-Melanie Bolton nyomozó vagyok –
nyújtotta kezét a jelenés. –A recepciós szerint fontos közlendője van. Mégis
... mivel kapcsolatban? – kérdezte halkan, láthatóan gyanakodva, miközben én
csak bámultam a kezét, amelynek gyűrűsujján megcsillant a kapitányság
neonvilágításának fénye. Meg mertem volna esküdni rá, hogy Balin nem viselt
ékszert. Hány nap telt el azóta? Még egy hét sem – pörgettem vissza az elmúlt
napokat. Csak én lehetek ennyire szerencsétlen, hogy az egyetlen nőt, aki
igazán felkeltette az érdeklődésemet, az utolsó pillanatban csaklizta el előlem
valami szerencsés flótás. Megbabonázottan néztem a platina karikagyűrűt,
melyben néhány apró brill csillogott. A lány halk köhintése rángatott vissza a
kemény valóságba.
-Mr. ... ? Hallotta, amit
kérdeztem? – kérdezte halkan, miközben egy fél lépést hátralépett. Tudtam, ha
nem szedem össze magam, akkor egy újabb hátráló lépés következik, valamint egy
gyors mozdulat, ami után farkasszemet nézhetek egy kézi lőfegyverrel. Nyilván
úgy festek, mint valami háborodott, akikkel mostanában tele voltak a híradások.
És ezeket az utóbbi időben nem nagyon kedvelik a rendőrök, mert csak a bajt
hozták azokra, akik túl közel álltak hozzájuk.
-Bocsásson meg! Ryan Donovan
vagyok – vettem mély levegőt. –Azt hiszem, talán segíteni tudok egy nemrégiben
elkövetett gyilkossági ügyben. De azt gondolom, nem itt az előtérben kellene
erről beszélnünk.
-Rendben, Mr. Donovan – lazult el
a nő, és nem kerülte el a figyelmemet, hogy ezzel egy időben a recepciós rendőr
tekintete is továbbsiklott rólunk.
–Kérem, fáradjon velem az egyik kihallgatóba. Ott teljesen nyugodtan
tudunk beszélgetni – mutatott a pult mögötti világ felé, ahol a folyosó egyik oldalán
kis fülkék sorakoztak, szabályos rendet mutatva a szemközti összevisszasággal,
ahol egymást érték a papírokkal borított íróasztalok, mintha a számítógépek nem
vették volna át a korábban ipari mennyiségben gyártott papírok helyét.
Engedelmesen követtem, igaz,
kissé remegő gyomorral, mert nem tudhattam, hogy a kalitkák valamelyikéből ma
nem egy rácsos cellába kísérnek-e hamarosan. Az első ajtón belépve egy spártai
egyszerűséggel berendezett szobába kerültünk, amelynek egyik falán hosszú tükör
húzódott. Éppen elég helyszínelős sorozatot néztem végig korábban, hogy tudjam,
a mögött egy másik helyiségben akár már most is többen figyelhetnek,
hallgathatnak minket.
-Ne haragudjon, de nem szeretném,
ha első körben tanúi lennének a beszélgetésünknek. Talán kissé meglepő lesz,
amit mondani fogok, és nem akarom, hogy mások előítélete hasson magára –
mondtam nyugodtan, miközben leültem a székre, amit mutatott és fejemmel a tükör
felé intettem.
-Nem szoktam hagyni, hogy befolyásoljon
mások véleménye. De ez nem kihallgatás, nincs senki, aki látna és hallana
minket – válaszolt Melanie és hogy a szavait alátámassza, megnyomott egy
gombot, mire láthatóvá vált a tükör mögötti tér. Valóban üres volt.
-Köszönöm! – biccentettem, aztán
összefontam ujjaimat az asztalon és olyan meredten néztem őket, mintha a
következő mondatokat onnan kellene előcsalogatnom. –Hisz a látnoki
képességekben? – tettem fel a kérdést egyenesen a szemeibe mélyedve. Láttam a
pillanatnyi lemondást, de láttam a határozott törekvést is, hogy ne riasszon el
az azonnali elutasítással.
-Hazudnék, ha azt mondanám, hogy
hiszek az ilyesmiben – válaszolt halkan, tartva a szemkontaktust. Ellenálltam a
kísértésnek, hogy felpattanjak és ott hagyjam, mielőtt arra a következtetésre
jut, hogy mindenkinek egyszerűbb lenne, ha becsukna. Szerencsémre Melanie még
nem fejezte be a mondandóját: -De igazság szerint a szakirodalomban is olvastam
már médiumokról, akik sikeresen segítettek egy-egy nyomozást, sőt ... szinte
közvetlen tapasztalatom is volt már hasonlóról. Sajnos akkor a segítség későn
érkezett, de legalább az áldozat szüleinek megnyugvást hozott, hogy az elrabolt
lányukat eltemethették. Szóval, ... ezzel csak azt akarom mondani, hogy
hajlandó vagyok meghallgatni a mondandóját, de nem ígérhetek semmit. Tudom,
hogy a főnökeim itt a kapitányságon meglehetősen szkeptikusan állnak ezzel a
dologgal szemben.
-Nekem annyi már elég, ha nem
hisz az első percben sült bolondnak – ismertem el kissé megkönnyebbülve.
-Mit szeretne elmondani, Mr.
Donovan? – dőlt hátra a nő, és én egy pillanatra a fehér pólón felejtettem a
szemem, amely szinte világított barnára sült karjain. Hiba volt, zavarba
hoztam. Azonnal előre hajolt és szemrehányóan megcsóválta a fejét.
-Mondani akar valamit, vagy csak
azért jött, hogy a melleimen legeltesse a szemeit? – kérdezte felpaprikázódva.
-Bocsásson meg! Nem volt
szándékos, csak ... talán még emlékszik, hogy a Bali járaton láttuk egymást
legutóbb. A barnasága már ott szemet szúrt.
Melanie nem válaszolt,
nyilvánvalóan az eredeti kérdésére várt magyarázatot, ezért jobbnak láttam
kielégíteni a kíváncsiságát. Bármilyen jó nő, nem szabad elfeledkeznem róla,
hogy elsősorban rendőr.
-Néhány hónappal ezelőtt magam
előtt láttam egy gyilkosságot. A legapróbb részletekig. Az újságban is olvastam
róla, de biztos vagyok benne, hogy nem ezért jött elő az álmaimban, hiszen én
olyasmit is láttam az akkor történtekből, ami nem szerepelt a cikkben. De
korábban sosem történt velem ilyesmi és ettől elbizonytalanodtam. Fogalmam sem
volt, mit kezdjek az egésszel.
-Milyen gyilkosság volt? – szólt
közbe a nő, megakadályozva, hogy belemerüljek az emlékezésbe, milyen zavart
voltam is akkoriban.
-Egy fiatal nőt fojtottak meg.
Talán egy szállodában. Vagy egy apartmanházban, de inkább szállodára tippelnék
a környezetet látva. A gyilkos levágta az ujjai végét, mert a nő megkarmolta. A
lifthez menet pedig megbotlott a folyosói szőnyegben, és akkor egy pillanatra
megkapaszkodott a folyosói korlátban. Réz korlát volt, csillogott a
lámpafényben. És a helyszínen máshol nem hagyhatott ujjlenyomatokat, mert
latex-kesztyűt viselt.
Melanie elgondolkozva nézte az
előtte ülő férfit. Emlékezett rá a Bali reptérről, igen. És tényleg nem úgy
festett, mint valami elmeháborodott. De a legizgalmasabb mégis az volt benne,
hogy teljesen új információkkal szolgált egy lezáratlan ügyben, amelyen ő maga
is dolgozott.
-Megengedi, hogy ezt vallomásként
vegyem fel?
-Nem, persze hogy nem! – riadtam
fel az emlékezés révületéből. –Vallomást gyanúsítottak tesznek, illetve szemtanúk.
De ezt a képességemet nyilván nem iktathatja vallomásként. Én nagyon szívesen
próbálok segíteni, de nem akarom, hogy a végén magamra hozzak bajt. Gondolom, a
következő kérdése úgyis az lesz, hogy hol voltam, mit csináltam akkor, amikor
ez a látomásom volt. De sajnos azt kell mondjam, egyáltalán nem biztos, hogy az
elkövetés idejében láttam a történteket. Az én képességem nem a jelenidejű
látnoki képesség, hanem egy emlékezet-letöltés. Valahol, valamikor találkoztam
azzal az emberrel, akinek ez a rémség szerepelt az emlékei között. Én már csak
utólag éltem át a szemein keresztül. Még azt sem tudom megmondani, hogy
mennyivel a történtek után.
-Rendben. Akkor had kérdezzem
másként! Mikor volt ez a látomása?
-Egészen pontosan a
születésnapomon, március 5-én.
-Nos, a gyilkosság, amiről
vélhetően beszél, február 28-án történt – fonta karba a kezeit Melanie.
-Sajnos nem hiszem, hogy a két
esemény közt eltelt idő a segítségünkre lehet – vallottam be. –Mint mondta, ez
az egész számomra is teljességgel újszerű élmény volt. Egy ideig próbálgattam a
képességem, megérintettem bárkit, aki szembejött, hogy megértsem a dolog
működési mechanizmusát. De az emlékek között voltak néhány perccel korábbiak, és
akár a gyerekkorból felmerülők. Nyilván, ami az illetőt akkoriban a leginkább
foglalkoztatta. Azóta sem tudtam törvényszerűséget levonni.
-Nos, akkor én lejegyezném,
amiket az előbb elmondott. Megnézem az ügy dossziéját és megpróbálom ezek
szerint újragondolni az akkori nyomozás menetét. Köszönöm, hogy befáradt – állt
fel a nő és csodálkozva nézett rám, amiért én kitartóan üldögélek az asztal
másik oldalán.
-Van még más is – ismertem be.
–Múlt éjjel megint volt egy látomásom. Egy másik gyilkosság szerepelt benne, de
nem is tudom, az érzés olyan hasonló volt, hogy megkockáztatom, talán az
elkövető is ugyanaz lehetett. De ezt nem merném biztosan állítani. Viszont ...
a részletek mellett egy nagyon fontos új fejlemény szerepelt benne. Láttam a
fickó arcát! – dobtam kettőnk közé a bombasztikus bejelentést. A hatás nem is
maradt el. Melanie Boltonról a döbbenettől egy pillanatra lehullott a
közömbösség álarca, és valósággal
visszaroskadt a székre, majd izgatottan hajolt felém.
-Ha idehívok egy rajzolót, tudna
fantomképet rajzoltatni vele?
-Azt hiszem, igen – bólintottam,
majd a zsebemből előhalásztam a cédulát, amire a részleteket jegyeztem le.
*
Bali párás forrósága sem
készített fel a New Yorkban szokatlan júniusi hőségre. A hetek óta tartó hőség
teljesen kiszipolyozott. Úgy éreztem, képtelen vagyok kialudni magam mindenféle
– Puchet által tanított – lazító gyakorlat után sem. Az éjszakákat izzadtan,
nyöszörögve töltöttem, időnként vizes törülközővel hűsítve a testem. De amíg
ezzel a forrósággal küzdöttem, képtelen voltam pihenni. Azt a néhány öntudatlan
órát pedig az időnként rám törő víziók törték darabokra. Amióta Melanie Bolton
figyelő tekintete mellett a rendőrségi rajzolóval elkészítettük az emberem
arcképét, néha egy-egy visszatérő rémálom képében újraéltem az iszonyat
perceit. Máskor pedig idegen arcok, életek vették át az uralmat elmém felett,
bizonyítva, hogy talán idejekorán tértem vissza Baliról, és bőven lett volna
még mit tanulnom a jó öreg Puchettől. Talán önhittség volt azt képzelnem,
mostanra már uralni tudom a társamul szegődött démonokat.
Mivel az anyagi lehetőségeim elég
korlátozottak voltak, nem is gondolhattam arra, hogy légkondicionált szállodai
szobát béreljek, és a kapitányságon memorizált lakáshirdetésről is kiderült,
hogy egyedül képtelen lennék kifizetni a bérleti díjat. Jason és Sven kissé
neheztelve ültek velem szemben a régi törzshelyünkön. Meg tudtam érteni őket.
Annak idején egyik napról a másikra döntöttem a távozás mellett, ráadásul hiába
próbálták kihúzni belőlem az okokat, nem voltam hajlandó beavatni őket. Így
aztán mindenféle őrült feltételezésekbe bocsátkoztak, amik között még vállalati
sikkasztás, sőt egy féltékeny maffiózó férj előli szökés is szerepelt. A
fantáziájuk szárnyalt. Hülyeségben mindig is verhetetlen csapatot alkottunk. Csak
röhögtem rajtuk, még ha ez nem is volt szerencsés viselkedés velük szemben,
hiszen éppen a jóindulatukat szerettem volna kiharcolni, hogy visszafogadjanak
annak idején megürült szobámba, mely szerencsémre a mai napig üresen állt.
Tegnap már a raktárban is jártam, ahol annak idején a holmim nagy részét
elhelyeztem. Az alkalmazott – még élénken emlékeztem rá – annak idején szinte
lemondóan kattintotta rá a lakatot az amúgy apró, de telepakolt helyiségre. Azt
mondta, el sem hinném, mi minden maradt már itt örökre, mert a tulajdonosok
megfeledkeztek róluk, vagy már nem érezték elég fontosnak és értékesnek a régi
dolgaikat ahhoz, hogy újra birtokba vegyék. A garázsvásárok című sorozat csak
ebből a raktárból megélne és hány másik van még a városban – ingatta a fejét,
ahogy aláfirkantottam a jegyzéket. Amikor tegnap kinyitotta előttem a
garázsszerű kis lyukat, hirtelen átfutott a fejemen, hogy ebből a kupacból,
amely régi életem díszletét jelentette, igazán csak a fényképeimet és Julia,
egy régi szerelmem – és önjelölt képzőművész – vidám tarka festményét
sajnálnám. Azt a képet egyszer karácsonyra kaptam tőle, és bár azóta ő már
férjhez ment, és ha a hírek igazak, első babájukat várták, mégis jó volt
ránézni, amikor borós reggeleken a kávémat szürcsölve elvesztem a színorgiában.
Most látva, azonnal a Bali színek jutottak eszembe.
Fél óra alatt kettéosztottam a
kupacot. Harry, a tároló alkalmazottja sóváran kotorászott a kilomolt kacatjaim
között és időnként vágyakoró pillantást vetett
Julia festményére. Hívtam egy taxit és bepakoltam azt a kevés holmit,
amihez végül ragaszkodtam, aztán kifizettem a bérleti díjat és a kulcsot Harry
kezébe nyomtam.
-A magáé – biccentettem a
helyiség közepén tornyosuló dobozokra, amikben ruhák, könyvek, milliónyi apró
kacat lapult, amikre nem volt már szükségem
-Ha mégis eszébe jutna valami, ma
még visszajöhet érte – motyogta, miközben már szinte láttam, ahogy könyékig
merül a dobozok tartalmába. Csalódni fogsz haver, ha azt hiszed, találsz bennük
valami értékeset – húztam el a számat fanyarul, miközben óvatosan
bekormányoztam a festményt a taxi szűkös utasterébe.
Új életet kezdtem és ennek egyik
legfelemelőbb pillanata volt a dolgaim közötti letisztult válogatás. Valahonnan
a tudatom mélyéről egy meglepő gondolat merült fel: vajon Melanie Boltonnak is
tetszeni fog Julia vidám festménye?
4 megjegyzés:
Jajj már olvastam volna tovább! :) megvizsgálták már a korlátot, na meg a fantomkép....tudom tudom türelem :) várom jucus! <3
Köszönöm, pusza
Kivi vagyok, hogy hogyan tudja kezelni a rendőrség ezt a különleges képességet. Érdekes lesz. És a csajszi akivel a reptéren találkozott az rendőr? Vagy csak mindkettő lánynak igéző zöld szeme van? ;) Én azt hittem hogy egy ugyanolyan képességekkel megáldott sorstárs. Hm...
őőő a nyomozó :) többet majd később ;)
Nem mintha nekem nem az rémlett volna, h.a nő is hasonló képességekkel bír.☺
Igen, talán egy új kezdet lesz a következő fejezet. Bár nekem a Bali-s rész is annak tűnt egy darabig.
Megjegyzés küldése