Ember tervez, Isten végez! – még
sosem igazolódott be jobban ez a szólás, mint a hazaút során. A gép dugig volt
hazatérő nyaralókkal, hangoskodó – kissé kapatos – családapákkal, nyűgös
gyerekekkel, végtelenül kimerült, a nyaralást otthon kipihenni vágyó anyákkal,
néhány magányos utassal, akik olvasmányaikba merültek, vagy szemüket lehunyva
élték újra az utazás élményeit. Ráadásul a csinos lány szomszédai látványosan
ragaszkodtak a helyükhöz, meg sem próbáltam egyezkedni velük, hogy helyet
cserélhessünk. Maradtak azok az apró, erőtlen praktikák, hogy amikor a mosdóhoz
indult, én is felálltam, így legalább egy udvariassági gesztust tehessek, ahogy
útjára engedem a szűk folyosón. Úgy tűnt nincs különösebb hatással rá a
lovagiasságom. Láthatóan a maga gondolataival volt elfoglalva egész úton, és
mivel egyetlen egyszer sem kaptam rajta, hogy lopva engem keresne a gyönyörű
zöld szempár, lassan kénytelen voltam elismerni, hogy az érdeklődés
meglehetősen egyoldalú. Már csak a leszállás mindig kavargó perceiben bíztam, a
csomagra várás közösségi rémálmában, de még ebben is csalatkoznom kellett. Ő
szerencsés volt, én az utolsók között kaptam meg a bőröndöm. Mire kievickéltem
a reptér monstrum épületéből, ő már régen úton lehetett hazafelé egy taxival.
Egy csalódott sóhaj kíséretében megpróbáltam megfeledkezni arról a reménykedő
érzésről, amivel színezgettem kettőnk ismeretségét. Hazatértem. Haza, egy
egyszerű kis hotelszobába Brooklynban, távol a régi kényelmes apartmantól és a
barátoktól, akik előtt nem akartam magyarázkodni.
Az első éjszaka fényévekre
söpörte a Bali éjszakák nyugalmát. A reptér nyüzsgése még ott zsongott bennem,
milliónyi emléket hozva a felszínre, köszönhetően a tömegnek, az egymásnak
feszülő testeknek a poggyász-szalag mentén. Álmatlanul igyekeztem kiszórni őket
elmémből, pontosan úgy, ahogy Puchet tanította. Igazság szerint még eddig sem
lett volna szabad eljutnom, hiszen tanításának lényege éppen a burok volt, egyfajta
védelem, melyet azonban a hazatérés eufóriájában elfelejtettem alkalmazni. Vagy
csak a szép ismeretlen terelte el a figyelmemet, ez már nem is volt érdekes...
egy tanulság volt, hogy a jövőben nem feledkezhetek meg magamról!
*
A napjaim Brooklyn megismerésével
teltek. Még voltak pénzügyi tartalékaim, de már gondolnom kellett az
utánpótlásra is, így lakás- és álláshirdetések böngészésével töltöttem az időm.
Manhattan elérhető közelsége nem csábított a régi ismeretségek felújítására,
volt szobatársaim felkeresésére. Túl sok kérdést vetett volna fel a hirtelen
távozásom, és még inkább az a tény, hogy nem szándékoztam visszatérni közéjük. Óvatosan
teszteltem új tudásomat is, erőt véve a korábbi kóros kíváncsiságomon.
Igyekeztem tiszteletben tartani az emberek magánéletét, kizárólag csak azokat
az emlékeket néztem végig, ahol ismeretlenül segítséget nyújthattam. Már el tudtam
dönteni azt is, hogy mikor minősülne kéretlen beavatkozásnak és mikor valós
segítségnek. Nyugodt voltam. De sejthettem volna, hogy ez a nyugalom nem tart
sokáig. Egy olyan hatalmas városban, mint New York, óhatatlanul össze kellett
futnom valakivel, akinek az érintése felzaklat.
Egy este sokáig kapcsolgattam a
hotel tv-jét, melyben – talán ismerve az ott megszálló vendégek tévézési
szokásait – leginkább csak sportcsatornák sorakoztak, itt-ott egy-egy régi
filmekre specializálódott csatornával. Igazság szerint semmi nem kötötte le a
figyelmemet, sem kedvenc kosárlabdacsapatom vergődése, sem Olivia de Havilland
szempilla rebegtetése. Nagyanyám kedvence volt a szende, köznapian helyes
színésznő, akit még én is kénytelen voltam gyerekként újra és újra megnézni az Elfújta
a szél című filmeposz ki tudja már hányadik ismétlésében. Nekem már akkor is a
vadóc Scarlettet játszó Vivien Leigh jött be. Talán mert annyira mai nő volt,
számító, szexis vadmacska. Mielőtt még megtudhattam volna, hogy a főhős
elnyeri-e a szép Olivia kegyeit, lekapcsoltam a tv-t. A sötétben heverve azon
gondolkoztam, vajon igaza lesz-e Puchetnek, hogy idővel én is megtalálom majd
azt a nőt, aki hajlandó, és leginkább képes lesz együtt élni különös
adottságommal. Hirtelen fájóan ismerős érzés öntött el. Lehunyt pilláim mögött
egy élet szökött el, én pedig jólesőn nyögtem bele az éjszaka sötétjébe. Egy ismeretlen
fiatal nő ernyedt testét láttam magam előtt és még éreztem a testemben száguldó
adrenalint. Ujjaim már eleresztették őt, de még görcsösen markolták a levegőt,
hogy az izgalom csillapodtával, ellazuljanak az ujjperceim is. Lihegve néztem
szét az idegen környezetben, bájosan nőies szobában, ahol még az utcáról
beszűrődő fényben is jól kivehető volt a pasztell színek világossága, a könnyű
muszlin, amely az ágy fejénél libbent meg, ahogy felegyenesedtem. Mély levegőt
vettem, fejemből kitisztult a kéjes elégedettség és szinte gondoskodóan
igazgattam el a takarót, amely meggyűrődött alattam, ahogy ott térdepeltem.
Megfordultam és a komód felé tartottam, hogy valami emléket vigyek magammal egy
újabb jól sikerült éjszakáról. Kihúztam a legfelső fiókot és ujjaim valóságos
erotikus élményként élték meg a finom selyem alsóneműk érintését. Miközben
lényem egy része a fojtogatás emlékével küzdött, valós énem felhúzott rugóként
figyelt a részletekre. A következő
pillanatban összerándultam. Egy tükörkép nézett velem farkasszemet, bár a
foncsor nem az én arcmásomat tükrözte. Egy hétköznapi férfiarc, már-már szelíd,
kissé szomorkás, ugyanakkor a mélyén sötét árnyékok honoltak. A felismerés
valósággal letaglózott. Életemben először tisztán láttam egy arcot, amely a
közelmúltban valami szörnyűséget követett el. Tanúja voltam, immár a szó szoros
értelmében, egy gyilkosságnak, és az elkövetőjét olyan tisztán láttam magam
előtt, mintha egy újság címlapján szerepelne. Lehunytam a szemem, amely – bár én
erről nem is tudtam – eddig tágra nyíltan meredt a sötétbe, és megpróbáltam
retinámba égetni az arcot, hogy képes legyek egy rajzolóval életre keltetni.
Puchet többek között azt is megértette velem, ha valaha újra ilyen helyzetbe
kerülnék, minden természetes félelmem ellenére emberi kötelességem közreműködni
egy szörny kézre kerítésében.
Felültem, kezem az éjjeli lámpa
után tapogatózott, majd papírért és tollért a kis fiókban az ágyam mellett.
Újra lehunytam a szemem és megpróbáltam aprólékosan leírni az arcot, amely az
előbb oly határozottan nézett velem farkasszemet. Amikor már úgy éreztem, mindent lejegyeztem,
akkor más apró részleteket vetettem papírra. Végül ledobtam magam mellé a
jegyzeteimet és szinte azonnal mély álomba merültem.
Másnap reggel eltökélten
készülődtem. A lehető legelőnyösebben igyekeztem felöltözni, mintha a
kiegyensúlyozott külső nagyobb bizalmat keltene abban, akinek elképesztő
történetemet elő fogom adni. Gyomrom még mindig meg-megremegett arra a gondolatra,
hogy esetleg magam alatt vágom a fát kéretlen vallomásommal, de már nem hátráltam
meg. Megfontolt léptekkel a legközelebbi rendőrőrsre tartottam. Az ügyeletes
tisztnél bejelentettem, hogy egy gyilkossággal kapcsolatban lennének
bejelenteni valóim, ő pedig homlokát ráncolva a telefon után nyúlt.
-Bolton felügyelő, egy fickó a
gyilkosságiaktól szeretne beszélni valakivel. ... Fogalmam sincs. Nem, nem úgy
fest, de sosem lehet tudni. ... Rendben. – tette helyére a telefont.
-Máris jönnek magáért. Addig
foglaljon ott helyet! – mutatott egy faliújság alatt sorakozó széksorra. Nem
ültem le. Kíváncsian olvasgattam a hirdetményeket: piti zsebtolvajok fotóit,
közlekedéssel kapcsolatos híreket, sőt még egy lakáshirdetést is. Majdnem
felnevettem, ahogy elképzeltem, valaki – talán nem is rendőr, hanem egy civil –
pont ezt a fórumot érezte alkalmasnak arra, hogy kiadó lakást hirdessen meg.
Ettől függetlenül agyam kéretlenül is memorizálta a címet és a rossz minőségű
fotót. Emlékeim szerint az utca itt volt a közelben, közel a kapitánysághoz.
Egy itt dolgozónak alighanem ideális lehetett, még ha a bérleti díj
meglehetősen magasnak is ígérkezett. Igaz, erről egyetlen szó sem esett a
hirdetésben, de Brooklynnak ez egy kellemesebb része volt, nyilván egekbe szökő
árakkal. Brooklyn New York City öt kerülete közül a város legnépesebb kerülete.
A régmúltban becézték a fák, az otthonok és a templomok városának is, manapság „A
bolygó” elnevezés is közkeletű lett, a kerület nagyszámú és etnikailag nagyon
vegyes lakosára és a kerület nagy méretére utalva. "New York City
hálószobájában” én magam is szívesen kerestem volna egy meghitt zugot, ahol
meghúzhatom magam, hiszen a szálloda mindennek volt nevezhető, de otthonosnak a
legkevésbé sem.
Amíg ezen járt az agyam, észre
sem vettem, hogy valaki megállt mellettem. Halk torokköszörülésre riadtam és
lerázva magamról az ingatlanokkal kapcsolatos ábrándozásomat a nyomozó felé
fordultam. Egy pillanatra bennem akadt a hang. Egy csodás zöld szempár nézett
vissza rám meglepetten, kissé gyanakvóan.
*
2 megjegyzés:
Szóval rendőrnéni :))) Várós még mindig :) egy kis krimi, egy kis romantika, nyerő dolog. :)
Tetszik jucus, köszönöm :)
Pusza
OK., akkor mégis krimi. :)
Nem a te hibádból, de kétszer is elolvastam, mert nem fogtam, hogy nem a saját arcát látja a tükörben.:)
Nem tudom, tegnap, miért nem láttam ezt a részt?Nem frissít, vagy mi van ?
Megjegyzés küldése