- fejezet
Broden Cameron már ezerszer
elátkozta magában konokságát, amiért nem szállt meg éjszakára. Életében már
számtalanszor verte be a fejét emiatt, de úgy látszik még harmincöt éves korára
sem tanult a saját kárán. Emlékeznie kellett volna gyerekkorából, hogy a Great
Glen összefüggő tórendszere, a Kaledón-csatorna mentén az éjszaka mindig köddel
érkezik és valósággal rázuhan az utazóra. Most vágyódva gondolt a sárgás fényt
szóró barátságos kis ablakokra az út mentén Fort William után. Meg kellett
volna állnia! De ő csak hajszolta a célt, rossz szokása szerint. Mintha nem
lenne tengernyi ideje. A Ben Nevis marasztalóan magasodott a városka felett,
amely valaha a Cameron klán területe volt. A kláné, amelynek a nevét viselte,
bár a jakobita felkelés után szinte az írmagját is kiírtották a vérszomjas
angolok. Ha az őse idejekorán nem gondoskodik utódja biztonságáról, ő sem
szentségelhetne a régi skót szavakat görgetve torokhangon itt az egyre sűrűsödő
homályban. Mint a testvérei közül a legidősebb, az ő tiszte volt, hogy a
közjegyző levelére reagálva eldobjon mindent és útnak eredjen. Ez csak azért
volt ironikus, mert ötük közül éppen ő volt az, aki idegen földön élte az
életét, a testvérei legalább angol földön maradtak. És ő volt az, aki
legkevésbé vágyott a visszatérésre. Túl sok seb szakadt fel, régi már
elfeledettnek hitt emlékek. De igazság szerint mégis a legjobbkor jött ez az
utazás, mert Los Angeles és az ottani élete több álmatlan éjszakát hozott
mostanában, mint amennyit ép ésszel bárki túl tudna élni. Jasmine halála, majd
az azt követő rendőrségi vegzálás a végsőkig kizsigerelte. Értette ő, hogy a nyomozói
rutin szerint a feleség erőszakos halála esetén a férj az első számú
gyanúsított, de nehéz volt már a gyanú árnyékával is megbirkóznia. Ráadásul a
szíve mélyén felsejlő – lelkiismeret-furdalással dacoló - megkönnyebbülést
valószínűleg le sem tudta tagadni a fickó előtt, még ha nem is ilyen véget képzelt
a házasságuknak. De most nem akart az asszonyra gondolni. Egy évet adott az
életéből a háta mögötti és szemébe mondott gyanúsítgatásoknak, így nem csoda,
hogy megragadta az első alkalmat, amikor a rendőrség végre áldását adta a város
elhagyására. A gyilkos ugyan még nem került kézre, de az ő ártatlanságát már
senki sem kérdőjelezte meg. Nem volt ez
mindig így, és még mindig sajgott a valaha volt barátok gyanakvó tekintetének
emléke. Felszabadító volt kiszakadni az ottani kihűlt kapcsolatok gyomorszorító
közegéből. Igazság szerint meglepte Seumas nagypapa végrendelete, amiről még
semmi konkrétumot nem tudott, csak annyit, hogy az életbe lépéséhez a testvérei
közül valamelyiküknek, leginkább a legidősebbnek jelen kell lennie a
felbontásakor egy záradék miatt. Sosem kedvelte az öreget, úgyhogy meg volt
győződve róla, hogy a vén skót, aki öntörvényűen használta a születésekor
kapott James helyett annak ősi skót változatát, a Seumast, nyilván valami
otromba viccet tartogat az örökösei számára. Az apjukat már nem bánthatja, de
az unokáival még kibabrálhat. Egy pillanatig sem hitte, hogy a békülés
szándékával rendelte oda őket. Hiszen még a temetésről is csak utólag
értesültek. Az öreg ezt is előre elrendezte magának, aztán egy hasonlóan baljós
éjszakán vadászpuskájával véget vetett az életének, hogy a rákkal vívott
csatában ő legyen az, aki az utolsó szót kimondja. Mindig mindig és mindenben.
Ezt a lépését még el is tudta fogadni, de talán ez volt hosszú életében az
egyetlen. Érezte, hogy a feje tele van csapongó gondolatokkal, ettől pedig
egyre nehezebb volt a koncentrálás az útviszonyokra. Ráadásul szokatlan volt
számára a jobb kormányos autó, és igazság szerint a mások által misztikusnak
nevezett időjárás is. Kaliforniában ismeretlen fogalom volt ez a fajta köd,
amely valósággal beitta magát a ruhájába, sőt a bőrébe is. Ő pedig már harminc
éve nem járt a szülőföldjén. Azt hitte, nem is hiányzott. Aztán Gretna Green után ráébredt, hogy nagyon is.
Ilyen zöld lankákat, hol vad, hol szelíd tájat sehol máshol nem látott
életében. De pillanatnyilag mégsem a Londontól megtett út szépsége kötötte le a
figyelmét, hanem az alatta betegesen köhögő autó, a váratlan kanyarokat kissé
riszálva bevevő kopott gumik, és a gyertyaláng erejével pislákoló világítás.
Már abban sem volt biztos, hogy jó úton jár, bár az autókölcsönzőtől kapott
térképen rajta volt a három számjegyű kis utacska, ahol alaposan félre kellett
volna húzódnia, ha bárki jött volna szembe vele ezen a kései órán. Csendesen
átkozta az öccsét, Edant, aki a kocsit bérelte, mire a gépe leszállt. Biztosan
az árakat nézte, nem az autó állapotát – morogta halkan, majd vett egy mély
levegőt, hogy lecsillapodjon, ahogy a kocsi fékpedálja szinte beesett, amikor
rálépett. Ez már nem vicc! Ha hirtelen meg kell állnia, csak a kézifékben
bízhat. Készült rá, hogy az őszi Skócia nem fogja kényeztetni, de – úgy tűnt –
már nem emlékezett elég élesen, hogy a valóságban ez mit is jelent. A talaj
felett gomolygó nyálkás szürkeséget, amelyből úgy bukkantak fel az út szélét
kísérő kőkerítések és több száz éves fák, hogy már a kelta hitvilág gonosz
manója sem lepte volna meg, ha az út szélén stoppolva integet feléje. Igazából
egy jó tündérnek sokkal jobban örült volna. Elragadott
a képzeletem, intette magát, miközben bal kezével az anyósülés előtti
táskából próbálta kikotorni a kávés termoszt, amit még reggel töltött meg az
előző szállásadója. Hogy ez mennyire rossz ötlet volt, csak akkor futott át az
agyán, amikor az előtte kavargó tejfölből hirtelen egy hatalmas árnyék vált ki
szinte a kocsi orra előtt, ő pedig hiába kapott önkéntelenül a képzeletbeli kézifék
felé, csak az ajtó fogantyúját markolászta kétségbeesetten. Mire átkoordinálta
magát és félrerántotta a kormányt, már csak egy utolsó átkozódó gondolattal
adózott a hanyagságának, amiért nem kötötte be a biztonsági övet, amikor
mérföldekkel korábban könnyített magán.
*
Rowena McMillan lépésben hajtott.
Terepjárója halkan, álmosítóan zümmögött alatta, ahogy a kényelmes tempóban
szinte alig pörgött a motor. Nehéz napja volt, egy farfekvéses boci életéért
küzdött Alan Granttal, a gazdával. A szíve mélyén száguldott volna, hogy minél
hamarabb élvezhesse háza kényelmét, egy forró fürdőt, de tisztában volt vele,
hogy ezen az úton, ebben az időben ez maga lenne az istenkísértés. Türelmet
erőltetett magára. Még néhány mérföld és otthon lesz. A rádióból kelta dallamok
szóltak, tökéletes zenei hátteret szolgáltatva a kinti hamisítatlan skót
ködhöz. Imádta az ilyen estéket, de persze nem az úton, kocsiban ülve, hanem
egy puha, meleg takaróba burkolózva, forró grogot szopogatva a kandalló előtt.
Ilyenkor az egész világ mintha megállt volna, és ezekre a nyugodt estékre nagy
szüksége volt mostanában. Az út mellett egy imbolygó árnyékra figyelt fel és
még jobban lelassított. Amikor felismerte az alakot, önkéntelenül is
elmosolyodott, megállt, kiszállt.
-Ó, Mirjam, hát te mit keresel
ilyen messze a többiektől? – simogatta meg a hatalmas fejet. Ujjaival beletúrt
a hosszú, dús vöröses szőrbe. Mirjam a kedvenc tehene volt Gus Finley
csordájából. Nemrég borjazott és szarvai körül még ott lógtak a kis Davina
virágkoszorújának maradványai. A csorda többi tehene szívesen megkóstolta
volna, de Mirjam féltékenyen őrizte a díszét. A gazda kislánya ott szurkolt a
háta mögött az ellés idején, és apró ujjaival csinos koszorút font a tehénnek,
hálából az új játszópajtásért. Mirjam azonban igazi skót szabad lélek volt, akit
a gyereknevelés és a kerítés sem tarthatott vissza, ha sétálni támadt kedve.
Rowena kivette a csomagtartóból a kötelet, amivel nemrég még a kis borjút
segítette a világra és a tehén nyakába vetette, mint valami lasszót. Most örült
csak igazán, hogy a Grant tanyáról hazafelé tartva elment a lószállító kocsiért
a Cameron birtokra. Bevezette a szomszédja kalandra éhes állatát az üres
lószállító kocsiba, amit Scott kért meg, hogy hozzon el. Egész idő alatt rosszul
érezte magát, mintha lopott volna, mert nem volt ott senki, akitől elkérhette
volna. Az öreg Seumas talán oda sem adta volna. A mogorva öreg azonban már
meghalt, örököseiről pedig egyelőre nem tudtak semmit a helyiek. Igaz, hagyott egy
levelet a zárt ajtó résébe dugva, de ki tudja, ott lesz-e még, amikor az új
tulajdonos megérkezik. Scott és az ő kérései! De most kivételesen mintha tudta
volna, hogy szüksége lehet rá. A vőlegénye nem volt itthon, és talán éppen
ezért lázadozott ellene, hogy ő hozza el
az utánfutót, holott a férfinak volt rá szüksége, de mint mindig, most is
mással vitette el a balhét. Beletörődően sóhajtott, majd visszaült a kocsiba és
lassan elindult. A gondolatai visszatértek a vőlegényéhez. Igazából amióta
Scott meglepte a gyűrűvel, egyre többször kapta magát rajta, hogy a tetteit
bírálja, elemzi. Mintha a szíve mélyén nem lenne biztos benne, hogy ő az igazi
férfi a számára. Máskor meg mentegette, mert mindenki más meg volt győződve
róla, hogy remek ember a választottja. De talán éppen itt volt a hiba, hogy nem
ő választotta, hanem a férfi őt. És ő mint rendes skót honleány, lázadott. Scott
jelenléte a közelében olyan magától értetődő volt egy ideje, hogy igazából csak
most, amikor a gyűrűt az ujjára húzta, ébredt rá, hogy ő tulajdonképpen férjnek
nem ilyen férfit akart. Fogalma sem volt, hogy szabaduljon a kelepcéből, amibe
önmagát lökte, amikor halkan és bizonytalanul kibökte azt a tétova „Igen”-t. A férfi jól időzített, a
barátaik előtt nem akarta kellemetlen helyzetbe hozni azzal, hogy gondolkodási
időt kér. Tudta, hogy beszélnie kellene Scottal, csak éppen azt nem tudta, mit
mondhatna, amitől nem tűnne komplett idiótának, vagy nem bántana meg egy régi
jó barátot.
Gondolataiba merülve araszolt a
súlyos vontatmánnyal a háta mögött, amikor az út szélén valami felkeltette a
figyelmét. Mintha egy autó egyre halványuló hátsó lámpái lennének – ráncolta
össze a homlokát. Fékezett, bekapcsolta a vészvillogót és kiszállt. Az árok
szemközti oldalába fúródott orral egy régi Opel vesztegelt. A kocsi összetört
orra felől gőz gomolygott. Rowena rosszat sejtve a vezető felőli ajtóhoz
lépett. Egy sötét hajú férfi ült odabent, vagy inkább feküdt a kormányra és a
műszerfalra csúszva. Nem volt bekötve! – grimaszolt a lány, átkozva a skót
férfiak minden ésszerűség ellen lázadó természetét, amely valóban mindenre
kiterjedt, még a közlekedési szabályok be nem tartására is. Farzsebéből
előkotorta a mobiltelefonját és annak elemlámpájával bevilágított a kocsiba.
Más nem volt odabent. A gyomrában kellemetlen csomót érzett. Aki nem köti be
magát, könnyen rosszul végezheti egy ilyen balesetben. Látott már nyaka törött
sofőrt, és a mai napját nem egy hulla társaságában akarta befejezni. A férfi
nem mozdult, ezért feleslegesnek tartotta felhívni magára a figyelmet. Különben
is, ha a lámpafényre nem reagált, akkor valószínűleg hiába is kopogtatna be
hozzá. Nem érzett benzinszagot, de azért úgy gondolta, mindenkinek
biztonságosabb, ha a sérült idekint lesz végre. Megragadta a kilincset és
megrántotta. Az ajtó szerencsére engedett, de hely így is szűken volt ahhoz,
hogy megvizsgálhassa. A férfi pulzusa gyengén, de lüktetett. Pillanatnyi
gondolkodás után visszasietett a kocsijához és a szokásosnál jobban felszerelt
orvosi dobozból kivett egy felfújható gallért. A férfi nyaka köré illesztette,
majd a hóna alá nyúlva húzni kezdte kifelé. Ahogy kifelé farolt az árokból, még
a sötétben is jól látta, hogy a fickó jobb lába természetellenesen kifordult.
Mivel még fogalma sem volt róla, hogyan emeli be a kocsijába, úgy döntött, hogy
előbb megpróbálja ellátni amennyire csak lehet. A csomagtartóban szerencsére
még ott volt az a csomag parketta, amivel a kandalló előtti részt akarta
kijavítani. Kivett két darabot, majd kirángatta az övét a nadrágból és
rögtönzött sínt fabrikált. Amikor elkészült mély levegőt vett és újra a kocsi
felé húzta a férfit, aki a nyilvánvaló fájdalomra sem reagált. Nagyjából fél
órányi küszködés után az idegen bent feküdt a lószállító másik boxában– igaz,
kicsit sután, de ezt a kényelmetlenséget most úgysem érezte. A szállító kocsi
mocskos volt, de bőven volt szalma az aljában és a fickó rosszabbul is
járhatott volna, minthogy lószagú lesz – döntötte el. Szerencsére a hosszas
küzdelem alatt Mirjam békésen álldogált az utánfutóban, mert most nem tudott
volna megküzdeni egy féltonnás türelmetlen állattal. A hátralevő úton pedig az
elválasztó deszka megóvja majd a sérültet, hogy a tehén rá ne taposson. Ugyanazzal
a ronggyal, amivel Grantnél megtörölte a kezét, most letörölte az izzadtságot a
homlokáról. Az egész teste izzadtságban fürdött, a szíve úgy zakatolt, mintha
ki akarna törni a mellkasából, de sikerrel járt és ettől mély elégedettség
járta át. Tudta magáról, hogy képes extrém helyzettel is megbirkózni, de ez
többnyire csak orvosi vonalon merült fel, nem fizikailag. Hívhatott volna
segítséget? Persze! De ki tudja, ebben a szörnyű időben mikorra értek volna ide
Invernessből, ha egyáltalán lett volna szabad kapacitásuk. Megrázta a fejét.
Kész volt a terve, még ha kicsit kockázatos is volt. Odahaza a rendelőben minden
műszer a rendelkezésére állt, amivel elláthatta ezt a fickót, és még mindig
értesítheti Drew Carrigant, hogy vigye be őket a kórházba, ha olyasmivel
szembesül, amit nem tud megoldani. De most legyőzhetetlennek érezte magát.
Nagyon remélte, hogy páciense nem cáfol rá a fene nagy önbizalmára.
*
-Biztos, hogy megbirkózik vele,
doktornő? – kérdezte az öreg Drew, miközben összevont tekintettel az ágyon
fekvő férfit vizslatta. Volt valami ismerős a vonásaiban, pedig meg mert volna
esküdni rá, hogy még az életben nem látta. És mégis, a markáns arcél a
közösségükben szokatlanul magas termettel párosulva... egyhavi pipadohányát
tette volna rá, hogy látta már valahol.
-Persze! Menjen csak nyugodtan!
Nagyon köszönöm, hogy átjött, mert a kocsiba ugyan beszuszakoltam, de nem
biztos, hogy ki is tudtam volna emelni. Legfeljebb, ha újabb sérüléseket
szerzek neki. Menjen, Mona már biztosan várja! – intett búcsúzóul Rowena az
idős férfinak.
-Úgy gondoltam, előbb elmegyek a
kocsihoz és összeszedem a holmiját, mert azt, gondolom, nem hozta el? – nézett
kérdőn a fiatal nőre. Rowena elpirulva megrázta a fejét. Ez teljesen kiment a
fejéből. Pedig a férfinál levő papírokból információkhoz juthatott volna. Hiába
na, fáradt volt már. Mint ahogy semmi ereje nem lett volna már Mirjamról sem gondoskodni.
Szerencsére Drew átjött és ellátta szegény párát, miután segített kiemelni a
sérültet. Felhívta az állat tulajdonosát is, aki megígérte, hogy reggel átjön a
tehénért. Addig a zárt istállóból csak nem kóborol el. A beteggel már Rowena is
jól elboldogult. Mozgó röntgenjével megállapította, hogy a férfi lába ugyan eltört,
de szerencsére jól rögzítette, így egyelőre egy fekvőgipszet rakott rá. Sokkal
jobban aggasztotta a fején lévő sérülés, amely nem volt mély, de ki tudja,
mekkorát koppant a szélvédőn, és hogy reagált erre az agya, vagy akár a nyaka.
Mindenesetre a férfi még eszméletlen volt, bár amióta meleg helyre került és ő
folyamatosan tett-vett körülötte és rajta, mintha az élet is kezdett volna
visszatérni a kisportolt testbe. Bekötött egy infúziót, aztán leült mellé és
végre alaposabban szemügyre vette. Arra riadt, hogy valaki megfogja a karját.
-Biztos, hogy jól van? Ne
maradjak itt? – kérdezte Drew, mire Rowena elmosolyodott.
-Jaj, ne haragudjon! Teljesen
megfeledkeztem a jómodorról. Köszönöm, ha elhozza a holmiját és lezárja a
kocsit, bár bérelt és biztosan van rá biztosítás, de azért ne adjunk ötleteket
senkinek, ha felkel a nap. De elég, ha holnap reggel elhozza. Ma már menjen
haza pihenni! – simogatta meg az ínas kezet. A férfi apja helyett apjaként
szerette és támogatta őt, ő pedig a szívébe zárta az idős házaspárt, akik
valamikor még a nagyszüleinél kezdték alkalmazottként a közös életüket. Mindig
is közelebb érezte magához őket, mint az öreg és zsémbes Murray McMillant, apai
nagyapját, akinek az ősei valamikor ennek a területnek az urai voltak. Az öreg
férfiban ott ragadt a múlt valamennyi sérelme és ennek megfelelően
barátságtalan volt mindenkivel, akivel csak összehozta a sors. Nem volt kivétel ez alól a saját családja sem.
Közben Drew elment, ő pedig
visszatért a férfihoz, aki sápadtan feküdt előtte. Most végre alaposabban
szemügyre vehette. Magas volt, nagyon magas, talán százkilencvenöt centi is
lehetett, jó fizikai állapotban, úgyhogy utólag valóságos csodának látta, hogy
egyáltalán meg tudta mozdítani. Persze, a munkája révén foglalkozott ő nehezebb
páciensekkel is. A fickó a harmincas éveiben járhatott, de még őrizte fiatalos
feszességét. Vajon hova valósi lehet? Egy ilyen férfit nem felejtett volna el,
ha a környező településeket járva valaha is látta volna. Ránézésre hamisítatlan
skótnak tűnt, bár a korábban sötétnek látott hajban érdekes, világos csíkok
bújtak meg. Fura, hogy mi fogta meg egy ismeretlen férfit látva. A keze! A
legtöbb nőismerőse a nadrág elejét vette volna szemügyre, néhányan a hátsóját,
sokan a megleshető bicepszét. Ő a kezét nézte rögtön azután, hogy viszonylagos kényelembe
helyezte a rendelő vizsgálóasztalán. A hosszú ujjakat, amelyek szimfóniákat
ígértek egy női testen, akár egy kedves hangszeren. A hosszúkás körmöket, az
ereket a kétkezi munkától sem idegenkedő ápolt kézfejen. Férfias, szép kéz
volt. A bőre arról árulkodott, hogy sok időt tölt a napon. Vörösesbarna hajába
is világosabb csíkokat színezett a nap. Egy nő ölni tudna érte, ha a fodrásza
így tudná befesteni a haját. Amikor pedig végre a hosszas ájulat után a férfi
váratlanul kinyitotta a szemét, az őszi láp felett gomolygó köd szürkesége kelt
életre bennük, holott odakint már felkelt a nap.
