Érintés 10.

-Hát, ez hihetetlen volt! – masszírozta meg a nyakát Melanie, ahogy arra várt, hogy a friss kávé lefőjön. Percekkel ezelőtt adtuk át a kihallgatott fiatal férfit a rendőröknek, hogy visszakísérjék a cellájába. A fickó szerintem még most sem tért magához, hogy honnan tudtunk róla egy csomó dolgot, amiben biztos volt, hogy örökre az ő titka marad. Már a tátott szája felért egy beismeréssel, de aztán elképedésében megeredt a nyelve, Melanie nem győzött jegyzetelni. Nem volt nehézsúlyú bűnöző, a titkai is pitiáner kis titkok voltak, de segítettek lezárni a vele kapcsolatos ügyet, hogy Melanie az energiáit nála sokkal nagyobb kaliberű gonosztevőkre fordíthassa. Roppant elégedett voltam, amiért ő elégedett.

-Hogy őszinte legyek, nem gondoltam volna, hogy ilyen látványos eredményt érünk el ilyen rövid idő alatt. Azt tudtam, hogy engem meglepett a ... tehetséged, de így látni élőben... letaglózó volt.

-Nálad mégsem működik – böktem ki önkéntelenül.

-Pedig féltem tőle, hogy belelátsz a gondolataim közé.

-Ez nem gondolatolvasás! – emlékeztettem rá. –Az emlékeket látom. Esetleg levonok belőlük következtetéseket, mint ahogy az előbb is csináltam, de ez csak akkor működik, ha a másiknak ennyire nyitott az elméje, és ő maga teljesen védtelen velem szemben. De te ... nem láttam még zártabb elmét. Semmit nem tudok rólad, csak, amit elmondtál magadról. Nagyon remélem, hogy őszinte voltál, mert még az ellenőrzés esélye sincs meg a te esetedben.

-Nem szoktam linkelni – szaladt végig egy bosszús fintor a lány arcán. Valóban sértő volt ebből a helyzetből vizsgálni a szavaimat, így megpróbáltam korrigálni.

-Nem azt mondom, hogy hazudtál volna nekem. Csak az emberek sokszor féligazságokat mondanak ki, szándékosan elhallgatnak apró részleteket, amiket vagy meg akarnak őrizni maguknak, vagy nem tulajdonítanak nekik jelentőséget.

-Idegesítő, ha az ember úgy érzi, nem lehetnek még apró titkai sem – hunyta le a szemét Melanie, ahogy nagyot kortyolt a kávéból.

-Számomra az az idegesítő, hogy minden gondolatod, minden emléked titok. Kezem lábam kell törjem, hogy megnyílj nekem.

-Ez így van rendjén – általában... nem? – nézett rám vidám macskatekintettel.

-Azt hiszem, igazad van. Csak éppen az utóbbi időben nem volt ember, aki titkolózhatott volna előttem. Talán ezért olyan megdöbbentő a csend, ami felőled sugárzik.

-Nos, mielőtt álmatlan éjszakáid lennének emiatt, hallgassuk meg a következő páciensünket. A nap végére annyi emléket hozhatsz felszínre, hogy az enyémek már nem is fognak hiányozni – kacsintott rám, én pedig nem tudtam neheztelni rá, amiért szándékosan terel. Felmarkoltam a kávémmal teli papírpoharat és a nyomába eredtem. A kihallgatóban egy nagy darab torzonborz alak ücsörgött, szinte unott tekintettel.

-Kér egy kávét? – nyújtottam felé a poharamat. A kihallgatásra várók általában túlságosan idegesek hozzá, hogy komolyan vegyék a kínálásomat, de ez a fickó halálos nyugalommal ragadta meg a poharat. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek és nem engedtem el, sőt a másik kezemet is rátettem a nagy lapát tenyérre, amely szinte körbeérte a poharat. A vöröses hajú pasi furcsa, vizsgálódó tekintettel meredt a szinte meghitt mozdulatra.

-Nem kedvelem a férfiakat! – morogta halkan, előttem pedig megindult a vetítés. Nem barátom, te aztán nem kedveled a férfiakat. A nőket kedveled. A halott nőket.

*

-Mi a véleményed? – fordult felém Melanie, ahogy a vizsgáló ajtaja becsukódott mögöttünk.

-Nem ő volt. Sok disznóságot csinált már, köztük olyanokat is, amiért más államban villamosszékbe ültethetnéd, de ez az eset nem az ő lelkén szárad. Van benne valami mélységes undor az igazi elkövető iránt, mintha tehetségtelen pancsernek tartaná. Sajnos semmi konkrétumot nem tudok mondani a korábbi ügyeiről, de éreztem benne a bizsergést, ahogy a halott lány fotóját nézegette. Szívesen lett volna ő az elkövető, hogy megmutassa, mennyivel jobban is lehetett volna csinálni. Érdemes utána nézni, hogy néhány megoldatlan ügy összefüggésbe hozható-e vele, mert a képek alapján biztos vagyok benne, hogy itt New Yorkban is tevékenykedett, de ez a mostani nem az ő munkája. Sajnálom! Tudom, hogy ez nem volt valami nagy segítség – vontam meg a vállam, hogy eltitkoljam, önmagamban csalódtam, amiért nem tudom tálcán szállítani neki az ügy megoldását. De Melanie csak nézett engem szótlanul.

-Fantasztikus vagy! Még hogy nem volt nagy segítség? A fickó itt van nálunk. Egy órácskát még biztosan. A fiúk addig is lefuttathatják az ujjlenyomatát a lezáratlan ügyek aktáin. Ha kapásunk lesz, csak neked köszönhetjük, mert a személyes ellenszenvemen túl nem tudtam volna mivel megvádolni. Csak rajta volt egy listán, a körzetben lakó gyanúsítható, korábban már erőszakos cselekményeket elkövetett fickók listáján. De úgy tűnt, az alibije tökéletesen rendben van.

-Ebben az ügyben igen – bólintottam, és önkéntelenül is megborzongtam, ahogy felidéződött bennem a pasas már-már kéjes nyögése, ahogy a szerencsétlen áldozat fotóját vizslatta. Egyértelműen eszébe juttatott valami korábbi történetet, és ebből következett a jelenlegi elkövető módszerének lesajnálása. Egy beképzelt erőszakoskodó. Istenem! Miért nem lehet pillanatfelvételt készíteni az agyam képeiről?! Tökéletes bizonyíték lehetne rá, hogy a bíróság előtt is nyilvánvalóvá váljék ennek az állatnak a beteges agyműködése. –Szerintem nem ártana rajta tartani a szemeteket! Olyan érzésem volt, mintha felébresztettük volna benne a vágyat valami hasonló szörnyűség elkövetésére. Mintha be akarná bizonyítani, hogy ügyesebb, kegyetlenebb tudna lenni, és soha senki nem kapná el.

Nem kerülte el a figyelmemet, ahogy Melanie idegesen összerándul. Látszott, hogy kellemetlenül érinti, amiért a nyomozás ilyen hatással lehet egy beteg elmére, mintha azzal, hogy beidéztette, ő maga mondta volna ki a halálos ítéletet egy szerencsétlen nőre. Úgy döntöttem, hogy elterelem a figyelmét egy számára váratlan kérdéssel, ami viszont engem már foglalkoztatott egy ideje.

-Miért nincs társad? Egyáltalán ... szabályos ez így? – ráncoltam a homlokom és kéretlenül eszembe jutott Peter. Próbáltam az agyam egyik eldugott zugába száműzni, hiszen most nem párkapcsolatra, hanem kifejezetten a munkára gondoltam.

-Van társam – mosolyodott el Melanie.

-Én? – ragyogott fel egy mosoly az arcomon, úgyhogy eléggé sértőnek éreztem Melanie hangosan felcsattanó kacagását.

-Bocs, Ryan! De nem, nem te – nevetett még mindig tele szájjal. Mi a franc van ezen ilyen nevetséges? – gondoltam megbántottan.

-Még soha nem láttam veled egyik srácot sem helyszínelni – néztem körbe a szobában. Melanie elkomorodott.

-Jardin kórházban van. A legutóbbi rajtaütéskor eltalálta egy golyó. Elég komoly gondot okozott az orvosoknak, de végül meggyőzték, hogy maradjon velünk. Igaz, ehhez felhasználták az őrs majd minden 0-ás vércsoportú tagjának az adományát. De rendbe fog jönni. Állítólag már a főnővér idegeire megy, mert minden nővérkének házassági ajánlatot tesz. A többiek meg éppen eléggé be vannak havazva, mintha a Hold állása mostanában extra aktivitásra buzdítaná a gonosztevőket.

-Nem beszéltél róla eddig még soha – motyogtam az orrom alatt, és ettől kicsit olyanná vált a hangulat, mintha egy sértődött óvodás durcáskodna az óvónéni előtt.

-Hát, nem – ismerte el. –De miért is került volna szóba? Jardin gyógyul, vissza fog térni, és akkor bemutatom neked, ha akkor még a segítségünkre leszel – ígérte, miközben már az asztalán rakosgatta a papírokat. A számítógépek korában soha nem fogom megérteni, minek gyártanak ennyi nyomtatványt – néztem az önmásolós tömböt, amelynek legfelső oldalán az előbbi kihallgatás rövid jegyzőkönyve szerepelt.

-Éhes vagy? – nézett fel, és tudtam, most ő akar témát váltani.

-Ti rendőrök mindig esztek! – horkantam fel, ahogy kiemelt a fiókjából egy ételhordó dobozt.

-A hétvégén sütöttem, de ha nem kérsz ... – hagyta nyitva a mondatot és a dobozt. Isteni illat szállt felém, friss, fahéjas almáspite kellette magát a csipkés papírlapon. Egy számkivetett éhségével vetettem magam az első falatra. Az almáspite mindig is a gyengém volt. Ha álmaim istennője ilyen fantasztikus süteményt tud sütni, akkor ezzel el is dőlt a dolog. Nincs az az exbarát, nincs az a visszatérő társ, aki távol tarthatna tőle. Tele szájjal csak elismerően tudtam bólogatni, de Melanienak láthatóan ennyi is elég volt. Boldog mosollyal nyúlt ő is egy vékony szelet után.

A meghitt eszegetés végét a kapitány megjelenése hozta el. Összevont szemöldökkel nézett végig rajtam, én pedig zavaromban a szám szélén lévő porcukort sepregettem a kézfejemmel.

-Ügyes munka volt! – dörrent ránk a hangja, ami sokkal jobban illett volna egy seggberúgáshoz, mint egy dicsérethez. –Charles Mendel ujjlenyomata két korábbi lezáratlan ügyben is ott volt. Igaz, csak részleges, de biztos, hogy az övé. Biztos kell legyen! Ha minden igaz, egy sorozatgyilkost találtak. Egy nagyon óvatos, elővigyázatos elkövetőt, aki ki tudja, hány alkalommal csinált már belőlünk bolondot. Amilyen előélete ennek a fickónak van, csodálom, hogy szabadon lófrálhat. Bár, találtunk utalást arra nézve, hogy egy régi ügyénél Kaliforniában eljárási hibát vétettek, így sikerült szabadlábra kerülnie. Mi nem követhetjük el ezt a hibát! Már az utóbbi tíz évet is rácsok mögött kellett volna töltenie, vagy legalább egy olyan államban fülön fogni, ahol van még halálbüntetés. Nem árthat többet ártatlanoknak! Jimenez és Vargas már rajta vannak az ügyeken, egy csomó kérdésünk lesz még a barátunkhoz, aki egyébként éppen az előbb kért ügyvédet. Úgy látszik, érzi ahogy szorul a hurok. Úgyhogy sietnünk kell, ne egyenek előre a medve bőrére! – biccentett a doboz felé, aztán lazán Melanie felé nyújtotta a hatalmas tenyerét, és a lány vidám mosollyal tett a tenyerébe egy süteményt. Holloway kapitány egész alkata azt sugallta, hogy szereti a gyomrát, Melanie süteménye pedig egy szentet is kísértésbe vitt volna.

*

-Vannak barátaim! Nem is sejtené, milyen magasan ülnek ezek a barátok – vicsorgott Charles Mendel Melaniera. –Nem tudom, a barátja honnan szerezte az információit, de biztosíthatom róla, hogy nem fogom elfelejteni egyiküknek sem, hogy megpróbálnak a szar alá nyomni – sziszegte gonosz delejes pillantással, amitől engem – bármennyire is férfiatlannak éreztem közben – kivert a hideg veríték. Önkéntelen mozdulattal az előzetesbe vett férfi és Melanie közé álltam, mire gúnyos, már-már önelégült pillantással söpört végig kettőnkön. –Ó, a hölgyike fontos magának! Ezt megjegyzem magamnak – jelentette ki, és egy pillanatra arra gondoltam, hogy nemcsak én, de Charles Mendel is rendelkezik a látás képességével.

Melanie kihúzta magát, mint aki nem szorul védelemre.

-Semmi köze ahhoz, hogy ki hogyan érez bárki iránt is. Ráadásul most alapos tévedésben is van. De azt hiszem, lesz magának fontosabb megjegyezni valója is. Vigye el! – intett a fegyveres őr felé, aki megrántotta a lábbilincs vezetékét, és Charles Mendel lusta mosollyal a szája szegletében megindult a nyomában. Az ajtóból még visszafordult:

-Én szóltam – kacsintott feléjük, engem pedig most már tagadhatatlanul kirázott a hideg.

-Ne izgasd magad, nem tud ártani! – fogta meg a karomat Melanie, ahogy magunkra maradtunk. –De ha gondolod, kérhetünk neked rendőri védelmet. Bár, fogalmam sincs, mit árthatna a rácsok mögül, mégis, jobb félni, mint megijedni – nyúlt a telefon után. Elkaptam a kezét.

-Kösz, de nem hiszem, hogy szükség lenne rá! – csóváltam meg a fejem. Itt van, és innen már vagy az életfogyti várja, vagy egy méreg injekció egy másik államban. Nem árthat nekünk – mondtam olyan meggyőződéssel, hogy egy pillanatig én magam is hittem a szavaimban. Ugyanakkor agyam egy eldugott zugában megborzongtam. A fickó túlságosan magabiztos volt, és eddig mintha sérthetetlen is lett volna. Mi van, ha ... de inkább nem folytattam a gondolatot. Most rács mögött van, és mi mindent el fogunk követni, hogy ott is maradjon.

*

Melanie állt a zuhany alatt és bosszúsan elhúzta a száját, ahogy a telefon kitartó csörgését hallgatta. Miért van az, hogy az az átkozott mindig a legrosszabb pillanatban szólal meg? Nem akart most rendkívüli hívást, váratlan helyzetet a kapitányságon, amiért meghiúsulhat ez a mai este. Olyan régen volt már, hogy csak nő volt, egy selyemruhás, körömcipős nő, leheletnyi rúzzsal a száján. Ryan vacsorára hívta és ő örülni akart ennek a ritka és becses alkalomnak. Helyes fickó volt, még ha egy egészet picit zavarta is a fiú egyáltalán nem hétköznapi képessége. De eddig elég jól el tudta zárni előle a gondolatait, és ez reménykedésre adott okot. Nem mintha olyan titkai lettek volna, amiért az igazságszolgáltatás haragjával kellett volna szembenéznie, de azért inkább ő akarta meghatározni, hogy kinek és mit oszt meg a magánélete részleteiről. Leginkább persze a fiú társaságában felmerülő gondolatai aggasztották, mert nem az a típus volt, aki könnyen megnyílik az érzéseivel kapcsolatban. Tetszett neki a másoknak talán kissé habókosnak tűnő srác. Tetszett a külseje, az érzelmi világa, ahogy az igazságot elég fontosnak érezte ahhoz, hogy felfedje magát a hatóságok előtt és segédkezet nyújtson a munkájukban. Tetszett, ahogy időnként elidőzik rajta a pillantása, és bár azt hiszi, Melanie nem veszi észre, de azért láthatóan számba veszi a testi adottságait és eljátszik a gondolattal, hogy kényeztetné őt. Más pasikkal kapcsolatban ezeket a pillantásokat utálta, lealacsonyítónak érezte, Ryannél sokkal inkább izgatónak.

Elzárta a vizet és alaposan ledörgölte magát a kissé durva frottírral, ami valósággal leszippantotta róla a vízcseppeket. Nyomott a kezébe egy kis testápolót és ritmikus mozdulatokkal eloszlatta a karjain és a combján. Aztán újabb adagot nyomott és testét a tükörben vizsgálgatva, tenyerével a hasán körözött. Elmosolyodott arra gondolva, hogy egy ennél szebb világban Ryan Donovan a háta mögött állna és az általa elérhetetlen helyekre is juttatna ebből az illatos testápolóból. A telefon újra megszólalt, ezért magára tekerte a fürdőlepedőt és kilépett az ajtón. A talpa még vizes volt, így aztán kissé koordinálatlan mozdulattal csúszott meg a fényes kőlapon. Alighanem ez a mozdulat mentette meg az életét, de a vállát érő erős ütéstől valósággal elkábult. Meglőttek! – ez volt az utolsó gondolata, mielőtt égi őrangyalának hála, az üveg dohányzóasztalka mellett elzuhanva a kemény kőlapok helyett a puha szőnyegen ért földet.

Ryan rossz előérzettől eltelve nyomta ki a telefont. Vargas őt hívta fel, miután Melaniet nem érte el. Megígérte, hogy mindenképpen átadja az üzenetet, de Melanie még mindig nem volt elérhető. Megbeszélték, hogy ma este vacsorázni mennek. Elvileg a lány készülődhet, talán éppen a zuhany alatt áll, de igazából nem hitt ebben. Már elég késő volt ahhoz, hogy hamarosan érte menjen. Talán nem lesz baj belőle, ha kicsit korábban érkezik.Abból, amit Vargas mondott, sokkal nagyobb bajok származhatnak.

*