Zöldzug - 9. rész

Jeff úgy nézett Zachariasra, mintha azt közölte volna vele, hogy ufók szálltak le a kertben, a labirintus közepén és neki kell a segítségükre sietnie. Ilyen gyorsan eltelt volna tíz hét? Igazság szerint jól érezte magát. Majdnem az elejétől fogva. Az első napok idegenkedését valami belső nyugodtság váltotta fel, amikor rájött, hogy itt senki nem fog ítélkezni felette. Szemrebbenés nélkül mesélt a magánéletéről, a szakmai hullámvölgyről, az ejtettség érzéséről, a bizonytalanságáról, hogy egyáltalán jó úton jár-e az életben. Egyetlen szót sem ejtett a jövővel kapcsolatos vágyairól, mint akinek szinte mindegy is, mi várja odakint. És a szíve mélyén azzal is tisztában volt, hogy Dakotából merítette az erőt. A barátságából, a megértéséből, a huncut csipkelődéseiből, és igen, abból a csókból, ami lassan egy hónappal ezelőtt megesett és amit azóta sem követett másik. Óvatosan kerülték még a lehetőségét is, hogy hasonló helyzetbe kerüljenek, és megőrizhessék azt a barátságot, aminek a szálait napról napra erősebbre fűzték. Most azonban Zach csendes, figyelmeztető mondatait hallgatva, rádöbbent, hogy semmi kedve nincs kimerészkedni a kinti világba. Idebent rendszerességhez szokott, evett, ha itt volt az ideje, dolgozott, ha annak jött el az ideje és mindeközben nem volt egyedül, mindig volt valaki, akivel néhány szót válthatott. Legtöbbször Dakota. Hogy a fenébe fogja ezt odakint megvalósítani magának? ...Félve kérdezett rá, hogy ki mindenki hagyja el vele együtt Zöldzugot, és jól számított, Dakota neve nem volt közöttük. Zach nem indokolta a vezetőség döntését, csak a száraz tényt közölte vele, rettentő nehéz terhet rakva ezzel Jeff vállára, aki ezek után már örülni sem tudott a saját szabadulásának. Hogy mondja meg a lánynak, hogy két nap múlva itt hagyja, amikor becsukódik mögötte a kapu? Hogy ígérje meg neki, hogy várni fog rá odakint? Hogy egészen biztosan hamarosan követi majd ő is, és majd együtt veszik fel a kesztyűt, amit a kinti világ dob eléjük. Hiszen még abban sem volt biztos, hogy ő maga meg tud majd állni a kinti, állandó kísértésekkel teli világban a maga lábán. 

Zach éppen arról érdeklődött, hogy akar-e értesíteni valakit, hogy visszatér a porondra, de Jeff megrázta a fejét. Kit értesíthetne? Liliant? Hát, vele mindenképpen beszélnie kell, de nem akarta, hogy a nő már az első napon maga alá teperje a határidőnaplójával. Nem volt még felkészülve rá, hogy kellő acélozottsággal várja a lassan, de biztosan érkező pofonokat.

Megrázta a fejét és közölte, hogy csak egy taxira lesz szüksége, aztán felállt és elköszönt a mentorától. Zach mindig ott volt, ha beszélni akart volna valakivel, és nem a férfi tehetett róla, hogy ritkán gondolta úgy, hogy másvalakivel akarna beszélni, mint Dakota. Az eltelt hetek alatt a lány volt számára az alfa és az omega, minden gondolata tőle indult, nála ért célba. Hogy a fenébe hagyhatná cserben? Mert Dakota egészen nyilvánvalóan cserbenhagyásként éli majd meg a távozását, ebben biztos volt.

*

-Jó neked! – sóhajtotta meglepő nyugodtsággal a lány, amikor az ebédnél ülve óvatosan elővezette neki a dolgot. –Jól tetted, hogy a tízhetes kurzust választottad. Maddaléna nyilván biztosra akart menni, amikor engem a tizenöt hetesre jelentett be. Nem tudhatta, hogy hamarabb is le tudok állni. Mondjuk, nem is volt olyan nehéz, hiszen itt ha akartam volna, se tudok elcsábulni, nem igaz? – nézett Jeffre, aki aggodalmasan nézett rá.

-Hát, az igazi próbatétel majd odakint következik. – mondta grimaszolva a férfi. Nem is annyira a hétköznapok jelentették a problémát, a háza magányos falai között régebben is ritkán ivott. Sokkal nagyobb kísértést jelentett a rengeteg party, ahová egyszerűen munkaköri kötelessége volt elmenni, pofavizitet tartva, hogy lássák és emlékezzenek rá. Ezeken a helyeken pedig az alkohol volt a kisebbik rossz, amibe belefuthatott.

-Nem is tudom, hogyan folytassam majd odakint ... – merengett el a lány. –Talán hagynom kéne az egész színészetet a fenébe és kitalálni valami mást. Azt mondják, ami nem megy, azt nem kell erőltetni, és ez az utóbbi időben nagyon nem ment. Azt hittem, ha gyerekszínészként népszerű vagyok, az egyenes út lesz a felnőtt életem sikereihez is, de ez egyáltalán nem így történt. Azt hiszem, mindenki azzal a copfos tinivel azonosít még ma is, aki annak idején voltam, és nem tudják elfogadni, hogy felnőttem.

-Hát, a legutóbbi filmjeidben már nem a copfjaidra figyeltek – süllyedt akaratlanul is a férfi tekintete a póló alatt kerekedő halmokra.

-Hát, akkor nyilván műfajt kellene váltanom. A felnőtt filmekben talán még terem babér a számomra – grimaszolt Dakota és Jeffnek már a gondolatra is az egekbe szökött a vérnyomása.

-Ne beszélj hülyeséget! A pornó nem a te világod!

-Az is csak egy munka. – vont vállat a lány. Jeff elhűlten hallgatta.

-Figyelj! Most csak a keserűség beszél belőled, és ennek én vagyok az oka, mert felhoztam ezt a hülye témát. De hidd el nekem, sokkal lélekölőbb az a munka, mintsem egyáltalán egy gondolatot is pazarolj rá.

-Honnan tudod? Te már próbálkoztál? – villant apró humorvillám a lány tekintetének mélyén, mire Jeff elpirult.

-Nem, nem próbálkoztam. Ahhoz a műfajhoz olyan fokú önbizalom kell a testedet illetően, ami belőlem mindig is hiányzott.

-Jeff Palmer és az önbizalomhiány? – kuncogott a lány és a férfi arra gondolt, ezt a kedves, vidám hangot szívesen hallgatná akármeddig. Ez volt az igazi Dakota Hays, nem az a keserű nő, aki még most is bírt lenni, ha a gondolatai maguk alá teperték. 

-Lehet, hogy festened kéne... – ötletelt, mire a lány elhúzta a száját.

-A festés nálam nem önkifejezési forma, csak relaxálás. Amióta az eszemet tudom, színész akartam lenni, és amíg még gyerek voltam, elhitették velem, hogy az is vagyok. Felnőttként mintha már nem tartanának annak.

-Miért nem próbálkozol színházban?

-Mert a színházak is tele vannak pályakezdő fiatalokkal, akik ott remélik megtalálni a Nagy Kiugrási Lehetőséget. Beledöngölnének a színpadi deszkába, hogy kitörhessenek a középszerűségből. Én meg hagynám, mert nem vagyok az a harcos alkat.

-Hát, én a helyedben azért elgondolkodnék rajta. Én is azt teszem, amióta idebent vagyok. Hagyni kéne már a fenébe a kísérletezéseket és valami olyanba vágni, amiben valaha jó voltam.

-Te már játszottál színpadon?

-Még odahaza, Angliában. Úgy kezdtem a pályát, csak aztán jött Életem Nagy Lehetősége, és hagytam, hogy az egész addigi munkámat elfelejtsék. Talán fel kéne frissítenem az emlékezetüket. És mivel szeretik elcsábítani a színpadról a színészeket a filmhez, egyszer talán újra belebotlanék abba a bizonyos Nagy Lehetőségbe.

-Cseles. Hogy én miért nem gondoltam erre? – gúnyolódott Dakota, de a szíve mélyén elbizonytalanodott. Lehet, hogy tényleg ez lenne a megoldás? Ő még sosem állt színpadon, fogalma sincs, milyen energiákat szabadítana fel benne... neki talán pont ez a kísérletezés hiányzik az életéből. 

-Ha gondolod, körülnézek és küldök neked pár darabot, címeket, neveket... kiknél érdemes próbálkozni. Persze, nyilván meghallgatásra hívnak be, de abban jó vagy... – kacsintott rá a férfi, emlékeztetve a korábbi dicstelen próbálkozásaira, amikor még a testét is hajlandó volt bedobni a partiba a szent cél érdekében. Na, azt már nem! Soha többé!

-Ez utálatos megjegyzés volt tőled, vedd tudomásul! – öltötte a nyelvét a férfira. –Tulajdonképpen örülök is, hogy végre lelépsz és nem mondasz majd ilyeneket itt nekem. Tipikus férfiduma volt, öntelt és gusztustalan. Jeff Palmer, elmehetsz te a fenébe! – morogta morcosan, de azért hagyta, hogy a férfi a tenyerébe szorítsa a kezét és így is maradtak az ebéd végéig.

*

-Hát, akkor szia! Majdcsak összefutunk odakint. Ez a város olyan kicsi tud néha lenni, az ember egészen meglepődik rajta. – hadarta Dakota, de közben nem nézett Jeff szemébe, aki már a taxira várt az előcsarnokban. A férfi az őket körbevevő fehérséget pásztázta a szemével, amelyben sötét farmerje most maga volt a Szín. Furcsa, utópisztikus világban éltek az eltelt hetekben, és őszintén szólva tartott tőle, hogy milyen lesz az átállás a kinti hétköznapokba. A színeket mindenesetre már nagyon várta. A tarka ruhákat a tengerparton, a kocsik csillogó karosszériáit, az éjszaka szikrázó neonfényeit, bármit, ami nem fehér.

-Hagytam neked valamit a szobádban. – mondta halkan, ahogy a hatalmas üvegajtón túl feltűnt egy rikító sárga színű taxi, aminek már a láttára hevesen zakatolni kezdett a szíve. Már csak pillanataik vannak hátra, muszáj lesz elbúcsúznia! –Dakota! Vigyázz magadra! Olyan hamar elszaladtak ezek a hetek, majd meglátod, Te is hamarosan itt vársz majd a Te taxidra. Mennem kell! ...Megcsókolhatlak búcsúzóul?

-Mióta kell erre engedélyt kérned? – mosolygott rá a lány és Jeff meglátta a szemeiben gyülekező könnyeket. Ó, ez nehezebb lesz mindkettőjük számára, mint gondolta volna! Két keze közé fogta a szív alakú arcot és végül nem a lány szájára, hanem a lehunyt szemekre nyomott egy-egy csókot, ahol a selymes pillák alól két kis könnycsepp szivárgott elő és indult lefelé a gravitáció hívását követve.

-Szia! – suttogta, aztán kibontakozott a lány gyenge öleléséből és kilépett a kapun. Beült a taxiba, keményen elhatározva, hogy nem néz vissza... de még a bejárat elől el sem indultak, amikor megfordult az ülésen. Dakota már nem volt az előtérben.

A lány a lépcsőkön rohant éppen felfelé, szabad utat engedve a sírásnak, amely már percek óta fojtogatta. Két napja más sem tett, mint visszanyelte a sírást, valahányszor eszébe jutott, hogy Jeff elmegy, és ő itt marad egyedül. Ez olyan volt, mint egy fájdalmas szakítás. „Valamit hagytam  neked a szobádban.” – hallotta a férfi hangját és a kíváncsiság volt most az egyetlen, ami a hisztériától visszatartotta. Az ajtón beesve szeme a sivár fehérséget pásztázta, és először észre sem vette a fehér papírlapot, ami a párnáján hevert.

„Már most hiányzol! Azt hiszem, soha életemben nem volt ilyen jó barátom, mint Te. Ha végre Téged is elengednek, itt a címem..., az ajtóm bármikor nyitva áll Előtted. Várlak! Jeff”

Dakota kicsit csalódottan ejtette vissza a papírlapot, amely úgy hullott alá, mint egy ejtőernyős, aki a szél játékos kedvének engedelmeskedve piruettezik a levegőben. Mit várt? Nagy szavakat érzelmekről? Vallomást? Hiszen a férfi csak azt vetette papírra, ami valóban kialakult köztük. Barátok lettek. Hogy ő néha ezt a barátot a takarója alatt képzelte el? Ez csak nyilván a saját szánalmas kötődni akarása volt. ... Újra felvette a papírt, elolvasta újra és újra, mint aki az emlékezetébe akarja vésni a pontos címet, aztán gondosan összehajtogatta és a párnája alá tette. Itt az ideje, hogy felkészüljön egy olyan életre, amiben Jeff Palmer nincs jelen.

Zöldzug - 8. rész

-Ezt nem kellett volna! – kapta a szája elé Dakota a kezét, bár nem vitte rá a lélek, hogy letörölje ennek a minden tekinteten emlékezetes csóknak a nyomát. Jeff egyelőre még nem jutott szóhoz. Mégis, mi a fenét művelt?

-Gyere, mert megfázunk! – kapta el a lány csuklóját, mielőtt az a zavarodottságától hajtva beveszi magát a labirintusba. Futva igyekeztek a ház felé az özönvízszerű áradásban. A hallba lépve meg sem álltak, szinte futva, kettesével vették a lépcsőfokokat felfelé. A közös folyosóra érve Dakota megtorpant. Még egy lépés és a házirenddel nem törődve, a férfi szobájában fog kikötni. Ezt eddig nem vette számításba. Mert mi lenne utána? Egy barátságot a hentergés oltárán feláldozni... De Jeff nem ragadta meg és vonszolta tovább, csak elengedte és a szemébe nézett.

-Minden rendben! Oké? Minden rendben! Menj, zuhanyozz le és vegyél fel valami szárazat! – nyelt nagyot, ahogy a víztől sejtelmesen áttetsző anyagra siklott a tekintete. Kényszerítette magát, hogy a lány szemébe nézve folytassa: -Majd beszélünk a dologról, de most előbb a náthát kerüljük el. – mondta, aztán bemasírozott a szobájába és becsukta az ajtaját. Odabent aztán hátát a kemény fának döntve lehunyta a szemét. Jézus az égben! Mi a jó francot művelt? Hiszen ... nem, azt mégsem volt képes végiggondolni, hogy nem is tetszik neki a lány. Tetszik, persze. Mint ahogy tetszik neki Sofia és az étteremben az a helyes kis felszolgáló csaj, Lexi is. De egyiküket sem akarta a testébe olvasztani egy heves zivatar közepette. Igen! Ez a magyarázat! A zivatar tehet mindenről. A légkörben uralkodó feszültség. Oké, igen, csak ez lehetett. Majd bocsánatot kér... vagy úgy csinál, mintha igazából nem is történt volna semmi különös. Már jó ideje itt vannak és eddig nem voltak kitéve ilyen delejes kísértésnek. Egy csók. Ennyi történt. Mondjuk, ez talán még nem magyarázta volna meg azt a megveszekedett őrületet, amivel szinte tépték egymás száját, de erről is nyilván a villámlás tehetett. Villámlott egyáltalán? Vagy csak ő érezte úgy, mintha az elemek tomboltak volna, nemcsak bennük, de körülöttük is? ...Nagy nehezen lehámozta magáról a ruhát és hanyagul a szemetesbe dobta, mielőtt a világos parkettát is elárasztja a belőle csöpögő víz, aztán egy törülközőt a dereka köré tekerve kilesett a folyosóra. Tiszta a levegő! Akkor irány egy jó forró zuhany! ...Bár, lehet, hasznosabb volna egy jeges fürdő – gondolta a történteket felidézve.

Dakota reszketve állt a szoba közepén és szinte bénán figyelte a lába körül egyre terjedő tócsát. Mi történt odakint? Mi volt ez a mindent elemésztő, de elsősorban a józan megfontolásokat felrúgó érzés, ami Jeff karjában a sétány kavicsain fekve elöntötte? Egy pillanatig sem érezte magát lehengerelve, sőt... sokkal inkább valami diadalmas birtoklási vágy szállta meg, az öröm, amiért ő fekszik ott Jeff-el a sárban és nem a szép modell. De vajon csak a verseny győztese akart lenni, vagy Jeff-et akarta? Csak elkényeztetett gyerekkori énje követelte volna a trófeát? Vagy félelmében tette, amiért veszélyben érezte azt a lassan bimbózó barátságot, ami a férfi és őközte szövődött? De lehet-e barátság, ami ilyen szexuális energiát hordoz? Szexualitás volt ez egyáltalán? Vagy csak valamiféle őserejű érzésnek a megnyilatkozása? Tüsszentett egy nagyot és erről eszébe jutott a férfi figyelmeztetése. Majd beszélnek, csak előbb előzzék meg a náthát... Felmarkolta a törülközőjét és úgy ahogy volt a zuhanyozóba sietett. Később, a víz alatt állva eszébe jutott a férfi érintése, a szája íze ... és ... mély sóhajjal fedezte fel a teste reakcióját a puszta emlékre. Kit akar becsapni? Ez odakint nem volt más, mint vágy, elemi erejű, mindent elsöprő... de kívánhat-e valakit ilyen eszelősen, akit a barátjának nevez? Megmondta ő már az elején... férfi és nő között nem létezhet barátság... és fogalma sem volt róla, hogy ezek után jobb vagy rosszabb lesz-e, ha inkább a magányt választja, merthogy Sofiában nyilván nem fog rátalálni az igaz barátnőre.

*

A vacsorát már nem hagyhatta ki. Összeszorított fogakkal jelent meg az étkezőben és Jeff úgy sandított fel rá a hófehér abrosz mellől, mint egy rossz gyerek, aki tisztában van vele, hogy a büntetés elkerülhetetlen. Leült mellé és ujjaival idegesen rendezgette az evőeszközöket. Úgy érezte, a környező asztaloknál elhalkultak a beszélgetések, mintha mindenki azt fülelné, ők ketten mit mondanak egymásnak.

-Bocs, a délelőttiért! – mormogta Jeff, miközben atomjaira bontotta az apró sokmagos zsemlét, amit az étkezéshez kaptak. –Tudom, hogy nem lett volna szabad úgy lerohannom Téged, csak … nem is értem… talán a zivatar húzott fel… de nem akartalak megbántani. Fontosabb nekem a barátságunk, minthogy egy ilyen hülyeséggel a padlóra küldjem.

Dakota megsemmisülten hallgatta. Ő bezzeg nem hülyeségként élte meg a történteket. Tudta, hogy nem volt helyes, amit műveltek, de azzal magyarázta, hogy a szigorú szabályokat is fel kell rúgni néha. Végül is érző lények, nem pedig gépek. És ha úgy vesszük, ez a jutalmuk is lehetett, amiért meglepően hosszú ideje nélkülözni tudták az italt anélkül, hogy dührohamaik lettek volna. Határozottan élvezetes módja volt a feszültség levezetésének. Amikor ilyen őserejű robbanásban jön a felszínre egy elrejtett, elnyomott érzés, olyankor mindenképpen. De akkor már megint félreértett mindent. Itt érzésekről szó sem volt, legalábbis a férfi részéről semmiképpen. Tulajdonképpen hozzászokhatott volna már. De most, talán életében először, egy kifejezetten fájdalmas felismerés volt.

-Nem bántottál meg. – motyogta halkan, majd gondolatban tovább fűzte a mondatot: csak most, amikor megtagadtad, ami a kertben törént.

-Nem jöttél le az ebédhez, és azt hittem, amiatt, ami történt. – suttogott tovább Jeff. Pedig még Sofiát is megkértem, hogy üljön máshova, mert beszélni akartam veled.

Dakota most ébredt rá, hogy a szép modell-lány tényleg nem ül az asztalnál, és ezek szerint nem is fog, mert két asztallal odébb fedezte fel egy új fiú mellett. A srác nyakigláb tizenéves lehetett, lányosan szép vonásokkal. Csupa kéz és láb, csont és bőr, zavartan csapongó tekintettel. Egy újabb elveszett lélek, aki ettől a helytől várja a megváltást. 

-Ki az? – bökött fejével a fiatal fiú felé, aki lehajtott fejjel hallgatta éppen, amit Sofia mondott neki. Olyanok voltak, mint a régi ismerősök.

-Visszaeső. Dylan Bronson. Egy szerencsétlen kamasz, akit a szülei nem tartottak vissza a modell-szakmától. Nyilván ő is csak menetközben ébredt rá, hogy egy kicsivel másabb ez az élet, mint amit otthon a szobája négy fala között elképzelt. Még csak tizenhét éves, de befutott modell ezzel a lehetetlen alkatával. Fel nem foghatom, hogy lehet egy ilyen esetlen égimeszelővel bármit is reklámozni. Se nem gyerek, se nem férfi, de már lehúzott itt három hónapot, kiengedték, és nem egészen másfél hónap után itt van újra. Ráadásul most indulna a legújabb kampány, aminek az arca lenne, a Saint Laurentnél. – sorolta róla az információkat Jeff.

-Kosarasnak hittem volna, ezzel a langaléta termettel. – nézte Dakota a fiút, aki még ülve is Sofia fölé magasodott, pedig ő sem volt éppen alacsony lány. Közel lehet a két méterhez – saccolta meg a fiú magasságát, pillanatnyilag elengedve a lényegi információt. Három hónapnyi terápia után másfél hónap józanság, és máris itt van újra. Nem túl biztató jel volt ez a jövőre nézve. De ezzel most végképp nem akart foglalkozni.

-Hát, a kosarazáshoz szerintem túl cingár, bár nekem még a kifutóhoz is – vont vállat Jeff, akit zavart, hogy ennyi figyelmet kap az a kis gyenge pöcs, miközben neki a délutánja azzal telt, hogy kitalálja, Dakota miért nem jött le az ebédhez. –Figyelj! Nem válaszoltál az előbb… miért nem jöttél le az ebédhez? – kérdezte halkan és a lány terítőn heverő kezéért nyúlt, hogy teljesen magára vonja a figyelmét.

-Ja, á, semmi … csak … a zuhany után ledőltem kicsit az ágyra és elaludtam. – rögtönzött a lány, miközben hagyta, hogy a meleg férfitenyér körbeölelje az ő jégcsap kezét. Addig a pontig igazat is mondott, hogy úgy vacogott, amikor visszatért a fürdőszobából, hogy bebújt a takaró alá, hogy átmelegedjen. De idővel rá kellett jöjjön, nem a teste fázik, hanem a lelke, és az ellen most semmi más nem használt volna, csak egy jó pohár ital. Ami persze nem volt. Így aztán alaposan kisírta magát, végül már azt sem tudva, miért sír. De megkönnyebbült és végül tényleg elnyomta az álom.

-Csak elaludtál… - csóválta meg a fejét Jeff. Őszintén szólva egy kicsit csalódott volt. Az egy dolog, hogy ő maga is tisztában volt vele, hogy amit odakint műveltek a viharban, annak köze nem volt a józansághoz, de ahogy teltek az órák, arra a megállapításra jutott, hogy ha a jövőben így tudná pótolni az alkoholt, nagy valószínűséggel örömmel élne ezzel a pótszerrel. A szíve mélyén arra számított, hogy Dakotát is összezavarták a történtek, válaszokat keresett, és ha talált, megosztja majd vele is. De nagyon úgy nézett ki, a lány már ad acta tette a történteket. Kialudta magát, lejött vacsorázni és talán még unja is az ő lelkizését, ahogy kapaszkodik a témába, mint kiskutya a takarójába. Lehet, hogy neki van igaza és tovább kéne lépnie, megfeledkezni arról az érzésről, hogy amikor a lányt a karjában tartotta, úgy érezte: él.

*

Mike Harris haragosan nyomta ki a telefont. Már hetek óta hiába próbálta elérni Dakotát, a lány eleinte kinyomta őt, nem fogadva a hívását, később pedig a telefonja mintha örökké ki lett volna kapcsolva.  Pedig neki most már égető szüksége lett volna a holmijára, amik még remélhetőleg ott voltak a lány lakásában. Fogalma sem volt róla, hol lehet ez a hülye liba, hiába írta neki a szívhez szóló e-maileket, egyre sem válaszolt. Már Maddalénát is felhívta, de ő is elhajtotta, mondván, ez a kettőjük ügye, ebbe ő egyáltalán nem akar belefolyni. Belefolyni? Hiszen nem akar már semmit Dakotától, még azt sem, hogy bocsásson meg neki, amiért Natalie-val kissé eleresztették magukat. Oké, nem kellett volna épp Dakota házában egymásnak esniük, de istenem, ettől ő még nem tömeggyilkos. És ha igazán rendben mentek volna köztük a dolgok, nyilván nem lett volna fogékony Natalie bájaira. De a francba! Elege volt belőle, hogy Dakota minden vélt vagy valós sérelemért azonnal az üveg után nyúlt. Oké, eleinte még aranyos volt a kis spicces beszólásaival, később már csak idegesítő. Nem ő tehetett róla, hogy a lány dolgai mostanában egyre rosszabbul mentek, de az is biztos, hogy a pia nem volt megoldás rájuk. És ha erről próbálta meggyőzni, a vége mindig az lett, hogy ő volt az érzéketlen, akibe egy csepp együttérzés sem szorult. Igenis jó volt végre egy józan nővel összejönni, csak kár, hogy az öröm nem tartott sokáig. Ráadásul most itt volt a hátán púpnak Natalie is, aki folyamatosan siránkozott. Hol azért, mert nem foglalkozott vele eleget, hol azért, mert őt hibáztatta, amiért elvesztette a legjobb barátnőjét. Isten az égben! Miért neki kell az összes ostoba tyúkot összeszednie a városban?

Eszébe jutott a bejárat melletti hatalmas cserép, amelyben sárga leander virágtól roskadozó ágai hajladoztak, édes illatot szórva a levegőbe. Még emlékezett rá, mennyire szeretett beleszagolni, amíg arra várt, hogy a lány beengedje. Sosem kért tőle kulcsot, Dakota pedig sosem érezte szükségesnek, hogy adjon, de ez mégsem okozott nézeteltérést köztük. Az első boldog időkben jó volt úgy idejönni, hogy a lány várta, később pedig ha tehette, inkább nem jött. Egy este – valami buliból hazafelé tartva - Dakota nem találta a kulcsát és a leander cserepét körbetapogatva meglelték az ilyen vészhelyzetekre eldugott pótkulcsot. Ha szerencséje van, a lány nem felejtette el oda visszatenni. Óvatosan kotorászva oldalazott körbe a cserép körül, amely akkora volt benne, hogy akár még őt is eláshatta volna a virág alá valaki, amikor egy apró kis cserepet fedezett fel az ágak között. Előkotorta és ott volt benne a kulcs! Már csak a riasztó kódját kellene az emlékezetébe idéznie… - töprengett, miközben a kulcsot a zárba dugta. Különben csúnyán fel fogja verni a környék nyugalmát, és hamarosan rendőrautó fékez majd csikorogva a kapu előtt, aztán magyarázkodhat. Aztán eszébe jutott... A lány szülei halálának dátuma volt a riasztó kódja. Egyszer szipogva mesélte Dakota, hogy örök emlékeztető, ahogyan egyik napról a másikra drasztikusan megváltozhat egy gyerek körül a világ. Benyitott, és a riasztó paneljéhez fordulva, a szája szélét idegesen rágcsálva beütötte a számokat: 09.09.2005. Két éles pityegés után szerencsére nem a fülrepesztő vijjogás hangzott fel, hanem kigyulladt a zöld fény. A rendszer beengedte.

Furcsán jó érzés volt újra itt állni az előtérben. Szerette ezt a házat és szerette a lakóját is valamikor. Csak azzal a megkeseredett nővel nem tudott mit kezdeni, akinek nem volt elég az ő szerelme, hogy átvészelje a szakmai hullámvölgyet, és egy idő után már ahhoz is alkoholra volt szüksége, hogy lefeküdjön vele. Vajon hol lehet? – nézett szét az egyértelműen elhagyott házban. Pedáns rend volt, a por sem ült mindenen, mégis… érezhető volt, hogy a ház lelke nincs itt. Hiányoztak a színes virágcsokrok az előtérből,a konyhából, a nappaliból. Bárhol is van Dakota, nem kell attól tartania, hogy a következő pillanatban rányit és kikéri magának, hogy tulajdonképpen betört a házába.

Reménykedve, hogy a lány nem dobált ki mindent a kukába, amikor kirúgta őt, a hálószobába ment és a hatalmas beépített szekrény falát eltolva végignézett a polcokon, ahol valamikor az ő holmijai is voltak. Már csak néhány ruhadarab árválkodott ott és egy doboz, amit annak idején könnyelműen itt felejtett. Megkönnyebbülten sóhajtott fel. Pont erre volt szüksége!  Kiemelte a dobozt, felbillentette a tetejét, és megnyugodva látta, hogy a tartalma érintetlen. Dakotának vagy nem volt olyan fontos a bosszú, hogy megfossza őt ezektől a papíroktól, vagy ivott annyit, hogy megfeledkezzen róluk. A hóna alá csapta a dobozt, visszatolta a nehéz szekrényajtót, aztán megfordult, hogy egy utolsó pillantást vessen a szobára, ahol először és utoljára mondta egy nőnek, hogy szereti. Soha többé senkinek, még Natalienak sem. 

A szeme az éjjeli szekrényre siklott és megdermedt. Egy fotó volt rajta egyszerű keretben, ami a történtek után megdöbbentő módon őt ábrázolta. És nem voltak ördögszarvak rajzolva a fejére, nem szurkáltak bele gombostűket, hogy vudu-bábként használják. Nem emlékezett rá, hogy valaha is látta volna. Még amikor ebben a házban lakott is néha napján, nem volt olyan kép, amin ő és Dakota közösen szerepeltek volna. Ez a kép egy nyilvánvaló hamisítvány volt, még csak nem is túl jó minőségű fotóval, mégis szinte meghatódott a láttán. Dakota egyik filmszerepéből volt egy jelenet, ahol a lány és a férfi főszereplő ölelkezve néztek a kamerába. De a férfi fejét kicserélték egy róla elkapott fotóra. Még a helyszínre is emlékezett.  A barátaival az edzőteremből jöttek egy hétvégén és lent a parton beültek egy kávézóba reggelizni. Jordan akkoriban szervezte a bátyja legénybúcsúját és nagy röhögések közepette ötleteltek. Egy ilyen vidám pillanatban kapta le őt a lesifotós… talán maga Dakota, a telefonjával. Már csak azt szerette volna tudni, miért… miért volt még mindig itt, holott őt örökre száműzték ezek közül a falak közül? ...Ha néhány perccel ezelőtt azt is hitte, hogy a dobozzal az utolsó szálat is elvághatja a lány és maga között, most rá kellett döbbenjen, hogy még ezer szál fűzi össze őket; és még égetőbbé vált a késztetés, hogy beszéljen Dakotával.

Zöldzug - 7. rész

Sárosak voltak, fáztak, a rajtuk lévő ruha úgy nézett ki, mint ami levéve azonnal a kukában végzi...

Ma délelőtt Zöldzug visszavitte őket a gyerekkorba. Kézműves foglalkozást tartottak az épület mögötti fészerben, ahol a korongozástól kezdve bármit kipróbálhattak. Talán éppen azért, hogy kicsit feloldják a görcseiket az elmúlt napok közös ülései után, amelyek mindannyiuk számára komoly próbatételnek számítottak. Mégis volt benne valami felszabadító, hogy végre hangosan ki tudták mondani azokat a gondolatokat, amelyeket korábban még önmaguk előtt is titkolni próbáltak. Persze, nem sikerült és sokuk kezébe éppen ez a tény nyomta a poharat. Félelmetesen nehéz volt őszintének lenni önmagukkal szemben, beismerni a gyengeségüket, az élet által felvetett kérdésekre adott rossz válaszaikat; sokukban fizikai tüneteket produkált a feszültség, és az önkifejezésnek ez a módja ígérkezett a hatásos gyógymódnak.

Dakota megbűvölve figyelte Jeffet, aki hüvelykujjaival ügyesen alakította az előtte pörgő puha anyagot. Szinte a saját bőrén érezte az érintését, a gyengéd nyomást, a sikamlós érintést. Soha életében nem hitte volna, hogy a keramikusság maga a tömény szexualitás. A férfi hihetetlen gyorsan elkapta a lendületet, ahogy tornacipős lábával hajtotta a korongot, amin az agyag eleinte önálló életet élve hajlongott. A viaszosvászon kötény a combjai között lógott alá, nem sok védelmet biztosítva a fehér nadrágnak. Aztán vett egy mély lélegzetet és két keze közé fogta az agyagot. Hagyta, hogy szinte az ujjai között máljon szét elsőre, aztán összegyúrta és visszacsapta a korong közepére. Ennyi kellett. Összebarátkoztak... a vörös agyag, amely olyan volt, mintha az ausztrál sivatag köpte volna ki magából, és a férfi, aki már számtalan módon fejezte ki filmjeiben a bensejében kavargó érzelmeket, de most mindnél beszédesebb volt, ahogy keze finoman, már-már gyengéden simogatta ezt az érzékeny anyagot. 

Dakota a festést választotta, bár sem ihlete nem volt, sem önbizalma, hogy bármivel összekenje az előtte heverő makulátlan vászont. Nem ment ki a fejéből a múltkori beszélgetés Jeff-el, ahogy ebéd közben a férfi próbálta rávenni, hogy vegyen részt a közös terápiában. Amikor a kezdés előtt nem sokkal még Jessica is rákérdezett, kényszeredetten, de igent mondott. Az a Zacharias tényleg jó fejnek tűnt. Percek alatt mérte fel az előtte szorongó társaságot és könnyed viccelődéssel próbálta oldani a hangulatot, beszámolva Paolo morgolódásáról, amiért ott hagyták a félig begyűjtött veteményessel; kiszínezve a spanyol ajkú férfi mérgelődését és gesztusait. Aztán szinte észre sem vették, melyik volt az a pont, amikor komolyabb hangnemre váltott és hamarosan már azt ecsetelte nekik, hogy a függőség nemcsak a saját jövőjüket árnyékolja be, de a nyomában járó előítélet és az örökös bizalmatlanság a családjaikat és a barátaikat is próba elé állítja. A saját példáján keresztül próbálta megértetni velük, hogy gondoskodó család vagy barátok nélkül az embert bármikor maga alá temetheti újra a szenvedély. 

Dakota kissé reménytelennek érezte a helyzetét, hiszen családi háttér nélkül, igazi barátok nélkül esélytelennek érezte magát a küzdelemre, és ezt a fejét lehajtva hangosan is képes volt kimondani. De Zacharias akkor emlékeztette Maddalénára, akinek köszönhette, hogy itt lehet, és körbe mutatott a többieken, arra biztatva, hogy elfogadja az ő segítő kezüket is. Jeff, aki tőle alig karnyújtásnyira ült, felé nyújtotta a kezét és megszorította a térdét. Dakota ott és akkor értette meg, hogy talán mégsincs annyira egyedül az életben, ahogy a sötétebb óráiban azt képzelte. És azt is, hogy talán mégsem volt igaza, amikor úgy gondolta, hogy férfi és nő között nem létezhet barátság. Lehet, hogy Jeff-ben nem a potenciális partnert kellene látnia, akivel nyilvánvalóan izzadtra gyűrhetnék a lepedőt... lehet, hogy sosem fognak eljutni odáig. Helyette viszont talán lesz egy barátja, akit bármikor felhívhat, ha elveszettnek érzi magát. Még nem jutott el a felismerésig, hogy ezt a két ajándékot akár egybe csomagolva is megkaphatná.

Most azonban, ahogy itt ült elgondolkozva, az ecsettel a kezében, amit még bele sem merített a festékbe, a szeme Sofiát követte, aki Jeff körül repdesett, akár egy éjszakai pillangó a fény körül. Két napja a lány feladta remeteéletét és rögtön azzal kezdte, hogy megkérdezte, odaülhet-e az asztalukhoz. Az asztalukhoz? Nos igen, egy ideje minden étkezésnél közös asztalnál ültek, beszélgettek, nyilvánvalóan egy párt alkottak a társaságban, mindenki másnál több időt töltve egymással. Sofia megzavarta ezt a kialakult rendet és nyugalmat, ezt a csendes és még csak éledező kötődést. Aznap délután Dakota az öklét harapva, némán ordított a szobájában az ágyán összekuporodva, féltve ezt a törékeny barátságot Jeff és közte... féltékenyen, ...fájdalmasan nélkülözöttnek érezve magát. Ha most lehetősége lett volna rá, nemhogy egy vodkát, de akár egy fél üveget is megivott volna. Szabályosan remegett a vacsoránál, egészen addig, amíg ki nem derült, hogy Sofia nem jött le az étkezőbe. Ettől az apró momentumtól elmúlt a remegése és visszatért a nyugalma. 

De Sofia ma ismét felbukkant. Naná, az agyagozást választotta és csak úgy ragyogott, amikor lehetősége nyílt Jeff mellé kerülni. A szája be nem állt, játékosan oda-oda kapott a férfi kezéhez, míg végül Jeff egy kis darabka agyagot nyomott a csinos lány orrára. Nevettek, és ez a hang tőrdöfés volt Dakota sebzett lelkének. Aztán a gyönyörű modell-lány Jeff mögé állt, ahogy a férfi nyögve megtornáztatta a vállait.

-Mid fáj? – kérdezte tőle rekedtes, búgó hangon, és Dakota szinte érezte az irigységet, amiért ő még a kamera előtt sem tudott volna ilyen érzékien suttogni.

-Inkább kérdezd azt, hogy mi nem! – nevetett Jeff és ragacsos ujjait összefonva nyújtózkodott, mint egy hatalmas kandúr, majd a lány kezeinek dőlve kéjesen hagyta, hogy Sofia átmozgassa a vállízületeit és az ujjai lekússzanak a bicepszére.

-Menjetek szobára! – suttogta maga elé Dakota, aztán hirtelen elhatározással az ecsetet ledobva, ujját belemártotta a legsötétebbnek gondolt festékbe, majd ideges, kapkodó mozdulatokkal rajzolni kezdett. 

-Ó, egy új Iris Scott! – szólalt meg mögötte Theo, a valaha kábszerfüggő volt festő, aki a foglalkozást vezette.

-Kicsoda? – morgott Dakota, miközben a rajz kezdett formát ölteni az ujjai alatt.

-Iris Scott. Fantasztikus festményei vannak és az ujjával dolgozik ecset helyett. Állítólag egyszer merő lustaságból váltott, mert nem akart állandóan ecsetet mosogatni, de istentelenül bejött neki. Már egy vagyont keresett a képeivel, pusztán az újszerűsége miatt. – válaszolt neki a fiú, miközben a lány rajzát vizsgálgatta. –Te viszont nagyon beszédesen alkotsz. – kacsintott Dakotára, aztán továbblépett a következő próbálkozóhoz. Dakota a képére meredt és legszívesebben összegyűrte volna. A képen Jeff volt, az érkezése napján, jól felismerhetően a fecskefészekkel a fején. Nem is gondolta volna, hogy ennyire megragadtak benne az akkori benyomásai. Hogy ilyen nyilvánvalóan felismerhető lesz a rajza, azt pedig végképp nem hitte volna.

Bár, gyerekként sokat rajzolgatott, az anyja biztatta is, hogy van tehetsége hozzá, de neki csak jó unaloműzőnek tűnt két forgatási jelenet között. Sosem tanulta igazán, s talán el is vesztette volna az érdeklődését iránta, ha nem azt firkálhatott volna, amihez kedve volt. Beletörölte az ujját egy rongydarabba, aztán felállt és kiment a pajtából. Térre volt szüksége, levegőre és ... igen, egy pohár italra. Torka fájdalmasan szorult össze, olyan száraznak érezve, mintha a Nubiai sivatag homokja karistolná. Meglátta Josét, a konyhás fiút és feléje indult, hogy legalább egy almát kunyeráljon tőle... bármit, ami benedvesítené kiszáradt torkát.

Jeff felnézett, ahogy Dakota felpattant az asztaltól. Azt is látta, hogy előtte Theo hajolt át a válla felett és valamit mondott neki. Megbántotta volna? Megállította a korongot és felállt, hogy megnézze a festményt, ami a lány után az asztalon maradt. Talán Theo túlzottan kritikus volt? Meglepetten bámulta a fekete vonalakból összeálló férfiarcot, amely kísértetiesen ismerős volt. Hiszen ez a lány tehetséges! Színészként nem volt biztos az ítéletében, mert még nem látta olyan szerepben, amelyből ez csalhatatlanul kiderült volna, de hogy az ujjaiban varázserő lakozik, abban biztos volt.

-De hiszen ez te vagy! – csicsergett a fülébe Sofia a válla felett leselkedve és Jeff elvigyorodott. Na, hiszen ő is megmondta, hogy tökéletes arckép. –Van köztetek valami? – érdeklődött a karcsú lány, aki majdnem olyan magas volt, mint ő maga, pedig tornacipő volt rajta, nem is tűsarkú cipellő.

-Barátok vagyunk. – szusszantott Jeff, bár a festmény sötét színe miatt önkéntelenül is arra gondolt, hogy e fölé a barátság föle mintha valami sötét árnyék borult volna. Csak azt nem értette egyelőre, miért.

-Barátok? – kacagott a lány. –Jeff! Legalább engem ne akarj átverni! Úgy nézed ezt a rajzot, mint valami vallomást. Méghogy barátok... – forgatta a szemét Sofia.

-De tényleg, barátok vagyunk. – nézett rá a férfi. -Miért? A barátok nem rajzolhatják le egymást?

-Nekem okés! – rántotta meg a vállát a lány. Én csak örülök, ha nem kavarok bele egy kapcsolatba.

Az apró elszólásra Jeff azonnal felfigyelt.

-Miért? Amúgy kavarni készülsz? Velem?

-Miért ne? Ha tényleg csak barátok vagytok... – rebegtette meg a pilláit a lány, mire Jeff nagyot sóhajtott. Már bánta a játékos flörtölést, mert eszébe sem jutott, hogy Sofia többet képzel a dolog mögé, mint amennyi. 

-Bocs, ki kell mennem! – lépett el a lány mellől és kiment az épületből. Dakota nem volt sehol. Már majdnem visszament a pajtába, amikor megpillantotta a kerti labirintus élénkzöld bokrai előtt. Fehér ruhája szinte világított a furcsán fátyolos napfényben. Ha ez leszakad, itt özönvíz lesz – nézett az égre a férfi, aztán lassú léptekkel megindult Dakota felé, hogyha a másik úgy érzi, el akarja kerülni, akkor legyen erre kellő ideje és lehetősége.

-A Tudás fájáról loptad? – mosolygott rá, amikor odaért. Dakota egy piros almát rágcsált elmélyülten, apró falatokkal, mint aki sokáig akarja élvezni az ízét.

-Ez itt nem az Édenkert! – morogta a fogai között. –Bár, kígyó azért akad benne.

Jeff zavartan vonta össze a szemöldökét. Kígyó? Mi a fenéről beszél vajon a lány?

-Hazudnék, ha azt állítanám, hogy egészen világos, mire mondtad ezt. – mormogta. –Adsz egy harapást?

Dakota megenyhülve mélyet lélegzett. Újra csak kettesben voltak, nem zavargott mellettük senki, aki veszélyeztethette volna kettejük kis szövetségét. Némán feléje nyújtotta az almát és a férfi jóízűen beleharapott. Fogai alatt csak úgy harsogott a friss gyümölcs ropogós húsa és a lé kifröccsent az állára. Oda sem nézve, megtörölte a kézfejével, így aztán apró vörös agyagdarabkák ragadtak az arcára.

Dakota ösztönösen mozdult. Óvatosan csipkedte le a néhány napos borostába ragadt agyagot. Végül ujjai hegyével megtörölte Jeff nedves ajkát. A pillanat itt kimerevedett, az idő megállt, még a környező neszek is elnémultak. Álltak belemerevedve a mozdulatba, Jeff még nyelni is elfelejtett. Csak nézték egymást, aztán a fejük felett váratlanul megnyíltak az ég ereszcsatornái és leszakadt az eső, melynek feszültségét már korábban megérezték a környék madarai és talán ők maguk is. Jeff magához húzta Dakotát és a szájára tapadt, megfeledkezve róla, hogy az almadarab, amit az imént harapott ki a gömbölyű gyümölcsből, még a szájában van. Dakota megérezve a játék lehetőségét, ügyesen kilopta nyelvével a szájából. Alig nyelte le, amikor megérkezett a büntetése, Jeff megcsókolta, és mire kifulladva elengedték egymást, mindketten tudták, hogy most valami taposó aknákkal sűrűn telepített, veszélyes útszakaszra érkeztek. 

Jeff nem tétovázott. Most egész egyszerűen képtelen lett volna úgy tenni, mintha semmi nem történt volna. Kézenfogva húzta magával Dakotát a labirintus bokrai mögé, majd nemes egyszerűséggel lenyomta a földre és hozzásimult. Tudta, hogy nem csinálhatja végig, sem a hely, sem az idő, de még csak a partnere személye sem volt megfelelő ebben a pillanatban. Dakotával nem bánhat úgy, mint akitől csak a kielégülés megkönnyebbülését akarja. De egyszerűen szüksége volt rá, hogy egy adakozó nő simuljon végre hozzá, és ha mással nem is, legalább egy kis érzéki ölelkezéssel csillapítsa a bensejében tomboló tüzet. Henteregtek a sétány gyöngykavicsán, nem törődve a hátukba fúródó apró kövekkel, s a ténnyel, hogy ezek után csak az nem fogja tudni, mit műveltek, aki mind a két szemére megvakult. 

Sárosak voltak, fáztak, a rajtuk lévő ruha úgy nézett ki, mint ami levéve azonnal a kukában végzi, de a bensejükben tűz égett és hosszú időn után, vagy talán életükben először, úgy érezték, megízlelhették a boldogság egyik kivételes pillanatát.

Zöldzug - 6. rész

-Elfáradtál? – nézett fel a lányra Jeff, miközben a következő zöldség szárát ragadta meg. Már zúgott a feje a folyamatos hajlongástól, a keze görcsölt, de ment előre, mint valami gép. Tudta, ha megáll, akkor gondolkodni kezd, lázadni és egyáltalán ... foglalkozni azzal a feszültséggel, amit az ital hiánya gerjesztett benne.

-Nem. Nem igazán. Csak melegem van. Régen voltam már ennyit a napon. – nézett fel Dakota az égboltra, ahol a nap kíméletlen erővel ontotta a sugarait. Mindannyian simlis sapkában voltak, hófehérben természetesen. Paolo, a főkertész párokra osztotta őket, és a véletlen úgy hozta, hogy Jeff és Dakota összekerültek.  –Nagyon rááll a kezed a kétkezi munkára – folytatta a beszélgetést a lány, mire Jeff is kiegyenesedett és végignézett a soron, ahol dolgozott, aztán átlesett Leshez, aki a mellette futó ágyásban dolgozott. A férfi nyomában széttaposott vagy éppenséggel ki nem szedett zöldségek hevertek. A párja, Nikki unottan ténfergett utána. Ők ketten, Dakotával toronymagasan jobb párost alkottak. 

-Otthon anyámnak volt egy veteményes kertje... sokszor segítettem neki. Rühelltem, mert rengeteg időt elvett, nem lóghattam a haverokkal, ...de nem hagyhattam, hogy egyedül csinálja. – mondta mély, szokatlanul érzelemdús hangon.

-Apád nem segített neki? – kérdezte a lány, magában csodálkozva, amiért a másik ilyen könnyedén beszél egy idegennek a családjáról. Ő bezzeg, biztosan azonnal bezárkózott volna, ha neki tesz fel valaki ilyen kérdéseket.

-Nem, apám nem segített neki. – válaszolt meglepően gorombán Jeff és lehajolt a következő levelek felé, nyilvánvalóvá téve, hogy részéről a téma be van fejezve. Nem akart az apjáról beszélni. Az apja alig volt otthon. Olyankor mindenféle mesékkel kápráztatta el őt, a hiszékeny kis kamaszt, hogy azért van olyan gyakran távol, mert titkos küldetésben jár messze földrészeken. Aztán kiderült, hogy az apja nem más, mint egy hazudozó tolvaj, aki ráadásul a szerencsétlenebbik fajtához tartozott, és azért látták olyan ritkán, mert állandóan a hűvösön ült valahol az ország egyik büntetőintézetében. Majd belehalt a szégyenbe, mert az iskolatársai persze állandóan az orra alá dörgölték az újságban olvasható híreket. Kitaszítottá vált az apja bűnei miatt és jószerivel nem is voltak más barátai, csak a könyvek és a gitárja. A középiskolában valamit javult a helyzet, amikor megismerte Rogert, akinek az apja fehérgalléros volt ugyan, de ugyanúgy az élet zavarosában próbált boldogulni, mint a saját apja. Ez a sorsközösség szoros, igaz barátsággá nőtte ki magát. Talán az egyetlenné egész életében. Amikor felnőtt, szabályosan megtagadta az apját; és a mai napig nem tudta megérteni, az anyja miért nem tette ugyanezt. Meg tudta ölelni, meg tudta csókolni azok után, amit velük csinált, és visszafogadta az életükbe, mintha mi sem történt volna. Ezért hagyta el még az országot is, bár az anyja úgy tudta, a lehetőség hozta ebbe a távoli városba... Talán úgy is volt, de már rég hazatérhetett volna, mégsem gondolt rá soha. Angliában egy olyan csontváz várt rá a szekrény mélyén, aminek a feldolgozásához még nem érezte magát elég erősnek. Talán sosem lesz az. 

Dakota zavartan toporgott mögötte. Érezte és értette, hogy egy olyan pontra tapintott akaratlanul is, amiről Jeff nem szívesen beszélne, úgyhogy inkább felemelte a kosarát és követve a férfit, valami egészen másról kérdezte:

-Ki vágta le a hajad?

–Paolo. – jött a rövid válasz, de a lány azt hitte, rosszul hallotta.

-Paola? Az ki?

-Nem, Paolo...- intett fejével Jeff a főkertész felé, aki a munkájukat irányította. -Férfias együttérzésében bízva megkértem, és egész jól megcsinálta. Már utáltam nézni magam a tükörben, borotválkozás közben.

-Nem igazság, hogy nektek férfiaknak borotvátok is van. Lassan nekem is szükségem lesz majd rá. Kölcsönadod a tiedet? – próbálta meg elviccelni a kérdést Dakota. Ahogy kimondta, zavartan gondolta végig, egy fél órája mást sem tesz, csak szóval tartja a férfit. Mintha kacérkodna vele...

-Minek neked borotva? – ráncolta a homlokát Jeff, miközben gépiesen ütögette le a répákról a homokos földet.

-Szerinted? – forgatta a szemét Dakota. Fel nem foghatta, hogy keveredtek ilyen zavarba ejtő beszélgetésbe, de igazából élvezte. Olyan volt, mint valami közeli haver, vagy egy báty... már régen érzett ilyet, talán gyerekként, és tetszett neki. –Nem az ereimet akarom felvágni vele. Egyelőre. – húzta el a száját. Ez az egész terápia... nem más, mint menekvés a valóság elől, de egyszer úgyis vissza kell térjen a való világba, és fogalma sem volt, akkor mi lesz. Talán csak elvesztegetett hetek ezek itt egy mesterséges békés kis szigeten, mint egy iskolai tábor; aminek ha vége lesz, csak még rosszabb lesz folytatni a régi életét, tudva, hogy lehetne másként is, de magányosan mégis esélytelenül a változtatásra.

Jeff valósággal fejenállva nézett fel rá és a szája vigyorra húzódott.

-Azt mondod, mire innen kikerülsz, a borotvám nélkül a hetvenes évek stílusában nyomnád? Egy kis bozont itt, egy kis bozont ott. Akkoriban állítólag kifejezetten izgató volt.

-Ne gusztustalankodj! – torkollta le a lány, de a szája széle felfelé görbült és szinte sajnálta, hogy Paolo hangja szállt végig a kert felett, ahogy ebédelni hívja a csapatot. Jeff kivette a kezéből a kosarat és letette oda, ahol majd folytatnia kell a munkát, leszúrta mellé a szerszámát, amivel a talajt lazította, aztán a kezét nyújtotta Dakotának, hogy átsegítse a feltúrt talajon. Udvariasan, segítőkészen, egy rég letűnt kor eleganciájával, ugyanakkor félmeztelenül. Muris volt. Mintha az elmúlt órákban nem együtt botladoztak volna a porban talpig hófehérben. A sétányon aztán Dakota gyorsan elengedte, mintha már nem lenne szüksége a férfi meleg kezének energiájára.

-Szerinted miért kell nekünk ipari mennyiségű mosószert felemésztő fehér ruhában járnunk? – kérdezte a lány, ahogy nagy nehezen ellenállt a kísértésnek, hogy megtörölje a kezét a nadrágján.

-Nem tudom, talán a szanatórium valamiféle referenciahely a gyártónak – vont vállat a férfi és menetközben magára húzta a pólóját, nem törődve vele, hogy koszos kezének nyoma ott marad a fehér anyagon, vagy hogy az izzadtságát szivacsként itatja fel a puha pamut. –Én élvezem... olyan érzés, mintha még gyerek lennék, aki direkt ejt pacákat a ruháján... kis gonoszkodás a fegyelemmel, az elvárásokkal szemben.

-Ezzel egy pszichomókus már tudna kezdeni valamit. – kuncogott a lány. ...–Te nem tartod furcsának, hogy nem orvosokkal beszélgetünk, hanem volt betegekkel?

-Először annak tűnt, de ha jobban belegondolok, Zach-nak igaza volt.

-Ki az a Zach?

-A mentorom. Ő mondta, hogy néha a saját tapasztalat útmutatóbb lehet, mint a szakirodalom. Ha valaki a személyes példáján keresztül akar erőt önteni beléd és nem azért, mert ez a szakmája. Talán jobban is hiszek neki, mert pontosan tudja, hogy min megyek keresztül, míg egy doktor Freud csak belém dumálná a saját görcseit. 

-Szerinted a többiek miért vannak itt? – kérdezősködött tovább Dakota, valósággal megfeledkezve róla, hogy reggel még keményen elhatározta, hogy távol tartja magát Jefftől és mindenki mástól. Nem barátokat szerezni jött ide, hanem itt hagyni egy barátnak hitt ellenséget, de a magányos elvonulás már néhány nap alatt is kezdett az agyára menni. Ha legalább egy könyve lenne... szinte mindegy is, miről... akár az alkoholizmusról is olvasott volna, hogy gyorsabban teljenek az órák és ne nyúljon mindig a pohár után, amiben most ráadásul csak remek ph-értékű lúgos ásványvíz volt.

Jeff körülnézett, aztán a körmeit kezdte vizsgálni, amelyek a kézmosás ellenére még a földtől feketélltek. Ha így folytatja, Lilian szerezhet egy jó manikűröst, különben olyan lesz a keze, mint egy utcagyereknek. Egy túlkoros utcagyereknek – húzta grimaszra a száját.

-Ha kÍváncsi vagy, miért nem jössz el a csoportos beszélgetésre? Ma délután lesz az első ülés. Zach azt mondja, jófejek a többiek, nem kell tartani tőlük.

-Csoportos terápia? Hát, nem tudom... ha ennek híre megy odakint ... hátha valamelyik eladja az itt hallottakat egy szennylapnak, nem hiányzik még az is... – vonta meg Dakota tanácstalanul a vállát. Még mindig nem jutott döntésre ebben az ügyben, pedig ma délután valóban megkezdődnek a beszélgetések. 

-Itt senki nem büszke rá, hogy itt van, ugyanakkor mégis mindenki az, mert ez azt is jelenti, hogy le akarnak számolni valamivel, ami pillanatnyilag még erősebb náluk. Van, aki már nem először van itt. A kinti világ túlságosan csábító lesz majd, de Zach szerint itt mindig menedékre lelhetünk, ha túl erős lesz a kísértés. És talán igaza van abban is, hogy nem szabad azzal foglalkozni, hogy azok odakint mit szólnak ahhoz, hogy mi itt vagyunk. ...Itt vagyunk, mert nem akartuk a függőségünket. Ez határoz meg minket, nem az a néhány pohár ital, ami korábban lecsúszott. Lehet, hogy erősebbek vagyunk, mint akik ítélkeznek felettünk. Ez kell, hogy adjon egy belső tartást, nem? – válaszolta meg Jeff a kérdését és a lány hinni kezdett benne, hogy talán tényleg meg tudna nyílni a többiek előtt, hiszen ők megértik, hogy van az a helyzet, amikor az ember egyetlen barátja átlátszó üvegben lötyög.

-Könnyebb lenne, ha előtte legalább beszélgettünk volna. Ez így olyan lesz, mint az első randin rögtön ágyba bújni. – grimaszolt a lány, mire Jeff érdeklődve mérte végig.

-Benne vagy az egyéjszakásokban? Nem gondoltam volna. Ismeretlenül az jön le rólad, hogy roppant tartózkodó vagy.

-Jah, nyilván azért vagyok itt, mi? – forgatta a szemét a lány, mire Jeff csücsörített.

-Hát, a piálás ugyanúgy lehet egy magányos ember sportja, mint egy társaságié. Vagy te valami szexfüggést próbálsz itt levetkőzni? – kérdezte végül, miközben az emlékezetében kutatott, hallott-e valami eféle pletykát, de igazából soha nem foglalkozott a kollégái zűrös ügyeivel.

-Hülye! – közölte röviden a lány, mire Jeff elkönyvelte, hogy az előbbi kérdésével tévúton járt. Helyes! Amúgy se nézte ki Dakotából a fehérmájúságot. –De most komolyan... – folytatta a lány – kivel lehet itt dumálni? Itt mindenki rögtön elbújik a cellájába, ha befejeztük a munkát vagy végeztünk az evéssel. Én meg lassan becsavarodok a saját gondolataimtól... és még igazán el se kezdődött a terápia.

-Mondd el nekem! – vont vállat Jeff és először elnézett Dakota mellett, mint akinek nem is igazán fontos, mit fog válaszolni, végül mégis csak a tekintetét kereste.

-Már megbocsáss, de minek? – biggyesztette le a száját a lány.

-Állítólag jó hallgatóság vagyok. – tárta szét a karját a férfi, és ezzel a laza mozdulattal majdnem kiverte az alkalmazott kezéből a tálcát, amin az ebédjüket hozta éppen. Már megint egy nagy rakás zöldség volt, de a tetején egy ínycsiklandozó grillezett halszelettel. Na, alakul ez! – gondolta elégedetten a férfi, és a lány válaszára várva máris a kezébe fogta az evőeszközt.

Dakota tovább dacoskodott. –Nem ismerlek annyira, hogy ezeket a gondolatokat megosszam veled.

-Akkor ismerj meg! Én szívesen válaszolok, ha érdekel, hogy ki vagyok. – lapátolt be egy nagy adagot laza nemtörődömséggel a szájába Jeff. Csak a szeme villanása árulkodott róla, hogy messze nem ilyen mindegy neki a lány válasza.

-Már ismerlek. – húzta el a száját Dakota.

-A moziból meg az újságokból, de az nem én vagyok. Te vállalnád azt a nőt, akit legutóbb játszottál? Vagy azt, amilyennek az OK-ban beállítanak? Szerintem nem, és arra én se biztos, hogy kíváncsi lennék.

-Miért? Kíváncsi vagy rám? – kérdezett vissza félrehajtott fejjel a lány, mire Jeff nagyot sóhajtott.

-Egyél!

*

Jessica Langley kíváncsian állt meg Dakota Hays szobája előtt. A nyitott ajtón át látta, hogy a lány az ablak elé rakott széken ülve bambul kifelé. Az órájára nézett. A beszélgetés, amit ma Zacharias vezetett, húsz perc múlva kezdődik. A lány nem úgy nézett ki, mint aki arra készül, hogy részt vegyen rajta, de ez a csendes elmélyedés arról árulkodott, hogy talán egy kis támogatással rá tudná venni.

-Elfáradt? – kopogott be és Dakota ijedten rezzent össze.

-Hát, nem vagyok hozzászokva a korán keléshez sem, a fizikai munkához sem, az egésznapos levegőzéshez sem... igen, azt hiszem, elfáradtam. De gondolom, hozzá fogok szokni.

-Nem megy a beszélgetésre? – kérdezte óvatosan az asszony.

-Nem tudom... igazából szívesen megpróbálnám, de ha ennek híre megy odakint... túl sok bántást kaptam már, nem akarom túl magasra dobni a hiénáknak a labdát.

-Nem hiszem, hogy a többiek kiadnák a titkait. Többnyire kollégák... még ha nem is színészek, de modellek, felső vezetők... nekik se mindegy, mit írnak róluk az újságok. ...De talán még színészkollégája is van itt...

-Palmer? Nem is tudom... egy nőnek vannak olyan dolgai, amit egy férfi előtt kibeszélni ... – hagyta félbe Dakota a mondatot. A szexuális kiszolgáltatottságáról mégis hogy beszélhetne pont Palmer előtt?

-Sosem voltak fiú barátai? – kérdezte az asszony.

-Nem. – mosolyodott el Dakota. Fiúk, mint barátok? Micsoda képtelek gondolat!

-Akkor tekintsen így Palmerre! – biccentett a nő és Dakotának átfutott a fején a kertben megélt érzés... a férfi mintha a barátja vagy a bátyja lenne...

-Még ha én a barátja is szeretnék lenni, ő egyáltalán nem biztos, hogy így viszonyul hozzám. – ellenkezett gyengén, mire Jessica felkacagott.

-Aranyom, ha az a fiú nem akar a barátja lenni, akkor nem is biztos, hogy az alkohol a legnagyobb problémája.