Érintés 2.

A magyarázkodós rész: ez a hét kicsinált. A melegtől két épkézláb gondolatom nem volt. Váratlan és ütős kiadás "köszöntött" ránk és ráadásul még internet-gondjaink is voltak. De ígérem, most már összekapom magam. Addig is egy csöppnyi folytatás :)

*** 

2.

Néhány nappal később komoly problémáim akadtak a cégnél. Egyrészt annyira el voltam foglalva magammal, új képességem megfejtésével, hogy a munkámra már kevésbé koncentráltam, és igen, emiatt a főnököm egyre többször nézett rám szúrós tekintettel. Másrészt – és ez volt a zavarba ejtőbb – sorra ismertem meg a kollégáim féltett vagy éppenséggel csak rám nem tartozónak ítélt titkait. Sosem sejtettem például, hogy Muriel, a szende titkárnő otthon igazi vadmacska, aki reggelente olyan szexszel indítja a napjait, amit bármelyik nagyszájú kollégánk, vagy akár én magam is megirigyelhettem volna. Ezzel szemben a nagydumás Jamie igazi papucs volt, akinek ingzsebében nem a szomszédasszony mobiljának száma rejtőzött – amivel sokat mondó kacsintásokkal dicsekedni szokott – csak a napi bevásárlólista, amit a felesége bízott rá. De immár nem volt előttem titok a többségben ott rejtőzködő gátlástalan karrierista sem, pontosan láttam, hogyan akarják egymást ellehetetleníteni a főnök előtt, hogy önmagukat hozzák jobb pozícióba. Gyomorforgató volt. A napjaimat inkább már a kísérletezésemnek szenteltem, így aztán már pontosan tudtam, hogy az érintések hossza egyben az emlékek részletességét is befolyásolja. Apró kellemetlenség volt, hogy néhány nap alatt én lettem a cégnél a „tapizós barom”, aki képtelen visszafogni magát és ok nélkül ölelget férfit, nőt egyaránt. Egyre erősebb lett bennem a vágy, hogy valakivel beszéljek a dologról. Talán egy új szemszög segíthet jobban megértenem a működés mechanizmusát, ha már magát a puszta kifejlődést nem is. Otthon Svennek óvatosan próbáltam előadni a dolgot, de még időben rájöttem, hogy csak elijesztem magam mellől őt is és Jasont is, ha úgy érzik, többé már nem lehetnek rejtett gondolataik előttem. Így aztán inkább befogtam a számat és csendben gyűjtögettem az információkat. Én magam is éreztem, hogy ez a titok lassan mániákussá tesz, de képtelen voltam tenni ellene.

A legizgatóbb kérdés számomra már nem is az volt, hogy hogyan lehetséges ez, sokkal inkább az, hogy miért éppen velem történt meg. A családunkban soha nem volt senki, aki a legcsekélyebb paranormális adottsággal is rendelkezett volna. Még csak nem is érdekeltek különösebben az ilyen témájú könyvek, vagy filmek. Ugyanakkor egy újabb felfedezést is tettem. A képességem az első időben egyre erősödött, aztán – amikor már éppen megbarátkoztam a gondolattal – mintha gyengülni kezdett volna. Ez valósággal pánikba ejtett. Már túlságosan hozzászoktam ahhoz, hogy napról napra más életekbe lessek bele, és ez úgy hatott rám, mint valami drog. Egyre többre vágytam, a napi betevőm kellett, és ha nem kaptam meg, Ryan Donovan – igen, ezt el kell ismerjem – hisztis pöccsé változott. Már annyira utáltam magam ezért, hogy bekaptam néhány kedélyjavítót, és megnyugodva észleltem, hogy ezek visszasegítettek a korábbi álmodozásokhoz. Egyik függőségtől a másikig eljutni jóformán pillanatok kérdése volt. Jason legutóbbi barátnője, Miriam, akivel a szakításuk után is baráti maradt a kapcsolatunk, kórházi patikában dolgozott, így aztán viszonylag könnyű dolgom volt, ha valami gyógyszerhez akartam hozzájutni, mert elég volt néhány kedveskedő szó, biztatónak tűnő pletyka Jasonról, Miriam azonnal gondoskodott az adagomról. Tudtam, hogy baromság, amit művelek, de túl nagy volt a kísértés, ráadásul a függők hamis fensőbbségi tudatával állítottam, hogy nem vagyok rabja egyetlen szernek sem, bármikor leállhatok vele, amikor csak akarok, hiszen tulajdonképpen csak azért szedem őket, mert a szervezetemnek szüksége van erre az ellazulásra. Gyógyhatású készítmények csupán. Kamu duma volt, én is tudtam, de jól hangzott, bár gyanítottam, hogy mindenki pontosan tisztában van vele, hogy hazugság az egész.

 A gyilkosság témája szerencsére nem tért vissza, bár ettől függetlenül ott zakatolt bennem a késztetés, hogy valamilyen módon segítsek az elkövető kézrekerítésében. Csak még nem találtam meg a módját, nehogy véletlenül magamat juttassam a bolondok házába, vagy rosszabb esetben a börtönbe.

Időközben egy másik felfedezést is tettem. Még pontosan emlékeztem rá, milyen megdöbbentő hatással volt rám az első – és máig legdurvább – vetítésem, ahogy magamban neveztem a dolgot. Azóta nyomasztott, hogy tétlen szemlélője maradtam az eseményeknek, holott tudtam, már akkor is késő lett volna bármit tenni. De legalább az igazságszolgáltatás elégtételét megadhattam volna. Ez volt az, ami leginkább inspirált, hogy megtaláljam a magam útját ebben a káoszban. Idővel azon vettem észre magam, hogy irányítani tudom, kinek az emlékeivel terheljem az elmém és a lelkem. Már szánt szándékkal szemeltem ki embereket, akikről lerítt, hogy gondjaik vannak. Miután pontosan tudtam, hogy mi bántja őket, így próbáltam közelíteni hozzájuk, tanáccsal, konkrét segítséggel. Lassan már olyan voltam, mint valami önjelölt szuperhős, aki azt tekinti hivatásának, hogy mások nyűgét-baját magára vegye, de legalábbis megoldást kínáljon rá. De ettől a rengeteg problémától, melyeknek akaratlanul is hatniuk kellett volna rám, én magam nem váltam depissé, sőt ... feldobott, ha néhány szóval mosolyt csalhattam egy-egy megkeseredett arcra, legalább meglebegtetve előttük a megoldás lehetőségét, vagy csak valami régi, már elfeledettnek hitt kedves emlék felidézésével. Néha egészen a gyermekkorból származó emlékeket töltöttem le, néha a közelmúltból. Néha boldogság öntött el, máskor rettegés, vagy bánat. Az emberek kezdtek ritka empatikus figuraként látni, és ez jó érzéssel töltött el.

Tudtam, hogy a dolog előbb-utóbb rosszul fog végződni, mert az új tudásnak volt egy igen kellemetlen mellékhatása. Alig aludtam. Úgy éreztem, hogy minden kikapcsolt állapotomban töltött perc valaki másnak az életéből rejt el órákat, napokat, netán heteket. A gyógyszerek és a kialvatlanság pedig közösen viharsebesen sodortak a vég felé. Lassanként én lettem a környék zombija, mert ez az állapot nemcsak mentálisan, de fizikálisan is kiült rám. Elhanyagolt voltam, a fáradtságtól szinte fekete, mélyen ülő tekintettel botorkáltam naphosszat. Olykor már én csodálkoztam rajta, hogy képes vagyok még érthetően fogalmazni, amikor a fejemben csak az egyre növekvő kavarodást éreztem. Amikor eljutottam a fel- és beismerésig, még volt bennem annyi józanság és erő, hogy tenni is próbáljak ellene. Hogy megszabaduljak a rengeteg külső hatástól, kerülni kezdtem az embereket. Erőnek erejével fogtam vissza magam, hogy ne nyúljak utánuk, kerüljem még a legapróbb érintkezést is. A tapperolós baromból lett empatikus kedves fiú mára már az „antiszoc baromnak” adta át a helyét. Rövid idő alatt igen gyorsan váltakozott a megítélésem, gyorsabban, mint korábban bármikor. De visszafogottságommal cseppet sem lettem szimpatikusabb tagja a társadalomnak. Furcsa voltam, és tudvalevőleg a furcsákat kivetik maguk közül az egymáshoz hasonlók. Elhatároztam, hogy önként elvonulok valahová, amíg rá nem jövök, hogy élhetek ezzel a képességgel viszonylag normális életet, és amíg a környezetem is megfeledkezik furcsaságaimról. Napokig bújtam az internetet, mire rátaláltam az ideális helyszínre Ázsia egyik eldugott zugában. Egyetlen sovány hátizsákkal indultam útnak, hogy a világ másik felén megnyugvást találjon a lelkem és az elmém. Amikor leleveleztem a dolgot, biztosítottak róla, hogy ép elmével fogom tudni irányítani a képességem, és a jövőben sokkal inkább áldásként, nem pedig átokként fogok tekinteni rá. Hittem az ígéreteknek. Egyszerűen hinnem kellett, mert a másik út az őrületé volt, s így igazából nem is volt választási lehetőségem.