Érintés 8.

Azt hihetnéd, hogy ilyen kezdet után gyerekjáték volt Melanie Bolton meghódítása. De! Először is, az, hogy együtt dolgozunk, kicsit megbonyolítja a dolgokat. Egy nyomozás kellős közepén nem járhat az agyam azon, hogy tudnám ágyba vinni a rendőrőrs szépségkirálynőjét. Elég egy félreérthető pillantás és máris repülök még a környékről is, ezzel tisztában voltam. Nőként a tekintélyét nem veszélyeztetheti a kollégái előtt, és nem utolsó sorban a gyanúsítottak előtt sem. De a másik probléma talán még nagyobbnak ígérkezett. Lehet, hogy azért érzem így, mert teljesen váratlanul kellett szembesülnöm vele, nem tudom. De az sem sokat segített a megemésztésében, hogy jól láthatóan Melaniet is kibillentette a dolog a szokásos fölényes nyugalmából. De hogy ne vágjak nagyon a dolgok elébe, próbálom higgadtan elmesélni, mi is történt.

Hazakísérhettem. ami szerintem már azért is nagy dolog, mert a rendőrök nem szeretik kiadni a személyes életterüket ismeretleneknek. És lássuk be, én még az voltam. Egy nagy kérdőjel a nő jól felépített életében. Útközben beszélgettünk. Egy kívülálló számára úgy tűnhetett, két fiatal ártatlan semmiségeket oszt meg az életéről, de a valóságban sokkal inkább úgy éltem meg, mint egy kihallgatást. Melanie alapos volt, minden apró részletre kitérő, semmi sem kerülte el a figyelmét. Ha pillanatnyi szünetet tartottam, hogy megrágjam magamban a válaszaimat, rögtön gyanakodni kezdett, hogy valamit el akarok hallgatni előle. Mindeközben én úgy éreztem, nyitott könyv vagyok előtte, amelyben kedvére lapozgat.

Róla igazából két dolgot tudtam meg: hogy a főiskola után a közlekedésieknél kezdett, de egy véletlen folytán elég hamar a gyilkosságiaknál kötött ki. Nem bánta meg. Ez azért nem egy olyan információ, amivel sok mindent kezdhettem volna. Én már a családfám távolabbi ágait is bemutattam neki, róla pedig még mindig nem tudtam, van-e testvére, élnek-e a szülei. Illetve ez utóbbiban talán árulkodó lehetett a gyűrűvel kapcsolatos apró elszólás, miszerint az édesanyjáé volt. Talán meghalt és örökség, de ebben sem lehettem biztos. Melanie vonakodva beszélt magáról, úgyhogy a témánk jórészt akörül forgott, mi lesz a szerepem az ügyosztályon. „Tanácsadó” címem lesz, ez szerepel majd a belépő kártyámon, mivel azt, hogy „látó” aligha írhatják rá. Ami viszont az este abszolút nyeresége volt, az egy számsor, Melanie közvetlen mobilszáma, amelyben nem is reménykedtem, hogy ilyen hamar megosztja velem.

Ahogy közeledtünk a lakásához, meglepve láttam, hogy milyen közel járunk a srácokkal bérelt lakáshoz. Bármikor összefuthattunk volna! Amíg ezzel a friss felfedezéssel voltam elfoglalva, már bedugta a zárba a kulcsot, és én épp fogalmaztam egy frappánsnak szánt mondatot, amivel meghívathatom magam, amikor észrevettem, hogy megdermedt. Az egész tartása veszélyt sugárzott, és roppant zavarba ejtő volt megélnem a kettősséget, amivel egyszerre akartam menekülni és megvédeni őt. Ha teljesen hű akarok lenni az igazsághoz, annak nagyobb volt a valószínűsége, hogy alkalomadtán ő védene meg engem, de azért szívmelengető volt az érzés, hogy felébredt bennem a védelmezés ösztöne.

-Valaki van odabent – mondta halkan, és a mindent eltakaró póló alól elővarázsolt egy pisztolyt. Nem értek a fegyverekhez, de ez egy nőhöz képest kifejezetten erőteljes stukkernek tűnt. Fegyverellenességem ebben a pillanatban vált köddé. Én is akartam egyet, bármit, amivel megvédhettem volna. Amíg meglehetősen töketlen módon ezen agyaltan, a kilincsért nyúlt és óvatosan lenyomta. A következő pillanatban a szívem majdnem megállt, amikor bentről valaki felrántotta az ajtót. Melanie pisztolya egy veszettül jóképű szőke pasi homlokának szegeződött. Az ipse egy pillanatra visszahőkölt, aztán lustán elvigyorodott.

-Jó látni, hogy a reflexeid a régiek – mondta olyan lágy hangon, amivel simán ágyba csalogathatott volna bármilyen lányt. Melanie azonban nem volt „bármilyen”. Legalábbis nagyon reméltem. Néhány hosszú pillanat telt el ebben a teljesen képtelen helyzetben, amelyben én, mint valami felesleges harmadik, szobroztam Melanie háta mögött. Szinte nevetségesnek éreztem magam, és ez az érzés, vegyítve a másik fickó sármjával, meglehetősen próbára tette az önbizalmamat. Melanie lassan leengedte a fegyvert és kezével visszalökte a lakásba a férfit, majd belépett, és mint aki csak most ébred rá, hogy van még valaki a társaságban, felém fordult.

-Ryan! Ő Peter! Peter! Ő Ryan! – mutatott be minket egymásnak, ám ettől egyikünk sem lett sokkal okosabb.

-A társa? – nézett rám a szőke adonisz kíváncsian, mire nagyot nyeltem. Mi a szart lehet erre mondani? Hogy a megjelenésével talán örökre elpuskázta ennek a lehetőségét?

-Nem, még mindig Gonzales a társam – válaszolt helyettem Melanie, és én majdnem belepirultam, ahogy rájöttem, a pasi rendőrnek nézett, nem szeretőnek. A gondolataim – úgy tűnik – túlságosan egysíkúan mozognak Melanie körül, jobb lesz résen lennem.

-Akkor jártok? – puhatolózott tovább a fickó, én pedig úgy döntöttem, hogy vannak dolgok, amiket akkor sem mondanék el neki, ha egyáltalán beszélő viszonyban lennénk.

-Nem! Új vagyok az őrsön és Melanie felajánlotta, beavat pár dologba, mielőtt hétfőn kezdenék – találtam meg a hangomat.

-Wow! Mel! Mióta vagy pátyolgatója az újoncoknak? – nevetett fel öblös hangon a pasi, miközben tétovázás nélkül kinyitotta a hűtőt és kivett belőle egy doboz tejet. Nagyon otthonosan mozgott! Pontosan tudta, hol találja a csészéket, és láthatóan már a kávéfőzésen is túl volt. Ki a fasz lehet ez az ürge? – csak ez az egy kérdés zakatolt az agyamban.

-Miért jöttél, Peter? – vette ki a tejes dobozt a kezéből Melanie. –És egyáltalán, hogy jutottál be a lakásba?

-Még mindig nem sokat adsz a biztonságra, pedig tanulhattál volna abból a sok szarságból, amivel naponta összeakadsz – intette mutató ujjával a fickó, ahogy nyugodtan hörpölte a kávét. Legszívesebben én is kértem volna, de Melanien látszott, nincs vendéglátó hangulatban.

-Azt hiszem, most jobb, ha elmegyek – fordultam az ajtó felé, de Melanie hangja megállított.

-Nem! Peter érkezett hívatlanul, neki kell mennie! – jelentette ki olyan határozottan, hogy tök nevetséges módon az elemi iskolai tanító nénim jutott eszembe, aki körülbelül ilyen szívélyesen fogadott minket az első osztályban. Ő utáltatta meg velem a sulit egy életre.

-Pedig beszélnünk kéne! – tette le erélyesen a csészét Peter, és nem tudtam nem észrevenni, ahogy Melanie összerezzen a csörrenésre. Talán nem félt ettől a palitól, de hogy rossz emlékeket ébresztett benne, az nyilvánvaló volt.

-Hívj fel, és majd beszélünk, de nem itt és nem most! – állt egyenes gerinccel a lány, és úgy tűnt, a határozottsága végül meghátrálásra készteti a  hívatlan vendéget.

-Akkor add meg a számod, mert már nem az, ami annak idején volt – vette elő a telefonját Peter.

-Nem véletlenül – mosolyodott el kesernyésen Melanie. –Odabent hívj, az változatlan! – állta a fickó szúróssá keményedő tekintetét.

-Semmit nem változtál, Mel! – emelt fel egy bőrdzsekit az egyik székről a férfi és lustán az ajtó felé indult. –Ugyanolyan konok és sértődött vagy, mint amikor utoljára találkoztunk. Pedig én sosem hazudtam neked. talán voltak apró titkaim, de sosem mondtam neked semmit, ami ne lett volna igaz.

-Köszönöm, hogy eszembe juttattad – vágott grimaszt Melanie, - ugyanis legutóbb azt vágtad a szemembe, hogy zárkózott ribanc vagyok, aki egy sikátorban fogja végezni, mert nem tudok segítséget kérni akkor sem, ha az életem múlik rajta. Vettem az adást, hogy még mindig ez a véleményed rólam.

-Te is tudod, hogy nem erre gondoltam – sóhajtott a fickó. –Akkor nagyon dühös voltam rád, mert nem voltál hajlandó még csak meghallgatni sem. Ezt a mondatot kivételesen tényleg nem gondoltam komolyan. ... Na jó, most megyek, de hívni foglak – bólintott, mint aki önmagával jutott megegyezésre, és mielőtt kilépett a konyhából még rám villantotta a szemét: –Készüljön fel rá, hogy azért volt igazság az előbbi mondatomban: nem fog segítséget kérni, úgyhogy valakinek rajta kellene tartania a szemét! Viszlát! – motyogta, aztán csak a bejárati ajtó csapódását lehetett hallani. A konyhára sűrű csönd telepedett. Mindketten a magunk gondolataival voltunk elfoglalva.

Melanie törte meg előbb a lassan kínossá váló hallgatást:

-Bocsánat! Peter már csak ilyen.

-Semmi közöm hozzá – próbáltam könnyebbé tenni számára a helyzetet. Nem is lepődtem meg, amiért nem működött a dolog. Nem értek én a nőkhöz, ez már jó néhányszor bebizonyosodott.

-Nincs? – nézett rám furcsa, kicsit csalódott arckifejezéssel. –Talán tényleg igaza van – grimaszolt, mintha önmagára lenne dühös, amiért olyasmit képzelt, aminek semmi valóságalapja.

-Úgy értettem, ha maga ... oh, istenem! – kiáltottam fel, mire meglepetten pislogott rám.

-Mi a baj?

-Megegyeztünk, hogy tegeződünk, mégis ... mintha mindketten megfeledkeztünk volna.

-Tényleg! Igazad van – suhant át egy halvány mosoly az arcán. –Szóval, mit is akartál mondani az előbb? – tért vissza a sután félbehagyott mondatomhoz, amit már akkor sem tudtam, hogy folytassak. Most újra neki gyűrkőzhettem.

-Szóval, én csak azt gondoltam, ha nem akarsz beszélni erről a Peterről, akkor ne tedd!

-De talán mégis jobb lenne – mormolta, miközben a pasi bögréjét betette a mosogatógépbe az ott lassan gyűlő többi edényhez. Egy nem igazán házias magányos nő mosogatógépe. Mire megtelik, már feloldhatatlanul rákeményedik az elmosni való.

-Akkor kérem a kávémat és ígérem, figyelmes hallgatóság leszek – ültem le a konyhapult melletti magas székre. Melanie kiöntötte a Peter által főzött kávé maradékát és frisset készített a gépbe. Az egyik szekrényből néhány előre csomagolt sütit bányászott elő, szinte sértés lett volna elnyammogni őket a Tom-beli pazar reggeli után.

-Peter valamikor régen a társam volt, nála tettem meg az első lépéseimet, aztán őt átvezényelték egy másik ügyosztályra. Legalábbis nekem így adta elő, de később megtudtam, hogy saját kérésére történt. Kihívást keresett, és a drogosoknál meg is találta. Beépített ember lett, és ahogy ez szinte törvényszerű, ez magával hozta a változását is.

-És időközben több is lett, mint zsarutárs, nem? – kérdeztem közben, mire csak egy hatalmas sóhaj volt a válasz.

-Az hiba volt, hatalmas hiba! Tudnom kellett volna, hogy nem szül jó vért, ha a munkát összekeverem a magánélettel.

-Mi történt? – kérdeztem halkan, miközben nem tudtam magam túltenni az előbbi megjegyzésen. Hiszen semmire sem vágytam jobban, mint hogy összemossam a munka és a magánélet közti határokat, ha Melanie Boltonról volt szó.

-Jól sejted, Peter több volt már számomra, mint kolléga. Előbb barát lett, aztán vőlegény. De túlságosan odaadta magát a melónak. Hogy hiteles lehessen, belekóstolt a drogokba. Aztán rá is kapott. Amikor szembesítettem a megváltozott Peterrel, megütött. Talán nem kellett volna provokálnom. Vagy legalábbis nem abban az állapotában. Mindegy, már kár ezen rágódnom. Azon a napon véget ért köztünk minden. Minden, ami még lehetett volna. Úgy hallottam, hogy később kiszállt, drogelvonóra ment. De azt is rebesgették, hogy csak céget váltott.

-Most tisztának tűnt – szúrtam közbe.

-Talán az. Amikor nem volt az, akkor is annak tűnt. Ne úgy képzeld el, mintha hatalmasra tágult pupillákkal állt volna velem szemben a nyálát folyatva és zavaros dolgokat beszélve. Egyszerűen csak megváltozott. Megbízhatatlan lett, szétszórt, sokszor zavart és néha ok nélkül dühöngő. Már nem az a férfi volt, aki szeretett engem, és akit én szeretni tudtam volna. De már nem láttam több, mint egy éve. Nem is értem... úgy emlékeztem, hogy visszaadta a kulcsát – merengett el a lány.

Nem kedveltem a fickót. Nem, mert Melanie múltjához tartozott. Nem, mert túlságosan magabiztos volt egy olyan terepen, amit még mindig magáénak érzett. Most sajnáltam, hogy még egy kézfogás sem történt köztünk. Talán az elárult volna róla néhány dolgot, amit a szavaival nyilván sosem tett volna meg. De be kellett érnem azzal, amit most megtudtam róla és amit megtudtam Melanieról. Lezárta az életének azt a fejezetét. Reméltem, hogy legbelül magában tényleg így érez. Mert a következő fejezetben én akartam lenni a társa.