"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2016. augusztus 20., szombat

Érintés 5.



-Melanie Bolton nyomozó vagyok – nyújtotta kezét a jelenés. –A recepciós szerint fontos közlendője van. Mégis ... mivel kapcsolatban? – kérdezte halkan, láthatóan gyanakodva, miközben én csak bámultam a kezét, amelynek gyűrűsujján megcsillant a kapitányság neonvilágításának fénye. Meg mertem volna esküdni rá, hogy Balin nem viselt ékszert. Hány nap telt el azóta? Még egy hét sem – pörgettem vissza az elmúlt napokat. Csak én lehetek ennyire szerencsétlen, hogy az egyetlen nőt, aki igazán felkeltette az érdeklődésemet, az utolsó pillanatban csaklizta el előlem valami szerencsés flótás. Megbabonázottan néztem a platina karikagyűrűt, melyben néhány apró brill csillogott. A lány halk köhintése rángatott vissza a kemény valóságba.
-Mr. ... ? Hallotta, amit kérdeztem? – kérdezte halkan, miközben egy fél lépést hátralépett. Tudtam, ha nem szedem össze magam, akkor egy újabb hátráló lépés következik, valamint egy gyors mozdulat, ami után farkasszemet nézhetek egy kézi lőfegyverrel. Nyilván úgy festek, mint valami háborodott, akikkel mostanában tele voltak a híradások. És ezeket az utóbbi időben nem nagyon kedvelik a rendőrök, mert csak a bajt hozták azokra, akik túl közel álltak hozzájuk.
-Bocsásson meg! Ryan Donovan vagyok – vettem mély levegőt. –Azt hiszem, talán segíteni tudok egy nemrégiben elkövetett gyilkossági ügyben. De azt gondolom, nem itt az előtérben kellene erről beszélnünk.
-Rendben, Mr. Donovan – lazult el a nő, és nem kerülte el a figyelmemet, hogy ezzel egy időben a recepciós rendőr tekintete is továbbsiklott rólunk.  –Kérem, fáradjon velem az egyik kihallgatóba. Ott teljesen nyugodtan tudunk beszélgetni – mutatott a pult mögötti világ felé, ahol a folyosó egyik oldalán kis fülkék sorakoztak, szabályos rendet mutatva a szemközti összevisszasággal, ahol egymást érték a papírokkal borított íróasztalok, mintha a számítógépek nem vették volna át a korábban ipari mennyiségben gyártott papírok helyét.
Engedelmesen követtem, igaz, kissé remegő gyomorral, mert nem tudhattam, hogy a kalitkák valamelyikéből ma nem egy rácsos cellába kísérnek-e hamarosan. Az első ajtón belépve egy spártai egyszerűséggel berendezett szobába kerültünk, amelynek egyik falán hosszú tükör húzódott. Éppen elég helyszínelős sorozatot néztem végig korábban, hogy tudjam, a mögött egy másik helyiségben akár már most is többen figyelhetnek, hallgathatnak minket.

-Ne haragudjon, de nem szeretném, ha első körben tanúi lennének a beszélgetésünknek. Talán kissé meglepő lesz, amit mondani fogok, és nem akarom, hogy mások előítélete hasson magára – mondtam nyugodtan, miközben leültem a székre, amit mutatott és fejemmel a tükör felé intettem.
-Nem szoktam hagyni, hogy befolyásoljon mások véleménye. De ez nem kihallgatás, nincs senki, aki látna és hallana minket – válaszolt Melanie és hogy a szavait alátámassza, megnyomott egy gombot, mire láthatóvá vált a tükör mögötti tér. Valóban üres volt.
-Köszönöm! – biccentettem, aztán összefontam ujjaimat az asztalon és olyan meredten néztem őket, mintha a következő mondatokat onnan kellene előcsalogatnom. –Hisz a látnoki képességekben? – tettem fel a kérdést egyenesen a szemeibe mélyedve. Láttam a pillanatnyi lemondást, de láttam a határozott törekvést is, hogy ne riasszon el az azonnali elutasítással.
-Hazudnék, ha azt mondanám, hogy hiszek az ilyesmiben – válaszolt halkan, tartva a szemkontaktust. Ellenálltam a kísértésnek, hogy felpattanjak és ott hagyjam, mielőtt arra a következtetésre jut, hogy mindenkinek egyszerűbb lenne, ha becsukna. Szerencsémre Melanie még nem fejezte be a mondandóját: -De igazság szerint a szakirodalomban is olvastam már médiumokról, akik sikeresen segítettek egy-egy nyomozást, sőt ... szinte közvetlen tapasztalatom is volt már hasonlóról. Sajnos akkor a segítség későn érkezett, de legalább az áldozat szüleinek megnyugvást hozott, hogy az elrabolt lányukat eltemethették. Szóval, ... ezzel csak azt akarom mondani, hogy hajlandó vagyok meghallgatni a mondandóját, de nem ígérhetek semmit. Tudom, hogy a főnökeim itt a kapitányságon meglehetősen szkeptikusan állnak ezzel a dologgal szemben.
-Nekem annyi már elég, ha nem hisz az első percben sült bolondnak – ismertem el kissé megkönnyebbülve.
-Mit szeretne elmondani, Mr. Donovan? – dőlt hátra a nő, és én egy pillanatra a fehér pólón felejtettem a szemem, amely szinte világított barnára sült karjain. Hiba volt, zavarba hoztam. Azonnal előre hajolt és szemrehányóan megcsóválta a fejét.
-Mondani akar valamit, vagy csak azért jött, hogy a melleimen legeltesse a szemeit? – kérdezte felpaprikázódva.
-Bocsásson meg! Nem volt szándékos, csak ... talán még emlékszik, hogy a Bali járaton láttuk egymást legutóbb. A barnasága már ott szemet szúrt.
Melanie nem válaszolt, nyilvánvalóan az eredeti kérdésére várt magyarázatot, ezért jobbnak láttam kielégíteni a kíváncsiságát. Bármilyen jó nő, nem szabad elfeledkeznem róla, hogy elsősorban rendőr.
-Néhány hónappal ezelőtt magam előtt láttam egy gyilkosságot. A legapróbb részletekig. Az újságban is olvastam róla, de biztos vagyok benne, hogy nem ezért jött elő az álmaimban, hiszen én olyasmit is láttam az akkor történtekből, ami nem szerepelt a cikkben. De korábban sosem történt velem ilyesmi és ettől elbizonytalanodtam. Fogalmam sem volt, mit kezdjek az egésszel.
-Milyen gyilkosság volt? – szólt közbe a nő, megakadályozva, hogy belemerüljek az emlékezésbe, milyen zavart voltam is akkoriban.
-Egy fiatal nőt fojtottak meg. Talán egy szállodában. Vagy egy apartmanházban, de inkább szállodára tippelnék a környezetet látva. A gyilkos levágta az ujjai végét, mert a nő megkarmolta. A lifthez menet pedig megbotlott a folyosói szőnyegben, és akkor egy pillanatra megkapaszkodott a folyosói korlátban. Réz korlát volt, csillogott a lámpafényben. És a helyszínen máshol nem hagyhatott ujjlenyomatokat, mert latex-kesztyűt viselt.

Melanie elgondolkozva nézte az előtte ülő férfit. Emlékezett rá a Bali reptérről, igen. És tényleg nem úgy festett, mint valami elmeháborodott. De a legizgalmasabb mégis az volt benne, hogy teljesen új információkkal szolgált egy lezáratlan ügyben, amelyen ő maga is dolgozott.
-Megengedi, hogy ezt vallomásként vegyem fel?
-Nem, persze hogy nem! – riadtam fel az emlékezés révületéből. –Vallomást gyanúsítottak tesznek, illetve szemtanúk. De ezt a képességemet nyilván nem iktathatja vallomásként. Én nagyon szívesen próbálok segíteni, de nem akarom, hogy a végén magamra hozzak bajt. Gondolom, a következő kérdése úgyis az lesz, hogy hol voltam, mit csináltam akkor, amikor ez a látomásom volt. De sajnos azt kell mondjam, egyáltalán nem biztos, hogy az elkövetés idejében láttam a történteket. Az én képességem nem a jelenidejű látnoki képesség, hanem egy emlékezet-letöltés. Valahol, valamikor találkoztam azzal az emberrel, akinek ez a rémség szerepelt az emlékei között. Én már csak utólag éltem át a szemein keresztül. Még azt sem tudom megmondani, hogy mennyivel a történtek után.
-Rendben. Akkor had kérdezzem másként! Mikor volt ez a látomása?
-Egészen pontosan a születésnapomon, március 5-én.
-Nos, a gyilkosság, amiről vélhetően beszél, február 28-án történt – fonta karba a kezeit Melanie.
-Sajnos nem hiszem, hogy a két esemény közt eltelt idő a segítségünkre lehet – vallottam be. –Mint mondta, ez az egész számomra is teljességgel újszerű élmény volt. Egy ideig próbálgattam a képességem, megérintettem bárkit, aki szembejött, hogy megértsem a dolog működési mechanizmusát. De az emlékek között voltak néhány perccel korábbiak, és akár a gyerekkorból felmerülők. Nyilván, ami az illetőt akkoriban a leginkább foglalkoztatta. Azóta sem tudtam törvényszerűséget levonni.
-Nos, akkor én lejegyezném, amiket az előbb elmondott. Megnézem az ügy dossziéját és megpróbálom ezek szerint újragondolni az akkori nyomozás menetét. Köszönöm, hogy befáradt – állt fel a nő és csodálkozva nézett rám, amiért én kitartóan üldögélek az asztal másik oldalán.
-Van még más is – ismertem be. –Múlt éjjel megint volt egy látomásom. Egy másik gyilkosság szerepelt benne, de nem is tudom, az érzés olyan hasonló volt, hogy megkockáztatom, talán az elkövető is ugyanaz lehetett. De ezt nem merném biztosan állítani. Viszont ... a részletek mellett egy nagyon fontos új fejlemény szerepelt benne. Láttam a fickó arcát! – dobtam kettőnk közé a bombasztikus bejelentést. A hatás nem is maradt el. Melanie Boltonról a döbbenettől egy pillanatra lehullott a közömbösség álarca, és  valósággal visszaroskadt a székre, majd izgatottan hajolt felém.
-Ha idehívok egy rajzolót, tudna fantomképet rajzoltatni vele?
-Azt hiszem, igen – bólintottam, majd a zsebemből előhalásztam a cédulát, amire a részleteket jegyeztem le.
*
Bali párás forrósága sem készített fel a New Yorkban szokatlan júniusi hőségre. A hetek óta tartó hőség teljesen kiszipolyozott. Úgy éreztem, képtelen vagyok kialudni magam mindenféle – Puchet által tanított – lazító gyakorlat után sem. Az éjszakákat izzadtan, nyöszörögve töltöttem, időnként vizes törülközővel hűsítve a testem. De amíg ezzel a forrósággal küzdöttem, képtelen voltam pihenni. Azt a néhány öntudatlan órát pedig az időnként rám törő víziók törték darabokra. Amióta Melanie Bolton figyelő tekintete mellett a rendőrségi rajzolóval elkészítettük az emberem arcképét, néha egy-egy visszatérő rémálom képében újraéltem az iszonyat perceit. Máskor pedig idegen arcok, életek vették át az uralmat elmém felett, bizonyítva, hogy talán idejekorán tértem vissza Baliról, és bőven lett volna még mit tanulnom a jó öreg Puchettől. Talán önhittség volt azt képzelnem, mostanra már uralni tudom a társamul szegődött démonokat.

Mivel az anyagi lehetőségeim elég korlátozottak voltak, nem is gondolhattam arra, hogy légkondicionált szállodai szobát béreljek, és a kapitányságon memorizált lakáshirdetésről is kiderült, hogy egyedül képtelen lennék kifizetni a bérleti díjat. Jason és Sven kissé neheztelve ültek velem szemben a régi törzshelyünkön. Meg tudtam érteni őket. Annak idején egyik napról a másikra döntöttem a távozás mellett, ráadásul hiába próbálták kihúzni belőlem az okokat, nem voltam hajlandó beavatni őket. Így aztán mindenféle őrült feltételezésekbe bocsátkoztak, amik között még vállalati sikkasztás, sőt egy féltékeny maffiózó férj előli szökés is szerepelt. A fantáziájuk szárnyalt. Hülyeségben mindig is verhetetlen csapatot alkottunk. Csak röhögtem rajtuk, még ha ez nem is volt szerencsés viselkedés velük szemben, hiszen éppen a jóindulatukat szerettem volna kiharcolni, hogy visszafogadjanak annak idején megürült szobámba, mely szerencsémre a mai napig üresen állt. Tegnap már a raktárban is jártam, ahol annak idején a holmim nagy részét elhelyeztem. Az alkalmazott – még élénken emlékeztem rá – annak idején szinte lemondóan kattintotta rá a lakatot az amúgy apró, de telepakolt helyiségre. Azt mondta, el sem hinném, mi minden maradt már itt örökre, mert a tulajdonosok megfeledkeztek róluk, vagy már nem érezték elég fontosnak és értékesnek a régi dolgaikat ahhoz, hogy újra birtokba vegyék. A garázsvásárok című sorozat csak ebből a raktárból megélne és hány másik van még a városban – ingatta a fejét, ahogy aláfirkantottam a jegyzéket. Amikor tegnap kinyitotta előttem a garázsszerű kis lyukat, hirtelen átfutott a fejemen, hogy ebből a kupacból, amely régi életem díszletét jelentette, igazán csak a fényképeimet és Julia, egy régi szerelmem – és önjelölt képzőművész – vidám tarka festményét sajnálnám. Azt a képet egyszer karácsonyra kaptam tőle, és bár azóta ő már férjhez ment, és ha a hírek igazak, első babájukat várták, mégis jó volt ránézni, amikor borós reggeleken a kávémat szürcsölve elvesztem a színorgiában. Most látva, azonnal a Bali színek jutottak eszembe.

Fél óra alatt kettéosztottam a kupacot. Harry, a tároló alkalmazottja sóváran kotorászott a kilomolt kacatjaim között és időnként vágyakoró pillantást vetett  Julia festményére. Hívtam egy taxit és bepakoltam azt a kevés holmit, amihez végül ragaszkodtam, aztán kifizettem a bérleti díjat és a kulcsot Harry kezébe nyomtam.
-A magáé – biccentettem a helyiség közepén tornyosuló dobozokra, amikben ruhák, könyvek, milliónyi apró kacat lapult, amikre nem volt már szükségem
-Ha mégis eszébe jutna valami, ma még visszajöhet érte – motyogta, miközben már szinte láttam, ahogy könyékig merül a dobozok tartalmába. Csalódni fogsz haver, ha azt hiszed, találsz bennük valami értékeset – húztam el a számat fanyarul, miközben óvatosan bekormányoztam a festményt a taxi szűkös utasterébe.
Új életet kezdtem és ennek egyik legfelemelőbb pillanata volt a dolgaim közötti letisztult válogatás. Valahonnan a tudatom mélyéről egy meglepő gondolat merült fel: vajon Melanie Boltonnak is tetszeni fog Julia vidám festménye?

4 megjegyzés:

rhea írta...

Jajj már olvastam volna tovább! :) megvizsgálták már a korlátot, na meg a fantomkép....tudom tudom türelem :) várom jucus! <3
Köszönöm, pusza

Gabó írta...

Kivi vagyok, hogy hogyan tudja kezelni a rendőrség ezt a különleges képességet. Érdekes lesz. És a csajszi akivel a reptéren találkozott az rendőr? Vagy csak mindkettő lánynak igéző zöld szeme van? ;) Én azt hittem hogy egy ugyanolyan képességekkel megáldott sorstárs. Hm...

Golden írta...

őőő a nyomozó :) többet majd később ;)

zso írta...

Nem mintha nekem nem az rémlett volna, h.a nő is hasonló képességekkel bír.☺
Igen, talán egy új kezdet lesz a következő fejezet. Bár nekem a Bali-s rész is annak tűnt egy darabig.