Érintés 4.

Ember tervez, Isten végez! – még sosem igazolódott be jobban ez a szólás, mint a hazaút során. A gép dugig volt hazatérő nyaralókkal, hangoskodó – kissé kapatos – családapákkal, nyűgös gyerekekkel, végtelenül kimerült, a nyaralást otthon kipihenni vágyó anyákkal, néhány magányos utassal, akik olvasmányaikba merültek, vagy szemüket lehunyva élték újra az utazás élményeit. Ráadásul a csinos lány szomszédai látványosan ragaszkodtak a helyükhöz, meg sem próbáltam egyezkedni velük, hogy helyet cserélhessünk. Maradtak azok az apró, erőtlen praktikák, hogy amikor a mosdóhoz indult, én is felálltam, így legalább egy udvariassági gesztust tehessek, ahogy útjára engedem a szűk folyosón. Úgy tűnt nincs különösebb hatással rá a lovagiasságom. Láthatóan a maga gondolataival volt elfoglalva egész úton, és mivel egyetlen egyszer sem kaptam rajta, hogy lopva engem keresne a gyönyörű zöld szempár, lassan kénytelen voltam elismerni, hogy az érdeklődés meglehetősen egyoldalú. Már csak a leszállás mindig kavargó perceiben bíztam, a csomagra várás közösségi rémálmában, de még ebben is csalatkoznom kellett. Ő szerencsés volt, én az utolsók között kaptam meg a bőröndöm. Mire kievickéltem a reptér monstrum épületéből, ő már régen úton lehetett hazafelé egy taxival. Egy csalódott sóhaj kíséretében megpróbáltam megfeledkezni arról a reménykedő érzésről, amivel színezgettem kettőnk ismeretségét. Hazatértem. Haza, egy egyszerű kis hotelszobába Brooklynban, távol a régi kényelmes apartmantól és a barátoktól, akik előtt nem akartam magyarázkodni.

Az első éjszaka fényévekre söpörte a Bali éjszakák nyugalmát. A reptér nyüzsgése még ott zsongott bennem, milliónyi emléket hozva a felszínre, köszönhetően a tömegnek, az egymásnak feszülő testeknek a poggyász-szalag mentén. Álmatlanul igyekeztem kiszórni őket elmémből, pontosan úgy, ahogy Puchet tanította. Igazság szerint még eddig sem lett volna szabad eljutnom, hiszen tanításának lényege éppen a burok volt, egyfajta védelem, melyet azonban a hazatérés eufóriájában elfelejtettem alkalmazni. Vagy csak a szép ismeretlen terelte el a figyelmemet, ez már nem is volt érdekes... egy tanulság volt, hogy a jövőben nem feledkezhetek meg magamról!

*

A napjaim Brooklyn megismerésével teltek. Még voltak pénzügyi tartalékaim, de már gondolnom kellett az utánpótlásra is, így lakás- és álláshirdetések böngészésével töltöttem az időm. Manhattan elérhető közelsége nem csábított a régi ismeretségek felújítására, volt szobatársaim felkeresésére. Túl sok kérdést vetett volna fel a hirtelen távozásom, és még inkább az a tény, hogy nem szándékoztam visszatérni közéjük. Óvatosan teszteltem új tudásomat is, erőt véve a korábbi kóros kíváncsiságomon. Igyekeztem tiszteletben tartani az emberek magánéletét, kizárólag csak azokat az emlékeket néztem végig, ahol ismeretlenül segítséget nyújthattam. Már el tudtam dönteni azt is, hogy mikor minősülne kéretlen beavatkozásnak és mikor valós segítségnek. Nyugodt voltam. De sejthettem volna, hogy ez a nyugalom nem tart sokáig. Egy olyan hatalmas városban, mint New York, óhatatlanul össze kellett futnom valakivel, akinek az érintése felzaklat.

Egy este sokáig kapcsolgattam a hotel tv-jét, melyben – talán ismerve az ott megszálló vendégek tévézési szokásait – leginkább csak sportcsatornák sorakoztak, itt-ott egy-egy régi filmekre specializálódott csatornával. Igazság szerint semmi nem kötötte le a figyelmemet, sem kedvenc kosárlabdacsapatom vergődése, sem Olivia de Havilland szempilla rebegtetése. Nagyanyám kedvence volt a szende, köznapian helyes színésznő, akit még én is kénytelen voltam gyerekként újra és újra megnézni az Elfújta a szél című filmeposz ki tudja már hányadik ismétlésében. Nekem már akkor is a vadóc Scarlettet játszó Vivien Leigh jött be. Talán mert annyira mai nő volt, számító, szexis vadmacska. Mielőtt még megtudhattam volna, hogy a főhős elnyeri-e a szép Olivia kegyeit, lekapcsoltam a tv-t. A sötétben heverve azon gondolkoztam, vajon igaza lesz-e Puchetnek, hogy idővel én is megtalálom majd azt a nőt, aki hajlandó, és leginkább képes lesz együtt élni különös adottságommal. Hirtelen fájóan ismerős érzés öntött el. Lehunyt pilláim mögött egy élet szökött el, én pedig jólesőn nyögtem bele az éjszaka sötétjébe. Egy ismeretlen fiatal nő ernyedt testét láttam magam előtt és még éreztem a testemben száguldó adrenalint. Ujjaim már eleresztették őt, de még görcsösen markolták a levegőt, hogy az izgalom csillapodtával, ellazuljanak az ujjperceim is. Lihegve néztem szét az idegen környezetben, bájosan nőies szobában, ahol még az utcáról beszűrődő fényben is jól kivehető volt a pasztell színek világossága, a könnyű muszlin, amely az ágy fejénél libbent meg, ahogy felegyenesedtem. Mély levegőt vettem, fejemből kitisztult a kéjes elégedettség és szinte gondoskodóan igazgattam el a takarót, amely meggyűrődött alattam, ahogy ott térdepeltem. Megfordultam és a komód felé tartottam, hogy valami emléket vigyek magammal egy újabb jól sikerült éjszakáról. Kihúztam a legfelső fiókot és ujjaim valóságos erotikus élményként élték meg a finom selyem alsóneműk érintését. Miközben lényem egy része a fojtogatás emlékével küzdött, valós énem felhúzott rugóként figyelt a részletekre.  A következő pillanatban összerándultam. Egy tükörkép nézett velem farkasszemet, bár a foncsor nem az én arcmásomat tükrözte. Egy hétköznapi férfiarc, már-már szelíd, kissé szomorkás, ugyanakkor a mélyén sötét árnyékok honoltak. A felismerés valósággal letaglózott. Életemben először tisztán láttam egy arcot, amely a közelmúltban valami szörnyűséget követett el. Tanúja voltam, immár a szó szoros értelmében, egy gyilkosságnak, és az elkövetőjét olyan tisztán láttam magam előtt, mintha egy újság címlapján szerepelne. Lehunytam a szemem, amely – bár én erről nem is tudtam – eddig tágra nyíltan meredt a sötétbe, és megpróbáltam retinámba égetni az arcot, hogy képes legyek egy rajzolóval életre keltetni. Puchet többek között azt is megértette velem, ha valaha újra ilyen helyzetbe kerülnék, minden természetes félelmem ellenére emberi kötelességem közreműködni egy szörny kézre kerítésében.

Felültem, kezem az éjjeli lámpa után tapogatózott, majd papírért és tollért a kis fiókban az ágyam mellett. Újra lehunytam a szemem és megpróbáltam aprólékosan leírni az arcot, amely az előbb oly határozottan nézett velem farkasszemet.  Amikor már úgy éreztem, mindent lejegyeztem, akkor más apró részleteket vetettem papírra. Végül ledobtam magam mellé a jegyzeteimet és szinte azonnal mély álomba merültem.

Másnap reggel eltökélten készülődtem. A lehető legelőnyösebben igyekeztem felöltözni, mintha a kiegyensúlyozott külső nagyobb bizalmat keltene abban, akinek elképesztő történetemet elő fogom adni. Gyomrom még mindig meg-megremegett arra a gondolatra, hogy esetleg magam alatt vágom a fát kéretlen vallomásommal, de már nem hátráltam meg. Megfontolt léptekkel a legközelebbi rendőrőrsre tartottam. Az ügyeletes tisztnél bejelentettem, hogy egy gyilkossággal kapcsolatban lennének bejelenteni valóim, ő pedig homlokát ráncolva a telefon után nyúlt.

-Bolton felügyelő, egy fickó a gyilkosságiaktól szeretne beszélni valakivel. ... Fogalmam sincs. Nem, nem úgy fest, de sosem lehet tudni. ... Rendben. – tette helyére a telefont.

-Máris jönnek magáért. Addig foglaljon ott helyet! – mutatott egy faliújság alatt sorakozó széksorra. Nem ültem le. Kíváncsian olvasgattam a hirdetményeket: piti zsebtolvajok fotóit, közlekedéssel kapcsolatos híreket, sőt még egy lakáshirdetést is. Majdnem felnevettem, ahogy elképzeltem, valaki – talán nem is rendőr, hanem egy civil – pont ezt a fórumot érezte alkalmasnak arra, hogy kiadó lakást hirdessen meg. Ettől függetlenül agyam kéretlenül is memorizálta a címet és a rossz minőségű fotót. Emlékeim szerint az utca itt volt a közelben, közel a kapitánysághoz. Egy itt dolgozónak alighanem ideális lehetett, még ha a bérleti díj meglehetősen magasnak is ígérkezett. Igaz, erről egyetlen szó sem esett a hirdetésben, de Brooklynnak ez egy kellemesebb része volt, nyilván egekbe szökő árakkal. Brooklyn New York City öt kerülete közül a város legnépesebb kerülete. A régmúltban becézték a fák, az otthonok és a templomok városának is, manapság „A bolygó” elnevezés is közkeletű lett, a kerület nagyszámú és etnikailag nagyon vegyes lakosára és a kerület nagy méretére utalva. "New York City hálószobájában” én magam is szívesen kerestem volna egy meghitt zugot, ahol meghúzhatom magam, hiszen a szálloda mindennek volt nevezhető, de otthonosnak a legkevésbé sem.

Amíg ezen járt az agyam, észre sem vettem, hogy valaki megállt mellettem. Halk torokköszörülésre riadtam és lerázva magamról az ingatlanokkal kapcsolatos ábrándozásomat a nyomozó felé fordultam. Egy pillanatra bennem akadt a hang. Egy csodás zöld szempár nézett vissza rám meglepetten, kissé gyanakvóan.

*