Amikor Dakota egy zavart mosollyal búcsút vett tőlük és
egyedül indult a kijárat felé, Jeff értetlenül pislogott Mike irányába. A másik
férfi jól láthatóan nem szándékozott a lánnyal tartani. Akkor a korábbi
szóváltás komolyabb lehetett, mint azt a távolból le tudta mérni.
Legszívesebben hazakísérte volna és akkor biztos lehetett volna benne, hogy
Dakota nem egy pohár ital mellett fog vigasztalódni, de Lilian meghúzkodta a
könyökét és erről eszébe jutott, hogy az elmúlt percekben szinte levegőnek
nézte a partnerét. Bármit is érez Dakota iránt, kapcsolatban él, amit nem
rúghat fel egyik pillanatról a másikra.
-Jeff! – kezdett bele Lilian kicsit bizonytalanul. –Biztos
vagy benne, hogy ezt akarod? – biccentett a lány nyomába, és Jeff egy
másodpercre azt hitte, Lilian a gondolataiban olvas, aztán rájött, hogy a
színházról beszél. –Egyszer már elhajtott, most kényszerhelyzetben van, azért
ajánlotta fel. De meg fogja keseríteni az életedet, ha nem úgy táncolsz, ahogy
ő fütyül. És még te sem tudhatod, tényleg a színpad a te igazi közeged. Anglia
már meglehetősen régen volt. Az idő pedig megszépíti az emlékeket.
Milyen igaz! – gondolta Jeff. Dakota is alighanem valami
olyat keresett a Mike-al való kapcsolatában, ami valaha talán szép volt, de az
elmúlt percek tanusága szerint annyira azért mégsem, hogy érdemes legyen miatta
felmelegíteni. Kíváncsi lett volna, hogy a Zöldzugban megélt közös emlékek is
ilyen sorsot érdemelnének-e. Megrázta a fejét, mintha ezzel szabadulni tudna a
gondolataitól is, aztán az asszonyra nézett.
-Lil! Én is kényszerhelyzetben vagyok. – vont vállat Jeff.
–Valahogy vissza kell térjek a munka világába és a színház számomra most jó
útnak tűnik. Igen, ki akartam próbálni, és igen, Greg elhajtott. Most neki
kellett visszakoznia, úgyhogy aligha fog kicsinálni a közelgő bemutató előtt.
Én sokkal jobban aggódom amiatt, hogy talán csak az idő szépítette meg az
emlékeimet a színházról és odafönt a színpadon már be fogok ijedni. A forgatás
egészen más… Ott széttördelik a történetet, de még a karaktert is apró
darabkákra és mire végzünk, ezekből a sokszor csak másodpercnyi morzsákból kell
összeállnia az egésznek. Az ember folyamatosan javítgathat és a végén még a
vágó és a rendező is egész mást hozhat ki belőle, mint az a forgatás idején
volt. A színházban pedig nincs mankó, nincs ismétlés, ott ha pofára esel, nincs
senki, aki felsegítsen. Én úgy emlékszem, ez roppant inspiráló, de lehet, hogy
a valóságban sokkal inkább vesszőfutásra emlékeztet majd. De ez csak akkor
derül ki, ha van bátorságom belevágni. És ráadásnak ott lesznek a nézők, akik –
ha olvasták rólam ezt a sok szennyet – majd csak arra várnak, hogy hibázzak. És
tudod, ettől kéne félnem a legjobban, megfutamodnom, de az az igazság, hogy
talán ez táplálja bennem a dacot, hogy megmutassam, korai volt még leírni
engem.
-Hát, ha ilyen szenvedélyesen vágysz rá, akkor nyilván jó is
lesz. – mosolyodott el halványan az asszony. Ezt a kijelentést akaratlanul is
Dakotára is kivetítette, így aztán elkomorodott. Jeff figyelmét nem kerülte el.
-Valami baj van? Nem értesz egyet velem, igaz?
-Hát, lennének fenntartásaim ezzel kapcsolatban, de neked
kell tudnod. – vonta meg a vállát az asszony. Hirtelen úgy érezte magát, mint
egy szülő, aki el akarta kísérni a fiát az esti buliba, de még a hangulat
tetőfokára sem hágott, amikor neki már leragadnak a szemei. Kényelmetlen érzés
volt, hogy újra a köztük lévő korkülönbség jutott eszébe, mint ahogy az utóbbi
időben egyre többször. És ebben egyértelműen ő volt a hibás, mert Jeff soha egy
pillanatra nem éreztette vele. Nem erőltetett olyan programokat, ahol ő már nem
érezte volna jól magát, és zokszó nélkül kísérte el olyan elegáns éttermekbe,
ahová a férfi egész életében sosem vágyott. Ebben a furcsa kapcsolatban ha nem
lettek volna azok a mámorító éjszakák, valóban bárki azt hihette volna, hogy
csak jó barátok; és ezen a kettősségen az asszony egyre ritkábban tudta
túltenni magát. …Hirtelen elhatározással Jeff felé fordult és megragadta a
zakója elejét.
-Jeff, mondanom kell valamit!
-Mondjad! Figyelek! – kortyolt nagyot a férfi az
ásványvízből, amit éppen most emelt le egy arra elhaladó pincér tálcájáról.
-Ez az egész köztünk … ezt be kellene fejeznünk! Ez nem helyes!
– tört ki Lilianból kétségbeesetten, mire Jeff mély levegőt vett. Ez váratlan
gyomros volt.
-Mit csináltam rosszul?
-Nem te… te a legremekebb fickó vagy a világon, minden nő
szerencsésnek mondhatja magát, aki a párod lehet, csak…
-Csak? – kutatta kíméletlenül a váratlan bejelentés okát a
férfi.
-Csak ez nem vezet sehova. Majdnem tíz évvel vagyok idősebb.
Olyan vagyok melletted a rosszabb napjaimon – de talán a jobbakon is – mint egy
szerető nővér. Én már lemondtam róla, hogy valaha gyerekem legyen és nem
akarom, hogy végül Te magad légy az.
-Öööö, gyerekesen viselkedtem? – ráncolta zavartan a
homlokát a férfi, kissé elveszítve a fonalat Lilian zaklatott monológjában.
-Nem azt mondtam… csak egy normális kapcsolatban egy nő
fiatalabb, mint a férfi. Mi ugyanis korábban érünk és korábban öregszünk, ezt
kár lenne tagadni. Te most vagy a legjobb korban, most találhatnád meg a nőt,
aki gyereket szül neked, és akivel megalapozhatjátok a közös életeteket. Én
ebben csak hátráltatlak téged.És idővel engem fog annyira zavarni ez a
korkülönbség, a saját változásom, hogy nem merem majd világosban levetni a
ruhám előtted, nem akarom majd bevallani, ha valami bajom van, és lassanként elkezdenék
úgy viselkedni veled, mintha nem a barátnőd, hanem az anyád lennék. Most
kellene abbahagynunk, amíg még kisebb sebekkel be tudjuk fejezni. Mindenképpen
vége lesz, csak egyre fájdalmasabban.
Jeff hallgatott. Az asszony bejelentése váratlan volt, de
tulajdonképpen valahol a saját érzéseire rezonált. Ő is tisztában volt vele,
hogy Dakota Haysnek kéne itt állnia mellette, és ő volt olyan önző, vagy talán
csak gyáva, hogy ezért egy lépést sem tett. Önző volt, mert kihasználta Lilian
vonzódását, mert ez megoldást jelentett az érzelmi nyomorára, a reménytelen
szerelmének a leplezésére. És gyáva, mert képtelen volt őszintén beszélni az
érzéseiről Dakotának. Hát, most Lilian fel akarja szabadítani ez alól az önkéntes rabság alól. Két kézzel
kéne megragadnia a lehetőséget, csak a francba… Lilian szenvedése túl nagy ár a
boldogságáért, már ha egyáltalán van esélye arra a lány oldalán. Ráadásul
munkakapcsolat is összeköti őket, ami még bonyolultabbá teszi a döntést.
-Beszéljük meg ezt otthon! – nyúlt az asszony karjáért
látszólag nyugodtan, de Lilian kitért előle.
-Nem, Jeff! Ezt eldöntöttem. Szeretném ezt befejezni. Most.
Még ma este. Ha innen hazamennék veled, tudom, hogy meg tudnád másítani az
elhatározásom, de egy idő után kezdhetnénk elölről. Ennek meg semmi értelme.
Tiszta metszés, itt a vége.
-Úgy tűnik, elég biztos vagy magadban. – dünnyögte Jeff.
Kétségbe kellett volna esnie, hogy lényegében szakítottak vele, de igazából nem
érzett semmit. Még megkönnyebbülést sem. Lilian minden szava igaz volt, csakhogy
az elmúlt hónapokban úgy tűnt, ezeknek az érveknek semmi jelentőségük nincs.
Mintha mindketten szemellenzővel jártak-keltek volna a világban. –És akkor,
mint az ügynököm is … ? - nézett félre,
így nem láthatta, hogy Lilian lehunyja a szemét. ...Fájdalmas volt, hogy Jeff
nem is próbált harcolni a döntése ellen, ugyanazzal az engedelmességgel fogadta
el, mint amikor a munkáit állította sorba. Istenem, mennyire fog hiányozni! Igen,
ezt az áldozatot is meg kell hozza annyi év után. Teljesen ki kell lépnie ebből
a kapcsolatból, bármennyire fájdalmas érzelmileg, és nyilván anyagilag is
mérhető veszteség lesz. Bár, ez utóbbi szempont teljesen hidegen hagyta. Talán,
ha nem kapott volna ízelítőt a mennyországból, akkor gondolt volna rá, hogy Jeff
igazi nagyvad egy ügynök számára. De mint barát és szerető... a pénz teljesen
elvesztette jelentőségét... a veszteség felmérhetetlen volt.
-Azt hiszem, úgy lenne jobb. Ami történt köztünk, csak
összezavarná a munkát a későbbiekben. Ha elfogadsz tőlem egy ötletet, akkor Guy
Boswellt kéred fel. Fiatal, agilis, szerintem jól megértenétek egymást, és
elsősorban színpadi munkákra szerződött már eddig is, de időnként vannak
szerződései a filmes világban is. Mind a két területen megállja a helyét, én rá
mernélek bízni.
-Oké, Guy Boswell, majd utána nézek. – bólintott Jeff.
–Gyere, menjünk! Hazaviszlek. Ha már nem akarsz nálam maradni, látni akarom,
hogy biztonságban leszel a saját lakásodban.
-Köszönöm, ez kedves tőled. – nyelt nagyot az asszony.
-Na, igen, én vagyok a két lábon járó kedvesség, már mások
is mondták. – húzta grimaszra a száját Jeff, miközben a ruhatár felé vezette a
nőt.
*
Jeff lecsapta maga elé a szövegkönyvet. Ez rosszabb lesz,
mint várta. Olyan szavakat adnak a szájába, amiket otthon, a négy fal között
mondott volna nőnek legszívesebben. És leginkább akkor, ha az a nő Dakota. Most
pedig kimondhatja neki, de csak a szerepe szerint, közönség előtt. A lány vagy
rá fog jönni, hogy hogyan érez iránta, vagy mindenki remek alakításnak fogja
értékelni a szavait és díjat kap értük. Dakota! Vajon a tegnapi vitájukat hogy
rendezték Mike-al? A fickó utána ment és az ágyban békültek ki? Vagy még mindig
fújnak egymásra? Istenem, legszívesebben megrázta volna Dakotát, hogy ébredjen
már fel végre! Mike soha nem volt méltó hozzá! Engedje már el ezt a sehova nem
vezető kapcsolatot!
Liliant figyelte, aki az utolsó papírokat is összeszedte,
ami még nála volt. Reggeli után érkezett, kerülve, hogy akár egy csésze kávét
megosszon vele. Fájdalmas volt a távolságtartása, de teljesen ésszerű. Ha
bármelyikük enged az eltökéltségéből, csak még bonyolultabbá válik minden, és
egy idő után valóban kezdődnének újra a bajok. Az asszony az íróasztalát éppen
pedáns rendbe tette, Jeff legszívesebben szétszórta volna a gondosan
összeszedett papírlapokat. Egy ideje már kínozta a gondolat, hogy
tisztességtelen játszmát folytat a nővel, de képtelen lett volna elküldeni,
hiába tiltakozott napról napra egyre erőteljesebben a lelkiismerete. Mit mondhatott volna? Hogy egyetlen dologban
biztos ebben az életben és az az, hogy visszavonhatatlanul beleszeretett
Dakotába? Ezt egy másik nő nyilván nem szívesen hallaná. Ennek ellenére tegnap
este sokkoló volt Lilian váratlan döntése. Mára azonban már ő is eltökélten be
akarta fejezni ezt az ügyet. Függetlenül attól, hogy Dakota éppen kibékül-e
Mike-al, vagy végleg szakítottak.
-Felhívtam Guy Boswellt – szólalt meg Lilian, amikor már a
kezében fogta a kis aktatáskát, amely valaha a közös munkájuk egyik jelképe
volt, mindig tele megbeszélésre váró feljegyzésekkel, szerződésekkel vagy csak
forgatókönyvekkel. Lilian sosem bízott a neten elküldött anyagokban, mindent
kinyomtatott és a kezébe nyomott, mintha ettől valóságosabb és érdekfeszítőbb
lett volna. Néhány esetben igaza is volt. –Azt mondta, nagyon szívesen áll a
rendelkezésedre, és erőteljesen támogatja a színházi vonalat. Nem tudom, honnan
veszi, de azt mondja, nem a sztárságra van szükséged, hanem kritikus
elismerésre. Úgyhogy kösd fel a gatyád! Ne tévesszen meg, hogy olyan fiatal,
többet lát ebből a világból, mint mi ketten együtt. Kedvelni fogod.
-Majd megpróbálom – mosolygott rá Jeff és kitárta a karját.
Amikor a nő kissé vonakodva ugyan, de belesimult, Jeff páncélként ölelte körbe.
-Mindent nagyon köszönök, Lil! Neked köszönhetem, hogy ma az
vagyok, aki… és ezt soha nem fogom elfelejteni neked! Szeretném, ha barátok
maradhatnánk, de ez a te döntésed lesz, nem erőltethetem. Csak azt kérem, ha
úgy érzed, neked van szükséged egy baráti vállra, azért jussak én is az
eszedbe, oké?
-Oké! – nyelt nagyot a nő, lábujjhegyre állt és egy röpke
csókot nyomott a férfi szájára. Aztán büszkén kihúzta magát és elment.
*
-Ez remek volt! – sóhajtott elégedetten Dakota, ahogy Greg
felkiabált a sötét nézőtérről, hogy „Ennyi!”
-Tudtam, hogy jó leszel, de hogy ennyire, azt szerintem még te magad sem
sejtetted. – kacsintott Jeffre, aki hunyorogva nézett felfelé a zsinórpadlás
irányába. A szövege közben mocorgást hallott fentről és alig bírta megállni,
hogy lessen felfelé. Most azonban kíváncsi lett volna, ki volt az, aki odafönt
kíváncsiskodott, mert abban egy pillanatig sem hitt, hogy valamelyik
díszletmunkás tüsténkedett volna. A próbák napok óta zajlottak, hihetetlen
intenzitással, minden csepp energiát kisajtolva belőle, de ennek ellenére még
sosem érezte magát ennyire élettelinek.
-Én sem hittem, hogy ennyire fogom élvezni. – ismerte be a
férfi és a színpadra nyögve felmászó rendezőre nézett, aki fülig érő szájjal
csörtetett feléjük.
-Gyerekek! Ez szenzációs volt! Ha így haladunk és a
bemutatón is ezt a formátokat hozzátok, akkora sikerünk lesz, amilyet még nem
láttak ezek a falak. Szegény Jeremy, remélem senki nem újságolja el neki, hogy
ezt mondtam, de a legjobb pillanataiban sem nyújtott ilyen jót. Meg kell, hogy
kövesselek, Jeff! Őszintén szólva nem
hittem, hogy ilyen könnyedén belebújsz a karakterbe, és hogy ezt így vissza is
tudod adni. Azt hiszem bocsánatot kell kérnem, amiért nem szavaztam neked
korábban bizalmat.
-Most mit mondhatnék? – tárta szét a kezét Jeff. Az
elismerés engedékennyé tette és úgy döntött, nem dörgöli a fickó orra alá, hogy
néhány hónapja, amikor hitegette ugyan, de tulajdonképpen leírta, talán attól a
pót-terápiától is megkímélhette volna. De talán nem – vitatkozott önmagával.
Talán éppen azok a Dakota nélkül eltöltött hetek hiányoztak ahhoz, hogy tényleg
akarjon kezdeni magával valamit. De ez már mind nem számított. Most itt volt
egy jó munka kellős közepén, akik körülvették, bíztak benne, és ráadásnak itt
volt a barátja, aki ugyan meglehetősen távolságtartó volt, de ő bízott benne,
hogy ezen hamarosan változtatni fognak.
-Mike jó darabot hozott össze. – szólalt meg és nem kerülte
el a figyelmét, ahogy a lány szeme megrebben a férfi nevének említésére.
-Hát, legalább ebben jó volt. … Bocs, ezt nem kellett volna!
– szólalt meg Dakota. Közben Greg kiabálva a díszletesek után indult, úgyhogy
újra kettesben voltak.
-Mi a baj? Veszekedtetek? – kérdezte Jeff és magában már
színezgetett egy képet, amikor a kiváló szövegkönyv-szerzőnek beveri a csinos
képét.
-Már nem vagyunk együtt. – nézett félre a fejét a lány és
Jeff-ben benn szorult a levegő. Nincsenek együtt? Mióta? Miért? És miért nem
mondta már korábban?... A benne sorjázó kérdések közül csak a lényeg tört
felszínre: -Miért?
-Nem működött, egész mást vártunk a közös életünktől, és
egyikünk sem a kompromisszumkészségéről híres. Nem mintha azokban a kérdésekben
egyáltalán sikerülhetett volna. Mindegy, ne is beszéljünk róla! Már elmúlt.
-De mégis, mikor?
-Amikor találkoztunk a partyn, még ott sikerült egymás
fejéhez vágni az őszinte szavainkat, amik valahogy a négy fal között mindig
belénk rekedtek. Nem a legjobb hely volt egy szakításra, de legalább túl
voltunk rajta.
-Ez vicces. – szólalt meg a férfi és Dakota meghökkenve
nézett rá. Vicces? Hát, ő biztos, hogy nem ezt a szót használta volna.
-Örülök, hogy jól mulatsz, nekem azért még sajog kicsit,
hogy csalódnom kellett a saját megérzéseimben.
-Nem az a vicces, hogy veled ez történt. – simított végig a
karján Jeff. –Csak az, hogy mi is ott, akkor szakítottunk Liliannal.
-Ti szakítottatok? De hát miért? Hiszen ti még csak nem is
veszekedtetek!
-Hát, számomra is váratlan volt az időzítés, de
tulajdonképpen mindig is benne volt a pakliban. És azért egy kicsit
veszekedtünk, igaz, nem túl látványosan. De csak az után, hogy te elmentél.
-De nem miattam, ugye? – kérdezte kicsit megcsukló hangon a
lány, magában azért reménykedve, hogy valamilyen módon Jeff ott ébredt rá, hogy
nem Liliant, hanem őt akarja.
-Nem, nem igazán miattad, bár Lilian hangulata akkor
változott meg végletesen, amikor te ott hagytál bennünket.
-Sajnálom, ha bármi közöm volt hozzá.
-Ne sajnáld! Volt, de csak áttételesen. …És ezt most nem
fogom elmagyarázni neked, vedd tudomásul. – kacsintott a férfi.
-Úgyis kiszedem belőled. -
vigyorgott Dakota, aztán az órájára nézett. –Éhen halok. Ha van kedved,
ülhetünk egy asztalhoz is.
2 megjegyzés:
Ugyanaz a komim, csak remélem, most helyesírási hiba nélkül :P
Rendben is lennénk, ha Lil nem húzta volna ennyire le magát :o
K&P <3
Megjegyzés küldése