Érintés 9.

Az első napom volt. Egész hétvégén pihentettem a képességem, hogy fogékony legyek a legkisebb rezdülésre is, és szinte pezsegtem az izgalomtól, mert azért nem mindennapi munkának néztem elébe. De még ez a pezsgés sem tartott vissza attól, hogy egy kissé nyálas belépőt tervezzek magamnak. Nyilván megártott az utóbbi időben nézett néhány krimisorozat, amelyekben hektoliterszám hordták a nyomozóknak a kávét a szomszédos csehóból. Én is pontosan ezt terveztem. Azt már tudtam, hogy Melanie reggelenként cukor nélkül, kevés tejhabbal issza a kávéját. Ez még igazi fekete, nem az a hosszú lötty, amit aztán egész nap isznak bent az irodában, néha pedig még napközben is, amerre éppen járnak. Úgyhogy beálltam a sorba, ahol türelmesen várt a reggeli koffein adagjára néhány rendőr és a szomszédos irodaház alkalmazottai. Amíg a soromra vártam, színezgettem magamban a képet, ahogy a lány majd hálás mosollyal fogadja az ajándékomat, esetleg kedvesen szabadkozik, de persze a vége mindenképpen az lesz, hogy elkortyoljuk az illatos feketét, aztán belekezdünk a közös munkába. Ebbe a kedélyes képbe villant bele egy kép abban a pillanatban, ahogy egy kéz nehezedett a vállamra. Megmerevedtem, mert mintha a belső gondolataimat jelenítette volna meg a mozi. Zavarodottan rázkódtam össze és ezen nem segített a felismerés sem, hogy a kéz gazdáját kivételesen ismerem. Peter volt az. Kicsit gyűrötten nézett ki, szemei fehérjét rózsaszín erek hálózták az átlagosnál feltűnőbben. Vagy nagyon keveset aludt, vagy elég sokat ivott, de a szomorú felismerés az volt, hogy mindkét eset Melanie Boltonnal volt összefüggésben. 

-Szia!  Látom, tudod, hogy szereti – biccentett kissé gúnyosnak érzett mosollyal, ahogy pont ebben a pillanatban adtam le a rendelésemet.

-Első nap, be akarok vágódni nála – próbáltam közömbösen jópofának tűnni.

-Ahhoz ez kevés lesz! – nevette el magát a pasi.

-Mivel lehet? – kérdeztem vissza, pedig tulajdonképpen nem akartam tőle Melanieról hallani. De ez azért egy olyan kérdés volt, ami hasznomra lehet. Hacsak nem ültet fel ez az amorózó, mert akkor lehet, a következő fél órában örökre elvágom magam a nő előtt, akit pedig meghódítani szeretnék.

-Őszinteség, odaadás ... de mindenek felett az őszinteség – morogta maga elé elgondolkodva Peter. –Az első botlást kiszúrja, és onnan örökre elvágtad magad nála. Nem az a megbocsátós fajta – fűzte hozzá, és tudtam, hogy most valami olyasmiről beszél, ami kettejük között történt a múltban. Míg beszélt, éreztem a gondolatai erejét. Még mindig odavolt Melanieért. Engem nem tekintett konkurenciának, így a gondolatai nyugodtan járhattak a lány körül. Tulajdonképpen sértve éreztem magam, amiért férfiként teljesen leírt, ugyanakkor elgondolkoztatott. Vajon Melanie sem látja bennem a potenciális pasit? Fájdalmas volt Peter mozijának a nézője lenni, még ha ő nem is adott meghívót a vetítésre. Nagyon erős érzelmi kötődésről árulkodtak a gondolatai. És el kellett ismerjem, valaha Melanie odaadó partnere volt ebben a kötődésben. 

-Mesélte, hogy valaha többek is voltak, mint kollégák – próbáltam kiugratni a nyulat a bokorból. Sikerült. A tömeg a kezemre játszott, a szó szoros értelmében is, mert egy türelmetlen öltönyös valósággal hozzám préselte Peter nyúlánk alakját. Bocsánatkérő grimasszal próbált távolságot tartani, de az újonnan érkezők újra és újra előre lökték. Ezzel az erővel állhattunk volna egy csendes sarokban, kézenfogva, mert én már régen nem a körülöttünk hullámzó tömeget láttam, hanem Peter elmúlt napjainak, sőt eltelt éveinek emlékeit. Felkavaró volt.

-Gyere! Igyuk meg a kávénkat, ő úgyis mindig félreteszi, nem gond, ha kihűl – próbált ösvényt vágni a türelmetlen koffeinfüggők között. Tulajdonképpen csak most esett le, hogy lehúzott egy kávéra, amit lazán hozzácsapott a rendelésemhez, de nem ezért nem akartam beszélni vele! Most nem. Főleg nem Melanieról! Ugyanakkor a kíváncsiság majd elemésztett, miket tudhatnék meg tőle, róla.

-Oké! – sasszéztam oldalra, mielőtt valaki kiveri a kezemből a papír pohártartót, amiben két adag kávé lötyögött. –De csak öt perc, mert hátha mégis inkább melegen inná – adtam a stréber kisdiákot, aki mindenképpen szeretné elbűvölni az első napon a tanító nénit.

-Ne legyél már ennyire stréber! – érzett rá a gondolataimra. –Értékelje, hogy letapostattad a lábujjaidat azért, hogy igazi kávét ihasson. Akkor is, ha már kihűlt. Különben is van az őrsön mikró, majd megmelegíted neki – vonta meg a vállát türelmetlenül, amiért nem látok tovább a kávé problematikájánál, holott őt sokkal komolyabb gondok nyomasztják. Úgy döntöttem, elébe megyek az agyalásának.

-Ha azért jöttél, mert újra vissza akarod énekelni magad az életébe, szerintem nem sok esélyed van – kezdtem bele, de be sem fejezhettem, mert szinte átszúrt a tekintetével.

-Mit tudsz te erről? – sziszegte dühösen.

-Eleget. Elmondta, hogy megütötted és szakítottatok. Elég világos történet.

-És miért is tartozik ez rád, újonc? – bökött mellbe, amitől hirtelen úgy éreztem magam, mint amikor Steven Boyd kérte számon rajtam a középiskola utolsó évében, hogy miért velem megy az exbarátnője a szalagavatóra.

-Csak szóba került – próbáltam terelni, és reméltem, nem kérdez vissza, milyen szövegkörnyezetben kerülhetett szóba egy ilyen eset.

-Ha rám hallgatsz, hanyagolod a magánéletét! – morgott Peter.

-Mert ha nem? – kérdeztem vissza kamaszos pimaszsággal, nem is törődve vele, hogy mi lesz a vége, ha tovább ingerlem a fickót.

-Mert ha nem, akkor legközelebb nem kérem ilyen kedvesen – vicsorgott rám a szépfiú. Láthatóan béketűrése határára ért. Hangja halk volt, és talán éppen ezért tűnt halálosan komolynak a fenyegetése. Ha nem Melanieról lett volna szó, talán el is gondolkozom a dolgon. Hiszen előtte még nem ismertem olyan nőt, aki megérte volna, hogy egy féltékeny exbarát egy baljóslatú, sötét estén átszabja a képem egy kihalt sikátorban. De Melanie más volt! A zsigereimben éreztem ezt a másságot, megfogalmazni talán nem is tudtam volna, és olyan erők, indulatok szabadultak el bennem, melyeknek létezéséről sejtelmem sem volt. Ugyanakkor pontosan éreztem azt is, hogy Peter közelsége valamilyen módon akadályt jelenthet a terveim valóra válásában. Tennem kell ez ellen! – döntöttem el, és elhatároztam, hogy akár a józan megfontoltságot is félredobom, ha szembe kell szállnom vele. Végül is rendőr, nem kockáztatja meg, hogy az életemre törjön. Ha mégis, talán nem leszek fegyvertelen, legalábbis ami különleges adottságomat illeti.

-Nem kell kérned – suttogtam vissza, remélve, hogy az én hangom is képes felállítani a szőrt a hátán. –Nem kell kérned, mert jogod sincs kérni – fejeztem be a mondatot, láthatóan meglepetést okozva neki, mert az utolsó szó elhangzásával egyidőben le is töröltem az éledező elégedett vigyort a képéről. –Nekem viszont jogom van őt megvédeni – jelentettem ki olyan meggyőződéssel, hogy még én magam is hinni kezdtem a kijelentés igazában. Peter szája viccesen elnyílt, ha kicsit túlzásba esnék, azt állítanám, hogy leesett az álla. Ahogy leírt már előre, most nyilvánvalóvá vált előtte, hogy számolnia kell velem. 

-Te nem is vagy újonc! – szisszent fel ingerülten, mire kihúztam magam, még ha így is alacsonyabb maradtam nála.

-Van, amiben az vagyok, de van, amiben nem – álltam a tekintetét és elégedetten láttam, hogy a homályos megfogalmazás célba ér és sebet ejt, de mindenesetre elbizonytalanította. Csendes verbális párbajunkat azonban ebben a pillanatban egy ismerős hang szakította félbe:

-Nahát, ti itt? Akkor ez talán az én kávém? – emelte ki Melanie az egyik poharat minden megilletődöttség nélkül a tartóból. –Remélem, forró, mint a pokol tüze! – szippantott bele a párába, és hálásan rám mosolygott. Petert teljesen figyelmen kívül hagyta, és ennyi nekem pillanatnyilag elég is volt. A fickó köpni-nyelni nem tudott, de elég hamar összeszedte magát. Igazság szerint, talán hamarabb is, mint én, de megszólalni mégsem volt ideje, mert Melanie lendületesen folytatta: -Szia!, Pete! Nekünk sajnos mennünk kell, sok a dolog – indult a kijárat felé, és én engedelmes pincsiiként követtem. Az exbarát dühösen nézett utánunk, még az üvegen túl is éreztem a hátamban a pillantását, mint valami csontok közé akadt kés szúrását. Melanie fél szemmel felsandított rám: -Bocs, hogy közbeléptem, de távolról Peter pont úgy festett, mint mielőtt engem megütött. Nem akartam, hogy baja legyen.

-Visszaütöttem volna – morogtam bele a pohárba, mire a lány megtorpant.

-Nem kell helyettem elvinned a balhét! Peter ideges, mert mindig is olyan volt, mint egy durcás gyerek, aki tombol, ha nem kapja meg, amit akar. Lezártam a közös dolgainkat, és ha ezt nem értette még meg, akkor újra és újra el fogom neki magyarázni. De nem hagyom, hogy kakasviadalt rendezzen a témában. Már nem tud meglepni az erőszakosságával, így már nem is vagyok veszélyben mellette. Ha hisztizik, én pontosan tudom, hol vannak a fájó pontjai, és nem fogok habozni visszaszúrni. Erősebb vagyok, mint akkoriban voltam, és szerintem ezzel ő is tisztában van, azért vagdalkozik és próbál a barátaimra ráijeszteni. De már nem árthat. Nekem nem.

-A barátod vagyok? – vigyorogtam idiótán.

-Ráléptél az útra, és ha el nem szúrod ... ki tudja, egyszer még talán az lehetsz – vonta meg a vállát.

-De ha neked nem is, nekünk még árthat. Ezért akartam kiugratni a nyulat a bokorból, amikor közbeléptél.

-Nekünk? – kérdezett vissza tágra nyílt szemekkel. –Létezik olyan, hogy „nekünk”?

-Talán még nem., de előbb-utóbb lesz ilyen is – mosolyodtam el, és a csendes mosolyom idióta vigyorrá nőtte ki magát, ahogy Melanie üdvözlésre emelte a poharát. Pont úgy, mint akinek tetszik az ötlet.

*

-Hát, ez hihetetlen volt! – masszírozta meg a nyakát Melanie, ahogy arra várt, hogy a friss kávé lefőjön. Percekkel ezelőtt adtuk át a kihallgatott fiatal férfit a rendőröknek, hogy visszakísérjék a cellájába. A fickó szerintem még most sem tért magához, hogy honnan tudtunk róla egy csomó dolgot, amiben biztos volt, hogy örökre az ő titka marad. Már a tátott szája felért egy beismeréssel, de aztán elképedésében megeredt a nyelve, Melanie nem győzött jegyzetelni. Nem volt nehézsúlyú bűnöző, a titkai is pitiáner kis titkok voltak, de segítettek lezárni a vele kapcsolatos ügyet, hogy Melanie az energiáit nála sokkal nagyobb kaliberű gonosztevőkre fordíthassa. Roppant elégedett voltam, amiért ő elégedett.

-Hogy őszinte legyek, nem gondoltam volna, hogy ilyen látványos eredményt érünk el ilyen rövid idő alatt. Azt tudtam, hogy engem meglepett a ... tehetséged, de így látni élőben... letaglózó volt.

-Nálad mégsem működik – böktem ki önkéntelenül.

-Pedig féltem tőle, hogy belelátsz a gondolataim közé.

-Ez nem gondolatolvasás! – emlékeztettem rá. –Az emlékeket látom. Esetleg levonok belőlük következtetéseket, mint ahogy az előbb is csináltam, de ez csak akkor működik, ha a másiknak ennyire nyitott az elméje, és ő maga teljesen védtelen velem szemben. De te ... nem láttam még zártabb elmét. Semmit nem tudok rólad, csak, amit elmondtál magadról. Nagyon remélem, hogy őszinte voltál, mert még az ellenőrzés esélye sincs meg a te esetedben.

-Nem szoktam linkelni – szaladt végig egy bosszús fintor a lány arcán. Valóban sértő volt ebből a helyzetből vizsgálni a szavaimat, így megpróbáltam korrigálni.

-Nem azt mondom, hogy hazudtál volna nekem. Csak az emberek sokszor féligazságokat mondanak ki, szándékosan elhallgatnak apró részleteket, amiket vagy meg akarnak őrizni maguknak, vagy nem tulajdonítanak nekik jelentőséget.

-Idegesítő, ha az ember úgy érzi, nem lehetnek még apró titkai sem – hunyta le a szemét Melanie, ahogy nagyot kortyolt a kávéból.

-Számomra az az idegesítő, hogy minden gondolatod, minden emléked titok. Kezem lábam kell törjem, hogy megnyílj nekem.

-Ez így van rendjén – általában... nem? – nézett rám vidám macskatekintettel.

-Azt hiszem, igazad van. Csak éppen az utóbbi időben nem volt ember, aki titkolózhatott volna előttem. Talán ezért olyan megdöbbentő a csend, ami felőled sugárzik.

-Nos, mielőtt álmatlan éjszakáid lennének emiatt, hallgassuk meg a következő páciensünket. A nap végére annyi emléket hozhatsz felszínre, hogy az enyémek már nem is fognak hiányozni – kacsintott rám, én pedig nem tudtam neheztelni rá, amiért szándékosan terel. Felmarkoltam a kávémmal teli papírpoharat és a nyomába eredtem. A kihallgatóban egy nagy darab torzonborz alak ücsörgött, szinte unott tekintettel.

-Kér egy kávét? – nyújtottam felé a poharamat. A kihallgatásra várók általában túlságosan idegesek hozzá, hogy komolyan vegyék a kínálásomat, de ez a fickó halálos nyugalommal ragadta meg a poharat. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek és nem engedtem el, sőt a másik kezemet is rátettem a nagy lapát tenyérre, amely szinte körbeérte a poharat. A vöröses hajú pasi furcsa, vizsgálódó tekintettel meredt a szinte meghitt mozdulatra.

-Nem kedvelem a férfiakat! – morogta halkan, előttem pedig megindult a vetítés. Nem barátom, te aztán nem kedveled a férfiakat. A nőket kedveled. A halott nőket.

Érintés 8.

Azt hihetnéd, hogy ilyen kezdet után gyerekjáték volt Melanie Bolton meghódítása. De! Először is, az, hogy együtt dolgozunk, kicsit megbonyolítja a dolgokat. Egy nyomozás kellős közepén nem járhat az agyam azon, hogy tudnám ágyba vinni a rendőrőrs szépségkirálynőjét. Elég egy félreérthető pillantás és máris repülök még a környékről is, ezzel tisztában voltam. Nőként a tekintélyét nem veszélyeztetheti a kollégái előtt, és nem utolsó sorban a gyanúsítottak előtt sem. De a másik probléma talán még nagyobbnak ígérkezett. Lehet, hogy azért érzem így, mert teljesen váratlanul kellett szembesülnöm vele, nem tudom. De az sem sokat segített a megemésztésében, hogy jól láthatóan Melaniet is kibillentette a dolog a szokásos fölényes nyugalmából. De hogy ne vágjak nagyon a dolgok elébe, próbálom higgadtan elmesélni, mi is történt.

Hazakísérhettem. ami szerintem már azért is nagy dolog, mert a rendőrök nem szeretik kiadni a személyes életterüket ismeretleneknek. És lássuk be, én még az voltam. Egy nagy kérdőjel a nő jól felépített életében. Útközben beszélgettünk. Egy kívülálló számára úgy tűnhetett, két fiatal ártatlan semmiségeket oszt meg az életéről, de a valóságban sokkal inkább úgy éltem meg, mint egy kihallgatást. Melanie alapos volt, minden apró részletre kitérő, semmi sem kerülte el a figyelmét. Ha pillanatnyi szünetet tartottam, hogy megrágjam magamban a válaszaimat, rögtön gyanakodni kezdett, hogy valamit el akarok hallgatni előle. Mindeközben én úgy éreztem, nyitott könyv vagyok előtte, amelyben kedvére lapozgat.

Róla igazából két dolgot tudtam meg: hogy a főiskola után a közlekedésieknél kezdett, de egy véletlen folytán elég hamar a gyilkosságiaknál kötött ki. Nem bánta meg. Ez azért nem egy olyan információ, amivel sok mindent kezdhettem volna. Én már a családfám távolabbi ágait is bemutattam neki, róla pedig még mindig nem tudtam, van-e testvére, élnek-e a szülei. Illetve ez utóbbiban talán árulkodó lehetett a gyűrűvel kapcsolatos apró elszólás, miszerint az édesanyjáé volt. Talán meghalt és örökség, de ebben sem lehettem biztos. Melanie vonakodva beszélt magáról, úgyhogy a témánk jórészt akörül forgott, mi lesz a szerepem az ügyosztályon. „Tanácsadó” címem lesz, ez szerepel majd a belépő kártyámon, mivel azt, hogy „látó” aligha írhatják rá. Ami viszont az este abszolút nyeresége volt, az egy számsor, Melanie közvetlen mobilszáma, amelyben nem is reménykedtem, hogy ilyen hamar megosztja velem.

Ahogy közeledtünk a lakásához, meglepve láttam, hogy milyen közel járunk a srácokkal bérelt lakáshoz. Bármikor összefuthattunk volna! Amíg ezzel a friss felfedezéssel voltam elfoglalva, már bedugta a zárba a kulcsot, és én épp fogalmaztam egy frappánsnak szánt mondatot, amivel meghívathatom magam, amikor észrevettem, hogy megdermedt. Az egész tartása veszélyt sugárzott, és roppant zavarba ejtő volt megélnem a kettősséget, amivel egyszerre akartam menekülni és megvédeni őt. Ha teljesen hű akarok lenni az igazsághoz, annak nagyobb volt a valószínűsége, hogy alkalomadtán ő védene meg engem, de azért szívmelengető volt az érzés, hogy felébredt bennem a védelmezés ösztöne.

-Valaki van odabent – mondta halkan, és a mindent eltakaró póló alól elővarázsolt egy pisztolyt. Nem értek a fegyverekhez, de ez egy nőhöz képest kifejezetten erőteljes stukkernek tűnt. Fegyverellenességem ebben a pillanatban vált köddé. Én is akartam egyet, bármit, amivel megvédhettem volna. Amíg meglehetősen töketlen módon ezen agyaltan, a kilincsért nyúlt és óvatosan lenyomta. A következő pillanatban a szívem majdnem megállt, amikor bentről valaki felrántotta az ajtót. Melanie pisztolya egy veszettül jóképű szőke pasi homlokának szegeződött. Az ipse egy pillanatra visszahőkölt, aztán lustán elvigyorodott.

-Jó látni, hogy a reflexeid a régiek – mondta olyan lágy hangon, amivel simán ágyba csalogathatott volna bármilyen lányt. Melanie azonban nem volt „bármilyen”. Legalábbis nagyon reméltem. Néhány hosszú pillanat telt el ebben a teljesen képtelen helyzetben, amelyben én, mint valami felesleges harmadik, szobroztam Melanie háta mögött. Szinte nevetségesnek éreztem magam, és ez az érzés, vegyítve a másik fickó sármjával, meglehetősen próbára tette az önbizalmamat. Melanie lassan leengedte a fegyvert és kezével visszalökte a lakásba a férfit, majd belépett, és mint aki csak most ébred rá, hogy van még valaki a társaságban, felém fordult.

-Ryan! Ő Peter! Peter! Ő Ryan! – mutatott be minket egymásnak, ám ettől egyikünk sem lett sokkal okosabb.

-A társa? – nézett rám a szőke adonisz kíváncsian, mire nagyot nyeltem. Mi a szart lehet erre mondani? Hogy a megjelenésével talán örökre elpuskázta ennek a lehetőségét?

-Nem, még mindig Gonzales a társam – válaszolt helyettem Melanie, és én majdnem belepirultam, ahogy rájöttem, a pasi rendőrnek nézett, nem szeretőnek. A gondolataim – úgy tűnik – túlságosan egysíkúan mozognak Melanie körül, jobb lesz résen lennem.

-Akkor jártok? – puhatolózott tovább a fickó, én pedig úgy döntöttem, hogy vannak dolgok, amiket akkor sem mondanék el neki, ha egyáltalán beszélő viszonyban lennénk.

-Nem! Új vagyok az őrsön és Melanie felajánlotta, beavat pár dologba, mielőtt hétfőn kezdenék – találtam meg a hangomat.

-Wow! Mel! Mióta vagy pátyolgatója az újoncoknak? – nevetett fel öblös hangon a pasi, miközben tétovázás nélkül kinyitotta a hűtőt és kivett belőle egy doboz tejet. Nagyon otthonosan mozgott! Pontosan tudta, hol találja a csészéket, és láthatóan már a kávéfőzésen is túl volt. Ki a fasz lehet ez az ürge? – csak ez az egy kérdés zakatolt az agyamban.

-Miért jöttél, Peter? – vette ki a tejes dobozt a kezéből Melanie. –És egyáltalán, hogy jutottál be a lakásba?

-Még mindig nem sokat adsz a biztonságra, pedig tanulhattál volna abból a sok szarságból, amivel naponta összeakadsz – intette mutató ujjával a fickó, ahogy nyugodtan hörpölte a kávét. Legszívesebben én is kértem volna, de Melanien látszott, nincs vendéglátó hangulatban.

-Azt hiszem, most jobb, ha elmegyek – fordultam az ajtó felé, de Melanie hangja megállított.

-Nem! Peter érkezett hívatlanul, neki kell mennie! – jelentette ki olyan határozottan, hogy tök nevetséges módon az elemi iskolai tanító nénim jutott eszembe, aki körülbelül ilyen szívélyesen fogadott minket az első osztályban. Ő utáltatta meg velem a sulit egy életre.

-Pedig beszélnünk kéne! – tette le erélyesen a csészét Peter, és nem tudtam nem észrevenni, ahogy Melanie összerezzen a csörrenésre. Talán nem félt ettől a palitól, de hogy rossz emlékeket ébresztett benne, az nyilvánvaló volt.

-Hívj fel, és majd beszélünk, de nem itt és nem most! – állt egyenes gerinccel a lány, és úgy tűnt, a határozottsága végül meghátrálásra készteti a  hívatlan vendéget.

-Akkor add meg a számod, mert már nem az, ami annak idején volt – vette elő a telefonját Peter.

-Nem véletlenül – mosolyodott el kesernyésen Melanie. –Odabent hívj, az változatlan! – állta a fickó szúróssá keményedő tekintetét.

-Semmit nem változtál, Mel! – emelt fel egy bőrdzsekit az egyik székről a férfi és lustán az ajtó felé indult. –Ugyanolyan konok és sértődött vagy, mint amikor utoljára találkoztunk. Pedig én sosem hazudtam neked. talán voltak apró titkaim, de sosem mondtam neked semmit, ami ne lett volna igaz.

-Köszönöm, hogy eszembe juttattad – vágott grimaszt Melanie, - ugyanis legutóbb azt vágtad a szemembe, hogy zárkózott ribanc vagyok, aki egy sikátorban fogja végezni, mert nem tudok segítséget kérni akkor sem, ha az életem múlik rajta. Vettem az adást, hogy még mindig ez a véleményed rólam.

-Te is tudod, hogy nem erre gondoltam – sóhajtott a fickó. –Akkor nagyon dühös voltam rád, mert nem voltál hajlandó még csak meghallgatni sem. Ezt a mondatot kivételesen tényleg nem gondoltam komolyan. ... Na jó, most megyek, de hívni foglak – bólintott, mint aki önmagával jutott megegyezésre, és mielőtt kilépett a konyhából még rám villantotta a szemét: –Készüljön fel rá, hogy azért volt igazság az előbbi mondatomban: nem fog segítséget kérni, úgyhogy valakinek rajta kellene tartania a szemét! Viszlát! – motyogta, aztán csak a bejárati ajtó csapódását lehetett hallani. A konyhára sűrű csönd telepedett. Mindketten a magunk gondolataival voltunk elfoglalva.

Melanie törte meg előbb a lassan kínossá váló hallgatást:

-Bocsánat! Peter már csak ilyen.

-Semmi közöm hozzá – próbáltam könnyebbé tenni számára a helyzetet. Nem is lepődtem meg, amiért nem működött a dolog. Nem értek én a nőkhöz, ez már jó néhányszor bebizonyosodott.

-Nincs? – nézett rám furcsa, kicsit csalódott arckifejezéssel. –Talán tényleg igaza van – grimaszolt, mintha önmagára lenne dühös, amiért olyasmit képzelt, aminek semmi valóságalapja.

-Úgy értettem, ha maga ... oh, istenem! – kiáltottam fel, mire meglepetten pislogott rám.

-Mi a baj?

-Megegyeztünk, hogy tegeződünk, mégis ... mintha mindketten megfeledkeztünk volna.

-Tényleg! Igazad van – suhant át egy halvány mosoly az arcán. –Szóval, mit is akartál mondani az előbb? – tért vissza a sután félbehagyott mondatomhoz, amit már akkor sem tudtam, hogy folytassak. Most újra neki gyűrkőzhettem.

-Szóval, én csak azt gondoltam, ha nem akarsz beszélni erről a Peterről, akkor ne tedd!

-De talán mégis jobb lenne – mormolta, miközben a pasi bögréjét betette a mosogatógépbe az ott lassan gyűlő többi edényhez. Egy nem igazán házias magányos nő mosogatógépe. Mire megtelik, már feloldhatatlanul rákeményedik az elmosni való.

-Akkor kérem a kávémat és ígérem, figyelmes hallgatóság leszek – ültem le a konyhapult melletti magas székre. Melanie kiöntötte a Peter által főzött kávé maradékát és frisset készített a gépbe. Az egyik szekrényből néhány előre csomagolt sütit bányászott elő, szinte sértés lett volna elnyammogni őket a Tom-beli pazar reggeli után.

-Peter valamikor régen a társam volt, nála tettem meg az első lépéseimet, aztán őt átvezényelték egy másik ügyosztályra. Legalábbis nekem így adta elő, de később megtudtam, hogy saját kérésére történt. Kihívást keresett, és a drogosoknál meg is találta. Beépített ember lett, és ahogy ez szinte törvényszerű, ez magával hozta a változását is.

-És időközben több is lett, mint zsarutárs, nem? – kérdeztem közben, mire csak egy hatalmas sóhaj volt a válasz.

-Az hiba volt, hatalmas hiba! Tudnom kellett volna, hogy nem szül jó vért, ha a munkát összekeverem a magánélettel.

-Mi történt? – kérdeztem halkan, miközben nem tudtam magam túltenni az előbbi megjegyzésen. Hiszen semmire sem vágytam jobban, mint hogy összemossam a munka és a magánélet közti határokat, ha Melanie Boltonról volt szó.

-Jól sejted, Peter több volt már számomra, mint kolléga. Előbb barát lett, aztán vőlegény. De túlságosan odaadta magát a melónak. Hogy hiteles lehessen, belekóstolt a drogokba. Aztán rá is kapott. Amikor szembesítettem a megváltozott Peterrel, megütött. Talán nem kellett volna provokálnom. Vagy legalábbis nem abban az állapotában. Mindegy, már kár ezen rágódnom. Azon a napon véget ért köztünk minden. Minden, ami még lehetett volna. Úgy hallottam, hogy később kiszállt, drogelvonóra ment. De azt is rebesgették, hogy csak céget váltott.

-Most tisztának tűnt – szúrtam közbe.

-Talán az. Amikor nem volt az, akkor is annak tűnt. Ne úgy képzeld el, mintha hatalmasra tágult pupillákkal állt volna velem szemben a nyálát folyatva és zavaros dolgokat beszélve. Egyszerűen csak megváltozott. Megbízhatatlan lett, szétszórt, sokszor zavart és néha ok nélkül dühöngő. Már nem az a férfi volt, aki szeretett engem, és akit én szeretni tudtam volna. De már nem láttam több, mint egy éve. Nem is értem... úgy emlékeztem, hogy visszaadta a kulcsát – merengett el a lány.

Nem kedveltem a fickót. Nem, mert Melanie múltjához tartozott. Nem, mert túlságosan magabiztos volt egy olyan terepen, amit még mindig magáénak érzett. Most sajnáltam, hogy még egy kézfogás sem történt köztünk. Talán az elárult volna róla néhány dolgot, amit a szavaival nyilván sosem tett volna meg. De be kellett érnem azzal, amit most megtudtam róla és amit megtudtam Melanieról. Lezárta az életének azt a fejezetét. Reméltem, hogy legbelül magában tényleg így érez. Mert a következő fejezetben én akartam lenni a társa.

Érintés 7.

-Ryan! Rosszkor zavarom? – hatolt át Melanie határozott, mégis vidám hangja Sven rikácsolásán, amit ő éneknek csúfolt, miközben rántottát csinált mindannyiunknak.

-Nem, dehogy! – biztosítottam róla sietve, és már be is húztam magam a fürdőszobaajtót, hogy a barátom jókedvét kirekesszem a régóta várt beszélgetésből. Már kezdtem feladni a reményt, hogy a csinos rendőrnő elfogadja valaha is a meghívásom, ugyanis a héten már kétszer nem volt alkalmas az időpont, amikor hívtam. Hétvégén szinte nem is reméltem, hogy rám áldozza becses szabadidejének ritka perceit. És persze ott volt még az ujján csillogó gyűrű rejtélye, ami végképpen elbizonytalanított. Most, hogy ott rezgett még köztünk az utolsó néhány hang tarkóborzoló rekedtsége, én voltam zavarban. Visszahívott! – csak ez a fontos, próbáltam megnyugtatni nekilóduló lelkesedésemet.

-Csak a lakótársam énekel reggelikészítés közben – magyarázkodtam, mire elnevette magát.

-Ó, pedig azt hittem, esetleg együtt reggelizhetnénk. Az az igazság, hogy úgy érzem, ennyivel tartozom magának, amiért a héten kétszer is lepattintottam, de nehéz hetünk volt – sóhajtott arra a sok borzalomra gondolva, ami az elmúlt napokban osztályrészéül jutott. Soha nem fog hozzászokni, bármennyire is próbálta elhitetni magával, hogy megedződött már az örökkévalóságnak tűnő eltelt évek alatt.

-Nem tartozik nekem semmivel, de örülnék egy közös reggelinek. Sven rántottája úgyis hemzseg a tojáshéjtól – emlékeztem vissza a legutóbbi hasonlóan zajos konyhai ügyködésére. Szerintem csak a beleforgatott tojáshéjak ropogását akarta elnyomni a fülsértő kornyikálással.

-Akkor találkozhatnánk Tomnál a Washington Avenuen – érkezett a javaslat, és nekem már Tom kávézójának említésétől is összefutott a nyál a számban. A hely híres volt a konyhájáról, a mexikói omlettjéről, vagy az utánozhatatlan áfonyás, ricottás palacsintájáról.

-Harminc perc és ott vagyok – rángattam le magamról az alvóspólómat, és gyorsan számításba vettem, mennyi pénz lapul a tárcámban. Tom etetője világklasszis volt, de a minőséget az árak is híven tükrözték.

-Sietek – ígérte a lány a vonal túlvégén. Lány! – vicces volt, ahogy már nem rendőrnőként gondoltam rá, hanem a Balin megismert barna bőrű szépségként. De talán kicsit előre futottam a dolgok menetét illetően – intettem magam nyugalomra, ahogy a telefont félredobva próbáltam belebújni a farmeromba, miközben vetettem egy pillantást a tükörbe is. Borotválkoznom is kéne! – forgattam borostás képemet. Nem randira mész! – figyelmeztettem az izgatott fószert, aki idiótaként vigyorgott. Mi van, ha mégis?

*

Melaniet még nem láttam sehol, de azért kikértem egy kávét, hogy elfoglalhassam az egyik legjobb asztalt az ablak mellett. Körülöttem jól szituált fiatal párok beszélgettek illatosan gőzölgő villásreggelijük felett. A gyomrom hangosan megkordult az illatorgiában és éppen belekezdtem az étlap tanulmányozásába, amikor észrevettem Őt. Miért nem tűnt fel még sosem, milyen csodálatos haja van? – kérdeztem magamtól, miközben valószínűleg megint tátott szájjal bámultam a jelenésre. Mint megannyi vörösrézrugó, göndörödtek a tincsek az arca körül. Szeme csak úgy ragyogott a reggeli napfényben. Délelőtt tíz óra lehetett már, a hétvégi lusta reggelik legideálisabb időpontja.

Ahogy közeledett, odavetett néhány szót a pincérnek, nyilván egy kávét kérve, ami minden jelenlevőnek kötelező itala volt ezen a helyen. A columbiai lankák aranya volt az a selymes ízű ital, amely egyszerre bódított el aromájával, és ébresztett fel a legmegátalkodottabb másnaposságból is. Sosem éreztem keserűnek, pedig cukor nélkül ittam.

Ahogy megállt mellettem, önkéntelenül is felálltam, valami régről ösztönös, önkéntelen udvariassággal. Rám mosolygott, én pedig veszettül igyekeztem nem elvarázsolt hülyének tűnni.

-Jó reggelt! – ragyogott rám a nap, én pedig képes voltam azt az idiótaságot válaszolni, amit talán csak a dél-amerikai sorozatok szívtiprói ejthetnek ki a szájukon:

-Most már jó – motyogtam, és őszintén reméltem, hogy nem pirulok bele önnön sutaságomba.

Melanie helyet foglalt az asztal mellett. Nem leült, helyet foglalt. A mozdulat kecses volt, mint valami századelős kosztümös darabban, pedig a ruházata nem is lehetett volna modernebb. Testre simuló leggingsben volt, amely megmutatta formás vádliját. A felsőrész pedig egy – még rám is alighanem túlságosan nagy póló volt, amely alól ingerlően villant ki melltartójának egyik pántja és a barna bőre.

A pincér lerakta elé a kávét, ő pedig áhítatosan szimatolt bele az illatos párába.

-Ez életmentő lesz – mormolta, ahogy óvatosan belekortyolt. –Sajnálom, hogy nem tudtunk beszélni, de zűrös hét volt – mondta a szemembe nézve, ahogy letette maga elé a bögrét. –De vannak híreim, ha érdekli – lapozgatta látszólag érdektelenül a kis étlapot. Úgy tűnt, tudja mit akar, meg anélkül rakta le maga mellé, hogy beleolvasott volna. A mellettünk várakozó pincérnek csak annyit mondott: a 2-est és a 14-est kérem pirítós nélkül, 3 dl frissen facsart narancslével. Fogalmam sem volt, mi lehet az, de én is letettem az étlapot és csak annyit mondtam: -Ugyanazt kérem én is.

A pincér elégedetten távozott, én pedig reménykedtem benne, hogy elég pénzem lesz a kártyámon, ha a zsebemben lévő összeg nem lenne az.

-Találtunk összefüggéseket a gyilkosságok között, amikről maga is beszélt. Talán nem egyértelműek, de annak fényében, amiket elmesélt, én érzem, hogy igaza lehet és ugyanaz követte el őket – kezdett bele a beszélgetésbe. Örültem neki, hogy őszintén beavat a nyomozás haladásába, ugyanakkor nem voltam benne biztos, hogy tényleg erre akarom-e fecsérelni a vele tölthető időmet. Ha csak ez az órányi reggeli adatott meg kettőnknek, akkor tuti nem valami elmebajos felemlegetésével akarom eltékozolni.

-Miért nem látom a maga emlékeit? – bukott ki belőlem a kérdés, amin már törtem egy ideje a fejem, de úgy gondoltam, az életben nem fogom feltenni Melanienak.

-Talán nincsenek – mosolyodott el titokzatosan, mire felhorkantam.

-Olyan ember nincs, akinek ne lennének emlékei! De maga olyan fallal védi, ami biztosabb, mint a laptopomat védő tűzfal – építettem falat kettőnk közé az étlapokból.

-Önvédelem – vonta meg a vállát Melanie.

-Ez több annál. Ez már egy különös adottság. Higgyen nekem, én aztán felismerem a sorstársakat – döntöttem le a jelképes falat. Melanie összerendezgette és az asztal szélére helyezte.

-Volt rá okom, hogy kifejlesszem magamban ezt a képességet – mormolta halkan.

-Kérdezhetek valami személyeset? – rágtam izgatottan a szám szélét. Amit tenni készültem, könnyen oda vezethetett, hogy a lány feláll és faképnél hagy. Az pedig tuti biztos, hogy utána nem lennék képes megbirkózni két adaggal a 2-esből és 14-esből, bármi is legyen az. Még a sajátomtól is elmenne az étvágyam, ahogy szidnám a hülye fejemet.

-Kérdezzen, legfeljebb élek a jogommal és nem válaszolok – nézett rám nevetős szemekkel. Reméltem, hogy a jókedve megmarad akkor is, ha a kérdés elhagyja a számat.

-Miért nem volt magán jegygyűrű Balin? És miért van most? – biccentettem a keze felé, amit szinte azonnal az asztal alá rejtett. Mély levegőt vett, és én már vártam a felháborodás szavait, miszerint semmi közöm hozzá, de aztán a keze újra előkerült és elgondolkozva forgatta a kérdéses ékszert az ujján.

-Jó megfigyelő! – mondta halkan. –Mondhatnám azt is, hogy semmi köze hozzá, de végül is, miért ne beszélhetnék róla. Nem vagyok eljegyezve és nincs férjem sem – ha az aggasztaná, hogy valaki hirtelen itt terem és megzavarja a reggelinket. Ha úgy lenne, egyébként sem javasoltam volna, hogy találkozzunk. A magyarázat roppant egyszerű. Az édesanyám gyűrűje és emlékként hordom. Balin pedig azért nem volt rajtam, mert még az ékszerésznél volt javításon. Kielégítettem a kíváncsiságát? – nézett a szemembe, én pedig csak bólintani voltam képes. Még engem is meglepett az a megkönnyebbülés, ami az egyszerű magyarázat hallatán elöntött.

A reggelink megérkezett közben. A 2-es szám a híres mexikói omlettet rejtette, a 14-es pedig egy gazdag rakott palacsintát, melyben a krémes túrós töltelék és villával összetört gyümölcspép váltogatták egymást. A tetején erdei gyümölcsök vöröslöttek hívogatóan. A látványt némi tejszínhab és  kármin színű öntet tették teljessé. Önmagában is laktatónak tűnt, de ha Melanie meg tud birkózni a gazdag reggelivel, akkor én se vallhatok szégyent – döntöttem el.

Ennek ellenére már maga az omlett jóllakottsággal töltött el. A rántottába kevert csíkokra vágott kukorica tortillától édeskés, az aprított paradicsomtól savanykás, a jalapeno paprikától pedig csípős ízvilág ott kavargott még az ízlelőbimbóimon és sajnáltam egy merőben másra elcserélni, de Melanie olyan mohón vetette magát az édességre, hogy már emiatt is kedvem támadt a társulásra. Hamarosan mindkettőnk tányérja üresen árulkodott kulináris féktelenségünkről. Azt mondják,  azok, akik az asztal örömeit is élvezni tudják, szenvedélyesek a szerelemben is – futott át a fejemen valami régebbi hír a közösségi portálon olvasott sok-sok szamárság közül, de ennek az igazában most hajlamos lettem volna hinni. Elég volt csak a szemközt ülő lány önkéntelenül szexis mozdulatait néznem, ahogy ujjai végéről diszkréten lenyalogatja az édes öntetet, és máris éreztem, hogy kedvenc farmerem most szűk börtönként tartja fogva a testemet.

Az isteni volt! – sóhajtott fel elégedetten Melanie. –Egész héten alig ettem valamit, azt is csak futtában kaptam be, rám fért már egy kis dőzsölés – mentegetőzött, ahogy rajtakapott, amint vidám tekintettel méregetem.

-Bírom az olyan nőket, akik nem számolgatják a kalóriákat – vallottam be, bele sem gondolva, hogy ez a „bírom” jelen esetben mit jelent. Vagy mit jelenthet a nő számára, akivel ugyebár nem egy randin ücsörgök, még ha szeretném is azt hinni.

-Ez kedves, de ha azt mondta volna, hogy meglepte a falánkságom, most azért sem sértődhetnék meg – kuncogott egy rajtakapott csínytevő gyerek tekintetével. –Ezek az édes percek próbálják feledtetni velem a hétközbeni nehéz napokat – sóhajtotta. –És köszönöm a társaságát, mert így még jobban esett – rebbent rám a tekintete, és én eldöntöttem, hogy a szemei mélyén több csillog, mint egy távoli ismerős hálája.

-Én is rég élveztem ennyire a vasárnapi reggelimet – vallottam be, aztán még kacsintva hozzátettem: -Én külön köszönöm, hogy megmentett Sven konyhaművészetétől és koncertjétől.

Melanie elkomorodott. –Nem voltam teljesen önzetlen. Kérni szeretnék magától valamit.

-Bármit – vágtam rá lelkesen, bele sem gondolva, milyen helyzetbe hozhatom magam egy ilyen elhamarkodott ígérettel.

-Jöjjön be velem az őrsre! A főkapitányt már beavattam a tervembe, mert olyan ember, aki túl tud nézni a paragrafusokon és szakbarbár nézeteken, másnak pedig nem is kell tudnia mindent. Ha van néhány szabad órája, szívesen igénybe venném a látnoki képességeit a kihallgatásokon. De ha úgy érzi, kihasználom, nyugodtan mondja meg. Ígérem nem fogom olyan elcsépelt indokokkal zsarolni, hogy életeket menthet meg, és hasonlók. Ma egy próba, és ha úgy érzi, menni fog, akkor rendszeressé tehetnénk.

Meglepett az őszintesége és az ajánlata. Mindig mindent rendszerező agyam pillanatok alatt átgondolta a lehetőségeimet. A munka, amit találtam, tökéletesen alkalmas arra, hogy mellette a segítségére legyek. Miért is ne? Végre igazán  hasznát vehetném ennek az átkozott képességnek, és idővel talán a gyakorlat képessé tesz az uralására is. De ami mindent eldöntött, hogy ily módon együtt lehetek vele. Talán egy barátság kezdete lesz ez, talán több is kifejlődhet belőle, az esélyt mindenesetre meg tudom adni ennek, ha mellette lehetek.

-Benne vagyok! Próbáljuk meg! – nyújtottam a kezem. –De egy kérésem nekem is lenne.

-Ez természetes, mondja nyugodtan – fogadta el kinyújtott kezemet.

-Akkor mától tegeződhetnénk, mintha a kollégája lennék – javasoltam halkan. Elmosolyodott.

-Rendben, Ryan! Örülök, hogy velünk tartasz – felelte, én pedig még mindig fogtam a kezét. Így próbáltam elmondani, hogy kettőnk közül én örülök jobban.