"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2014. december 6., szombat

Zöldzug - 11. rész



Dakota számára az idő lelassult. Jeff társasága nélkül a napok ólomlábakon teltek, és kedvetlenül vett már részt a közösségi programokban is. Kint a kertben unottan végezte a rábízott munkát, egyedül a kézműves foglalkozáson éledt fel valamennyire, amikor a bútorfestéssel próbálkozott. A shabby chic megfogta, nem eresztette. Ebben talán közrejátszott az a hetek óta rá ható fehér környezet, amitől eleinte a hideg rázta, mostanra viszont ellazította és megtanulta értékelni mellette a színek világát. Kopottas elegancia – mutatta be Marion, a foglalkozás vezetője a technikát és igazat kellett adjon neki. Magában az otthoni kecses, sötét színű bútoraira gondolt, amiket kedvelt ugyan, de már unta őket; mennyire meg tudná velük változtatni a régi, többnyire csak rosszra emlékeztető környezetét. Csak néhány doboz festékre lenne szüksége. Ezt a töméntelen mennyiségű csipkét, amit Marion használt fel a végén a dekorálásnál, kissé már túlzásnak tartotta, de a puha natúr, természetes színű anyagok a kedvére valóak voltak. A gondolatot persze végül azzal zárta le, hogy elmerengett, vajon Jeffnek bejönne-e ez a stílus. Mostanában többnyire ott kötött ki, hogy a sajátján kívül megpróbálta a férfi szemén keresztül is látni a világot. Úgy érezte, ismeri már annyira, hogy jó eséllyel következtesse ki, egyes helyzetekben mi lenne a véleménye. Furcsa volt valakit ennyire ismerni, akivel még csak ágyba sem bújt. Akivel megtette, az is ismeretlenebb maradt a számára, mint új keletű barátja. Vajon mit csinálhat otthon? Sikerült visszarázódnia a hétköznapokba? Munka után kajtat vagy csak élvezi, hogy kiszabadult a kötöttségek alól? Egyedül van? Vagy máris keresett magának társaságot? Addig sorolta magában a megválaszolásra váró kérdéseket, míg érezni nem kezdte azt a régi, ismerős nyugtalanságot, amikor korábban az üveg után nyúlt, hogy válaszok helyett ezzel csillapítsa a kíváncsiságát. 

A vodka illett volna ehhez a színtelen világhoz, szaga sincs… csábult el végképp, és José keresésére indult. A srác kellőképpen korrumpálhatónak tűnt. Igazán nem kér tőle sokat és búsásan megfizetné a segítségét – érvelt magában, aztán a személyzeti traktushoz érve megtorpant. Mégis, mi a fenére készül? Ennyire gyenge lenne? Ráadásul nincs is pénze. Mégis, mi a franccal próbálná rábírni a srácot, hogy kockáztassa a jó kis állását és a remek fizetését? Elszégyellte magát és hirtelen hátraarccal a kert felé vette az irányt, magában a gyengeségét, állhatatlanságát ostorozva.
Odakint Jessica éppen elbúcsúzott Dylantól, a nyurga modellfiútól, aki a fejét lógatva bandukolt tovább a sétányon. Amióta visszajött, talán még összetörtebb volt, mint az első terápiája idején. Hiába na, az emberi gyarlósággal való szembesülés mindig fájdalmas tükörbenézést jelentett, tekintet nélkül életkorra és élethelyzetre. A fiú külsőre olyan volt, mint egy hatalmasra nőtt játékbaba, de a szeme öreg volt, mint az országút, és az önmagába vetett hit kudarcától, amit ilyen fiatalon máris elszenvedett, még meggyötörtebbnek tűnt. Dakota hirtelen ötlettel az asszonyhoz szaladt. 

-Beszélhetnénk egy kicsit? – lihegte, holott ezt a futás azért nem indokolta, de szinte légszomja volt az előbbi kísértéstől és a felette aratott apró győzelemtől. Jessica érdeklődve nézett rá. Védence az itt töltött hosszú hetek alatt még sosem kérte, hogy a megadott időpontokon kívül is váltson vele pár szót, úgyhogy ezt a mostanit határozott haladásként könyvelte el.
-Hát, persze! – karolt bele Dakotába, mielőtt a lány megretten a saját merészségétől és visszakozót fúj. Dylan esetében úgyis elég tehetetlennek érezte magát, sejtve, hogy a fiú életében sok olyan árny van, amelyhez még nem lelték meg az utat és így segítséget sem tudnak nyújtani neki. Ő volt a két lábon járó példája annak, hogy nem biztos, hogy minden esetben nélkülözni tudják egy szakorvos és netán a gyógyszerei segítségét. Néha elgondolkodott rajta, meddig bírja még erővel, hittel, hogy tartsa a lelket fiatal sorstársaiban, és az ilyen apró sikerekbe kapaszkodott, ezekkel töltődött, mint Dakota váratlan nyitása feléje.
-Majdnem valami hülyeséget csináltam. – vágott bele a közepébe a lány. Ohó, ez nem túl jól kezdődik – sóhajtott Jessica és leült egy padra, maga mellé húzva a lányt, aki jól láthatóan ennek a „majdnem hülyeségnek” volt még mindig a hatása alatt.
-Mi történt? – kérdezte, és a tekintetétől, a kérdő hangsúlyától Dakota úgy érezte magát, mint valaha régen az édesanyjával, aki maga volt a türelem mintaképe, és akinél minden gyerekes kis titkát biztonságban tudhatta.
-Arra gondoltam, hogy megvesztegetek valakit a személyzetből, hogy csempésszen be nekem valami alkoholt. – vallotta be halkan, szégyenkezve. Jessica hallgatott. Tulajdonképpen jóval korábban számított valami ilyesmire. A személyzet tagjait gondosan válogatták ki és meg is fizették őket rendesen, hogy az ilyen kísérleteknek ellent tudjanak állni, de tisztában volt vele, hogy van az a pénz, amiért képesek lennének kockáztatni. Ezért is nem engedélyezték, hogy a vendégeknél pénz maradjon. Szükségük úgysem volt rá, és megkönnyítette ezeknek a helyzeteknek az elkerülését. Egy azonnal kézbe nyomott bankjegy a dolgozók számára is erőteljesebb kísértés lett volna, mint egy homályos ígéret, amit később vagy beváltanak, vagy nem. Természetes emberi gyengeség volt ez, mint ahogy a lány próbálkozása is. Ez mutatta, hogy messze nem áll még készen a kinti életére.

-Dakota! Volt valami konkrét oka annak, hogy megkívánta az alkoholt? – nézett a lány szemébe, aki először elpirult, aztán elsápadt.
-Jeff elment. – válaszolt halkan, mintha ezzel a tőmondattal mindent elmondott volna, ami magyarázatul szolgálhatott a viselkedésére.
-Jeff? Jeff Palmer?  - kérdezett vissza az asszony. Ó, igen! A többiekkel már észrevették, hogy a két fiatal színész többnyire együtt tölti az idejét, ugyanazokra a munkákra jelentkeznek, ugyanazokon a foglalkozásokon vesznek részt. De soha, semmi jele nem volt annak, hogy a barátságon túl valami más is szövődhetett köztük. Mi kerülte el a figyelmüket? Éjszakánként nem jár felügyelő a folyosókon. Talán ezek ketten kijátszották a szabályokat és összejöttek?
-Nos, igen. Jeff Palmer tíz hétre jelentkezett be terápiára, és a vezetőség úgy ítélte meg, hogy a viselkedése, a fejlődése bizalomra ad okot, nyugodtan kiengedhetik ennek az időnek a lejártával, mert nem veszélyezteti a terápia sikerét. – mondta végül talán egy kicsit szárazabban és tényszerűbben, mint ahogy a lány várta volna a korábbi bizalmas és kötetlen beszélgetéseik során.
-Honnan tudhatnák, amikor ő nem volt kitéve itt semmiféle kísértésnek? – dacolt Dakota.
-Úgy gondolja, hogy fordított esetben, azaz, ha maga mehetett volna már haza, akkor Jeff is megpróbált volna alkoholhoz jutni, hogy enyhítse a maga után keletkező űrt? – kérdezte Jessica és Dakota nem foglalkozott vele, hogy a válaszával többet árul el az érzelmeiről, mint szeretné.
-Ha ő is úgy … kedvel ...engem, mint én őt, akkor biztosan így lett volna. Nagyon hiányzik! – sóhajtott elgyötörten.
-Szereti őt vagy szerelmes belé? – nézett a szemébe az asszony. –Ugye érti a különbséget, Dakota? Szeretni egy barátot is lehet, és legyen nyugodt, ha a barátságuk igazi, akkor Jeff odakint várni fogja a napot, amikor maga is kiléphet a kapun. Vagy szerelmes belé, és fél, hogy az elválás meggyöngíti az érzelmeiket? 

-Nem tudom – suttogott halkan a lány, és hirtelen olyan elesettnek tűnt, mint egy kislány. Jessica biztos volt benne, hogy fülig szerelmes a jóképű színészbe, de fogalma sem volt róla, hogy ez vajon kölcsönös-e. ...–Csak azt tudom, hogy borzasztóan hiányzik. Amióta elment, nem tudok senkivel beszélgetni… képtelen lennék bárki másnak úgy megnyílni, mint neki. – pislogta ki a könnyeit Dakota, ahogy szipogva megadta a teljes választ.
-Dakota, mi volt odakint az utolsó érzelmi megrázkódtatása? – kérdezte váratlanul az asszony. A lány értetlenül nézett vissza rá. Hogy jön ez most ide? –Már úgy értem, a magánéletében, nem a szakmaiban. – egészítette ki a nő a kérdését.
-Hát, talán a szakításom Mike-al. – válaszolt megborzongva a lány. Mike Harris képe elég sokszor bukkant fel az álmaiban. Amikor kirúgta, úgy gyűlölte, hogy legszívesebben holtan látta volna, de tiszta pillanataiban tudta, hogy ez a felfokozott érzés is alkohol hatása alatt született. Csalódott volt, igen… Nataliet és a férfit hibáztatta – igen, de néhány álmatlan éjszaka elhozta számára a felismerést is, hogy ebben az egész szerencsétlen történetben megvolt a maga dicstelen szerepe is. Mike-nak szentnek kellett volna lennie, ha kibírta volna az akkori Dakota mellett. Nem volt szent. És talán ez a felismerés fájt annyira, mert ismeretségük kezdetén túl magas piedesztálra helyezte a férfit.
-És azt lezárta már magában? – kérdezett újra az asszony, de Dakota képtelen volt válaszolni. Ő azért jött ide, mert Jeffről akart beszélni, mintha az emlegetésével ide tudná idézni. Erre fel most Mike-ról beszélnek… 

-Nos, lezárta már azt a történetet? – kérdezte újra az asszony türelmesen, mire Dakota vállat vont: -Le.
-Akkor mi volt ez a hosszú tanácstalan szünet, mielőtt ezt a semmit sem jelentő választ adta? – kérdezte a nő.
-Ha olyan lettem volna odakint is, mint idebent, akkor Mike sosem kezdett volna más nővel. Szeretett engem. De én el voltam foglalva a magam szerencsétlen szakmai gödrével és nem értékeltem a szerelmét. Az ivásban kerestem a felejtést és a vigasztalást, ő pedig egy idő után megunta, hogy felesleges harmadik lett a kapcsolatunkban. Ma már nem is hibáztatom érte. Én se szerettem volna azt a nőt, aki odakint voltam.
-Most mentségeket keres neki?
-Nem, csak végre beismerem a saját hibámat. – hajtotta le a fejét Dakota megtörten. Ilyen őszinte beismerésig az elmúlt hetek alatt egyszer sem jutott el. Fogalma sem volt róla, hogy az előbbi  megvesztegetési kísérletétől hogy jutottak el Mike Harris-ig és a felismerésig, hogy ő maga üldözte el, de most már két férfi hiányával kellett megküzdjön. Az egyikük a barátja volt ebben a zárt kis világban, a másikuk pedig a szerelme odakint abban a valóságos világban. Amíg el nem üldözte magától. De most, hogy a gyógyulás útjára lépett, összeszorult a szíve a gondolatra, hogy talán rendbe lehetne hozni azt a kapcsolatot is. Csak éppenséggel egy apró kérdés zavarta össze. Ezzel a nagy rendcsinálással nem veszíti-e el Jeff barátságát… Mike megértené-e valaha az akkori és a mostani érzéseit? Az érzéseit Jeff iránt… Tényleg Mike-ot választaná, ha kapna egy második esélyt?
Az a vodka most égetően hiányzóvá kezdett válni, de Jessica a táskája mélyéről egy kis üveg ásványvizet nyomott a kezébe.

-Látom, szívesen megnedvesítené a torkát. – kacsintott rá, mire Dakota kesernyésen elmosolyodott. Na, igen, nyilván az arcára van írva az alkohol utáni vágyódás. De most érdekes módon érzett magában annyi erőt, hogy beérje ezzel a kissé langyos, tiszta vízzel. Hosszú, mohó kortyokban nyelte, aztán az üres üveget visszaadta az asszonynak.
-Köszönöm, ez most jól esett! – hálálkodott, mert a víz pótolta az elsírt könnyeit és éltető erőt zúdított az ereibe is. Már régen érezte ennyire energikusnak magát. Célt tűzött ki maga elé és így máris könnyebb volt elviselni ezt a zárt, benti világot is. Vissza fogja hódítani Mike-ot és ápolni fogja a Jeff-el való barátságát is. Hogy idebent azzal hitegette magát, több ez, mint barátság, az csak azért lehetett, mert még a gondolkodása is beszűkült és kizárta magából a kinti életének minden gondját, amelyek megoldásra vártak.
*
Jeff kínosan feszengve hallgatta Gregory Duvalt, ahogy kezeit széttárva esküdözik, hogy most még a tulajdon apjának sem tudna szerepet adni.  Az évad jól futó darabjaiba nem is akart volna beszállni, de reménykedett, hogy a fickónak már vannak tervei a jövőre vonatkozóan, és azoknál számításba veszi majd őt is. Greg elfogadta, hogy az angliai színházi múltjára hivatkozott, bár nyilvánvalóan nem látta őt még színpadon egyetlen szerepben sem, így aztán még meg is értette a bizalmatlanságát. Mégis , valahol a lelke mélyén bízott benne, hogy egy apró mellékszerepre ismeretlenül is elég jónak tartják. Hát, akkor nem! Tulajdonképpen nem is várt mást – próbálta enyhíteni a csalódást, bár meglehetősen eredménytelenül.
-Figyelj! – fogta meg a karját Greg – nem azt mondtam, hogy nem, hanem, hogy MOST nem. Az új évadban egészen biztosan találunk valamit, de hát az még messze van, ennyire nem tudok, nem is akarok előre gondolkodni, mert éppen elég a jelen problémáival küzdenem. Nem rúghatok ki senkit sikeres produkciókból, hogy helyet csináljak egy régi ismerősnek. Ugye megérted?
-Persze, semmi gond! – mosolygott rá Jeff, és közben érezte, hogy nem biztos, hogy színészi eszköztárásnak legjobb alakítása volt ez a mosoly. A mellőzöttség érzése, ami néhány hónappal ezelőtt maga alá gyűrte, most újult erővel ütötte fel a fejét, az arcába nevetett gúnyosan, ő pedig mielőtt meggondolhatta volna, mit tesz, egy éppen arra kószáló pincér tálcájáról leemelt egy poharat. Pezsgő volt benne, és szinte egyetlen nyeletre engedte le a torkán. Megborzongott a hűvösségtől, ahogy a buborékok végigtáncoltak a nyelőcsövén, egészen le a gyomrába és ott egy vulkán forróságával árasztották el a belsejét. A pillanat tört része alatt hívta elő elméje az ismerős érzést, a telhetetlenségét, és sietve elköszönt Gregtől, hogy a bár felé vegye az irányt.

Másnap reggel arra ébredt, hogy valaki fát vág az erdőben. Az erdőben, ami valahol a két füle között helyezkedett el. A baltacsapások azonban kissé rendszertelenül követték egymást, és a fa hasadó hangja sem vegyült a hangzavarba, csak valami mély, dörömbölésszerű hang, mint valami távoli vihar morajlása. Hunyorogva nyitotta ki a szemét, megerőszakolva a retináját az elhúzott függöny helyén támadó napfénnyel.  Kizárta az erőszakos tompa dörgést és az emlékeit igyekezett ráncba szedni. Basszus, a party! Greg Duvallal beszélgetett, aztán valahogy a kezébe került egy pohár. A többire jószerivel már nem is emlékezett.  Éppen ott tartott a gondolataiban, hogy mélységes undorral gondoljon önmagára, amiért ennyire gyengének bizonyult, amikor a bejárati ajtó kicsapódott. Bárki is igyekezett korábban bejutni, mostanra megelégelte, hogy nem volt képes kislattyogni ajtót nyitni és megkímélte ettől a fáradtságtól.
Az a valaki Lilian volt, aki most harciasan, dühtől parázsló szemekkel állt a hálószobája küszöbén, mint a harag megtestesült istennője. Kezében lándzsa helyett néhány újságot szorongatott, amit most ingerülten vágott hozzá. A szerteszét repülő lapok beborították az ágyát, egyikük pedig éles pengeként hagyott nyomott az állán. 

-Mi a fasz van? – morgott, mint egy fogfájós medve. –Megőrültél?
-Én … nem őrültem meg. – higgadt le Lilian, ahogy a férfi állán megjelent egy rózsaszín cseppecske. Istenem, mennyit ivott ez, hogy még a vére is felhígult? – futott át a nő fején a képtelen gondolat, aztán  felvértezte magát a még így is vonzó férfi látványa ellen és újra visszatért jövetele és haragja igazi okához.
Jeff közben feljebb húzódszkodott az ágyban és hunyorogva lapozgatni kezdte a mellkasán fekvő újságok egyikét. Nem kellett sokáig keresgélnie. Na igen, a fotó meglehetősen előnytelen volt, de leginkább a hozzá fűzött kommentár esett neki rosszul. Látványos volt a jelenet, ahogy Greg és még valami fasz betuszkolják őt egy kocsi hátsó ülésére.
-Együtt reggeliztem ma Norma Gyllespivel - ejtette ki az asszony az újságírónő nevét jelentőségteljesen -, és Greg Duval egyszercsak leült mellénk, aztán egy összeesküvő suttogásával érdeklődött rólad. Hogy mostanában rendszeresen iszol-e ilyen sokat. Volt olyan szemét, hogy ezt Norma előtt kérdezze meg, úgyhogy egy percig sem csodálkoznék, ha Norma most gőzerővel kutatná fel, hol töltötted az elmúlt heteket, és azt megelőzően mikor ütötted ki magad ennyire. Holnapra pedig szép kerek cikk jelenik majd meg az újságokban egy alkoholista, lecsúszott színészről, aki valaha nagy tehetségnek ígérkezett, de mára már csak az alkohollal érti meg magát. Illetve, a kép tanúsága szerint, már azzal sem. Istenem, Jeff! Megvesztél? Munkát kérsz tőle, aztán amikor nem ad, leiszod magad? Már ennyi tartás sem maradt benned?

Az asszony hangja a tehetetlenségtől, hogy képtelen segíteni rajta, már sírásba hajlott, Jeff pedig csak hallgatott, ahogy a fotóval szemezett. Most mit kérje ki magának, ha egyszer Liliannak igaza van? Igazi hülye faszként viselkedett, sértődött kis pöcsként. Annyi tartás nem volt benne, hogy emelt fővel fogadja az elutasítást és jöjjön el a partyról; aztán ha már végképp nem tud ellenállni, akkor legalább itthon igya tök részegre magát zárt ajtók mögött. Ez után a fotó után nyilván nem is lesz ember, aki komolyan veszi majd őt. Ennyit a jól sikerült nagy visszatérésről, amit sikerült első este a sárba taposnia.
Belesett a takaró alá és megnyugodva konstatálta, hogy boxerben van, úgyhogy ledobta magáról a takarót és az asszony értetlen tekintetétől kísérve kapkodva öltözni kezdett.
-Korán jöttem el, még maradnom kellett volna. – motyogta tulajdonképpen leginkább önmagának, miközben a bénultan álló nőt kerülgetve nagyjából elrendezte az ágyneműt, a fotelbe dobva az összegyűjtött újságokat. Kikapcsolta a telefonját és a laptopját, aztán energikusan a konyhába ment. A hűtő tartalmát egy szatyorba dobálta és kirakta az ajtó mellé. Lilian idegesen várakozva toporgott a sarkában. -Egy hónapig jobb lesz, ha eltűnök a színről megint. Zöldzugban leszek, ne aggódj! Majd jelentkezem, ha itt lesz az ideje. – fordult szembe vele a férfi, aztán gondolt egyet és a nőt magához húzta. Lilian szinte eltűnt az álla alatt, ahogy megsimogatta az asszony hátát.

-Ne haragudj rám, Lil! Rendbe fogom hozni a dolgokat! Te is tudod, hogy ez nem én vagyok, és addig nem nyugszom, amíg vissza nem kapod azt a srácot, akinek annak idején a hóna alá nyúltál. Mert megérdemled, hogy egy sikertörténet legyek a szakmai önéletrajzodban, ne egy kudarc. Érted meg fogom csinálni. Oké? – kérdezte halkan, és felemelte a nő állát, hogy a szemébe nézhessen. Aztán homlokon csókolta és kilépett az ajtón. Az utcán  - nem törődve a rá váró fényképészekkel – megindult a főút felé, aztán leintette az első arra járó taxit. Döntött. Nem Benjamin kijózanító kotyvalékához vitette magát, hanem Zöldzugba. Tudta, hogy igaza van, túl korán jött el onnan. Még nem volt elég erős, hogy ne a könnyebbik utat válassza, ha összecsapnak a feje fölött a hullámok, de elég erős volt már hozzá, hogy ezt legalább felismerje. Vissza kell mennie!

2 megjegyzés:

csez írta...

Huhuhúúú :P
Úgy jártam, mint az egyszeri bácsika a repülőn ;)
Egyik fejleményt sem gondoltam volna...
Kíváncsivá tettél rendesen!
Tetszett! K&P

rhea írta...

Hát mit mondjak. Én is rendesen meglepődtem :) Sok lehetőség van ebben a történetben, és én nagyon élvezem. XD Baromira várom, hogy mit tartogatsz még nekünk. :)
Köszi Jutkám, pusza <3