Zöldzug - 16. rész

Amikor Dakota egy zavart mosollyal búcsút vett tőlük és egyedül indult a kijárat felé, Jeff értetlenül pislogott Mike irányába. A másik férfi jól láthatóan nem szándékozott a lánnyal tartani. Akkor a korábbi szóváltás komolyabb lehetett, mint azt a távolból le tudta mérni. Legszívesebben hazakísérte volna és akkor biztos lehetett volna benne, hogy Dakota nem egy pohár ital mellett fog vigasztalódni, de Lilian meghúzkodta a könyökét és erről eszébe jutott, hogy az elmúlt percekben szinte levegőnek nézte a partnerét. Bármit is érez Dakota iránt, kapcsolatban él, amit nem rúghat fel egyik pillanatról a másikra.

-Jeff! – kezdett bele Lilian kicsit bizonytalanul. –Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? – biccentett a lány nyomába, és Jeff egy másodpercre azt hitte, Lilian a gondolataiban olvas, aztán rájött, hogy a színházról beszél. –Egyszer már elhajtott, most kényszerhelyzetben van, azért ajánlotta fel. De meg fogja keseríteni az életedet, ha nem úgy táncolsz, ahogy ő fütyül. És még te sem tudhatod, tényleg a színpad a te igazi közeged. Anglia már meglehetősen régen volt. Az idő pedig megszépíti az emlékeket. 

Milyen igaz! – gondolta Jeff. Dakota is alighanem valami olyat keresett a Mike-al való kapcsolatában, ami valaha talán szép volt, de az elmúlt percek tanusága szerint annyira azért mégsem, hogy érdemes legyen miatta felmelegíteni. Kíváncsi lett volna, hogy a Zöldzugban megélt közös emlékek is ilyen sorsot érdemelnének-e. Megrázta a fejét, mintha ezzel szabadulni tudna a gondolataitól is, aztán az asszonyra nézett. 

-Lil! Én is kényszerhelyzetben vagyok. – vont vállat Jeff. –Valahogy vissza kell térjek a munka világába és a színház számomra most jó útnak tűnik. Igen, ki akartam próbálni, és igen, Greg elhajtott. Most neki kellett visszakoznia, úgyhogy aligha fog kicsinálni a közelgő bemutató előtt. Én sokkal jobban aggódom amiatt, hogy talán csak az idő szépítette meg az emlékeimet a színházról és odafönt a színpadon már be fogok ijedni. A forgatás egészen más… Ott széttördelik a történetet, de még a karaktert is apró darabkákra és mire végzünk, ezekből a sokszor csak másodpercnyi morzsákból kell összeállnia az egésznek. Az ember folyamatosan javítgathat és a végén még a vágó és a rendező is egész mást hozhat ki belőle, mint az a forgatás idején volt. A színházban pedig nincs mankó, nincs ismétlés, ott ha pofára esel, nincs senki, aki felsegítsen. Én úgy emlékszem, ez roppant inspiráló, de lehet, hogy a valóságban sokkal inkább vesszőfutásra emlékeztet majd. De ez csak akkor derül ki, ha van bátorságom belevágni. És ráadásnak ott lesznek a nézők, akik – ha olvasták rólam ezt a sok szennyet – majd csak arra várnak, hogy hibázzak. És tudod, ettől kéne félnem a legjobban, megfutamodnom, de az az igazság, hogy talán ez táplálja bennem a dacot, hogy megmutassam, korai volt még leírni engem. 

-Hát, ha ilyen szenvedélyesen vágysz rá, akkor nyilván jó is lesz. – mosolyodott el halványan az asszony. Ezt a kijelentést akaratlanul is Dakotára is kivetítette, így aztán elkomorodott. Jeff figyelmét nem kerülte el.

-Valami baj van? Nem értesz egyet velem, igaz?

-Hát, lennének fenntartásaim ezzel kapcsolatban, de neked kell tudnod. – vonta meg a vállát az asszony. Hirtelen úgy érezte magát, mint egy szülő, aki el akarta kísérni a fiát az esti buliba, de még a hangulat tetőfokára sem hágott, amikor neki már leragadnak a szemei. Kényelmetlen érzés volt, hogy újra a köztük lévő korkülönbség jutott eszébe, mint ahogy az utóbbi időben egyre többször. És ebben egyértelműen ő volt a hibás, mert Jeff soha egy pillanatra nem éreztette vele. Nem erőltetett olyan programokat, ahol ő már nem érezte volna jól magát, és zokszó nélkül kísérte el olyan elegáns éttermekbe, ahová a férfi egész életében sosem vágyott. Ebben a furcsa kapcsolatban ha nem lettek volna azok a mámorító éjszakák, valóban bárki azt hihette volna, hogy csak jó barátok; és ezen a kettősségen az asszony egyre ritkábban tudta túltenni magát. …Hirtelen elhatározással Jeff felé fordult és megragadta a zakója elejét. 

-Jeff, mondanom kell valamit!

-Mondjad! Figyelek! – kortyolt nagyot a férfi az ásványvízből, amit éppen most emelt le egy arra elhaladó pincér tálcájáról.

-Ez az egész köztünk … ezt be kellene fejeznünk! Ez nem helyes! – tört ki Lilianból kétségbeesetten, mire Jeff mély levegőt vett. Ez váratlan gyomros volt.

-Mit csináltam rosszul?

-Nem te… te a legremekebb fickó vagy a világon, minden nő szerencsésnek mondhatja magát, aki a párod lehet, csak…

-Csak? – kutatta kíméletlenül a váratlan bejelentés okát a férfi.

-Csak ez nem vezet sehova. Majdnem tíz évvel vagyok idősebb. Olyan vagyok melletted a rosszabb napjaimon – de talán a jobbakon is – mint egy szerető nővér. Én már lemondtam róla, hogy valaha gyerekem legyen és nem akarom, hogy végül Te magad légy az.

-Öööö, gyerekesen viselkedtem? – ráncolta zavartan a homlokát a férfi, kissé elveszítve a fonalat Lilian zaklatott monológjában.

-Nem azt mondtam… csak egy normális kapcsolatban egy nő fiatalabb, mint a férfi. Mi ugyanis korábban érünk és korábban öregszünk, ezt kár lenne tagadni. Te most vagy a legjobb korban, most találhatnád meg a nőt, aki gyereket szül neked, és akivel megalapozhatjátok a közös életeteket. Én ebben csak hátráltatlak téged.És idővel engem fog annyira zavarni ez a korkülönbség, a saját változásom, hogy nem merem majd világosban levetni a ruhám előtted, nem akarom majd bevallani, ha valami bajom van, és lassanként elkezdenék úgy viselkedni veled, mintha nem a barátnőd, hanem az anyád lennék. Most kellene abbahagynunk, amíg még kisebb sebekkel be tudjuk fejezni. Mindenképpen vége lesz, csak egyre fájdalmasabban. 

Jeff hallgatott. Az asszony bejelentése váratlan volt, de tulajdonképpen valahol a saját érzéseire rezonált. Ő is tisztában volt vele, hogy Dakota Haysnek kéne itt állnia mellette, és ő volt olyan önző, vagy talán csak gyáva, hogy ezért egy lépést sem tett. Önző volt, mert kihasználta Lilian vonzódását, mert ez megoldást jelentett az érzelmi nyomorára, a reménytelen szerelmének a leplezésére. És gyáva, mert képtelen volt őszintén beszélni az érzéseiről Dakotának. Hát, most Lilian fel akarja szabadítani  ez alól az önkéntes rabság alól. Két kézzel kéne megragadnia a lehetőséget, csak a francba… Lilian szenvedése túl nagy ár a boldogságáért, már ha egyáltalán van esélye arra a lány oldalán. Ráadásul munkakapcsolat is összeköti őket, ami még bonyolultabbá teszi a döntést.

-Beszéljük meg ezt otthon! – nyúlt az asszony karjáért látszólag nyugodtan, de Lilian kitért előle.

-Nem, Jeff! Ezt eldöntöttem. Szeretném ezt befejezni. Most. Még ma este. Ha innen hazamennék veled, tudom, hogy meg tudnád másítani az elhatározásom, de egy idő után kezdhetnénk elölről. Ennek meg semmi értelme. Tiszta metszés, itt a vége.

-Úgy tűnik, elég biztos vagy magadban. – dünnyögte Jeff. Kétségbe kellett volna esnie, hogy lényegében szakítottak vele, de igazából nem érzett semmit. Még megkönnyebbülést sem. Lilian minden szava igaz volt, csakhogy az elmúlt hónapokban úgy tűnt, ezeknek az érveknek semmi jelentőségük nincs. Mintha mindketten szemellenzővel jártak-keltek volna a világban. –És akkor, mint az ügynököm is … ?  - nézett félre, így nem láthatta, hogy Lilian lehunyja a szemét. ...Fájdalmas volt, hogy Jeff nem is próbált harcolni a döntése ellen, ugyanazzal az engedelmességgel fogadta el, mint amikor a munkáit állította sorba. Istenem, mennyire fog hiányozni! Igen, ezt az áldozatot is meg kell hozza annyi év után. Teljesen ki kell lépnie ebből a kapcsolatból, bármennyire fájdalmas érzelmileg, és nyilván anyagilag is mérhető veszteség lesz. Bár, ez utóbbi szempont teljesen hidegen hagyta. Talán, ha nem kapott volna ízelítőt a mennyországból, akkor gondolt volna rá, hogy Jeff igazi nagyvad egy ügynök számára. De mint barát és szerető... a pénz teljesen elvesztette jelentőségét... a veszteség felmérhetetlen volt.

-Azt hiszem, úgy lenne jobb. Ami történt köztünk, csak összezavarná a munkát a későbbiekben. Ha elfogadsz tőlem egy ötletet, akkor Guy Boswellt kéred fel. Fiatal, agilis, szerintem jól megértenétek egymást, és elsősorban színpadi munkákra szerződött már eddig is, de időnként vannak szerződései a filmes világban is. Mind a két területen megállja a helyét, én rá mernélek bízni.

-Oké, Guy Boswell, majd utána nézek. – bólintott Jeff. –Gyere, menjünk! Hazaviszlek. Ha már nem akarsz nálam maradni, látni akarom, hogy biztonságban leszel a saját lakásodban.

-Köszönöm, ez kedves tőled. – nyelt nagyot az asszony.

-Na, igen, én vagyok a két lábon járó kedvesség, már mások is mondták. – húzta grimaszra a száját Jeff, miközben a ruhatár felé vezette a nőt.

*

Jeff lecsapta maga elé a szövegkönyvet. Ez rosszabb lesz, mint várta. Olyan szavakat adnak a szájába, amiket otthon, a négy fal között mondott volna nőnek legszívesebben. És leginkább akkor, ha az a nő Dakota. Most pedig kimondhatja neki, de csak a szerepe szerint, közönség előtt. A lány vagy rá fog jönni, hogy hogyan érez iránta, vagy mindenki remek alakításnak fogja értékelni a szavait és díjat kap értük. Dakota! Vajon a tegnapi vitájukat hogy rendezték Mike-al? A fickó utána ment és az ágyban békültek ki? Vagy még mindig fújnak egymásra? Istenem, legszívesebben megrázta volna Dakotát, hogy ébredjen már fel végre! Mike soha nem volt méltó hozzá! Engedje már el ezt a sehova nem vezető kapcsolatot!

Liliant figyelte, aki az utolsó papírokat is összeszedte, ami még nála volt. Reggeli után érkezett, kerülve, hogy akár egy csésze kávét megosszon vele. Fájdalmas volt a távolságtartása, de teljesen ésszerű. Ha bármelyikük enged az eltökéltségéből, csak még bonyolultabbá válik minden, és egy idő után valóban kezdődnének újra a bajok. Az asszony az íróasztalát éppen pedáns rendbe tette, Jeff legszívesebben szétszórta volna a gondosan összeszedett papírlapokat. Egy ideje már kínozta a gondolat, hogy tisztességtelen játszmát folytat a nővel, de képtelen lett volna elküldeni, hiába tiltakozott napról napra egyre erőteljesebben a lelkiismerete.  Mit mondhatott volna? Hogy egyetlen dologban biztos ebben az életben és az az, hogy visszavonhatatlanul beleszeretett Dakotába? Ezt egy másik nő nyilván nem szívesen hallaná. Ennek ellenére tegnap este sokkoló volt Lilian váratlan döntése. Mára azonban már ő is eltökélten be akarta fejezni ezt az ügyet. Függetlenül attól, hogy Dakota éppen kibékül-e Mike-al, vagy végleg szakítottak. 

-Felhívtam Guy Boswellt – szólalt meg Lilian, amikor már a kezében fogta a kis aktatáskát, amely valaha a közös munkájuk egyik jelképe volt, mindig tele megbeszélésre váró feljegyzésekkel, szerződésekkel vagy csak forgatókönyvekkel. Lilian sosem bízott a neten elküldött anyagokban, mindent kinyomtatott és a kezébe nyomott, mintha ettől valóságosabb és érdekfeszítőbb lett volna. Néhány esetben igaza is volt.  –Azt mondta, nagyon szívesen áll a rendelkezésedre, és erőteljesen támogatja a színházi vonalat. Nem tudom, honnan veszi, de azt mondja, nem a sztárságra van szükséged, hanem kritikus elismerésre. Úgyhogy kösd fel a gatyád! Ne tévesszen meg, hogy olyan fiatal, többet lát ebből a világból, mint mi ketten együtt. Kedvelni fogod.

-Majd megpróbálom – mosolygott rá Jeff és kitárta a karját. Amikor a nő kissé vonakodva ugyan, de belesimult, Jeff páncélként ölelte körbe.

-Mindent nagyon köszönök, Lil! Neked köszönhetem, hogy ma az vagyok, aki… és ezt soha nem fogom elfelejteni neked! Szeretném, ha barátok maradhatnánk, de ez a te döntésed lesz, nem erőltethetem. Csak azt kérem, ha úgy érzed, neked van szükséged egy baráti vállra, azért jussak én is az eszedbe, oké?

-Oké! – nyelt nagyot a nő, lábujjhegyre állt és egy röpke csókot nyomott a férfi szájára. Aztán büszkén kihúzta magát és elment.

*

-Ez remek volt! – sóhajtott elégedetten Dakota, ahogy Greg felkiabált a sötét nézőtérről, hogy „Ennyi!”  -Tudtam, hogy jó leszel, de hogy ennyire, azt szerintem még te magad sem sejtetted. – kacsintott Jeffre, aki hunyorogva nézett felfelé a zsinórpadlás irányába. A szövege közben mocorgást hallott fentről és alig bírta megállni, hogy lessen felfelé. Most azonban kíváncsi lett volna, ki volt az, aki odafönt kíváncsiskodott, mert abban egy pillanatig sem hitt, hogy valamelyik díszletmunkás tüsténkedett volna. A próbák napok óta zajlottak, hihetetlen intenzitással, minden csepp energiát kisajtolva belőle, de ennek ellenére még sosem érezte magát ennyire élettelinek.

-Én sem hittem, hogy ennyire fogom élvezni. – ismerte be a férfi és a színpadra nyögve felmászó rendezőre nézett, aki fülig érő szájjal csörtetett feléjük.

-Gyerekek! Ez szenzációs volt! Ha így haladunk és a bemutatón is ezt a formátokat hozzátok, akkora sikerünk lesz, amilyet még nem láttak ezek a falak. Szegény Jeremy, remélem senki nem újságolja el neki, hogy ezt mondtam, de a legjobb pillanataiban sem nyújtott ilyen jót. Meg kell, hogy kövesselek, Jeff!  Őszintén szólva nem hittem, hogy ilyen könnyedén belebújsz a karakterbe, és hogy ezt így vissza is tudod adni. Azt hiszem bocsánatot kell kérnem, amiért nem szavaztam neked korábban bizalmat.

-Most mit mondhatnék? – tárta szét a kezét Jeff. Az elismerés engedékennyé tette és úgy döntött, nem dörgöli a fickó orra alá, hogy néhány hónapja, amikor hitegette ugyan, de tulajdonképpen leírta, talán attól a pót-terápiától is megkímélhette volna. De talán nem – vitatkozott önmagával. Talán éppen azok a Dakota nélkül eltöltött hetek hiányoztak ahhoz, hogy tényleg akarjon kezdeni magával valamit. De ez már mind nem számított. Most itt volt egy jó munka kellős közepén, akik körülvették, bíztak benne, és ráadásnak itt volt a barátja, aki ugyan meglehetősen távolságtartó volt, de ő bízott benne, hogy ezen hamarosan változtatni fognak. 

-Mike jó darabot hozott össze. – szólalt meg és nem kerülte el a figyelmét, ahogy a lány szeme megrebben a férfi nevének említésére.

-Hát, legalább ebben jó volt. … Bocs, ezt nem kellett volna! – szólalt meg Dakota. Közben Greg kiabálva a díszletesek után indult, úgyhogy újra kettesben voltak.

-Mi a baj? Veszekedtetek? – kérdezte Jeff és magában már színezgetett egy képet, amikor a kiváló szövegkönyv-szerzőnek beveri a csinos képét.

-Már nem vagyunk együtt. – nézett félre a fejét a lány és Jeff-ben benn szorult a levegő. Nincsenek együtt? Mióta? Miért? És miért nem mondta már korábban?... A benne sorjázó kérdések közül csak a lényeg tört felszínre: -Miért?

-Nem működött, egész mást vártunk a közös életünktől, és egyikünk sem a kompromisszumkészségéről híres. Nem mintha azokban a kérdésekben egyáltalán sikerülhetett volna. Mindegy, ne is beszéljünk róla! Már elmúlt.

-De mégis, mikor?

-Amikor találkoztunk a partyn, még ott sikerült egymás fejéhez vágni az őszinte szavainkat, amik valahogy a négy fal között mindig belénk rekedtek. Nem a legjobb hely volt egy szakításra, de legalább túl voltunk rajta.

-Ez vicces. – szólalt meg a férfi és Dakota meghökkenve nézett rá. Vicces? Hát, ő biztos, hogy nem ezt a szót használta volna.

-Örülök, hogy jól mulatsz, nekem azért még sajog kicsit, hogy csalódnom kellett a saját megérzéseimben.

-Nem az a vicces, hogy veled ez történt. – simított végig a karján Jeff. –Csak az, hogy mi is ott, akkor szakítottunk Liliannal.

-Ti szakítottatok? De hát miért? Hiszen ti még csak nem is veszekedtetek!

-Hát, számomra is váratlan volt az időzítés, de tulajdonképpen mindig is benne volt a pakliban. És azért egy kicsit veszekedtünk, igaz, nem túl látványosan. De csak az után, hogy te elmentél.

-De nem miattam, ugye? – kérdezte kicsit megcsukló hangon a lány, magában azért reménykedve, hogy valamilyen módon Jeff ott ébredt rá, hogy nem Liliant, hanem őt akarja.

-Nem, nem igazán miattad, bár Lilian hangulata akkor változott meg végletesen, amikor te ott hagytál bennünket.

-Sajnálom, ha bármi közöm volt hozzá.

-Ne sajnáld! Volt, de csak áttételesen. …És ezt most nem fogom elmagyarázni neked, vedd tudomásul. – kacsintott a férfi.

-Úgyis kiszedem belőled. -  vigyorgott Dakota, aztán az órájára nézett. –Éhen halok. Ha van kedved, ülhetünk egy asztalhoz is.