Egyszer volt, hol nem volt ... - 2. rész

Moirának az elkövetkező napokban lélegzetvételnyi ideje nem akadt, hogy Abbott-on törje a fejét. A Jersey-tehenek félelmetesek voltak. Gyönyörűek, hatalmasok és agresszívek. Mint nő, Moira meg is tudta érteni őket. Hatalmas hasuk dagadt a borjútól, amely odabent ficánkolt napról napra kisebb térben szorongva, a párjuk meg már más teheneknek tette a szépet. Itt maradtak a bajukkal, maguknak, és akkor jön ez a kétlábú nőstény és még ő is megnehezíti az életüket a fogdosásával, nyúlkálásával. Nem ment ki a fejéből Abe figyelmeztetése, hogy soha ne fordítson nekik hátat, és mielőtt feléjük nyúlna, mindig figyelmeztesse őket a jelenlétére. De még így is hevesen zakatolt a szíve, ha dolga volt velük. Ha az öreg Donner nem állt volna mellette napról napra, az állatai talán nem is hagyták volna, hogy megvizsgálja őket. De a nap végén a hatalmas selymes pillák beletörődően pislogtak utána, várva, hogy másnap is ott legyen és segítsen rajtuk.

Összebarátkozott Rosával, Donner menyével, aki özvegyen maradt, amikor az anyósa és a férje balesetben életüket vesztették. Itt maradt a farmon az apósával és átvette a háztartás vezetését. Egy idősek voltak Moirával, így aztán hamar megtalálták a hangot, amikor Mo, a golden retriever szuka kölykeit oltotta. Ezeknek a kölyköknek is Sam, a gazda fekete labradorja volt az apjuk, így aztán érdekes kis alom hentergett a békés anyakutya körül. Sam ivartalanítására végül mégsem Moira kezei között került sor, mert felbukkant Brandon Eatswood, a szomszéd megye állatorvosa és megkímélte a beavatkozástól. Moira figyelmét nem kerülte el, hogy Eastwood doktor nem annyira munkamániából bukkant fel a farmon, sokkal inkább Rosa Donner miatt, aki pirulva sütötte le a szemét, ahogy a jóképű orvos rájuk dudált az udvaron. Moira számára is meglepetés volt a férfi, hiszen egy joviális, idős orvosra számított, aki azonban kiszállt a szinte tetejéig sáros terepjáróból, sokkal inkább egy görög istenre emlékeztette. Ha egészen őszinte akart lenni, még Abbottnál is jóképűbb volt, nem mintha ez egy pillanatig is megingathatta volna a szívét, amely még mindig azért a csaló szélhámosért dobogott. 

A férfi udvarias érdeklődéssel beszélgetett vele, de fél szeme Rosát követte, aki kimentette magát és besietett a házba, hogy kávét készítsen.  Orvosi kérdésekről esett szó, a közelgő ellésről, és hogy csak hívja bármikor, számíthat a segítségére. Végül Brandon sóhajtva csóválta meg a fejét, ahogy Abbottra terelte a szót.

-Nem lesz könnyű dolga, mert Abbott elkényeztette a környékbeli gazdákat. Akár még éjszaka is ugrott, ha hívták, bár sokszor kiderült, hogy csak egy szerelmes kandúr nem tudott aludni, a gazdája meg azt képzelte, valami nagy baj történt. Talán nem is baj, hogy most nincs kit ugráltatniuk, mert remélem, maga nem hagyja magát. Eszébe ne jusson éjszaka nekiindulni ennek a vidéknek, mert még azt is megtréfálhatja, aki jól ismeri a járást a vízmosások között. … Ne haragudjon, ha megkérdezem, de milyen gyakorlata van tanyasi állatokkal?

-Őszintén? – sóhajtott Moira. –Semmilyen. Eddig egy belvárosi klinikán lakásban tartott kutyák és macskák körmeit nyírbáltam, bűzmirigyeket nyomtam ki, gyógyszereket írtam fel, ha túletették a kedvencet… ilyenek. …De elméletből mindig jó voltam. – tette hozzá egy fanyar grimasszal, mire a férfi jóízűen felnevetett.

-Ezt máris értékelem magában, hogy meg sem próbálta nekem eladni a gyakorlott körorvost. Én hiszek benne, hogy úgyis csak a gyakorlatban lehet ráérezni ennek a munkának a lényegére, úgyhogy az ajánlatom fenntartom. Bármikor hívhat, még éjjel is, ha gondja van. Közösen meg fogjuk oldani. És ha olyan jó volt az elméletben, akkor a gyakorlat sem foghat ki magán. Végül is, diplomát adtak a kezébe. 

Rosa lépett ki a házból, egy tálcán egyensúlyozva a kávékat, de megtorpant, ahogy a hahotázó férfit meghallotta. Moira azonnal megérezte a másik nő elbizonytalanodását. Talán attól tart, hogy én itt lecsapom a kezéről a reménybeli udvarlót – futott át a fején, és Rosa elé sietett.

-A legjobbkor. Bevallottam a barátunknak, hogy messze nem vagyok olyan gyakorlott, mint amilyennek szeretném, ha hinnének, de rendes kolléga, mert a segítségét ajánlotta fel, a felháborodás helyett. Rosa, remek barátja van!

-Nem a barátom, csak … - súgta vérvörösen a csinos nő, aztán inkább elharapta a mondatot. Csak szeretném, ha az lenne – ez lett volna a mondat befejezése, de ilyen fokú kitárulkozásra még nem tartotta elég közeli barátnak a fiatal állatorvosnőt.

-Egész idő alatt azt leste, mikor jön már vissza – kacsintott rá Moira,mire Rosa színe – ha ez lehetséges volt egyáltalán – még egy árnyalattal elmélyült. Aztán kihúzta magát és az őket figyelő orvos felé indult a kávékkal.

*

-Hát, hallod, te aztán nem végeztél fél munkát! – tette vissza az ágy végére a lázlapot Brandon és leült a barátja mellé. Ismeretségük első percében összebarátkoztak.  Abbott az érkezésével valósággal felszabadította őt, mert a környék asszonyainak figyelme onnantól megoszlott kettejük között, és ez jó kiindulási pontnak ígérkezett a barátságukhoz. Persze az évek alatt végül más okai is lettek ennek a barátságnak, de Brandon még ma is szívesen anekdotázott a régi időkről.

-Simmons volt, nem én. Ha nem lövi ki alólam Borgót, akkor semmi bajom nem lenne. – morgott keserűen Abbott, ahogy a gyönyörű állat értelmetlen pusztulása újra eszébe jutott. Jobban sajnálta, hogy menthetetlen volt, mint a saját sérüléseit.

-Azt mondják a faluban, féltékeny volt rád. Meg akart leckéztetni – vigyorgott Brandon, mire már Abbott sem tudta visszafojtani a nevetést.

-Jézusom! Csak ezt ne! Fogalmam sincs miért, de kifejezetten fáj, ha röhögök. – nyögött az öreg Abigailre gondolva, az öreg Joshua Simmons még öregebb feleségére. Ha Simmons hetven felett járt már, akkor Abigail túl lehetett a nyolcvanon is, Abbot nem tudta pontosan, de Norma valami ilyesmiről pletykált annak idején. ...Hogy ő és Abigail… ez is csak az öreg megbomlott agyában állhatott össze.

-Viszont találkoztam a helyetteseddel. Hát, hallod… csinos kis nő! És még esze is van. Ha neked is lenne, akkor becserkésznéd, amíg még előadhatod neki, hogy rászorulsz a segítségére. Inkább neki tedd a szépet, mint az öreg Abigailnek! Bár, most hogy Susan is itt sürgölődik körülötted… nem lesz egyszerű a dolgod. 

Brandon nem kedvelte Susant, aki már nála is próbálkozott, és elég hamar egyértelművé tette, hogy elsődleges célkitűzése a Doktorné megszólítás. A jótékonysági est óta óvta Abbott-ot, hogy vigyázzon a lánnyal. Megszelidíthetetlen agglegény lelkére egyetlen nő sem vethetett béklyót… amíg Rosa Donner meg nem özvegyült. Régebben is jól esett a szemét legeltetni rajta, de a férjes asszonyok tabunak számítottak nála, így egészen a temetést követő néhány hónapig még elkalandozó fantáziáját is visszafogta. Aztán fél évvel a szertartás után beállított a Donner tanyára, nagy cselesen Abbott-ot használva mankóként. De amíg Abbott az istállóban dolgozott, ő maga egy lépést sem tágított a csinos asszony mellől. Rosa Donner azonban egyáltalán nem úgy viselkedett, mint akit elvarázsolt ez az egyértelmű érdeklődés.

-Szóval találkoztál Moirával? – kérdezte Abbott összevont szemöldökkel, megzavarva a másik férfi borongós gondolatait, és inkább meg sem próbálta elképzelni, vajon a lány hogy reagált erre az amorózóra.

-Ja, igen... csuda csinos kis nő, bár nem hiszem , hogy nagy gyakorlata lenne, de majd rajta tartom a szemem.

-A szemedet, mást semmit! – dörmögött az ágy mélyéből Abbott, de a barátjának nem kerülte el a figyelmét a pikírt megjegyzés. 

-Már találkoztatok? – kérdezte óvatosan, nem tudva, hogy milyen aknamezőre lép, ha a lánnyal kapcsolatos kérdéseket tesz fel.

-Igen, bent volt Normával. – nézett félre Abbott. Brandon elvigyorodott. A barátja terelt, ezt a vak is észrevette volna, és ez azonnal felkeltette az érdeklődését.

-Úgy értettem az előbb, hogy korábban már találkoztatok? – ismételte meg a kérdést, megnyomva a „korábban-t”, és a hangsúlyból érezhető volt, hogy nem fog leszállni a témáról, amíg őszinte választ nem kap, úgyhogy Abbott egy bosszús nyögéssel felelt:

-Ja, így is lehet mondani.

-Hol, mikor... mennyire közelről ismered? – hadarta a kérdéseit Brandon, mire Abbott a szemét forgatva kicsit feljebb tornázta magát az ágyban.

-Olyan vagy,mint egy tinilány. Hogy a fenébe lehet ennyi kérdést feltenni egy szuszra? Amúgy meg a menyasszonyom, úgyhogy lehet a témát hanyagolni.

-Hogy micsoda? – bődült el a másik férfi olyan hangosan, hogy az ügyeletes nővér ijedten rájuk nyitotta az ajtót.

-Ne üvölts, ez itt egy kórház, itt betegek vannak! – fedte meg Abbott a barátját egyetlen rövid pillanatra élvezve a meglepetés sokkhatását, aztán rögtön aggodalomba váltott át, mert ha Brandon ezzel a témával lerohanja Moirát, neki esélye sem lesz a bocsánatkérésre. Márpedig Brandonnak ez a feminim vonása tagadhatatlanul megvolt, imádta vinni a pletykát, és megkeverni az általa poshadtnak tartott állóvizet.

-A menyasszonyod? – suttogott Brandon, bár ez egyes kultúrkörökben még mindig kimerítette volna a kiabálás fogalmát. –Menyasszonyod van és közben itt cicázol Susan Piorral? Abbott Hawkins, te nagyon rossz kisfiú vagy! – fenyegette meg mutató ujjával játékosan.

-Hat évesek voltunk, amikor eljegyeztük egymást. – adta meg a felvilágosítást Abbott, remélve, hogy ezzel a mondattal egyúttal éreztetheti is, hogy a dolog abszolút komolytalan. Hogy ő maga miért nem érzett így, azt most inkább végig se gondolta.

-Nem cicázom Susannal, csak ... időnként találkozgatunk. – vont vállat Abbott, már amennyire ezt a testhelyzete megengedte.

-Aha, találkozgattok. Hát, drága barátom, azért jó lesz, ha szem előtt tartod, hogy Susannál ezek a találkozgatások egyet jelentenek az oltár elé vonulással. Úgyhogy ha mégsem lennének ilyen terveid, akkor jobb, ha ezt minél előbb tisztázod vele. Ha már mindenáron találkozgatni akarsz valakivel, ott van a menyasszonyod... mielőtt megteszi ezt valaki más. – tette hozzá egy lélegzetvételnyi szünet után hatásvadászóan.

-Valaki ... más? – nézett rá átható tekintettel Abbott és a kézfeje megfeszült a takarón. Láthatóan célbaért nála a barátja célozgatása. Sosem gondolta volna, hogy a barátja szemet vessen élete szerelmére... de, hát nem ezt hitte annak idején Moira is? 

A kellemetlen emléktől szabadulni akart, de messze nem ment olyan könnyen, mint annak idején Amandától. A lány zavarba jőve barátnője váratlan megjelenésétől azonnal összekapkodta a ruháit és néhány perc múlva már el is tűnt a lakásából és hál istennek az életéből is. De sajnos ez sem volt elég ahhoz, hogy Moirát visszakapja. A bizalmatlansága máig fájó seb volt, mert majd húsz év barátságát és igen, egy bimbózó szerelmet intézett el néhány másodperc alatt. Abbott a mai napig nem tudta ezt feldolgozni, és bár az érzései úgy lobbantak lángra Moira látványára, mint a parázs alatt lapuló tűz ereje, mégis ez a tövis a szívében óvatossá tette. 

Brandon elgondolkodva figyelte a barátját, akit a néhány évnyi ismeretségük alatt sem sikerült ezek szerint kiismernie. Ez a Harrison doktornő valami olyan fullánk volt a srác bőre alatt, amit sem kivetni magából nem tudott, sem a beletörődés betokosodásával körbevenni. Abbott Hawkins még mindig szerette azt a lányt, ezt még a vak is láthatta, ahogy az arcán az érzelmek egész tárháza vonult át néhány pillanat alatt. Hát, ez most egy jó esélynek tűnt, hogy a dolgaikat lezárhassák – gondolta Brandon. Abe eléggé megsérült ahhoz, hogy a lány huzamosabb időt töltsön vele; és az a közömbös udvariasság, amivel Moira vele szemben viselkedett, reménykeltő volt, hogy talán még ő is a fiú emlékével a szívében mászik be esténként az ágyba és nem hajt új hódolóra. 

-Na, nekem mennem kell! – állt fel az ágy mellől. –Donner tehenei jó eséllyel egyetlen éjszakán akarnak majd elleni. Megígértem a barátnődnek, hogy ott leszek vele, mert volt hozzá mersze, hogy bevallja, ekkora állatokkal még nem dolgozott. Egyenes nő és ezt mindennél jobban becsülöm, tudod. Szóval, addig le akarom járni a saját betegeimet is, nehogy a legrosszabbkor akarjanak elhívni. Ha néhány napig nem jelentkezem, akkor beindult a nagyüzem. De vigyázok rá, ne aggódj! – paskolta meg a barátja vállát, aztán a belépő Susan felé biccentve kilépett az ajtón.

A nővér enyhe grimasszal csukta be mögötte az ajtót. Még élénken előtte volt a kép, amikor Brandon Eastwood végtelenül udvariasan ugyan, de egyértelműen a tudtára adta, hogy komolyabb kapcsolatra tőle ne is számítson. Ennek ellenére nem adta volna föl, hogy egyszer a férfi belássa, olyan asszony kell mellé, mint ő maga, de aztán egy napon megjelent Abbott Hawkins, és ettől Susan új reményekkel indult harcba az orvosfeleség státuszáért. Az utóbbi időben már egészen biztos volt benne, hogy most a megfelelő férfira vetette ki a hálóját. Ez a baleset egyszerre történt a legrosszabbkor és a legjobbkor, hiszen egyrészt bebizonyíthatja Abbottnak, hogy számíthat rá a bajban, másrészt lehangolva hallgatta az operációt végző doktor Morgan előrejelzéseit a férfi gyógyulásával kapcsolatban. Egy sánta, de jóképű férj oldalán élje le az életét? Akkor hát ennyi volt a báli táncoknak, a síeléseknek, a rendszeres futásoknak, amelyekre az utóbbi időben már Abbott-ot is rá tudta venni? Nos, a kárpótlásban remélhetőleg nem akadályozza majd semmi a férfit – futott át kaján mosoly az arcán, aztán túláradó gondoskodással elkezdte lemosni a reménybeli vőlegény felsőtestét.

*

Moira hátán patakokban folyt az izzadtság, ahogy a lábát megvetve szorította a kötelet, amit Eastwood doktor a borjú lábaira hurkolt. A farfekvéses boci nem sokat segített a világra jövetelében, így a munka jelentős része őrá hárult. Óvatosan, a tehén görcseit figyelve, húzta a borjút, magában számolva a másodperceket. Amikor halk cuppanással végre kint volt, villámgyorsan szedte le a bokáira kötött béklyót, hogy az anyaállat fáradt, de megkönnyebbült nyalogatással rábírja újszülött csemetéjét, hogy a lábaira álljon. Amikor a kicsi támolyogva, bizonytalanul de már ott botladozott előttük, észre sem vette, hogy könnyek folynak le az arcán. 

Donner nyugodt pillantással mérte fel a karámon kívülről a helyzetet. Az orvosok szinte összeszokottan dolgoztak, annak ellenére, hogy az első borjú, a kedvence, Rózsabimbó borja farfekvéssel igyekezett a napvilágra. Amikor a kicsi talpra állt, a férfi megnyugodva beballagott a házba, hogy meleg italokat hozzon a két orvosnak, akik közül a nő ugyanúgy jól tette a dolgát, mint férfi kollégája. Amikor megtudta, hogy Hawkins doktort baleset érte, az első gondolata az volt, mi lesz az ő szemefényével. A menye ugyan mondta, hogy majd Eastwood biztosan eljön, ha hívják, de ő nem kedvelte különösebben azt a szépfiút. Tudta, hogy próbálja csapni a szelet Rosának, és nem örült ennek. Amikor a fia meghalt, még nem is  ismerte különösebben a menyét. De mivel Rosa ideköltözött hozzá és átvette szegény megboldogult Elisabeth gondoskodó szerepét, hamar megkedvelte. Úgy tekintett rá, mintha a lánya lett volna és féltékenyen figyelt minden férfit, aki szemet vetett rá. Mind közül legkevésbé Eastwoodban bízott, aki híres volt róla, hogy a nők bomlanak utána. Rosa már megszenvedte a magáét, amikor fiatalasszonyként megözvegyült, és nem hagyta volna, hogy egy Casanova összetörje a szívét. De ez a Casanova ma este ügyesen tette a dolgát Rózsabimbóval és barátságosan, kollegiálisan viselkedett a másik doktornővel. Sőt, amikor megérkezett, még Rosával is is olyan tisztelettudóan viselkedett, mint akivel kapcsolatban minden eddigi híresztelés csupán kitaláció lehetett, semmi más. Úgy döntött ad neki egy esélyt, de résen lesz. A legkisebb jelre ő maga fogja elzavarni még a környékről is, és ebben nem fogja hátráltatni a most érzett hálája sem.

-Istenem, milyen helyes! – törölgette az arcát a kézfejével Moira, hogy eltüntesse a könnyek nyomát, amelyek egyrészt a megható jelenet, másrészt az erőfeszítés nyomán kigördültek a szeméből. Az izmai szinte görcsösen remegtek, most hogy az erőlködés már a múltté volt. Az imbolygó lábain egyensúlyozó tarka bocinál még talán sosem látott édesebb látványt. Rózsabimbó pedig valószínűtlenül hosszú szempilláival fáradtan pislogva nyalogatta újszülött kicsinyét. Akármeddig el tudta volna nézni őket, ahogy a néhány perces bébi már az életet jelentő tejhez próbál hozzáférkőzni.  Amikor Brandon ránézett, akaratlanul is elnevette magát.

-Menjen, mosakodjon meg, mert alaposan összekente magát! – mutatott az istálló végében lévő kis helyiség felé, ahol szükség esetén éjszakázni is lehetett, így aztán fel volt szerelve néhány alapvető dologgal. Moira alvajáróként indult a fény felé, menetközben néhány ideges pillantást vetve a szomszédos bokszokban fújtató tehenekre. Bármilyen magasztos is volt az előbbi jelenet, azért ma estére beérte volna ezzel az egyetlen élménnyel is. Brandon azonban felkészítette rá, hogy akár több ellés is megindulhat az éjjel, mivel a időjárásban jelentős változás állt be és ez hatással lehetett a hasas tehenekre is. A kis szobában meleg volt, puha sárgás fény és egy kályha, amelyen egy fazékban víz melegedett. Öntött egy keveset a lavórba, aztán a mellette álló kannából öntött bele hideget is, és csak akkor vetett egy pillantást a szemközti kis tükörbe. Uramisten! - nevette el magát. A borjút borító véres nyákból bőven jutott az arcára is, és ha nem tévedett, volt ott némi bélsár is. Abbott vajon mit szólna, ha most így látna? – jutott eszébe, miközben egy erős kefével a kezeit tisztogatta, aztán bevizezett egy törülközőt és azzal az arcát kezdte dörzsölni. Majd elviszi és kimossa - tette félre a nedvszívó jó kis anyagot, aztán újra a tükörbe nézett. Istenem, micsoda éjszaka! És még nincs is vége! A kezdeti félelmet már rég felváltotta az izgatottság és most az elégedettség. Mennyivel komolyabb munka volt ez, mint egy parkban baktériumot felnyalt kis kutyus hurutos beleinek kezelése. Szerette ő azt is, mert segíteni egy kis  állaton mindig jóleső érzés volt, de most először érezte, hogy igazi állatorvos. A lelkesedés olyan erővel öntötte el, hogy el is határozta, reggel első dolga lesz bemenni Abbotthoz és beszámolni neki az itt történtekről.

*

A férfi aludt. A mellette lévő szekrényen a műszer kitartó, halk pityegéssel árulkodott szívének egyenletes, erőteljes ritmusáról, mutatva a vérnyomását és a pulzusát. Karjába infúzió csöpögött és Moira biztos volt benne, egy adag nyugtató bírja ezen a szokatlan órán szundikálásra. Nagyot sóhajtott, ahogy a nyugtalanul megrebbenő kezet nézte. Tele volt a karja karcolásokkal, apróbb sérülésekkel, amelyeket nyilván a zuhanáskor szenvedett el. Milyen könnyen megnyomorodhatott volna! – sóhajtotta, ahogy Borgó fotójára gondolt. A hatalmas szénfekete telivér gyönyörű állat volt, és legalább fél tonna. Ő maga is tisztában volt a szabállyal, hogy a ló súlyának húsz százalékánál többel nem lehet terhelni a meglovagolt állatokat; és Abbott kidolgozott, izmos teste talán kilencven kilót is nyomhatott. Ha ehhez hozzáadja a nyereg és a felszerelés súlyát, Borgónak kivételes példánynak kellett lennie. Őszintén sajnálta, hogy a nagyszerű állat elpusztult, mint ahogy bármilyen értelmetlen veszteség felett könnyet hullajtott volna. 

Abbott megmozdult, a monitoron felgyorsult a szívverése, karjával hadonászó mozdulatot tett, és Moira önkéntelenül mozdult, hogy megnyugtatóan megsimogassa. A gyengéd mozdulatra a férfi ellazult. Moira dermedten várta, hogy felébred, de a lehunyt pillák meg sem rebbentek többé, a légzése ismét egyenletesre váltott. Biztosan a balesettel álmodott – gondolta a lány és csendben leereszkedett az ágy melletti székre. Amikor megérkezett, az ügyeletes nővér, az a Susan, akivel kapcsolatban Norma Diggernek csupa csípős megjegyzése volt, bizalmatlan tekintettel fürkészte. De nem állta az útját, ő pedig a valóságosnál jóval határozottabban tört előre a célja felé. Az éjszaka szinte minden tartalék energiáját kiszívta, aludnia kellett volna, de előbb valami mély, belső indíttatással Abbottal akarta megosztani a történtek miatti örömét és büszkeségét. 

Most itt volt mellette, kedvére legeltette a szemét az ismerős és valaha oly szeretett vonásokon, aztán egy mély sóhajjal megadta magát. Kit akar becsapni? Ha nem érezne már Abbott iránt semmit, akkor most az ágyában aludna, esetleg Brandon Eastwood izmos karjáról álmodva, aki vidáman ölelte magához, mielőtt kitette a kórház előtt. De nem... ő Abbott Hawkinst akarta látni, neki akarta elmesélni, hogy az éjjel Rózsabimbó borja után még három bársonyos bocit segített a világra. Jó, szerencsére már egyik sem volt olyan bonyolult, mint éppen az első, de azért akadt dolga éppen elég. Ezen az egy éjszakán többet tudott meg az állatorvoslásról, mint előtte négy éven keresztül. És élvezte minden pillanatát. Még azt is, amikor a szíve a torkában dobogott. ...Abbott-ot most itt, védtelen, kiszolgáltatott állapotában meglesni ugyanilyen szívdobogtató pillanat volt. 

Az elmúlt években számtalanszor játszott el a gondolattal, hogy mit tenne, ha összefutna vele. Na igen, gondolatban egyszerű volt választ adni a kérdésre, de amikor ideérkezve szembesült vele, hogy kit kell helyettesítsen, szinte sokkolta a felismerés. Legszívesebben megfutamodott volna. És ugyanolyan nagyon vágyott is a találkozásra. Tisztában volt vele, hogy a múltban nem beszélték ki a sérelmeiket. Ő legalábbis nem hallgatta meg Abbott-ot. És nem hallgatta meg Amandát sem, aki hamis álkönnyeivel próbálta elhitetni vele, hogy nem történt semmi. Igazság szerint majdnem elcsábult, és hagyta volna, hogy Abbott fehérre mossa előtte jelképesen azt a lepedőt. Annyira akart hinni benne, de aztán Abbott nem jelentkezett többé, mint aki elfogadta, hogy a félrelépéséért megkapta a büntetését... Moira számára ez volt az igazi beismerés. De mi van, ha tévedett? Mi van, ha az elmúlt évek minden érzelmi kínját csak és kizárólag önmagának köszönheti? Ha a férfi csak azért hallgatott, mert megbántódott, hogy ő nem hitt benne? Miért érezte egyre inkább, hogy valami végzetes ballépést követett el, amikor konok módon ragaszkodott a saját variációjához a történtekkel kapcsolatban, amire éppen úgy nem volt bizonyítéka, mint az ellenkezőjére? Most már meghallgatta volna Abbott variációját arról a délutánról, de Susan birtokosi pillantásait látva majdnem biztos volt benne, hogy elkésett a kíváncsiságával.

De Abbott most békés volt, nyugodt és néma... pontosan az az állapot, ami az ő fáradtságára rezonált. Mielőtt végiggondolta volna, mit csinált, lehajtotta a fejét a ropogós fehér ágyneműre a férfi feje mellé és lehunyta a szemét. A következő pillanatban már aludt is.

*

Abbott nyugtalan álmából a felszínre vergődve zihálva ébredt. Szeme bizonytalanul fókuszált, orrába finom nőies illat kúszott valami furcsa, szénára és istállóra emlékeztető szaggal vegyülve. Istenem, ennyire hiányozna a munka? – gondolta fintorogva, aztán meghallotta a halk kis nyögést szinte a füle mellett. Hitetlenkedve kapta oda a fejét. Moira? Itt? A párnáján osztozva? Akkor talán az előbb újra átélt baleset, Borgó lassú kínlódása és kimúlása volt a valóság és most álmodik? 

Óvatosan, hogy a lány fel ne riadjon, az oldalára fordult, már amennyire a rátapasztott érzékelők ezt engedték. Ujjai közé fogott egy hajtincset és Shylock módjára, lehunyt szemmel morzsolgatta, mint kalmár az aranyát. Ha álom, hát soha többé ne is ébredjen fel! – gondolta vágyakozva. Elmosolyodott, ahogy a minap még gondosan manikűrözött kis kezet nézte. Nyilván Donnernél járt az éjszaka, és alaposan megdolgoztatták Rózsabimbó és társai. Hogy a fárasztó munka végén itt kötött ki nála, mindennél boldogabbá és bizakodóbbá tette. Akkor hát Moira is érzi, hogy az a rengeteg közös  év nem múlhatott el nyomtalanul! Végtelenül finoman összefonta ujjait a lány ujjaival és amikor az meg sem rezzent, ő is lehunyta a szemét. 

Susan Prior vidáman indult reggeli körútjára a betegek között. Bízva benne, hogy Abbott már ébren van, nála kezdte a sort. A látogatója talán már el is ment, gondolta reménykedve. Nem tudta hova tenni a helyettesítő doktornőt... valami közelgő veszélyt érzékelt valahányszor meglátta.  A látvány, ami Abbott szobájában fogadta... a békésen, összekapaszkodva alvó páros... keserű gombócot tuszkolt a torkára. Bárki is az új doktornő, most már egészen biztos, hogy régről ismeri a férfit. És nyilván mélyebb volt a kapcsolatuk, minthogy csak az egyetemről ismerhették volna egymást. Bár lefeküdt már Abbottal, mégsem érezte soha ilyen meghittnek a közelségüket, mint ezét a két emberét, akik a reggeli napfényben egyszerre vették a levegőt, és egy morbid pillanatig Susan úgy gondolta, még a monitor is a közös szívverésüket mutatja.

A szükségesnél kicsit hangosabban csukta be az ajtót, mire Abbott tért magához elsőként. Önkéntelen reakciója, ahogy ujjával csendre inti az ápolónőt, újabb tüske volt Susan szívébe. Könyörgöm, ez itt egy kórház, nem fáradt szeretők ispotálya – lázadt benne a megcsalt nő, és a máskor szokásosnál kedvetlenebbül, kötelességszerűen tette a dolgát. Abbott nem volt hülye. Tudta, érezte, hogy a csinos ápolónő most szavak nélkül kaphatott bizonyságot arról, hogy valaki más már elfoglalta azt a szívet, amit ő próbált meghódítani. Kereste a nő pillantását, hogy a tudtára adja, mennyire sajnálja, amiért ilyen körülmények között kellett ennek kiderülnie. Susan megérdemelt volna egy tisztességes, nyílt beszélgetést, de igazság szerint mostanáig Abbott maga sem tudta, mit mondhatna. A ma reggel azonban mindent megváltoztatott. Moira kell neki! Ehhez most már nem férhetett kétség, de így, hogy a lány itt aludt a párnáján a kezébe kapaszkodva, nyilván nem próbálhatja finoman becsomagolni Susan számára a keserű pirulát.

-Sajnálom! – súgta halkan, szemében őszinte megbánással, és csak reménykedni mert benne, hogy Susan ezt nem úgy érti, hogy aminek a szemtanúja, az múló gyengeség csupán. Azt sajnálta, hogy elhitette vele korábban, hogy köztük bármi lehet... és hogy ezt valaha még ő maga is elhitte volna.

*

Moira összerezzent, ahogy egy szék nyikordult a közelében, és kábán ébredezve  egyenesedett ki ültében, nem is értve hirtelen, hol van, és hogy került ide. De aztán meglátta az ápolónő feldúlt arcát, Abbott zavart tekintetét és az apró nyálfoltot, amit nyilván ő maga hagyott a férfi párnáján. Elaludt! Elaludt? Képes volt bevackolni magát Abbott mellé és aludni itt a kórházban csak úgy mocskosan, ahogy a Donner farmról eljött? Jó, persze, nagyjából megmosakodott, de azért ő maga is érezte a szinte pórusaiból áradó tehénszagot, az izzadtságát; és nem csodálkozott volna, ha még a hajából is szalmaszálak álltak volna szerteszét, mintha nem egy ellésben segédkezett volna, hanem a pajtában hentergett volna. 

-Bo-bocsánat, nem tudom, hogy történhetett. – hebegte vérvörösre pirulva. –Csak kemény éjszakánk volt odakint a Donner tanyán és el akartam mesélni, hogy minden rendben ment. Csak te aludtál, és ... úgy látszik, én sem bírtam már ébren maradni. Ne haragudj! – dörgölte meg a párnán a feje helyét.

A nővér nem szólt semmit, csak automatikus mozdulatokkal fertőtlenítette a férfi karját és az elvárható gyengédség nélkül beledöfte a véralvadásgátló injekciót. Abbott, ha meg is lepődött Susan szokásos óvatosságának teljes hiányán, egyetlen szisszenés nélkül állta a „kínzást”. Aztán a fiatal nő összeszedte a holmiját és egy szó nélkül kilépett az ajtón. 

-Még a lázamat se mérte meg. – bökte ki Abbott halvány mosollyal a szája sarkában. Nem mintha ez különösebben aggasztotta volna, hiszen érezte, hogy láztalan, csak valamit mondania kellett, és ez tűnt az egyetlen kijelentésnek, ami nem időzített bombaként hullott volna a szoba csendjébe.

-Jártok? – kérdezte Moira és magában csodálkozott, hogy a kérdés egyáltalán képes volt kigördülni a száján. Nem akarta megkérdezni, nem akarta hallani rá a választ, de úgy látszik az akarata ma nem tartott vele.

Abbott mély levegőt vett. Akkor hát elég hamar elérkezett az igazság pillanata. Olyan sok múlott most a válaszán, hogy egy pillanatra megkísértette a gondolat, hogy hazudjon, aztán megadóan sóhajtva beszélni kezdett.

-Úgy volt. Néha találkozgattunk és talán lehetett is volna belőle valami. ... De most, hogy itt vagy... hogy annyi év után újra látlak... azt hiszem, felnyílt a szemem, hogy hamvába holt próbálkozás volt.

-Nem azért jöttem, hogy ... – hunyta le a szemét Moira.

-Tudom. – suttogta Abbott. Ha már ennyire őszinte volt, úgy döntött, már semmit sem veszíthet, ha minden kártyáját kiteríti. –Tudom, de amikor itt álltál a múltkor az ajtóban, akkor döbbentem rá, hogy csak magamat próbálom becsapni, ha azt hiszem, tudok nélküled új életet kezdeni. Soha nem is próbáltam igazán. Pedig akartam. ...Mert nagyon fájdalmas volt megtapasztalni, hogy a nő, akire az életed is bíztad volna, annyira nem bízott benned, hogy meghallgasson. Soha nem engedted elmondani, hogy mi is történt azon a délutánon. Elrohantál és nem adtál esélyt a magyarázatra. 

A hangjából olyan csalódás áradt, hogy a lány szíve belesajdult. Ó igen, ezért már önmagát is hibáztatta, és most itt volt az alkalom, hogy jóvá tehesse a múltbeli hibáját. 

-Sajnálom. – motyogta letörten, Abbott pedig a felindultságtól hevesen gesztikulálva a takaróra csapott.

-Sajnálod? Ennyi? Moira! Négy évet vettél el az életünkből. Ostobán, hitetlenül hátat fordítottál nekem és egy olyan képnek hittél, amit az a boszorkány barátnőd alkotott. Semmit nem számított neked az a majd húsz év, amiben társak voltunk és szövetséget kötöttünk.

-Az csak két gyerek bolondsága volt. – vágott közbe a lány. –És különben is, nem láttunk-e eleget szövetségeket felbomlani?

-Hát, nem tudom, te miket láttál, én csak azt tudom, hogy olyasmiért hagytál el, ami csak a képzeletedben létezett. – morogta Abbott.

-Sajnálom. Nem tudok mást mondani. Ha vissza tudnám forgatni az idő kerekét... de nem tudom. – vonta meg a vállát a lány. ... –Mikor mehetsz haza? – váltott hirtelen témát.

-A jövő héten. Feltéve, ha lesz, aki ápoljon. ...Norma már lelkes önkéntesként jelentkezett, de igazság szerint megőrülnék, ha odaköltözne a házba. Elszoktam már ilyen mértékű anyáskodástól, ő meg aztán tényleg belead apait-anyait még olyankor is, ha semmi bajom sincs. Amióta itt vagyok, egyszer voltam csak lázas beteg, de akkor is inkább villámgyorsan meggyógyultam, mert képtelenség volt elviselni a túláradó gondoskodását. ... Azt mondta, a rendelőben alszol. Az csak egy kényszermegoldás, Moira,a házamba kellett volna menned. Van benne vendégszoba és jóval kényelmesebb. 

-Nem akartam megzavarni az életedet. – sóhajtott a lány és képzeletben már látta önmagát, ahogy kapkodva összepakol és áthurcolkodik Abbotthoz, vagy ha nem elég bátor, akkor sajnálkozva felmond Normánál és egyenesen a pályaudvarra cipeli a motyóját.

-Azt már hat éves korodban összezavartad. – mosolyodott el Abbott.

-Akkor is kéne melléd ápolónő, ha nálad laknék...  hiszen napközben dolgozom.

-A házam ott van a rendelő mögött, és létezik telefon. Néha rám nézhetnél, vagy akár Norma. Nekem ennyi elég. Mégis, mi a fenét csinálhatnék, amikor jószerivel egész nap csak fekszem?

-Engem pont ez a „jószerivel” izgatna, amikor nem vagy szem előtt. – forgatta meg a szemét a lány, de gondolatban már színezgette a képet, ahogy a gondoskodásával körbeveszi a férfit és így próbálja feledtetni vele a külön töltött éveket.