"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2016. augusztus 5., péntek

Érintés 3.



A Balin töltött hónapok úgy röppentek el, akár egy röpke sóhaj. A nyugalom és a tanítás valóságos burkot vontak körém. A meditációk megmutatták a követendő utat, mégis, a szívem mélyén féltem visszatérni a túlnépesedett civilizációba, ahol tudtam, újra lavinaként temethetnek maguk alá idegen emberek emlékei. Még messze nem voltam benne biztos, hogy hazatérve meg tudok-e küzdeni különös adottságommal. Máig sem tudom, hogy a bölcs öreg, akire okításom nehéz feladata hárult, honnan is érthetné mindazt, amiről beszéltem neki, hiszen itt a teraszos rizsföldek és pálmafák földjén aligha volt alkalma személyes tapasztalatokra szert tenni a nyugati civilizáció átkaiból. Mégis, sosem kérdezett, sosem értetlenkedett, minden gondolatomat kitalálta. Ami nem lehetett olyan nagy mutatvány, lévén, ő maga is hasonló adottsággal rendelkezett, mint jómagam. De a legnagyobb adomány, amit kaptam tőle, hogy ahogy telt az idő, kezdtem megbékélni a sorsommal, és nem valamiféle átokként tekinteni különös tudásomra.

Amikor a gépem földet ért Bali szívében, és a taxival Denpasar egyik – turisták által kevésbé látogatott - negyedébe autóztam, szinte mellbe vágott a new yorkitól merőben eltérő életforma. Korábban még sosem jártam Ázsiában, sőt, ha jobban belegondolok, az Államokon kívül egyedül csak Londont láttam egy végtelenül esős, ködös hétvégén, nyomasztó emlékként elraktározva. Meg tudtam érteni, hogy őseim miért kerekedtek fel a jó öreg Angliából, hogy az Újvilágban kezdjenek új életet. Ha hihettem Joshua nagybátyám családfa-kutatásának, nem volt ez teljesen szabad döntés, mivel az a bizonyos ős a király haragja elől menekült az óceán túlpartjára, hogy aztán egy véres szabadságharcban álljon bosszút az őt ért sérelemért. Talán ez a múlt hatott rám, amikor képtelen voltam turista társaim áhítatával nézni a Tower büszkén ágaskodó tornyait, amint elhajóztunk előtte a ködbe burkolózott Temzén.

 Balin nyoma sem volt a szürkeségnek. Majd megvakítottak a színek, a zöldek ezernyi árnyalata, a kék, a sárga, a vörös... A repülőn találtam egy érdekes magazint, amely pont New Yorkkal hasonlította össze ezt a kis ékszerdobozt. Fele annyian lakták, majdnem ötször nagyobb területen. Az utcák tele voltak ugyan, mégsem éreztem, ahogy maga alá teper a tömeg, az érintések ezreiből áramló jó és rossz energiák. Az eldugott kis szálloda portása elém tolta a bejelentkező ívet és egy nevetségesen nagy kulcsot. Hozzám sem ért, és ez valamiért kifejezetten jó érzéssel töltött el. Az agyam máris kikapcsolt és bizakodóan vártam, hogy ez az új élmény tartós legyen.
Biztos voltam benne, hogy az izgatottságtól és a időeltolódástól a szemem sem tudom lehunyni majd, de nemsokára már ájulatszerű mély alvás ragadott magával. Reggel pedig egy barátságosan hunyorgó mandulavágású szem tulajdonosa nyújtott felém egy nagy pohár frissen facsart gyümölcslevet. Furcsa módon meg sem ijedtem a ténytől, hogy egy idegen van a szobámban, sőt, egyenesen biztos voltam benne, hogy leendő tanáromat tisztelhetem benne. Szinte már természetesnek tűnt a jelenléte. Fogalmam sem volt róla, honnan varázsolhatta elő a narancsosan ragyogó italt, mivel a szobában nyoma sem volt ehhez szükséges eszközöknek, a szálloda maga pedig nem úgy festett, mint ahol ilyen kényeztetésben részesítik a vendégeket. Felhúztam magam az ágy fejénél, zavartan biccentettem köszönésként és köszönetként egyaránt, majd a pohárért nyúltam. A hűs, édes lé valósággal elbódított. Az alacsony kis emberke szűnni nem akaró mosollyal díjazta, ahogy levegővétel nélkül lehajtottam az innivalót. Aztán furcsa kiejtéssel, de hibátlan angolsággal sorolta a tennivalóimat. A pergő beszédet gyors mozdulatok kísérték, ahogy a szobában szétszórt holmimat dobálta vissza a hátizsákomba. Megtudtam, hogy csak ezt az egy éjszakát töltöttem a városban, legközelebb elutazásomkor áll rendelkezésemre majd megint ez a szoba. Sürgetett, hogy mielőbb készülődjek, mert még hosszú gyalogút áll előttünk. Mindeközben többször is hozzám ért, de az érintései semmit sem árultak el róla, a gondolatairól. A tiltakozásnak még a szikrája sem ébredhetett bennem, amikor hátamon a zsákommal már békésen ballagtam mellette a városi nyüzsgésben. Sóvárogva néztem az út menti árusok kínálatát, idejét érezve, hogy éhségemet csillapítsam, de Puchet nem állt meg, csak ment előre egyenletes, szapora lépteivel. Ha nem akartam menthetetlenül elveszni a reggeli kavargó városi sokaságban, tartanom kellett az iramot. Utunk során két alkalommal álltunk meg pihenni. Hegyi patakok forrásából ittunk, miközben igyekeztem nem gondolni a trópusokon beszerezhető megannyi fertőzésre. De a víz üdítően friss volt és kristálytiszta. Bíztam benne, hogy nem áll szándékában már első nap megbetegíteni és visszatartana, ha tudná, hogy baj van a források vizével.
Puchettől megtudtam, hogy uticélunk Ubud városa – jobban mondva, a város melletti erdő. Elmagyarázta, hogy a hely nevének jelentése: gyógyszer. Mivel rengeteg gyógyító él a környéken, ez a különleges energia lengi be az egész térséget. Nem tudtam, hogy lesz-e alkalmam az útikönyvekből megismert Balit felfedezni, a vékony kis könyvecske behajlított lapjai közt ott bújt meg Goa Gajah, az elefántbarlang, egy ősi buddhista meditációs hely, vagy a Tirtha Empul szent forrása, mely a balinéz hinduk ősi zarándokhelye a spirituális megtisztulásra. De voltak más, a szemet gyönyörködtető, bár a léleknek talán közel sem olyan fontos látnivalók, mint Goa Lawah denevértemplom, vagy a Taman Ujunk Park, amely a leggyönyörűbb vízi palota a szigeten.
Utunk során volt alkalmam máris felfigyelni néhány üdítően szép természeti látványosságra is, vadregényes vízesésekre, illatfelhőbe burkolózó fűszertermesztő falvakra és a minden idegenforgalmi katalógusból ismerős rizsteraszokra. Szinte észrevétlenül gyalogoltunk majd harminc kilométert, ami tekintve puhány fizikai állapotomat, maga volt a csoda. Nem mondom, hogy nem lihegtem a célban, de fel se merült bennem az edzőteremből ismerős hiszti, amikor minden kiizzadott, nehezen elégetett kalóriát duplán akartam pótolni egy frissítő zuhany után.

Kora délután volt, amikor megérkeztünk egy dús lombú liget mélyén rejtőző kis házhoz. Egyszerű volt, mint egy faék. A csöpp helyiségben a nádszőnyegeken két fekvőhely volt, a sarokban néhány gondosan összehajtogatott takaró. A kupac tetején – teljesen szürreális módon – egy laptop hevert. Puchet megállt a szoba közepén és szertartásosan meghajolva üdvözölt az otthonában. Kivette a kezemből a zsákom és rá nem jellemző hanyag mozdulattal a fal mellé dobta. Megragadta a karomat és a szemembe nézett. Megkezdődött a tanításom.
*
A vele töltött idő alatt megtanultam, hogyan zárjam ki én magam is a szakadatlanul rám ömlő információkat. És megtanultam azt is, hogy tartsam vissza a rólam árulkodókat. Ez utóbbiról azt hittem, teljességgel felesleges tudás, ám az idő bebizonyította, hogy rajtam kívül még mások is rendelkeznek a „látás” különleges képességével, és bizony idővel jó hasznát vettem önuralmam ilyetén megnyilvánulásának. Az Istenek szigete tökéletes helyszíne volt a rám váró szellemi elmélyülésnek. Már pusztán földrajzi adottságai lehetővé tették a teljes elszigetelődést mindattól, amit magam mögött hagytam New Yorkban. Puchet leveléből nagyjából már kezdettől volt sejtésem arról, mi vár rám, még ha egészen pontosan nem is tudtam, mit jelentenek a balinéz tisztító rituálék, közös imák és a helyi gyógyítóval való találkozás. A jóga és meditációs elvonulások ismerősek voltak, ezekkel már otthon is próbálkoztam, igaz, nem sok sikerrel. De valamiért biztos voltam benne, hogy ezen a különleges helyen még ezek a már-már közhelyes terápiák is új értelmet nyernek.

A hetek, majd hónapok gyors egymásutánban követték egymást, s még alig volt módom megszokni az indonéz szigetvilág egyenlítői klímáját, a váratlanul lezúduló vízesés szerű esőket, az embert próbáló párás levegőt, mikor a repülő már újra Gunung Anung, az 1717 méter magas alvó vulkán felett repített vissza az Államokba. Micsoda különbség volt a két utazás között! Idefelé jövet még tele voltam kérdésekkel, amikre csak remélhettem, hogy meglelem a válaszokat, ezért szorongó voltam, zavart; most azonban a válaszok birtokában már megerősödve, nyugodtan néztem magam alatt a zölden ragyogó óceánt. A színéről egy pillanatnyi benyomás jutott eszembe, ahogy a reptéri nyüzsgésben egy pillanatra összeakadt a tekintetem egy másikkal, egy kísértetiesen hasonló színű zöld szempárral. Fiatal nő, a húszas évei vége felé járhatott, természetes göndör, vörös hajjal és ingerlően lebarnult bőrrel nézett vissza rám. Tekintetében az útitársnak kijáró már-már közömbös nyugalom – gondoltam elsőre. Ám amikor újra megkerestem a tömegben és a pillantásunk újra összekulcsolódott, már tudtam, az előbbi látszólagos érdektelenség puszta színház volt csupán. Ahogy nekem feltűnt a szépsége, úgy ő is láthatóan érdekesnek talált engem. Beszálláskor addig ügyeskedtem, amíg egymás mögé nem kerültünk. Majdnem felnevettem, ahogy eljátszottunk egy időtlen és kissé idétlen komédiát, amely az ismerkedés első lépcsőfoka lehetett. A lány leejtette a beszállókártyáját, én utána kaptam, a kezünk összeért. A romantikus filmekben, amikre korábbi barátnőimnek sikerült elcipelniük, ez volt az a pillanat, amikor a szerelem szárba szökken. Én azonban csak arra figyeltem, mit árul el magáról tudtán kívül ez a nő. Az üres csend nem a megfelelő kifejezés arra, ami bekövetkezett, ugyanis az érintése nyomán ugyan nem indult meg a vetítés lelki szemeim előtt, mégis ezernyi – számomra ott és akkor nagyon fontos – információt hordozott. Bársonyos a bőre. És meleg. A körmei természetesek, közepesen hosszúak és színtelen lakktól fényesek. Ezek voltak az első benyomásaim róla. Aztán megszólalt, kissé rekedtes hangon, mintha maga Anastacia, az egyik kedvenc énekesnőm lett volna:
-Bocsánat, annyira ügyetlen vagyok! ... Köszönöm! – vette el a kezemből a kártyát, amin még épp leolvashattam, hogy két sorral előttem fog ülni.
-Szívesen! – mosolyogtam vissza rá. Sosem hittem a „meglátni és megszeretni” típusú villámszerelmekben, de most kész lettem volna elismerni a létezését. Vajon ki lehet? Biztos voltam benne, hogy nem hétköznapi valaki, hiszen egyetlen gondolatát sem tudtam meglesni a röpke érintésben. És biztos voltam abban is, hogy nem a saját képességem mondott csődöt, csak annyi történt, hogy egy nagyon erős egyéniséggel hozott össze a jó sorsom, aki mesteri szintre fejlesztette magában az önuralmat. Egy fiatal nő! Már-már túl szép volt ez ahhoz, hogy igaz lehessen. Nos, az út meglehetősen hosszú lesz hazáig, és biztos voltam benne, hogy előbb-utóbb megtalálom a módját, hogy szóba elegyedjek vele.

3 megjegyzés:

Gabó írta...

Ahhhh...csírázik a romantika. :P
Vajh együtt fognak nyomozni a gyilkossági ügy(ek)ben? Véletlenül találkoztak csak, vagy a jóöreg segítő küldte mellé a lányt? Hmmm.. na majd meglátjuk. Köszi!

rhea írta...

Na akkor vágjunk bele! :) Türelmetlenül várom a történéseket.
Köszi jucus, pusza :)

zso írta...

Most aķkor ez romantikus lesz? Félre értettem volna?
Várom a folytatást.