Zöldzug - 9. rész

Jeff úgy nézett Zachariasra, mintha azt közölte volna vele, hogy ufók szálltak le a kertben, a labirintus közepén és neki kell a segítségükre sietnie. Ilyen gyorsan eltelt volna tíz hét? Igazság szerint jól érezte magát. Majdnem az elejétől fogva. Az első napok idegenkedését valami belső nyugodtság váltotta fel, amikor rájött, hogy itt senki nem fog ítélkezni felette. Szemrebbenés nélkül mesélt a magánéletéről, a szakmai hullámvölgyről, az ejtettség érzéséről, a bizonytalanságáról, hogy egyáltalán jó úton jár-e az életben. Egyetlen szót sem ejtett a jövővel kapcsolatos vágyairól, mint akinek szinte mindegy is, mi várja odakint. És a szíve mélyén azzal is tisztában volt, hogy Dakotából merítette az erőt. A barátságából, a megértéséből, a huncut csipkelődéseiből, és igen, abból a csókból, ami lassan egy hónappal ezelőtt megesett és amit azóta sem követett másik. Óvatosan kerülték még a lehetőségét is, hogy hasonló helyzetbe kerüljenek, és megőrizhessék azt a barátságot, aminek a szálait napról napra erősebbre fűzték. Most azonban Zach csendes, figyelmeztető mondatait hallgatva, rádöbbent, hogy semmi kedve nincs kimerészkedni a kinti világba. Idebent rendszerességhez szokott, evett, ha itt volt az ideje, dolgozott, ha annak jött el az ideje és mindeközben nem volt egyedül, mindig volt valaki, akivel néhány szót válthatott. Legtöbbször Dakota. Hogy a fenébe fogja ezt odakint megvalósítani magának? ...Félve kérdezett rá, hogy ki mindenki hagyja el vele együtt Zöldzugot, és jól számított, Dakota neve nem volt közöttük. Zach nem indokolta a vezetőség döntését, csak a száraz tényt közölte vele, rettentő nehéz terhet rakva ezzel Jeff vállára, aki ezek után már örülni sem tudott a saját szabadulásának. Hogy mondja meg a lánynak, hogy két nap múlva itt hagyja, amikor becsukódik mögötte a kapu? Hogy ígérje meg neki, hogy várni fog rá odakint? Hogy egészen biztosan hamarosan követi majd ő is, és majd együtt veszik fel a kesztyűt, amit a kinti világ dob eléjük. Hiszen még abban sem volt biztos, hogy ő maga meg tud majd állni a kinti, állandó kísértésekkel teli világban a maga lábán. 

Zach éppen arról érdeklődött, hogy akar-e értesíteni valakit, hogy visszatér a porondra, de Jeff megrázta a fejét. Kit értesíthetne? Liliant? Hát, vele mindenképpen beszélnie kell, de nem akarta, hogy a nő már az első napon maga alá teperje a határidőnaplójával. Nem volt még felkészülve rá, hogy kellő acélozottsággal várja a lassan, de biztosan érkező pofonokat.

Megrázta a fejét és közölte, hogy csak egy taxira lesz szüksége, aztán felállt és elköszönt a mentorától. Zach mindig ott volt, ha beszélni akart volna valakivel, és nem a férfi tehetett róla, hogy ritkán gondolta úgy, hogy másvalakivel akarna beszélni, mint Dakota. Az eltelt hetek alatt a lány volt számára az alfa és az omega, minden gondolata tőle indult, nála ért célba. Hogy a fenébe hagyhatná cserben? Mert Dakota egészen nyilvánvalóan cserbenhagyásként éli majd meg a távozását, ebben biztos volt.

*

-Jó neked! – sóhajtotta meglepő nyugodtsággal a lány, amikor az ebédnél ülve óvatosan elővezette neki a dolgot. –Jól tetted, hogy a tízhetes kurzust választottad. Maddaléna nyilván biztosra akart menni, amikor engem a tizenöt hetesre jelentett be. Nem tudhatta, hogy hamarabb is le tudok állni. Mondjuk, nem is volt olyan nehéz, hiszen itt ha akartam volna, se tudok elcsábulni, nem igaz? – nézett Jeffre, aki aggodalmasan nézett rá.

-Hát, az igazi próbatétel majd odakint következik. – mondta grimaszolva a férfi. Nem is annyira a hétköznapok jelentették a problémát, a háza magányos falai között régebben is ritkán ivott. Sokkal nagyobb kísértést jelentett a rengeteg party, ahová egyszerűen munkaköri kötelessége volt elmenni, pofavizitet tartva, hogy lássák és emlékezzenek rá. Ezeken a helyeken pedig az alkohol volt a kisebbik rossz, amibe belefuthatott.

-Nem is tudom, hogyan folytassam majd odakint ... – merengett el a lány. –Talán hagynom kéne az egész színészetet a fenébe és kitalálni valami mást. Azt mondják, ami nem megy, azt nem kell erőltetni, és ez az utóbbi időben nagyon nem ment. Azt hittem, ha gyerekszínészként népszerű vagyok, az egyenes út lesz a felnőtt életem sikereihez is, de ez egyáltalán nem így történt. Azt hiszem, mindenki azzal a copfos tinivel azonosít még ma is, aki annak idején voltam, és nem tudják elfogadni, hogy felnőttem.

-Hát, a legutóbbi filmjeidben már nem a copfjaidra figyeltek – süllyedt akaratlanul is a férfi tekintete a póló alatt kerekedő halmokra.

-Hát, akkor nyilván műfajt kellene váltanom. A felnőtt filmekben talán még terem babér a számomra – grimaszolt Dakota és Jeffnek már a gondolatra is az egekbe szökött a vérnyomása.

-Ne beszélj hülyeséget! A pornó nem a te világod!

-Az is csak egy munka. – vont vállat a lány. Jeff elhűlten hallgatta.

-Figyelj! Most csak a keserűség beszél belőled, és ennek én vagyok az oka, mert felhoztam ezt a hülye témát. De hidd el nekem, sokkal lélekölőbb az a munka, mintsem egyáltalán egy gondolatot is pazarolj rá.

-Honnan tudod? Te már próbálkoztál? – villant apró humorvillám a lány tekintetének mélyén, mire Jeff elpirult.

-Nem, nem próbálkoztam. Ahhoz a műfajhoz olyan fokú önbizalom kell a testedet illetően, ami belőlem mindig is hiányzott.

-Jeff Palmer és az önbizalomhiány? – kuncogott a lány és a férfi arra gondolt, ezt a kedves, vidám hangot szívesen hallgatná akármeddig. Ez volt az igazi Dakota Hays, nem az a keserű nő, aki még most is bírt lenni, ha a gondolatai maguk alá teperték. 

-Lehet, hogy festened kéne... – ötletelt, mire a lány elhúzta a száját.

-A festés nálam nem önkifejezési forma, csak relaxálás. Amióta az eszemet tudom, színész akartam lenni, és amíg még gyerek voltam, elhitették velem, hogy az is vagyok. Felnőttként mintha már nem tartanának annak.

-Miért nem próbálkozol színházban?

-Mert a színházak is tele vannak pályakezdő fiatalokkal, akik ott remélik megtalálni a Nagy Kiugrási Lehetőséget. Beledöngölnének a színpadi deszkába, hogy kitörhessenek a középszerűségből. Én meg hagynám, mert nem vagyok az a harcos alkat.

-Hát, én a helyedben azért elgondolkodnék rajta. Én is azt teszem, amióta idebent vagyok. Hagyni kéne már a fenébe a kísérletezéseket és valami olyanba vágni, amiben valaha jó voltam.

-Te már játszottál színpadon?

-Még odahaza, Angliában. Úgy kezdtem a pályát, csak aztán jött Életem Nagy Lehetősége, és hagytam, hogy az egész addigi munkámat elfelejtsék. Talán fel kéne frissítenem az emlékezetüket. És mivel szeretik elcsábítani a színpadról a színészeket a filmhez, egyszer talán újra belebotlanék abba a bizonyos Nagy Lehetőségbe.

-Cseles. Hogy én miért nem gondoltam erre? – gúnyolódott Dakota, de a szíve mélyén elbizonytalanodott. Lehet, hogy tényleg ez lenne a megoldás? Ő még sosem állt színpadon, fogalma sincs, milyen energiákat szabadítana fel benne... neki talán pont ez a kísérletezés hiányzik az életéből. 

-Ha gondolod, körülnézek és küldök neked pár darabot, címeket, neveket... kiknél érdemes próbálkozni. Persze, nyilván meghallgatásra hívnak be, de abban jó vagy... – kacsintott rá a férfi, emlékeztetve a korábbi dicstelen próbálkozásaira, amikor még a testét is hajlandó volt bedobni a partiba a szent cél érdekében. Na, azt már nem! Soha többé!

-Ez utálatos megjegyzés volt tőled, vedd tudomásul! – öltötte a nyelvét a férfira. –Tulajdonképpen örülök is, hogy végre lelépsz és nem mondasz majd ilyeneket itt nekem. Tipikus férfiduma volt, öntelt és gusztustalan. Jeff Palmer, elmehetsz te a fenébe! – morogta morcosan, de azért hagyta, hogy a férfi a tenyerébe szorítsa a kezét és így is maradtak az ebéd végéig.

*

-Hát, akkor szia! Majdcsak összefutunk odakint. Ez a város olyan kicsi tud néha lenni, az ember egészen meglepődik rajta. – hadarta Dakota, de közben nem nézett Jeff szemébe, aki már a taxira várt az előcsarnokban. A férfi az őket körbevevő fehérséget pásztázta a szemével, amelyben sötét farmerje most maga volt a Szín. Furcsa, utópisztikus világban éltek az eltelt hetekben, és őszintén szólva tartott tőle, hogy milyen lesz az átállás a kinti hétköznapokba. A színeket mindenesetre már nagyon várta. A tarka ruhákat a tengerparton, a kocsik csillogó karosszériáit, az éjszaka szikrázó neonfényeit, bármit, ami nem fehér.

-Hagytam neked valamit a szobádban. – mondta halkan, ahogy a hatalmas üvegajtón túl feltűnt egy rikító sárga színű taxi, aminek már a láttára hevesen zakatolni kezdett a szíve. Már csak pillanataik vannak hátra, muszáj lesz elbúcsúznia! –Dakota! Vigyázz magadra! Olyan hamar elszaladtak ezek a hetek, majd meglátod, Te is hamarosan itt vársz majd a Te taxidra. Mennem kell! ...Megcsókolhatlak búcsúzóul?

-Mióta kell erre engedélyt kérned? – mosolygott rá a lány és Jeff meglátta a szemeiben gyülekező könnyeket. Ó, ez nehezebb lesz mindkettőjük számára, mint gondolta volna! Két keze közé fogta a szív alakú arcot és végül nem a lány szájára, hanem a lehunyt szemekre nyomott egy-egy csókot, ahol a selymes pillák alól két kis könnycsepp szivárgott elő és indult lefelé a gravitáció hívását követve.

-Szia! – suttogta, aztán kibontakozott a lány gyenge öleléséből és kilépett a kapun. Beült a taxiba, keményen elhatározva, hogy nem néz vissza... de még a bejárat elől el sem indultak, amikor megfordult az ülésen. Dakota már nem volt az előtérben.

A lány a lépcsőkön rohant éppen felfelé, szabad utat engedve a sírásnak, amely már percek óta fojtogatta. Két napja más sem tett, mint visszanyelte a sírást, valahányszor eszébe jutott, hogy Jeff elmegy, és ő itt marad egyedül. Ez olyan volt, mint egy fájdalmas szakítás. „Valamit hagytam  neked a szobádban.” – hallotta a férfi hangját és a kíváncsiság volt most az egyetlen, ami a hisztériától visszatartotta. Az ajtón beesve szeme a sivár fehérséget pásztázta, és először észre sem vette a fehér papírlapot, ami a párnáján hevert.

„Már most hiányzol! Azt hiszem, soha életemben nem volt ilyen jó barátom, mint Te. Ha végre Téged is elengednek, itt a címem..., az ajtóm bármikor nyitva áll Előtted. Várlak! Jeff”

Dakota kicsit csalódottan ejtette vissza a papírlapot, amely úgy hullott alá, mint egy ejtőernyős, aki a szél játékos kedvének engedelmeskedve piruettezik a levegőben. Mit várt? Nagy szavakat érzelmekről? Vallomást? Hiszen a férfi csak azt vetette papírra, ami valóban kialakult köztük. Barátok lettek. Hogy ő néha ezt a barátot a takarója alatt képzelte el? Ez csak nyilván a saját szánalmas kötődni akarása volt. ... Újra felvette a papírt, elolvasta újra és újra, mint aki az emlékezetébe akarja vésni a pontos címet, aztán gondosan összehajtogatta és a párnája alá tette. Itt az ideje, hogy felkészüljön egy olyan életre, amiben Jeff Palmer nincs jelen.