolakodott az éjszakai emlék. Annyi ember között alighanem elég sokáig sikerült vele is kontaktusba kerülnöm, hiszen a gyilkosság nem röpke villanásként jelent meg előttem, hanem teljes brutális valójában. Felizgatott ez a gondolat. Persze nem egészséges izgalom volt ez, sokkal inkább valami mély, gyötrő idegesség, már-már rettegés. Próbáltam visszaemlékezni, hogy az elmúlt napokban ki volt az, akivel olyan sokáig érintkeztem, hogy ennyi beteges emléket ruházhatott át rám. De senki nem akadt fenn a vizsgálódás hálóján. Talán csak a metrón szorultunk össze a tömegben – jutott eszembe és legszívesebben drótkefével szántottam volna végig a bőröm, ha csak egy parányi esély is lett volna rá, hogy ezzel megszabadulhatnék az emlékétől.
És tudok róla valamit, ami a rendőrség segítségére lehet a nyomozásban – akadt el a lélegzetem. Hirtelen láttam magam előtt a pillanatot, ahogy megbotlik és megkapaszkodik a réz korlátban. Vajon hányan kapaszkodnak meg egy folyosón? Egyáltalán, miféle folyosón van rézkorlát a falak mentén? Talán egy szálloda? A korlát csillogott, fényárban úszott a folyosó, és a szőnyeg sem volt kopott, még ha ráncot is vetett. A zöld ajtók sem voltak hivalkodóak, kellemes zöldjük hibátlan mázolása csak kiegészítette a környezet jólétet sugárzó képét. Talán egy elegáns lakóház lehetett? A cikk nem tért ki a helyszín taglalására, ezért pillanatnyilag úgy éreztem, nem lehet nagy kihívás megtalálni az épületet. Ott kell legyen az ujjlenyomatom, a gyilkos ujjlenyomata – helyesbítettem azonnal! Egy hiba a jól felépített gonosztettben, amely talán nem is az első volt annak a ragadozónak az életében!  Micsoda hőstett lenne megszabadítani tőle a világot! Önkéntelenül is megindultam a közeli rendőr-örs felé, aztán megtorpantam, mint akibe villám csapott. Épp elég bűnügyi sorozatot bambultam végig, hogy lássam, egy ilyen önként becsörtető jóhiszemű félnótást vennének azonnal a gyanúsítotti lista élére. Mert ugyan honnan tudhatnám azokat a részleteket, mint például a levágott ujjvégek, amelyeket az újság nem írt meg, ha nem voltam ott a helyszínen? Ki hinne nekem, ha azt mondanám, médium vagyok? Már ha az vagyok egyáltalán. Lehet, simán csak őrült vagyok, de nyilván találnának épp elég bizonyítékot, hogy a végén őrült gyilkosként engem juttassanak a rács mögé, az igazi meg röhögne a markába a hírt olvasva. Nem! Nem fogom kiadni a titkaim, addig semmiképpen, amíg meg nem értem a működési mechanizmusát ennek az egésznek. Amíg képes nem leszek megvédelmezni magam a környezetemtől… és igen, néha talán önmagamtól is.

6 megjegyzés:

rhea írta...

Jucus ez nagyon jó! Szeretem az ilyen történeteket :) Várom a fejleményeket!
Tetszik :) és boldog vagyok, hogy újra írsz! <3
Pusza, köszönöm :)

zso írta...

O.o Jucus! Nekem nagyon tetszik.Izgatottan várom a folytatást!
Igaza volt nagyfiúnak. De legjobban az tetszik, h.ez is ugyan olyan gördülékeny/mozizós, mint a romantikus történeteid.

Gabó írta...

Üdv a nagyfiadnak Jucus! Kikacsintgatós munkába kezdtél, és nagyon jól csinálod. Izgalmas téma, képzeletet tornáztató leírások, mi kellhetne még? ;) köszönöm!

Gabó írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
Névtelen írta...

Szia, nagyon tetszik izgalmasan kezdődött, remélem majd feltűnik benne egy rendőrnő.
Anna

Golden írta...

Anna! Ezek szerint maradjak rajta a romantikus vonalon? :D