"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2014. december 26., péntek

Egyszer volt, hol nem volt ... itt a vége, fuss el véle!



Mire az a perc elkövetkezett, amikor Abbott-ot különleges kerekesszékében végre a kijárathoz gördítették, a faluban már nem volt ember, aki ne suttogott volna a helyettesítő doktornő és az állatorvos romantikus egymásra találásáról. Susan Prior érthető kivételével mindenki nagy izgalommal leste a fejleményeket, melyeket Norma Digger rendszeresen megosztott a helyi vegyesboltban Joe feleségével, Monával, és ez körülbelül annyit jelentett, mintha szócsővel járta volna végig a főutcát. 

Norma elkerekedő szemekkel hallgatta a fiatal nőt, amikor beszámolt neki róla, hogy átköltözik Abbott házának vendégszobájába, és amikor az asszony kicsit sem leplezett kíváncsisága előtt behódolva elmesélte neki a férfival való ismeretségük történetét, a derék Norma saját kezűleg kapkodta össze Moira még száradó fehérneműit és saját maga kísérte át a házba. Ilyen regényes egymásra találásról  még számtalan Barbara Taylor Bradford könyvében sem olvasott és roppant élvezte, hogy ez a történet itt játszódik le a valós életben, pontosan az ő orra előtt. Amíg kiszellőztette Abbott hálószobáját, hogy beengedje a késő őszi kristálytiszta és hűvös levegőt, kávét tett fel és elővarázsolt valahonnan néhány gyömbéres süteményt is. Lenyomta Moirát az egyik székre és addig nem is hagyta békén, amíg a fiatal doktornő el nem mesélte neki töviről hegyire a történteket. A végén nagyot sóhajtva csóválta meg a fejét:

-Drága gyermekem! Nem értem én ezeket a mai fiatalokat… Olyan vakok tudnak lenni, ha a szív dolgairól van szó. Olyan régen ismeri Hawkins doktort, amennyi idő nekem nem is adatott meg az én drága Henrymmel, aztán mégsem volt képes bízni benne. Hát nem ismerte elég alaposan? Én csak néhány éve ismerem, de nála egyenesebb emberrel talán még sosem találkoztam. Ha a maga helyében lennék, már régen az oltárhoz cibáltam volna és egy sereg gyönyörű gyerek visongana itt a ház körül. Hová tette a szemét, maga bizonytalan kislány?
-Nem tudom – sóhajtott Moira. –Talán az a nap magában hordozta ezt a balszerencsét is… éppen nem sikerült egy vizsgám… és tulajdonképpen aznap nem is találkoztunk volna, csak én váratlanul beállítottam, hogy megvigasztaljon a szerelmem… és ettől úgy tűnt, mintha ők ketten ezt használták volna ki. Pedig ismertem Amandát is, tudtam, hogy a hódítás az élete… erősebb benne a késztetés, mint a barátnője iránti lojalitás. És mégis Abbott-ot és magamat büntettem végül…. De hát végül a sors sem akarta, hogy örökre elváljunk… és mostanra talán már van annyi eszem, hogy ezt belássam.
-Akkor nem volt hiábavaló az elválásuk. – paskolta meg a kezét az asszony. –Ha legalább most felismerte, hogy az érzelmein a távolság sem változtatott semmit, akkor van még esélyük a boldogságra. Én mindenesetre már régen láttam ilyen élettelinek egy súlyosan sérült embert. – kacsintott rá a nő és ettől a pajzán kacsintástól Moira a bokájáig elpirult.
*
Most pedig itt állt a férfi mögött, tolva a széket, amelyben Abbott fintorogva feszengett. A kórház személyzete és a szigorúan fekvő betegeken kívül mindenki itt tolongott, látványosan úgy téve, mintha éppen mindannyian a büfébe igyekeznének, pedig csak látni akarták a love story aktuális fejezetét. A bejárat előtt Brandon Eastwood nyitotta épp ki a mentősök előtt a mentőautó hátsó ajtaját, segédkezve barátja elhelyezésében; és nem mulasztva el néhány vidám kacsintást a csinos nővértanulók felé. Ráfért már egy kis flörtölés, mert Rosa merev elzárkózással fogadta az érdeklődését. Nem tudta mire vélni a dolgot, bánatában már az is eszébe jutott, talán a fiatal nő az apósában találta meg a férfit, aki védelmezi és gondját viseli, de ezt az ötletét Abbott tegnap délután olyan harsány nevetéssel fogadta, hogy még a főnővér is rájuk nyitotta az ajtót, hogy rendre utasítsa őket. A nagy vidámságnak azonban azonnal vége szakadt, amikor Susan Prior nyitott be a szobába. Brandon elbúcsúzott, megígérve, hogy másnap segédkezik a hazaszállításnál, Abbott pedig ott maradt a nővel, hogy végre sort kerítsen a bocsánatkérésre és mentegetőzésre. 

Susan nem is hagyta sokáig a gondolataival viaskodni, egyenesen belevágott a dolgok közepébe.
-Azt beszélik a faluban, hogy már régebbről ismeritek egymást Harrison doktornővel.
Abbott lehajtotta a fejét. Még mindig kétszer kellett rágondoljon, mire felfogta, hogy doktor Harrison Moirával azonos.
-Moira és én együtt nőttünk fel. Ugyanabba az iskolába jártunk, ugyanabba a középiskolába, még az egyetemre is. Mindig is ő volt számomra az igazi, csak … történt valami, ami szétválasztott bennünket néhány éve. Azt hittem, hogy új életet tudok kezdeni nélküle, de elég volt újra látnom, hogy rájöjjek, sosem lennék képes hűtlen lenni hozzá.
-Hát, én úgy emlékszem, azért sikerült … néhányszor… - grimaszolt a lány.
-Oké, akkor rosszul fogalmaztam – sóhajtott a férfi. … -ami azokban az években történt, amíg távol voltunk egymástól, egyfajta próbálkozás volt az elszakadásra. De bebizonyosodott, hogy ez képtelenség. Ráadásul a régi szakításunk is teljesen értelmetlen volt, úgyhogy … úgy döntöttünk, megpróbáljuk újra. – harapta el a mondat végét Abbott. Hát, őszintén szólva ez így azért még nem került szóba Moira és őközte. De mi mást jelenthetett, hogy a lány hajlandó volt a házába költözni? … Mindegy, bármi is történjen a következő hetekben és hónapokban, abban biztos volt, hogy Susannal a kapcsolatuk végérvényesen véget ért. És nagyon remélte, hogy ezzel a beszélgetéssel az ápolónő is befejezettnek tekinti azt. 

-Hát, ha így áll a helyzet, akkor nincs más hátra, hogy én is beálljak a sorba és sok boldogságot kívánjak nektek, de az az igazság, hogy ez nekem még nem megy, Abbott. – nyelt nagyot a lány. –Az az igazság, hogy egyelőre erősebb bennem a keserűség, amiért egy pillanat alatt képes voltál félredobni, mint valami megunt kacatot. Sosem gondoltam volna, hogy a szemedben a mi kapcsolatunk ennyire felszínes volt. De ami nem megy, azt nem lehet erőltetni, tudom, úgyhogy … vigyázz magadra Abbott, és ha mégsem jönnének össze a dolgok Moirával, majd jusson eszedbe, mit hagytál kicsúszni az ujjaid közül. – szegte fel a fejét és büszkeségének utolsó romjait megőrizve kisétált az ajtón. Abbott szomorúan nézett utána. Amíg Susannal ment el vacsorázni, vagy töltöttek együtt egy szenvedélyes éjszakát, eszébe sem jutott, hogy tulajdonképpen csak pótléknak használja a lányt. De így utólag, visszanézve a kapcsolatukra, a lánynak kellett igazat adjon. Egy pillanatra átfutott a fején egy komor gondolat, hogy vajon ugyanilyen rosszul ítéli-e meg a Moirával való újrakezdés esélyeit is?
*
Brandon segített elhelyezni a merev gipsztől szinte magatehetetlen testét a frissen vetett ágyon, aztán ügyes kezekkel felszerelte a kórháztól kapott kiegészítőket, hogy a barátja fel tudjon ülni és szükség esetén akár át is tudja tornázni a testét a kerekesszékbe. Moira a fürdőszobában helyezett el segédeszközöket, hogy az illemhelyet egyedül is tudja használni a férfi, aztán a konyhába ment és főzött egy friss kávét. Norma meglepően korán visszavonult a rendelőbe, megnyugtatva a lányt, hogy az első beteg csak kora délután érkezik. Örült ennek a lélegzetvételnyi szünetnek. Tálcára tette a kávékat és egy kevés süteményt, aztán beballagott a hálószobába, ahol két sötét fej hajolt össze összeesküvők módjára. Amikor belépett, úgy rebbentek szét, mint akiket rajtakaptak, de Moirának ötlete sem volt, miről sugdolózhatott a két férfi. Csak azt látta, hogy Brandon arca fájdalmasan megrándul, aztán megveregeti a barátja vállát és kifelé tart. Még a kávét sem kérte. Az a vidámság, amit a kórházban viselt, álarcként hullott le róla, és most végtelenül fáradtnak és szinte már betegnek látszott. Moirának most először jutott eszébe, hogy a másik orvos az elmúlt napokban milyen sok segítséget nyújtott neki, és talán még rendesen meg sem köszönte. 

-Ígérem, most jó ideig hagyom pihenni. – nyújtott kezet Eastwoodnak, aki egy semmitmondó mosollyal fogadta a kézfogását, majd úgy ment tovább,mint akinek el sem jutottak az agyáig a lány szavai. Moira nem állta meg, hogy utána ne siessen.
-Jól van? – fogta meg a férfi karján, ahogy be akart szállni a dzsipbe.
-Minden rendben, köszönöm. Semmi olyasmi, amin néhány óra alvás ne segítene. – próbált kedélyesnek tűnni, kevés sikerrel Brandon. Aztán amikor beült az ülésre, mégiscsak ránézett Moirára és keserű hangon megszólalt:
-Mondja, miért olyan bonyolultak maguk nők? Egyetlen rossz pillanatért képesek megjárni és megjáratni a poklot, és az istennek se veszik észre, ha a szemük előtt törnek apró darabokra egy férfilelket.
-Rosa?  kérdezte óvatosan Moira, mire a férfi szeme fájdalmasan megrebbent.
-A barátnője még mindig a gyásza rabja. Én igazán hagytam neki időt, de úgy tűnik, képtelen elszakadni a férje emlékétől és az apósa házától. Pedig nem tartozik neki semmivel! És eközben nem törődik vele, hogy én mit élek át. Igazság szerint nem is kéne így tepernem utána. Mert ha képtelen bízni bennem, ha nem tud annyira szeretni, hogy feladja értem a múltat, akkor úgysem lehet közös jövőnk, nem igaz?

Moira vérvörösen hallgatott. Szinte szóról szóra ugyanez vonatkozott őrá is, csak neki még egy halott férjnyi mentsége sem volt. Nem hitt Abbottnak, csak egy rossz pillanat csalóka képéhez ragaszkodott és hagyta, hogy évek teljesen el, aztán csak a vak szerencse vezesse vissza a férfihoz, akiről mindig is tudta, hogy élete nagy szerelme. Ugyanolyan vak volt, mint amilyen most Rosa… és el is határozta, hogy még ma átmegy a nőhöz és felnyitja a szemét. Ha ehhez az kell, hogy őszintén beismerje, ő maga már elkövette ezt a hibát, hát akkor azt fogja tenni. – Úgyhogy tehetetlenül hátralépett, és nagyot sóhajtott.
-Nagyon is jól tudom, miről beszél. Ha gondolja, beszélhetek Rosával. Tudom, hogy maga nem közömbös neki, és talán csak egy kis bátorításra vár, hogy meg merje lépni az utolsó lépést.
Brandon keserű grimaszt vágott.
-Nem tudom, mennyire tudnám jól kezelni, ha magának hinne, nem nekem. Önmagától kell eljöjjön hozzám...azért, mert érzi, hogy ez az egyetlen jó megoldás mindkettőnk bajára. Ha nem szeret annyira, hogy lépjen, akkor nincs is értelme az egésznek. Nem igaz? – azzal becsapta az ajtót és kipörgő kerekekkel elindult.
*
-Pedig Rosa szereti. – lépett be Moira Abbott szobájába.
-Brandon szerint nem sok tanujelét adta eddig. – válaszolt neki Abbott, pontosan tudva, miről beszél a lány. -Pedig a srácot ennyire maga alatt nő miatt még sosem láttam. Számára biztosan Rosa az igazi. De talán Rosa számára nem Brandon. Ki tudhatja ezt, ha még ő maga sem?
-Néha az ember nem is tudja, mije van, amíg el nem veszíti. – szólalt meg halkan a lány. Pontosan tudta, hogy már nem Brandonról és Rosáról, hanem saját magukról beszélnek. Abbott nem válaszolt. Csak nézte őt némán, aztán egy mély sóhajjal lehunyta a szemét.
-Elleszek. Norma már biztosan vár. Menj nyugodtan!
Moira leforrázottan ácsorgott még egy kicsit, aztán kifelé indult. Nem erre a válaszra számított. Már majdnem kint volt a szobából, amikor a férfi hangja utolérte:
-Sosem vesztettél el, mert én mindig is tisztában voltam vele, hogy számomra te vagy az igazi. A kérdés már csak az, hogy a Te számodra vajon én vagyok-e?
*
Egy hét telt el a vallomásuk óta, de egyikőjük sem hozta fel újra a témát. Mintha közös megegyezésre jutottak volna abban, hogy a tetteik beszéljenek helyettük. Abbott csendesen, férfiasan tűrte a kényszerpihenőt, Moira pedig, hogy oldja a férfi magányát, ellátta gondolkodni valóval, megosztva vele a rendelőben folyó munka híreit. Norma talált egy asszonyt, aki rendben tartotta a házat és főzött, mosott rájuk, így aztán, ha a lánynak volt egy kis szabadideje, azt Abbott-tal tudta tölteni. Ha valamelyik farmon volt dolga, Abbott meghagyta, hogy telefonáljon amint odaér és amikor hazaindul. Moira – még ha feleslegesnek is ítélte a férfi aggodalmát – türelmesen engedett a szeszéllyel felérő óhajnak. Így aztán senki nem került infarktus közeli állapotba, attól tartva, hogy elveszett a tanyák közötti szövevényes utakon. De egy este lényegesen tovább maradt el, mint az szokása volt. A Donner tanyán borjak újabb hulláma igyekezett a világra. A korábbi tapasztalatai alapján magabiztosan tette a dolgát, megfeledkezve róla, hogy odahaza Abbott várja, amikor Rosa tartotta a füléhez a kitartóan zenélő telefont.

-Hol a fenében vagy? – csattant a férfi hangja az éter hullámain át.
-Én is örülök, hogy hallak. – mosolygott vidáman a lány, miközben az újszülött boci első, tétova próbálkozásait figyelte. –Dolgom van. – közölte a bosszús férfival, aztán hagyta, hogy a készülék a szalma közé, a földre hulljon, mert a gazda ideges hangja csattant a szemközti boxból.
-Doktornő! Valami baj van!
A táskáját felkapva máris oda igyekezett és ijedten figyelte a szerencsétlen állatot, amely az oldalán fekve zihált. A borjú láthatóan elakadt benne. Felkapta a válláig érő gumikesztyűt és a következő fájásnál mélyen felnyúlt. Összegabalyodott vékony kis lábakat tapintott és görcsösen próbált visszaemlékezni Brandon szakszerű mozdulataira, ahogy Rózsabimbó borját a világra segítette. A gazda már nyújtotta is felé a kötelet, amelynek a hurkát óvatosan a kis paták köré hurkolta, aztán a tolófájásokat kihasználva centiről centire húzta a napvilág felé. A tehén bánatos, fájdalmas bőgése a szívéig hatolt. Ne haragudj!- suttogta izzadó homlokkal, miközben az órájára sandított. Túlságosan régen tart már az állat szenvedése, félő volt, hogy vagy az anyát vagy a borját elveszíti, ha még időt veszt az óvatoskodásával. De nem akart hirtelen, durva mozdulatokat sem tenni. A tétovázásnak ebben az idegőrlő pillanatában egy kemény férfikar kulcsolódott a hóna alatt a kötélre és minden udvariaskodás nélkül utasította: -Húzza! Most!

Brandon Eastwood úton volt hazafelé, amikor a barátja felhívta. Minden bevezetőt mellőzve arra kérte, hogy azonnal menjen a Donner tanyára és nézzen körül, mi a fene zajlik ott. Brandon a fejét csóválva engedelmeskedett. Abbott Hawkins mondhat bármit, őt talán még jobban elkapta a gépszíj, mint Brandont magát. Nem szívesen ment Donnerhez, mert ez újabb fiaskót jelentett. Rosa újabb elutasítását, ami már lassan több volt, mint amennyit el tudott viselni. De Abbott aggódott, Moira a farmon volt, neki pedig óriási szíve volt, minden rosszindulatú mendemonda ellenére. Nem volt kétséges, hogy segíteni fog. Az istálló előtt megállva kipattant a kocsiból és a ház felé sem nézve besietett. Ott találta Moirát erőlködve, amint egy farfekvéses borjút próbált talán kicsit túl óvatosan a világra segíteni. Kettejük erőfeszítésének köszönhetően nemsokára megkönnyebbülve sóhajtottak fel. A kicsi bikaborjú egészséges volt, egyszer még sok tehenet tesz majd boldoggá – ígérte Brandon a gazdának, aztán Moirára hagyva a további feladatokat, hátrament a pihenő helyiséghez, hogy kezet mosson. Odabent –mint egy sarokba szorított állat – Rosa húzódott a fal mellé, amikor belépett. Észre sem vette korábban, hogy ott van az istállóban és a lány nyilván itt akart elbújni előle. Egyikük sem örült, hogy ez nem sikerült.

-Csak kezet mosni jöttem. – morogta kedvetlenül a férfi. Elszántan sikálta a körmei alól a kötél rostjait. Máskor erős bőrkesztyűben feszült volna neki a műveletnek, de most nem gondolkozott, csak ösztönösen nyúlt Moirának segíteni. Sziszegve tapogatta meg a vöröslő hurkát, amit a durva kender hagyott a tenyerén; és a következő pillanatban végtelenül gyengéden egy női kéz nyúlt a kezéért. Kigörbítette fájdalmasan összerándult ujjait és valami penetráns szagú gyógykenőccsel finoman bekente. A lóbalzsam más máskor is hatásosnak bizonyult, de sosem esett olyan jól a sebei kezelése, mint most, amikor Rosa csinálta. Ez az önkéntelen, gyengéd asszonyi gondoskodás a lelke mélyéig felmelegítette. Hát, csak nem közömbös a számára! Amikor a lány végzett, Brandon kivette a kezéből a tégelyt és egyetlen szó nélkül letette a lavór mellé a kenőcsöt, aztán lassan, időt hagyva a nőnek, hogy véget vessen a bizalmas közelségnek, a szájára hajolt. Rose nem húzódott el. Karjait a férfi nyaka köré fonta és elárvult szívének minden bizalmával és szenvedélyével visszacsókolta. 

Moira ebben a pillanatban nyitott rájuk, de azok mintha észre sem vették volna. A doktornő visszahúzódott és Donner elé sietett, aki szintén a helyiség felé tartott. Belekarolt a gazdába és kifelé vezette az istállóból.
-Életet mentene egy kávé, és azt hiszem Rosa éppen akkor főzött, amikor Eastwood doktor megérkezett. Talán még meleg, de ha nem, akkor ha megengedi, csinálok egy frisset. – csicsergett gondtalanul, elterelve a férfi figyelmét arról, hogy a menye és Eastwood doktor vajon hol tűnt el az istálló alkonyi Bermuda-háromszögében.
*
-És képzeld... nem tudom, mi volt az előzmény, de amikor rájuk nyitottam, éppen csókolóztak – suttogta Moira egy összeesküvő óvatosságával, holott kettesben voltak a férfi szobájában, ahol éppen a Donner farmon történtekről számolt be, és sem Rosa, sem Brandon nem hallhatta a lelkes élménybeszámolót. Abbott elképzelte... de a kép átalakult és nem a barátja, hanem ő maga ölelt egy nőt a szájára forrva, és az a nő Moira volt. Istenem, milyen régen volt, amikor együtt voltak, de még mindig emlékezett a szája ízére.
-Már éppen ideje volt. – krákogta zavartan, ahogy az  a másik elképzelt ölelkezés máris életre keltette a testét.  –Brandon egy ideje már azon gondolkozott, feladja. Rosa igazán nem könnyítette meg a dolgát.
-Te is feladnád? – érkezett egy halk kérdés és Abbott mély sóhajjal a lányra emelte a szemét.
-Most már biztosan nem. De volt idő, amikor azt hittem, úgy lenne jobb mindenkinek.
-Nem lett volna jobb! Minden más csak silány pótlék lett volna. – suttogta Moira, aztán lassan Abbott-hoz hajolt és óvatosan megcsókolta. Túlságosan rövid volt az érintés, Abbott nem érhette be ennyivel. Két keze közé fogta a lány eltávolodni készülő arcát és visszahúzta magához. A kopogást egyikük sem hallotta, így aztán Brandon Eastwood halvány mosollyal győződhetett meg róla, hogy a saját boldogsága után úgy tűnt, a barátjáé is révbe ért végre.
Csendesen visszacsukta az ajtót, még éppen időben megállítva Norma Diggert, aki egy tálcán Abbott gyógyszereit hozta éppen. Ujját a szája elé téve figyelmeztette az asszonyt, hogy csak csendesen, aztán kivette a kezéből a tálcát és visszakísérte a konyhába. Letelepedtek az asztalhoz és a doktor mesélni kezdett. Tudta, ha Norma értesülni fog a fejleményekről, hamarosan esküvőt ülhetnek a faluban, addig nem hagy békét egyetlen érintettnek sem. Ha minden rendben mehet innentől a maga útján, akkor dupla-esküvőt.
*
A kerekesszék nehezen gördült előre a havas kövezeten a templom bejárata felé, ahol két markos férfi megemelte és átsegítette azon a három lépcsőfokon, ami röpke akadályt jelentett a mennyországhoz vezető jelképes úton. Abbott sötét öltönyében úgy üldögélt a székben, mint egy elegáns századeleji  utazgató Indiában, ahol hordszékében jószerivel ülve juthat el a legeldugottabb helyekre is. Nyugodtnak tűnt, ami tekintve a torkán majd kiugró szívét, igazán szép teljesítmény volt. Brandon már az oltár előtt ácsorgott, ugyanolyannal feszült arckifejezéssel, mint amit a barátja érzett legbelül. Egymásra vigyorogtak, aztán Abbott szentelt egy röpke pillantást a karácsonyi díszbe öltöztetett templomnak is. Ha egy szóval kellett volna kifejeznie, varázslatos volt. Az oltár két oldalán fenyők csillogtak ünnepi fénybe öltöztetve, mindenhol gyertyák égtek, és a vendégek meghatott sustorgással, mosolyogva vették tudomásul, hogy nemsokára a környék két legkapósabb férfija búcsút mond az agglegény-életnek. A várakozás szinte tapintható volt a tömjén illatú térben. Megtapogatta a zsebében a gyűrűt, amire azt a kis műanyag karikát készült lecserélni, amit Moira rendíthetetlenül viselt az utóbbi hetekben. Az orgona felcsendülő hangjára mindannyian az ajtó felé kapták a fejüket, ahol meg is jelent előbb Moira az apja kezébe kapaszkodva, mögöttük Rosa az apósába karolva.
Abbott le sem tudta venni a szemét a menyasszonyáról, aki pontosan olyan volt, mint álmai hercegnője, és aki néhány héttel ezelőtt mégis csak életének kissé keserű emléke volt csupán. Aztán a sors furcsa szeszélyének köszönhetően az öreg Simmons majdnem kicsinálta, és ennek az esetnek teljesen váratlan és kiszámíthatatlan következményeként a lány újra felbukkant az életében. Szerencsére sokkal érettebben, de a régi szerelemmel a szívében. Néhány torokszorító nap után végre képesek voltak megnyílni egymásnak, amit egy szenvedélyes csók követett, majd azt a csókot még sok másik követte. 

Azon a napon pedig, amikor Abbott először merészkedett ki az ágy fogságából a kerekesszéke nyújtotta szabadságba, első dolga volt keresni egy orvosságos üveget és lenyiszálni a kupakjából egy karikát. …Amikor Moira a vacsorához terített, meglepve vette észre a terítéke mellé keveredett kis dobozkát. Kérdő, kíváncsi tekintetére Abbott csak vállat vont, bár a tekintete feszültebb volt, mint az utóbbi napokban bármikor, aztán felemelte a villáját és látszólag nyugodtan falatozni kezdett. Moirát legyőzte a kíváncsisága, kinyitotta a kis dobozt, aztán arcán  egy széles mosollyal felpattant  és … eltűnt a szobája irányába. Abbott zavarodottan nézett utána. Ez most vajon mit jelent? – rágta a lelkét a bizonytalanság, amíg a lány újra meg nem jelent az ajtóban, felmutatva a gyűrűsujját, amelyen  ott virított az a régi karika, amit annyi éven át kincsként őrizgetett.
-Sajnálom, de engem már eljegyeztek! – vigyorgott Moira és Abbott odakormányozta hozzá a székét.
-Hát megőrizted! – dédelgette a tenyerében a lány kezét, aztán lehúzta magához, hogy az ölébe üljön. –Az a régi fogadalom még ma is érvényes ám! Megmondtam… -Ha nagy leszek, csak te lehetsz a feleségem.  Építek neked egy várat, és abban fogunk boldogan élni, amíg meg nem halunk. -idézte szó szerint annak a hat éves kölyöknek a szavait. … -A vár egyelőre csak ez a szerény kis házikó, de a boldogságot garantálom. – tette hozzá, várakozóan figyelve Moirát.
-Szívesen leszek a feleséged, Abe! – csicseregte neki nagy komolyan a lány, és Abbott Terence Hawkins mind a harminc évével úgy érezte, életre kelt a mese, ő a hős lovag, aki akár egy sárkánnyal szemben is megvédelmezné a hercegnőjét.

Egy órával később a vidáman éljenző vendégek sorfala között kigördült a téli napsütésbe, ölében a feleségével, aki az imént majdnem elsírta magát, ahogy az esketés idejére a vőlegénye felkelt a tolószékből. Érezte magában az erőt, hogy meggyógyuljon. Kettőjükért és egy boldog jövőért, amiben egészen biztosan szüksége lesz rá, hogy visszanyerje a régi fürgeségét. Az első lépés ez volt az oltár előtt. A következőt pedig a szobája, most már kettőjük közös szobája meghitt magányában már alig várta.

VÉGE

4 megjegyzés:

rhea írta...

Nagyon nagyon köszönöm Jutkám! Gyönyörű volt, igazi mese :)) Ahogy elképzeltem a templomot, kigurult egy könnycsepp a szememből :)) Nagyon tetszett, köszönöm <3
pusza

csez írta...

Jutkásan kedves és boldog ;)
Szerettem ezt a történetet (is)!
A komplikalt szülést meg is könnyeztem :P
Köszönöm az ajándékot, jucus!
Puszi

Gabó írta...

Még úgy olvastam volna róluk!!!!
Ufff....
Tetszett! :P
Még egyszer köszönet! *.*

Névtelen írta...

Ettől a Susantól néha a hátamon felállt a szőr. Brrr... :) Összességében nagyon kedves kis történet, köszönöm szépen én is. :) Holnap megyek és olvasom az újat is. Puszi, Porcica