"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2016. szeptember 2., péntek

Érintés 7.



-Ryan! Rosszkor zavarom? – hatolt át Melanie határozott, mégis vidám hangja Sven rikácsolásán, amit ő éneknek csúfolt, miközben rántottát csinált mindannyiunknak.
-Nem, dehogy! – biztosítottam róla sietve, és már be is húztam magam a fürdőszobaajtót, hogy a barátom jókedvét kirekesszem a régóta várt beszélgetésből. Már kezdtem feladni a reményt, hogy a csinos rendőrnő elfogadja valaha is a meghívásom, ugyanis a héten már kétszer nem volt alkalmas az időpont, amikor hívtam. Hétvégén szinte nem is reméltem, hogy rám áldozza becses szabadidejének ritka perceit. És persze ott volt még az ujján csillogó gyűrű rejtélye, ami végképpen elbizonytalanított. Most, hogy ott rezgett még köztünk az utolsó néhány hang tarkóborzoló rekedtsége, én voltam zavarban. Visszahívott! – csak ez a fontos, próbáltam megnyugtatni nekilóduló lelkesedésemet.
-Csak a lakótársam énekel reggelikészítés közben – magyarázkodtam, mire elnevette magát.
-Ó, pedig azt hittem, esetleg együtt reggelizhetnénk. Az az igazság, hogy úgy érzem, ennyivel tartozom magának, amiért a héten kétszer is lepattintottam, de nehéz hetünk volt – sóhajtott arra a sok borzalomra gondolva, ami az elmúlt napokban osztályrészéül jutott. Soha nem fog hozzászokni, bármennyire is próbálta elhitetni magával, hogy megedződött már az örökkévalóságnak tűnő eltelt évek alatt.
-Nem tartozik nekem semmivel, de örülnék egy közös reggelinek. Sven rántottája úgyis hemzseg a tojáshéjtól – emlékeztem vissza a legutóbbi hasonlóan zajos konyhai ügyködésére. Szerintem csak a beleforgatott tojáshéjak ropogását akarta elnyomni a fülsértő kornyikálással.
-Akkor találkozhatnánk Tomnál a Washington Avenuen – érkezett a javaslat, és nekem már Tom kávézójának említésétől is összefutott a nyál a számban. A hely híres volt a konyhájáról, a mexikói omlettjéről, vagy az utánozhatatlan áfonyás, ricottás palacsintájáról.
-Harminc perc és ott vagyok – rángattam le magamról az alvóspólómat, és gyorsan számításba vettem, mennyi pénz lapul a tárcámban. Tom etetője világklasszis volt, de a minőséget az árak is híven tükrözték.
-Sietek – ígérte a lány a vonal túlvégén. Lány! – vicces volt, ahogy már nem rendőrnőként gondoltam rá, hanem a Balin megismert barna bőrű szépségként. De talán kicsit előre futottam a dolgok menetét illetően – intettem magam nyugalomra, ahogy a telefont félredobva próbáltam belebújni a farmeromba, miközben vetettem egy pillantást a tükörbe is. Borotválkoznom is kéne! – forgattam borostás képemet. Nem randira mész! – figyelmeztettem az izgatott fószert, aki idiótaként vigyorgott. Mi van, ha mégis?
*
Melaniet még nem láttam sehol, de azért kikértem egy kávét, hogy elfoglalhassam az egyik legjobb asztalt az ablak mellett. Körülöttem jól szituált fiatal párok beszélgettek illatosan gőzölgő villásreggelijük felett. A gyomrom hangosan megkordult az illatorgiában és éppen belekezdtem az étlap tanulmányozásába, amikor észrevettem Őt. Miért nem tűnt fel még sosem, milyen csodálatos haja van? – kérdeztem magamtól, miközben valószínűleg megint tátott szájjal bámultam a jelenésre. Mint megannyi vörösrézrugó, göndörödtek a tincsek az arca körül. Szeme csak úgy ragyogott a reggeli napfényben. Délelőtt tíz óra lehetett már, a hétvégi lusta reggelik legideálisabb időpontja.
Ahogy közeledett, odavetett néhány szót a pincérnek, nyilván egy kávét kérve, ami minden jelenlevőnek kötelező itala volt ezen a helyen. A columbiai lankák aranya volt az a selymes ízű ital, amely egyszerre bódított el aromájával, és ébresztett fel a legmegátalkodottabb másnaposságból is. Sosem éreztem keserűnek, pedig cukor nélkül ittam.
Ahogy megállt mellettem, önkéntelenül is felálltam, valami régről ösztönös, önkéntelen udvariassággal. Rám mosolygott, én pedig veszettül igyekeztem nem elvarázsolt hülyének tűnni.
-Jó reggelt! – ragyogott rám a nap, én pedig képes voltam azt az idiótaságot válaszolni, amit talán csak a dél-amerikai sorozatok szívtiprói ejthetnek ki a szájukon:
-Most már jó – motyogtam, és őszintén reméltem, hogy nem pirulok bele önnön sutaságomba.
Melanie helyet foglalt az asztal mellett. Nem leült, helyet foglalt. A mozdulat kecses volt, mint valami századelős kosztümös darabban, pedig a ruházata nem is lehetett volna modernebb. Testre simuló leggingsben volt, amely megmutatta formás vádliját. A felsőrész pedig egy – még rám is alighanem túlságosan nagy póló volt, amely alól ingerlően villant ki melltartójának egyik pántja és a barna bőre.
A pincér lerakta elé a kávét, ő pedig áhítatosan szimatolt bele az illatos párába.
-Ez életmentő lesz – mormolta, ahogy óvatosan belekortyolt. –Sajnálom, hogy nem tudtunk beszélni, de zűrös hét volt – mondta a szemembe nézve, ahogy letette maga elé a bögrét. –De vannak híreim, ha érdekli – lapozgatta látszólag érdektelenül a kis étlapot. Úgy tűnt, tudja mit akar, meg anélkül rakta le maga mellé, hogy beleolvasott volna. A mellettünk várakozó pincérnek csak annyit mondott: a 2-est és a 14-est kérem pirítós nélkül, 3 dl frissen facsart narancslével. Fogalmam sem volt, mi lehet az, de én is letettem az étlapot és csak annyit mondtam: -Ugyanazt kérem én is.
A pincér elégedetten távozott, én pedig reménykedtem benne, hogy elég pénzem lesz a kártyámon, ha a zsebemben lévő összeg nem lenne az.

-Találtunk összefüggéseket a gyilkosságok között, amikről maga is beszélt. Talán nem egyértelműek, de annak fényében, amiket elmesélt, én érzem, hogy igaza lehet és ugyanaz követte el őket – kezdett bele a beszélgetésbe. Örültem neki, hogy őszintén beavat a nyomozás haladásába, ugyanakkor nem voltam benne biztos, hogy tényleg erre akarom-e fecsérelni a vele tölthető időmet. Ha csak ez az órányi reggeli adatott meg kettőnknek, akkor tuti nem valami elmebajos felemlegetésével akarom eltékozolni.
-Miért nem látom a maga emlékeit? – bukott ki belőlem a kérdés, amin már törtem egy ideje a fejem, de úgy gondoltam, az életben nem fogom feltenni Melanienak.
-Talán nincsenek – mosolyodott el titokzatosan, mire felhorkantam.
-Olyan ember nincs, akinek ne lennének emlékei! De maga olyan fallal védi, ami biztosabb, mint a laptopomat védő tűzfal – építettem falat kettőnk közé az étlapokból.
-Önvédelem – vonta meg a vállát Melanie.
-Ez több annál. Ez már egy különös adottság. Higgyen nekem, én aztán felismerem a sorstársakat – döntöttem le a jelképes falat. Melanie összerendezgette és az asztal szélére helyezte.
-Volt rá okom, hogy kifejlesszem magamban ezt a képességet – mormolta halkan.
-Kérdezhetek valami személyeset? – rágtam izgatottan a szám szélét. Amit tenni készültem, könnyen oda vezethetett, hogy a lány feláll és faképnél hagy. Az pedig tuti biztos, hogy utána nem lennék képes megbirkózni két adaggal a 2-esből és 14-esből, bármi is legyen az. Még a sajátomtól is elmenne az étvágyam, ahogy szidnám a hülye fejemet.
-Kérdezzen, legfeljebb élek a jogommal és nem válaszolok – nézett rám nevetős szemekkel. Reméltem, hogy a jókedve megmarad akkor is, ha a kérdés elhagyja a számat.
-Miért nem volt magán jegygyűrű Balin? És miért van most? – biccentettem a keze felé, amit szinte azonnal az asztal alá rejtett. Mély levegőt vett, és én már vártam a felháborodás szavait, miszerint semmi közöm hozzá, de aztán a keze újra előkerült és elgondolkozva forgatta a kérdéses ékszert az ujján.
-Jó megfigyelő! – mondta halkan. –Mondhatnám azt is, hogy semmi köze hozzá, de végül is, miért ne beszélhetnék róla. Nem vagyok eljegyezve és nincs férjem sem – ha az aggasztaná, hogy valaki hirtelen itt terem és megzavarja a reggelinket. Ha úgy lenne, egyébként sem javasoltam volna, hogy találkozzunk. A magyarázat roppant egyszerű. Az édesanyám gyűrűje és emlékként hordom. Balin pedig azért nem volt rajtam, mert még az ékszerésznél volt javításon. Kielégítettem a kíváncsiságát? – nézett a szemembe, én pedig csak bólintani voltam képes. Még engem is meglepett az a megkönnyebbülés, ami az egyszerű magyarázat hallatán elöntött.
A reggelink megérkezett közben. A 2-es szám a híres mexikói omlettet rejtette, a 14-es pedig egy gazdag rakott palacsintát, melyben a krémes túrós töltelék és villával összetört gyümölcspép váltogatták egymást. A tetején erdei gyümölcsök vöröslöttek hívogatóan. A látványt némi tejszínhab és  kármin színű öntet tették teljessé. Önmagában is laktatónak tűnt, de ha Melanie meg tud birkózni a gazdag reggelivel, akkor én se vallhatok szégyent – döntöttem el.

Ennek ellenére már maga az omlett jóllakottsággal töltött el. A rántottába kevert csíkokra vágott kukorica tortillától édeskés, az aprított paradicsomtól savanykás, a jalapeno paprikától pedig csípős ízvilág ott kavargott még az ízlelőbimbóimon és sajnáltam egy merőben másra elcserélni, de Melanie olyan mohón vetette magát az édességre, hogy már emiatt is kedvem támadt a társulásra. Hamarosan mindkettőnk tányérja üresen árulkodott kulináris féktelenségünkről. Azt mondják,  azok, akik az asztal örömeit is élvezni tudják, szenvedélyesek a szerelemben is – futott át a fejemen valami régebbi hír a közösségi portálon olvasott sok-sok szamárság közül, de ennek az igazában most hajlamos lettem volna hinni. Elég volt csak a szemközt ülő lány önkéntelenül szexis mozdulatait néznem, ahogy ujjai végéről diszkréten lenyalogatja az édes öntetet, és máris éreztem, hogy kedvenc farmerem most szűk börtönként tartja fogva a testemet.

Az isteni volt! – sóhajtott fel elégedetten Melanie. –Egész héten alig ettem valamit, azt is csak futtában kaptam be, rám fért már egy kis dőzsölés – mentegetőzött, ahogy rajtakapott, amint vidám tekintettel méregetem.
-Bírom az olyan nőket, akik nem számolgatják a kalóriákat – vallottam be, bele sem gondolva, hogy ez a „bírom” jelen esetben mit jelent. Vagy mit jelenthet a nő számára, akivel ugyebár nem egy randin ücsörgök, még ha szeretném is azt hinni.
-Ez kedves, de ha azt mondta volna, hogy meglepte a falánkságom, most azért sem sértődhetnék meg – kuncogott egy rajtakapott csínytevő gyerek tekintetével. –Ezek az édes percek próbálják feledtetni velem a hétközbeni nehéz napokat – sóhajtotta. –És köszönöm a társaságát, mert így még jobban esett – rebbent rám a tekintete, és én eldöntöttem, hogy a szemei mélyén több csillog, mint egy távoli ismerős hálája.
-Én is rég élveztem ennyire a vasárnapi reggelimet – vallottam be, aztán még kacsintva hozzátettem: -Én külön köszönöm, hogy megmentett Sven konyhaművészetétől és koncertjétől.
Melanie elkomorodott. –Nem voltam teljesen önzetlen. Kérni szeretnék magától valamit.
-Bármit – vágtam rá lelkesen, bele sem gondolva, milyen helyzetbe hozhatom magam egy ilyen elhamarkodott ígérettel.
-Jöjjön be velem az őrsre! A főkapitányt már beavattam a tervembe, mert olyan ember, aki túl tud nézni a paragrafusokon és szakbarbár nézeteken, másnak pedig nem is kell tudnia mindent. Ha van néhány szabad órája, szívesen igénybe venném a látnoki képességeit a kihallgatásokon. De ha úgy érzi, kihasználom, nyugodtan mondja meg. Ígérem nem fogom olyan elcsépelt indokokkal zsarolni, hogy életeket menthet meg, és hasonlók. Ma egy próba, és ha úgy érzi, menni fog, akkor rendszeressé tehetnénk.
Meglepett az őszintesége és az ajánlata. Mindig mindent rendszerező agyam pillanatok alatt átgondolta a lehetőségeimet. A munka, amit találtam, tökéletesen alkalmas arra, hogy mellette a segítségére legyek. Miért is ne? Végre igazán  hasznát vehetném ennek az átkozott képességnek, és idővel talán a gyakorlat képessé tesz az uralására is. De ami mindent eldöntött, hogy ily módon együtt lehetek vele. Talán egy barátság kezdete lesz ez, talán több is kifejlődhet belőle, az esélyt mindenesetre meg tudom adni ennek, ha mellette lehetek.
-Benne vagyok! Próbáljuk meg! – nyújtottam a kezem. –De egy kérésem nekem is lenne.
-Ez természetes, mondja nyugodtan – fogadta el kinyújtott kezemet.
-Akkor mától tegeződhetnénk, mintha a kollégája lennék – javasoltam halkan. Elmosolyodott.
-Rendben, Ryan! Örülök, hogy velünk tartasz – felelte, én pedig még mindig fogtam a kezét. Így próbáltam elmondani, hogy kettőnk közül én örülök jobban.

3 megjegyzés:

rhea írta...

Esküszöm olvastam és éhes lettem. :) Szóval közös munka!? Csak suttogom, remélem azért több is lesz belőle :) Na jól van, vágjunk bele. XDDD Várom, nagyon érdekel, hogy a krimi szálból mit hozol ki. :)
Köszi jutkám, pusza :)

zso írta...

En meg igazan azt hittem, h.ebben a tortenetben, csak krimi szal lesz...:)
Varom, h.mit hozol ki ebbol Jucus!:)

Golden írta...

én is, zso :D :D :D