A családban marad - 18. rész

Paul keze reszketett a takarón, ahogy az ablak felé fordulva beszélt, mintha csak el akarná raktározni magában az utolsó napsugarakat a rá váró hosszú, sötét időszakra.

-Fogalmam sincs, mit csináljak. Ha Tara mellettem lenne, ha megszülte volna azt a fiút, akit ígért, lenne miért küzdenem. De eldobott az első ijesztő hírre. Néha úgy érzem, nem is a betegség tudata visel meg, sokkal inkább a csalódás. Sosem hittem volna, hogy így megyek el, ráadásul tök egyedül. Néha az jut eszembe, vajon nem ez-e a büntetésem, amiért elhagytalak titeket. ...Arra gondoltam, ha a műtét nem sikerül, nem kéne gondokkal terhelni az örököseimet. Pénzzé teszem az egész vállalkozást. Rebeccának ne mondd el, mert egy gyereket csak megzavarna a tudat, hogy egy vagyon hullott az ölébe, de ő visz mindent. A céget úgysem vinné tovább, a pénzzel meg azt csinálhat, amit akar. 

-Paul! Még ne sirasd el magad! – csattant fel az asszony. –Ez nem is te vagy! Ennél sokkal kisebb ügyekben bulldogként vetetted magad a megoldás nyomába és addig nem nyugodtál, amíg meg nem oldottad. Az orvos szerint most is jók az esélyeid a műtéttel, különben nem javasolta volna. Ha már értelmetlen lenne, hidd el, ő sem hitegetne.

-Meglep, hogy ilyennek láttál. – sóhajtotta a férfi. Amióta az első laborleletet a kezébe fogta, Judith szavai voltak az elsők, amik egy kis reményt öntöttek belé. Furcsa volt, hogy pont a volt felesége, ... akit ő tulajdonképpen csúfosan cserben hagyott évekkel ezelőtt... pont ő áll ki mellette és próbál lelket önteni belé. 

-Paul! Mint férj leszerepeltél, de sosem tagadtam, hogy tökéletesen megfelelő ember voltál a munkádban. Senki sem csinálhatta volna jobban.

-Nem is tudom, mikor mondott nekem valaki ilyen kedveset – mosolyodott el kesernyésen a férfi. –Még amikor a díjat kaptam, az Év Ígéretes Vállalkozója címet, akkor sem mondtak ilyen hízelgő véleményt rólam. Tőled pedig végképp nem vártam.

-Meg kell adni a királynak, ami jár neki. – kacsintott Judith tettetett jókedvvel. Kezdte fárasztani ez a látogatás, szeretett volna már a hotelszobájában magára maradni a gondolataival, döntéseket hozni és azokat a döntéseket lehetőség szerint megbeszélni valakivel, aki ismeri őt, és aki el tudja képzelni, mennyire össze van most zavarodva. Paul bizalma, a hirtelen jött barátságossága... nem volt naív, tudta, hogy a betegség nélkül eszébe sem jutott volna a férfinak. Most ő a jó öreg bútordarab, amelynek a kényelmén nosztalgiázik a férje. Egyszer csak felkapta a fejét, ahogy Paul szavaiból valami ijesztően felkavaró kezdett kibontakozni:

-Átküldetem a leleteimet a burlingtoni kórházba, és még a héten én is odamegyek. Ott szeretném végigcsinálni, mert itt egyedül képtelen lennék. Nem baj?

-Dehogy! – hebegett Judith. –De mégis hogy gondolod?

-Kiveszek egy szállodai szobát, és ha segítesz... és ha lesz még értelme ... keresek egy házat. Az internet korában nem olyan nagy varázslat a távolból lebonyolítani a dolgokat. És éppen eleget fizetek az ügyvédemnek és a könyvelőmnek, hogy nélkülem is lebonyolíthassák az egészet.

-Az jó, ha ilyen bizalommal vagy irántuk. – nyögte ki zavarodottan az asszony. Erre a fordulatra még véletlenül sem gondolt. Szóval Paul az utolsó időket a lánya közelében akarja eltölteni. Tulajdonképpen nem róhatja fel neki. Csak éppen kicsit megbonyolítja majd az életüket, de hát nyilván ez az a helyzet, amikor túl kell lépjen a régi sérelmeken és az erejéből telően segítenie kell. 

-Ne haragudj, elfáradtam. – hunyta le a szemét a férje és Judith egy megriasztott őz gyorsaságával állt fel.

-Persze, pihenj csak! Ha úgyis Burlingtonba jössz, akkor én vissza is megyek. Nem akarom Becát éjszakára magára hagyni és még épp elcsípem az esti gépet. Hívj fel, ha valami segítségre van szükséged, szállásfoglalás, ilyesmi... Becának mennyit mondhatok el ebből az egészből?

-Mondd el neki! Jobb, ha tőled tudja meg. – nézett félre a férfi és Judith keze ökölbe szorult. Gondolhatta volna. Paul már megint a  nehezét az ő nyakába varrta. Addig csűrte-csavarta a szót, amíg állhat ő a lányuk elé és közölheti vele a rossz hírt. Apuci meg majd learatja a gyermeki félelem puszikba és aggódó ölelésekbe formálódó jeleit. Régen is így volt, semmi sem változott, és ugyanúgy felbosszantotta, mint korábban; de az sem változott, hogy nyelt egyet és teljesítette a férje kérését. Hiszen lehet, hogy az utolsók egyike lesz.

*

-Istenem, de jó, hogy itt vagy! – ölelte magához Jim az asszony fáradt alakját. –Szóltam Becának, hogy jössz, kijövök eléd. Úgyhogy van egy kis ideje, hogy kidobja a haverokat, ha esetleg bulit szervezett, de nem hallottam a háttérben nagy ricsajt. – kacsintott Judithra, miközben aggodalmasan megsimogatta a nő arcát. Ez a washingtoni kirándulás minden lehetett, csak könnyű nem.

-Ne siessünk haza! – ült be az első ülésre az asszony, s miközben Jim megkerülte a kocsit, arra gondolt, ez egy tökéletesen teljesíthető óhaj.

-Mennyire súlyos? – ült be és a biztonsági övvel nem törődve már ki is hajtott a járdaszegély mellől.

-Nem lehet tudni. Az biztos, hogy az első műtét során el kell távolítsák az egyik szemét. Az idő dönti el, hogy ezzel megálljt mondanak-e a kórnak, vagy később sorra kerül-e a másik is. Nem hiszem, hogy hiúsági kérdést csinálna belőle, sokkal inkább abban nem hisz, hogy ennyivel megúszhatja a dolgot. Tara elhagyta, így aztán magára maradt és a csalódás a betegséggel karöltve kiölte belőle a küzdőszellemet. ... Azt találta ki, hogy eladja a céget, és ... ideköltözik Burlingtonba. – bökte ki a lényeget az asszony. Jim bólogatva váltott sávot.

-Világos, nem akarja egyedül végig csinálni. Itt pedig mégiscsak itt van a családja. Ti mellette álltok a legnehezebb időkben. Érthető.

-Mi már nem vagyunk a családja! – csattant fel Judith. –Jó, Beca a lánya, de én már nem vagyok a felesége. Nem is kéne szánalmat éreznem iránta. Ő sem érzett, amikor fogta magát és lelépett. – szipogott halkan. Egész repülés alatt ezen járt az agya. Hogy vajon tényleg csak ekkora szíve van, hogy még mindig képes aggódni azért az emberért, aki a poklot járatta meg vele; vagy ne adj isten, még mindig ott bujkál a szíve mélyén egy alvó szikra, amely csak arra vár, hogy az együttérzés lángra lobbantsa. Nem akarta ezt!

Jim egy hirtelen manőverrel lekanyarodott a főútról és néhány kis zegzugos utcán végig suhanva megállt egy olcsó kis szálloda előtt. Judith összevont szemöldökkel nézett fel a homlokzatra, ahol a hiányos neonfelirat hirdette a hely nagyszerűségét.

-Gyere, eszünk valamit! Isteni a konyhájuk. – szállt ki Jim és a kocsit megkerülve kinyitotta az asszony előtt az ajtót.

-De Beca... – kezdett volna halvány tiltakozásba, mire Jim a szemeit forgatva a karjába fűzte a nő kezeit.

-Beca nem fog éhen halni. De ha nagyon aggódsz, vihetünk neki valamit.

Judith engedett. Ha a férfi még házhoz szállításban is gondolkodik, akkor eszébe sem jutott felcsábítani őt a ház valamelyik olcsó, futó szerelmek illatát hordozó szobájába. Nem mintha ellenére lett volna maga az ölelkezés, csak éppen a hellyel nem volt kibékülve. Az étterem azonban meglepően hangulatos volt, az étlap egyszerű, de Jim esküdözött, hogy a séf érti a dolgát. Megrendelték a könnyű vacsorát, aztán kezüket összekulcsolták a terítőn. 

-Összezavarodtál. – jelentette ki a férfi. Judith úgy döntött, nem helyesel és nem tiltakozik, kivárja, hogy miből vonta le a másik ezt a nagyívű megállapítást. Ami egyébként elég helytállónak tűnt. –Ismerem az érzést. – vallotta be halkan a férfi. –Amikor bent járok Monicánál, és látom, hogy Steve szíve vérzik a nőért, aki a világra hozta, az én szívem is megtelik kétségekkel. Hogy talán túlságosan önzően ítélkezem. Eltekintve az ő akkori árulásától, az életem kiegyensúlyozott volt, boldog a fiam mellett. De mielőtt túlságosan szentimentálisra venném a figurát, mindig eszembe jut az a zokogó kiskölyök, akinek én próbáltam pótolni az anyai ölelést. Már nem tévesztem össze a szánalmat a szerelemmel. Azt az érzést megölte bennem már régen. Bármi is ébred bennem, annak nincs köze már regényes érzelmekhez.  De elég erősnek érzem magam ahhoz, hogy a közelünkbe engedjem, s még így is megőrizzem a magam életét. Sosem hagynám, hogy közénk álljon. … És azt hiszem, most te is ennek a felismerésnek a korai szakaszán mész keresztül.  Persze, nem tudhatom, lehet,hogy Paul nem sebzett meg olyan mélyen, mint engem Monica, úgyhogy téged még állíthat döntés elé… - halkult el a végére. 

Judith megszorította a kezét, és ujjait gondosan összefűzte a férfiéval. Jimnek nem kell attól tartania, hogy a Paul iránti szánalma újra megnyitná előtte a szívét is. Nem. A szívét már betöltötte egy új érzés, egy új szerelem, amit ez iránt a kivételes érzékenységű férfi iránt érzett. Rebeccáért késznek érezte magát a segítségre, de már csak ez volt minden, amit a volt férjének nyújthatott.

*

Néhány nap múlva éppen kiléptek a sebész professzor szobájából, amikor Jimmel találták  szemközt magukat. Némi zavart feszélyezettség után Jim szólalt meg:

-Hello! Mondanám, hogy örülök a találkozásnak, de kórházban az ember ritkán érez örömet emiatt. Judith mesélte, hogy műtét előtt áll. Hartwig professzor az egyik legjobb a szakterületén, úgyhogy nyugodtan rábízhatja magát.

-Szintén valami egészségügyi gond? – nézett rá a másik férfi, némi nehezteléssel, amiért Jim Morrison láthatóan a legjobb formáját hozta.

-Nem. A volt feleségemnél voltam látogatóban. Monica nehéz időszakot él meg és egyedül van ebben a városban, úgyhogy …

-Monica? Morrison? – kérdezte Paul, mire a másik férfi szinte összerázkódott, mint aki még a gondolatát sem tudná elviselni, hogy a nevét viselje egy asszony, akitől már elvált.

-Nem. Monica Conway. – helyesbített automatikusan Jim, mire Paul felkapta a fejét.

-Conway? Hiszen akkor őt ismerem! Legalábbis ott voltunk néhány partyn mindketten, ahol bemutattak minket egymásnak. A férje valami washingtoni nagykutya, ha jól emlékszem.

-Hát, a férjének éppen nehézségei vannak, úgy tudom. – húzta el a száját Jim. Meglehetősen ellenszenvesnek érezte Paul rajongását a washingtoni nagykutyák iránt. Mintha a pénz és hatalom valami erkölcsi fölényt is jelképezne. Monica példája volt a bizonyíték rá, mennyire nincs ez így. 

-Hát, amennyire én tudom, válófélben vannak, bár a dolog még nem hivatalos. – hűtötte le a másik férfi lelkesedését, de Paulnak ez mintha csak olaj lett volna a tűzre.

-Hallottam valamit rebesgetni. Egy ideig kórházban voltam és ott nincs más szórakozása az embernek, mint a bulvár híreit hallgatni, vagy a televíziót lesni. – húzta el a száját. –A maga volt felesége egy csinos nő, de úgy hallom, még az ilyen csinos nőket is képesek elhagyni a férjeik.

-Na, köszönöm! Ezt most úgy állapítottad meg, mintha engem nem is tartottál volna soha csinosnak. Mintha nekem direkte kijárt volna, hogy elhagyjon a férjem. – fortyant fel Judith, aki idáig csendben hallgatta a férfiak beszélgetését.

-Dehogy! Nem így gondoltam. – forgatta a szemét Paul, és nem kerülte el a tekintetét Jim Morrison pillantása, ahogy szeretettel mosolyog Judithra. Valósággal végig simogatta a tekintete az asszonyt, ezért ő is alaposabban megnézte. Igen, Judith is csinos kis jószág volt, de azért Monica Conwayt hozzá képest izgalmasabb szépasszonynak tartotta. 

-A feleségem hajlamos megfeledkezni róla, hogy ezekben a körökben egy házasság nemcsak két csinos bokát és jó melleket hoz a férfi számára, hanem kapcsolatokat, összeköttetéseket is, amiket nem szokás könnyedén felrúgni. Persze most, hogy Conway bukott, szinte már mindegy is.

-Hát, mifelénk egy házassághoz elsősorban két szerelmes kell. – szaladt ráncba Jim szája szeglete, ahogy megpróbált elnyomni egy mosolyt. Hasztalan próbálkozás volt, mert a tekintete olyan szerelemmel nézett Judithra, hogy az elpirult a pillantás súlya alatt. De talán csak a szóhasználata lepte meg, hiszen összeköltözésről esett már szó, de házasság… Mindegy, ha el is szólta magát, nem bánta egyetlen másodpercig sem.

A családban marad - 17.rész

Előszóban csak annyit: köszönöm a kedves jókívánságokat és hogy hiányoltátok a fejezetet, ez is hozzájárult ahhoz, hogy legalább megpróbáljam összekanalazni magam. Elhúzódó egy francos nyavalya ez, persze, nyilván sokkal jobb lenne egy heti ágyban fekvéssel próbálkozni kiheverni, de erre kinek van ideje... Ráadásul én minden ilyen kórság alkalmával behúzom a kártyát, hogy az orrom alatt hatalmas sebbel emlékezzek meg a telefújt majd kétszáz papírzsebkendőről. De ma úgy döntöttem, kész, ennyi... nem hagyom magam tovább leigázni, akkor is összeszedem magam, ha addig élek is. Úgyhogy következzék az újabb fejezet:

***

17. rész

Jim némi lelkiismeret furdalással lesett az órájára. Már megint túl késő volt hozzá, hogy telefonáljon Judith-nak, pedig biztos volt benne, a nő is várja a híreket. Napok óta várja. De igazság szerint nem volt már ereje a meséléshez, a kórházbeli látogatások túlságosan megviselték az idegeit, de leginkább a fiát nem akarta magára hagyni. Steve falfehér arccal álldogált mellette minden alkalommal, láthatóan vívódva a megbocsátás és valami frissen éledt harag között. Gyerekként elfogadta, hogy az apjával kettesben élnek, de Monica minapi látogatása után fiatal férfi-önérzete fellázadt. Az apjával még mindig lojális volt, úgy gondolva, nyilván ő maga is szerzett sajgó sebeket abban a háborúban, ami az anyjától való váláshoz vezetett, de most, hogy itt feküdt előtte egy hús-vér nő, akiben egyre több hasonlóságot fedezett fel önmagával... olyan érzés volt, mintha az elhagyottság nyílt sebére maró folyadékot öntöttek volna.

Szerette volna gyűlölni azért, amit vele, a saját vérével tett, de képtelen volt táplálni magában ezt a gyűlöletet, amikor a sápadt arcra nézett. Az anyját altatták, de már többször szemtanúja volt, ahogy gyöngyházfényű csíkot hagyva maga után, vékony erecske indul meg a szeméből lefelé az arcán, árulkodóan eláztatva maga alatt a hófehér kórházi párnahuzatot. Ilyenkor mindig úgy képzelte, miatta, érte születtek meg ezek a cseppek, és kitartóan bámulta, mintha ezekkel a néma beszélgetésekkel próbálná bepótolni az anya nélkül eltöltött majd húsz esztendőt. Jim eleinte óvta a reménykedéstől és álmodozástól, végül úgy döntött, nem veheti el tőle ezt az apró kis álomvilágot. Felnőtt férfi már, meg fog birkózni vele, ha Monica felébred és esetleg mégsem úgy alakulnának a dolgaik, ahogy Steve képzeletében lassan életre kelt egy jövő, amelyben kölcsönösen helyet találtak.

Végül nem bírta tovább. Lehet, hogy a frászt hozza Judithra, de hallania kell a hangját. Most. Még ma. Megnyomta a hívás gombot és hanyatt fordult a párnák közt, melyek hidegen, érzéketlenül fogták körbe. Még az asszony illatát sem érezhette rajtuk, hiszen Judith még sosem aludt az ágyában. 

Hirtelen mindennél jobban szerette volna, ha bársonyos bőrével hozzásimulva itt szuszogna mellette és a sötétben suttogva beszélhetnék meg a terveiket. Ha egyáltalán lennének közös terveik. Csak érne már véget ez a rémálom Monicával, tisztulna ki a kép, hogy a volt felesége akar-e, tud-e a fia életének részese maradni, aztán végre a saját boldogulására is koncentrálhatna. Egy idő után feladta, hogy hallgassa az idegesítően monoton dallamot és megszakította a hívást. Judith nyilvánvalóan édesdeden alszik, nem töri a fejét gondokon, melyekre nincs befolyása, és amelyek nem kell, hogy megfosszák az éjszaka pihenéstől. Sóhajtva maga mellé dobta a telefont, amely szinte abban a pillanatban életre kelt. Trombitaszót meghazudtoló lágysággal a Judith című szám csendült fel a a sötétben, széttördelve az őt körülvevő néma csendet, és átkozódva tapogatózott az előbb elhajított készülék után. Hát, csak sikerült felébresztenie!

-Szia! – suttogott bele rekedten és hirtelen nem is tudta, hogy a saját vagy a nő zihálását hallja a fülében.

-Szia! – motyogott Judith a vonal túlsó végén álmos, kásás hangon és Jim elmosolyodott, ahogy elképzelte maga előtt kócosan, puhán, szerelemre készen még az álom határán is. –Valami baj van? – kérdezte az asszony és a férfi szívébe beleszúrt a felismerés, mennyire jó érzés, hogy van valaki, aki aggódik érte, akit lám... felhívhat az éjszaka közepén és nem morgolódást kap érte, hanem ezt az önzetlen aggodalmat.

-Nem, nincs semmi baj, csak már olyan régen beszéltünk, és egyszerűen nem tudtam kivárni, hogy reggel próbáljalak elérni munkába indulás előtt. – vallotta be őszintén. –Akkor úgyis csupa rohanás vagy te is, én is, úgy meg nem az igazi.

Hallotta, ahogy a túloldalon a nő is kényelmesen elhelyezkedik az ágyon, hallotta az ágynemű surrogását, és elkerekedő szemekkel hallgatta, ahogy egy Roy nevű illetővel pöröl és elzavarja az ágyról. Ki a franc ez a Roy?Hogy a kérdés hangosan is feltette, csak akkor vált világossá számára, amikor Judith nevetve válaszolt. 

-Beca tegnap este leszaladt a közeli boltba egy kis tejszínért és közben talált egy kutyát, egy goldent és hazahozta. A nyakában ott a biléta, miszerint Roynak hívják, de telefonszám nem volt rajta. Majd  elviszem az állatorvoshoz, hátha van benne azonosító chip. De olyan ápolt, szép kutya, nem hiszem, hogy hosszú ideje kóborolt volna. Ugyanakkor még sosem láttam a környéken. Az mindenesetre biztos, hogy magabiztosan fészkeli be magát az ágyba. És természetesen az enyémbe, nem Becáéba. – kuncogott, ahogy az előbb elzavart szőrös ágyrajáró nyilvánvalóan újra visszahódította az egyszer már megszerzett kényelmes pozícióját. 

-Oda én is szívesen befészkelném magam. Örökre. – évődött a férfi, aztán egy röpke elakadó lélegzet figyelmeztette, hogy Judith kihallotta a szavaiból a lényeget. Na, akkor elmondta, már az asszony is tudja, rágcsálta a szája szélét izgatottan, valamiféle válaszra várva. Például, hogy öltözzön azonnal és induljon, de Judith kis zavart nevetéssel válaszolt csak.

-Monica jól van? – tette fel a nő az egyetlen kérdést, amivel sikeresen le lehetett rángatni egy rózsaszín kis felhő széléről, amelyen a képzelete már utazni készült.

-Hát, olyan egyformán. Már felébredt, de meglehetősen apatikusan fekszik, egy pszichológus jár be hozzá. Nyilván tisztában van vele, hogy a tettével csak tovább szaporította a saját problémáit, és éppen ez az oka annak is, hogy vonakodnak elengedni. Ha visszamenne Washingtonba ebben az állapotban és ott szembesülne a problémákkal, amik nyilván nem oldódtak meg a távollétében, akkor attól félnek, hogy újra megpróbálkozna valamivel. 

-Istenem, de hát nem maradhat örökre a kórházban... mi lesz így vele? ...Itt marad a városban? – tette fel félénken a kérdést, mintegy alkalmat adva Jimnek, hogy most beszéljen arról, hogy a jövőben több időt fog tölteni a volt feleségével, már csak a közös gyerekük okán is.

-Azzal csak megszökne a problémái elől, de nem oldana meg semmit. – válaszolt Jim, kissé már unva, hogy Monica közéjük feküdt, még ha ilyen képletesen is, az ágyba. –Legszívesebben átmennék hozzád most. – vallotta be bátortalanul.

-Semminek sem örülnék jobban. – sóhajtott válaszul az asszony, aztán folytatta: -De hajnalban elutazom.

-Elutazol? – ült fel Jim, és önkéntelenül is az ajtó felé pislogott, olyan hangosan tette fel az előbbi kérdést. Steve azonban nem bukkant fel kíváncsian.

-Paul telefonált. ...Nem tudom, olyan furcsa volt a hangja a telefonba, de azt mondta, hogy nem telefon-téma, úgyhogy nem tudom, mi a problémája. Washingtonban úgy látszik mostanában mindenkire rájár a rúd. – kuncogott az asszony, aztán sokkal komolyabban folytatta: -Soha életében nem kért még tőlem semmit, de most olyan elveszett volt a hangja, hogy beleegyeztem, hogy odamegyek. 

-És mikor jössz vissza? – kérdezte Jim, magában átkozva az elszalasztott napokat. És igen, valahol Judith hallgatását is. Ha most éjjel nem hívja fel, elutazott volna anélkül, hogy szól neki. Persze, miért is szólt volna. Hiszen nem élnek együtt. Találkozgatnak igen, de nem tartoznak elszámolással a másiknak. Kit akarsz becsapni? – kérdezte önmagától. Semmit sem szeretne jobban, mint felelősséggel tartozni az asszonyért és a lányáért. Az asszonyért, aki éppen most készül titokzatos találkozóra a volt férjével.

-Nem tudom. Gondolom, beszélünk, aztán visszaülök a gépre és jövök... de amíg nem tudom, mi lesz a beszélgetés tárgya, felelőtlenség lenne bármit is ígérnem. 

-Rebecca is megy? – kérdezte a férfi jobb híján.

-Nem jöhet, dolgozatot írtok, elfelejtetted? – kuncogott Judith. –Ne is juttasd egyébként eszembe! A lányom itt lesz egyedül a lakásban. Ha az aggodalmamat félre is tudom tenni, akkor is egy frászban vagyok, hogy egy buli kellős közepébe toppanok, amikor hazaérek.

-Majd ránézek. – ígérte Jim. –Akkor hagylak egy kicsit aludni az út előtt. De hívj fel, ha már tudsz valamit, oké? – próbált egy ígéretet kicsikarni a nőből, aki egy csicsergős puszi kíséretében búcsúzott.

*

Judith feszengve ült a steril kórházi környezetben. Paul ijesztően megváltozott karácsony óta. Lefogyott és a sípályán barnára sült bőrébe mély árkokat véstek a máskor arcát csak karakteresebbé tevő ráncok. De nem is a külseje rémisztette meg, hanem a fénytelen tekintet, az életunt pillantás, amit őrá vetett. Monoton hangon mesélt a síeléskor először érzett  fájdalomról, a rendszeres hányingerekről, a kivizsgálások soráról, és az óriási csalódásról, amikor a leletek birtokában Tara egy napon eltűnt az életéből. Mire hazaért, már csak a saját személyes holmijai voltak a lakásban, ami tekintve a tekintélyes méretű házat, nem kis teljesítmény volt Tarától.

Istenem, néhány hónapja még gyerekről ábrándozott, házasságról, és úgy tűnt, ezek nem ábrándok, hanem tervek, közös tervek. Aztán Tara egy semmitmondó, szűkszavú levélben tájékoztatta róla, hogy nem képes végigcsinálni mellette a haláláig hátralevő időt. Pontosan abban a korban van, amikor már gondolnia kell arra, hogy gyereke lehessen, de egy beteg embertől nem akar gyereket. Mintha csak leprás lenne – sóhajtott fel a férfi. 

Judith hallgatott. Mit mondhatott volna? Hogy a sors előbb-utóbb kompenzál? Paul csak azt kapta vissza, amit ellene, ellenük vétett annak idején. Most megtudta ő is, milyen érzés az, ha elhagyják az embert. Nem volt kárörvendő, de a szíve mélyén valami halvány elégtételt mégis érzett. Aztán visszatért a terézanyai énje és bátorítóan megpaskolta a férfi kezét.

-Inkább arról beszélj, hogy mit mondanak az orvosok!

Szolgálati közlemény...

Betegség miatt zárva!

Bocs mindenkitől, de annyira levert a lábamról az influenza, hogy szerintem az agysejtjeim nagy része is belepusztult, mindenesetre az írás nem (sem) megy. Próbálok hétfőre hozni valamit, de előre is elnézést, ha netalántán szerda lesz belőle. Ti pedig vigyázzatok magatokra!

A családban marad - 16. rész

-Elment? – nézett be a nappaliba a fiú és az apja bólintására belépett, aztán kivett még egy borospoharat és magának is töltött. –Ő volt az anyám, ugye? – kérdezte kásás hangon, mire Jim újra csak bólintani tudott. Judith felállt. Ezt a témát nyilván kettesben szeretnék boncolgatni. A férfi kérdő tekintetére csak annyit tudott kibökni:

-Talán jobb, ha most magatokra hagylak titeket.

Jim a fejét rázta. Ne! Most ne hagyja magára! Segítsen megértetni valamit ezzel a fiúval, amit még ő maga sem tudott az elmúlt húsz évben megérteni és feldolgozni. Judith mégiscsak egy nő, aki talán olyan szögből is látja ezt az egészet, amire ők még álmukban sem gondolnának.

-Maradj kérlek! – súgta oda, mire Judith kérdőn a fiúra nézett. Steve beleegyezően biccentett, ahogy nagyot kortyolt a borból. 

-Tudom, hogy ezt a témát mindig kerültük, de egész idáig azon gondolkodtam kint a parkban, hogy hátha azért jött, mert megbánta, ahogy akkor régen döntött. Talán csak túl fiatal volt a felelősségvállaláshoz, és most rádöbbent, hogy meg akar ismerni.

-Steve, ezt te sem hiszed igazán! – sóhajtott Jim elgyötörten.

-Ne törd le a reményeit! Valamiért csak idejött. – szólt közbe Judith. Jim ebben a percben jött rá, hogy Judith talán pont Monica fogadatlan prókátoraként lép majd fel, de már nem tehetett semmit.

-Amikor elment, Steve sokat sírt utána, de ott voltam én, ott voltak a nagyszülei és lassan elfogadta, hogy a miénk ilyen család. Egy kisgyerek sokat kibír és viszonylag könnyen felejt. Ha valakire, hát rájuk tényleg igaz, hogy ami nem öl meg, az megerősít. És Monica erre játszott, ezt használta ki. Azt mondta nekem, amikor utoljára láttam, hogy szereti Steve-t, de őt nem anyának teremtette az ég, és a gyerek is jobban jár, ha ő kilép a képből. ...Meg tudtam volna fojtani anyádat, amikor rám nézett a bőröndjével a kezében és azt mondta, jobb lesz neked nélküle. Mintha azt várta volna tőlem, hogy ismerjem el, micsoda nagyszerű cselekedetet hajt éppen végre. A szent asszony... 

-Jim! – próbálta megakasztani Judith a mind indulatosabb monológot.

-Jobb ha tudja! Jobb, ha nem ringatja magát hiú ábrándokba! ....Monica most össze van zavarodva, mert a biztonságosnak hitt életéről kiderült, hogy hazugságokra épült. Ha a férfi nem bukik le, ő sem lenne itt. – jelentette ki ellentmondást nem tűrően a férfi.

-És most hova ment? Visszajön még? – kérdezte reménykedve a fiú, és Judith szíve összeszorult, amikor az apjáéhoz kísértetiesen hasonló szemekben meglátta az anyai szeretet utáni sóvárgás csillogását.

-Azt mondta, pár napig még a városban lesz, de nem mondta meg, hol szállt meg. – itta ki a poharát Jim. ...-Amondó vagyok, hagyjuk ma a főzést, hívjuk fel Rebeccát, hogy velünk tart-e, ha beülünk valami normális helyre vacsorázni. – adta ki az utasítást a férfi témaváltásként, és kivételesen senki nem szállt vitába vele.

*

Az asszony kiszórta a párnába nyomott mélyedésbe az összes gyógyszert, amit a táskájában talált. Főleg fejfájás és láz elleni készítmények voltak, amik még a karácsony előtti náthás időszakból maradtak a táskája mélyén, egy levélnyi görcsoldó, és ami az ötletet adta, Alistair vérnyomáscsökkentője, ami ő váltott ki, de elfelejtette odaadni a férjének. Mostanra már szinte abban reménykedett, hogy Alistair éppen ezek nélkül a bogyók nélkül most kap agyvérzést. Általában nem volt jellemző rá a bosszúállás, de amilyen végsőkig elkeseredett hangulatban volt, úgy érezte, talán a férjének is ez lenne az egyetlen kiút ebből a helyzetből. A pincér késett, talán meg is feledkeztek a rendeléséről. Nem baj. Ez is tökéletesen megfelel a célnak és legalább nem lesz olyan nagyképűen fellengzős, mint az egész eddigi élete. Az egyszerű vizeskancsót megtöltötte hideg vízzel a mosdónál, aztán egy pohárral a kezében letelepedett a színes kis pirulák mellé. Még utoljára a fésülködő asztalon fehérlő búcsúlevelekre nézett, melyeket idáig fogalmazott. Egyet Steve-nek írt, egyet Jimnek, és egyet annak a nyavalyásnak is, aki az oltár előtt azt fogadta:  jóban-rosszban a társa lesz. Nem volt lelkiismeret-furdalása, amiért magára nézve sem tartotta már kötelezőnek a fogadalmat. Alistair tönkretette őt, mint üzleti társat és mint feleséget egyaránt. 

Jimnek csak annyit írt: Bocsáss meg! Nem akart, nem tudott többet írni. Annak idején mindent elmondtak egymásnak,... ami a szívüket nyomta, azt kendőzetlenül kiengedték a szájukon. Talán azért is nem volt később visszaút. Túlságosan fájdalmas volt a szakítás, túl sok őszinte szó hangzott el, amiket meg sem próbáltak becsomagolni. Az eltelt években sokszor gondolt rájuk, de tartotta magát a megegyezéshez; nem akarta összezavarni azt az édes kisfiút, akit ő hozott a világra, és akit képes volt elhagyni, hogy karriert építhessen. És most, amikor minden összedőlni készül, kiderül, hogy az áldozata hiábavaló volt. Alistairtől is szűkszavúan búcsúzott: Kapd be! Egyedül Steve-nek írt. Neki hosszú oldalakat, amelyek a könnyeitől voltak maszatosak. 

Írt a magányos évekről, amiket csak az tett könnyebbé, hogy pontosan látta maga előtt a célt, amit el akart érni. Tisztában volt vele, hogy önző dög volt, de tudta azt is, hogy Steve-t biztonságban hagyta az egyetlen embernél, akiben valaha is megbízott. Ha együtt élni nem is tudott vele, azt elismerte, hogy Jim Morrisonnál mélyebb érzésű férfit még sosem sodort elé az élet. És végül bevallotta, hogy mennyire megbánta az akkori döntését.Hogy most, amikor minden veszni látszott, amit az életben fontosnak tartott, rájött, hogy soha nem volt semmije, mert a legfontosabbat húsz évvel ezelőtt eldobta magától. Nem kérte a fia megbocsátást, még azt sem kérte, hogy majd egyszer, ha a fájdalom szűnni kezd, anyjaként gondoljon rá, csak szerette volna elmondani utoljára, hogy mennyire megbánta, amit ellene vétett. Hogy ma délután, az alatt a néhány perc alatt rádöbbent, hogy annak idején élete legnagyobb hibáját követte el. 

Hiába mentegette magát, hogy a döntésének hála Steve egy gyereknek kijáró normális életet élhetett, távol Washington bürokratikus világától. A szíve mélyén tisztában volt vele, hogy ez csak önáltatás, hiszen a kicsinek anya nélkül kellett felnőnie. 

Nem gondolta volna Jimről, hogy felnőtt koráig egyedül gondoskodik a fiúról. Biztos volt benne, hogy hamar kerít valakit, aki mos, főz, takarít rá, és elsősorban anyja helyett anyja lesz a fiának. De ezek szerint a volt férje nemcsak tanárként és férfiként, de elsősorban apaként is remekül megállta a helyét. Őszintén szólva, irigyelte. Lehet, hogy nem volt csillagászati áron vett luxuslakása a kormányzati negyed közelében, nem nyaralt a Maldív-szigeteken, és nem horgonyzott yachtja a Michigan-tónál, de nyugodt, kellemes életet élt egy kiegyensúlyozott fiúval. Ráadásul mostanra már egy hozzávaló nő szerelmét is élvezheti. Nem kellett mesedélutánt tartani a nőről, aki becsöngetett. Ahogy a szemük összevillant... istenem, Alistair akkor sem nézett rá így, amikor feleségül vette. Tulajdonképpen boldog lehet, hogy nem szült gyereket annak a disznónak. És most, amikor az utolsó színes kis bogyókat nyelte le – egyre nehezebben – a lassan felmelegedő vízzel, csak arra tudott gondolni, hogy azt az egyetlent, akit a világra hozott, cserben hagyta.

*

Rebecca nem volt otthon, de telefonon utolérték és megegyeztek, hogy Jimhez jön is, és onnan indulnak együtt vacsorázni. Amikor megérkezett, úgy üdvözölték egymást Steve-el, mint a régi jó barátok. Azonnal kiszúrta, hogy a fiút bántja valami és a karjánál fogva visszatartotta, hogy kifaggassa. Jim türelmetlenül mutogatta az óráját, mondván, lekésik a foglalt asztalt, amikor megszólalt a telefonja.

A szemét forgatva hallózott bele, aztán csak egyre mélyülő sápadtsága árulkodott róla, hogy a hívó fontos és rossz hírt közöl vele éppen. Mindannyian értetlenül figyelték ahogy rövid egyszavas válaszokat ad, semmi támpontot sem adva a probléma mibenlétéről, hiszen, akik fontosak voltak egymásnak, azok mind itt voltak együtt. 

-Rendben, felügyelő, fél órán belül ott leszek. – búcsúzott és nyomta ki még mindig hitetlenkedő tekintettel a telefont a férfi. A felügyelő szóra mindannyian felkapták a fejüket.

-Sajnálom, de a ma esti program ugrott. – kezdett bele. –A rendőrség hívott. Monica a szállodában beszedett egy csomó gyógyszert, de vagy nem gondolta ezt az egészet komolyan, vagy csak megfeledkezett róla, hogy a szobapincérrel pezsgőt hozatott a szobájába... mindenesetre a srác ott találta ájultan. Kihívta a mentőket, azok pedig értesítették a rendőrséget.

-Meghalt? – csuklott el Steve hangja.

-Nem. Még nem tudni, hogy lesz-e valami utóhatása a dolognak, de úgy tűnik, időben értek vele a kórházba és kimosták a gyomrát. Talán nem szívódott fel annyi, hogy maradandó károsodást okozzon. A holmija közt a rendőrök megtalálták a nevem, címem és a telefonszámom. Mivel itt van ebben a városban, ahol én, hát úgy gondolták, hogy értesítenek, mint a legkönnyebben elérhetőt. Ki akarnak kérdezni, hogy tudok-e valami okot, amiért végezni akarhatott magával. Jézusom! .... 

-Menjünk be a kórházba! – szólalt meg halkan a fiú és Jim egy pillanatnyi tétovázás után rábólintott.

-Előtte titeket hazaviszlek. – fordult Judith és a lány felé, de az asszony megrázta a fejét. Fejében egymást kergették a gondolatok. A bajban Jim még nem érezte eléggé összetartozónak kettőjüket, hogy együtt álljanak a megpróbáltatások elébe. Haza akarja vinni, mint egy alkalmi barátnőt, meg sem kérdezte, hogy vele akar-e tartani. Talán rosszul mérte fel az elvált feleségéhez való kötődését... ő is ...és a férfi is.

-Ne húzzuk ezzel az időt! – tette fel a kezét. –Mi majd hazamegyünk taxival, ti pedig siessetek a kórházba... Majd beszélünk! – tuszkolta ki a lányát az ajtón, aki némileg zavarodottan hagyta magát.

-Ki a fene ez a Monica, aki öngyilkos lett? És mi köze hozzá Jimnek és Steve-nek? – sorjáztak belőle a türelmetlen kérdések, miközben már egy taxi műbőrülésén tartottak hazafelé.

Judith mély levegőt vett. Hogy tudná ezt most úgy megválaszolni, hogy a későbbiekben is igaz legyen. amit mond? Mi lesz, ha a betegágy mellett állva Jimben felébred a múlt... az a múlt, ami még szép volt és közös... és mi lesz, ha ez a múlt elragadja tőle a férfit, akit szeret? 

A családban marad - 15. rész

Judith mosolya azonnal lehervadt, ahogy a nyíló ajtóban Jimre esett a pillantása. Még talán sosem látta ilyen feszültnek a férfit, aztán mielőtt az okára rákérdezhetett volna, megpillantott egy nőt, aki hasonló feszültséggel az arcán üldögélt a nappaliban. A bemutatkozás rövid volt, lényegretörő, semmitmondó, ahogy Jim egyikükről a másikra intve beszélt:

-Monica Conway, Judith Denfort.

A két nő biccentett, aztán leplezetlenül fixírozták egymást. Judithot nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy valahonnan ismeri, ugyanakkor biztos volt benne, még sosem találkoztak. Ki lehet? Az nyilvánvaló volt, hogy a másik nő kínosan feszengve fogadta az ő megjelenését, mintha valami életbevágóan fontos beszélgetést zavart volna meg a felbukkanásával.

Monica pedig kíváncsian vizslatta az asszonyt, aki láthatóan fontos szerepet töltött be a volt férje életében. Őszintén szólva nem erre számított. Valamilyen hibás, berögzült sztereotípiával azt képzelte, hogy Jim kihasználva a legényélet adta szabadságot, fiatal pipikkel kavar. Ez az asszony azonban vele egy idős lehetett, és egyáltalán nem látszott alkalmi ismerősnek. 

-Akkor a ma esti program megváltozott? – kérdezte Judith. –Nem probléma. – mosolygott bátorítóan a férfira, de az arca nem volt képes hazudni, pontosan a szívében éledező indulatról mesélt. Bárki is ez a nő, van olyan fontos Jimnek, hogy esetleg lemondja a ma estét, csak akkor jobban örült volna, ha telefonál, és nem kell szembesülnie ezzel a fővárosi eleganciával. A másik nőn egész egyszerűen minden tökéletes volt, a haja, a körmei, a ruhája... és ő talán életében először érezte, ahogy kisvárosi háziasszonyként, a lányát egyedül nevelő nőként minden pontban alul marad a másikkal szemben. Pedig otthon, indulás előtt elégedetten nézett farkasszemet a tükörképével, az új kék pamutruha lágyan ölelte körbe az alakját, és ő kéjesen felmordult, ahogy szinte érezte a férfi kezeit, ahogy majd magához húzza, és a derekán markolássza a puha anyagot. De most minden kerekdedségét, amit Jim olyan áhítatosan tudott kényeztetni, az elhízás első jeleinek látta és kényelmetlenül érezte magát. Monica Conway olyan volt, mint a filmekben a jól menő jogásznők... karcsú, magabiztos és végtelenül elegáns. Ez pedig kisebbségi érzéssel töltötte el. Az a Manolo Blahnik cipő, ami a másik nő lábán csillogott, nyilván többe kerülhet, mint az ő havi fizetése. A cipőremekek  éppen most lendültek meg és a gazdájuk ruganyos mozdulattal felállt. 

-Jaj, nem! Nem akarok zavarni. Sajnálom, hogy eddig is feltartottalak. – gombolta be kosztüm kabátkája gombját, megmutatva a korával dacoló karcsú derekát és hetyke melleit. –Pár napig még a városban maradok. Képtelen lennék visszamenni Washingtonba. Talán majd ha kicsit elül a zűrzavar Alistair körül. Vissza kell mennem, ha más miatt nem, hát a válás megindítása miatt. ...Köszönöm, hogy nem dobtál ki. – suttogta lehajtott fejjel, aztán felnyalábolta a táskáját és újra Judithnak nyújtotta a kezét: -Örülök, hogy megismerhettem.

Jim hallgatagon állt, nem fűzött hozzá semmit a suta monológhoz. Judith előtt már nem akart indulatosnak mutatkozni, ezért inkább lenyelte a szavakat, amiket még a volt feleségéhez intézett volna. ...Amikor kikísérte az ajtóhoz, szótlanul, kimondatlan fájdalmakkal a szívükben búcsúztak el, Monica csak ment a járdaszegély felé, hogy leintsen egy taxit, Jim pedig becsukta mögötte az ajtót. Igazából most Judith-hoz, semmiféle női kíváncsisághoz nem volt türelme. A volt felesége látogatása felzaklatta, az a közöny, amivel az asszony a fiával való találkozást lereagálta, végletekig felbőszítette. Most ugyanúgy tombolni lett volna kedve, mint annak idején, amikor az asszony összecsomagolt és elköltözött. 

Judith nem volt a nappaliban, és a férfi lehajtott fejjel arra gondolt, talán a nőnek van igaza, a legjobb gyógyszer az előbb átélt traumára az, ha az ágyában ölelkeznek, de akkor meghallotta a konyha felől a neszezést. Judith nem az ágyában várta. Az asszony éppen bepakolta az edényeket a mosogatógépbe, aztán lassú, szinte merengő mozdulatokkal letörölte a pultot, végül két kézzel rátámaszkodott, feje szinte beesett a két válla közti gödörbe. Az egész test gyötrődést sugallt.  Jim az ajtóban állva várta, hogy kérdezősködni kezdjen, de Judith csak megfordult és lerázva magáról az előbbi összetörtséget, elmosolyodott.

-Minden rendben?

A férfi néma válasza, ahogy egy sóhajjal megrántotta a vállait, magáért beszélt. Bárki is volt ez a nő az előbb, elég közel állt Jimhez ahhoz, hogy  fájdalmat okozzon neki.  És amíg a pultot törölgette, szinte látta maga előtt Steve szemeit, ahogy a vonásaival lassan átalakul egy kosztümös női alakba. Igen, ez a nő csak az lehetett, Jim elvált felesége, Steve édesanyja. Vajon miért jött? – gyötörte a kérdés, de hangosan nem volt képes kimondani. Jim elmond annyit, amennyit jónak lát, a többi nem is tartozik rá, hiszen ő maga is láthatta, hogy a nőnek nincs hatalma a férfi felett, akit ő szeret. Bántani még képes, de túl mély a szakadék köztük ahhoz, hogy visszahódítsa tőle Jimet. De itt van Steve, aki miatt talán Jim újabb áldozatra képes. 

-Maradjunk inkább itthon? – kérdezte végül csendesen és Jim megkönnyebbülten bólintott. Most nem igazán lett volna hangulata sem mozihoz, sem a körülöttük vidáman kavargó városiakhoz. Most sokkal jobb volt itthon a biztonságot adó falak között. És Steve-vel is beszélnie kell, ha visszatér...

-Monica volt a feleségem, Steve anyja. – bökte ki végül szinte akaratlanul. Nem akarta ezzel terhelni a nőt, mégis, ahogy a szavak elhagyták a száját, rájött, hogy jól esik kibeszélni magából a múltat. Ha Judith hajlandó rá, hogy meghallgassa, talán az ő gyomrában is szűnni kezd majd a szorítás. Kézen fogta az asszonyt és leemelt a hűtő tetején lévő borállványról egy testes vöröset, aztán magával húzta a nappaliba. Amikor Judith lehuppant a sarokkanapé sarkába, a férfi kivett két borospoharat a tv melletti szekrényből és akkurátus mozdulatokkal kibontotta a bort, majd töltött a két pohárba.

-A szabadságra! – nyújtotta oda a nőnek a poharat. Judith kissé értetlenül, de engedelmesen válaszolt a tósztra: -A szabadságra!

-Szólj nyugodtan közbe, ha nem akarod hallani a mocskos részleteket... – indult meg a férfi fel és alá a szőnyeg két széle között, miközben belekezdett a múlt árnyainak felelevenítésébe. Az eleje még vidám volt, fájdalmasan ismerős érzés, a fiatalság, az új ismeretség varázsa, a szerelem mindent rózsaszín ködbe burkoló magabiztossága, amelyből azonban keserves az ébredés, ha mindez csak álom volt és nem a mindennapok valósága. Mesélt a terhesség első heteiről, amikor Monica még örült, büszke volt, hogy teste képes az anyaság csodájára, aztán a változásról, amikor már ez a csoda a bibliai tíz csapás egyikével ért fel.  Mesélt a keserű indulatos vitákról, a félelemről, hogy a nő egyszercsak a maga kezébe veszi az irányítást és dönt a mindkettőjüket érintő terhességről, aztán a megkönnyebbülésről, amikor mindehhez már késő lett volna. Az izgatott várakozásról, arról az érzelmi viharról, ami végigsöpört rajta, ahogy az apró fejecske a világra bukkant. A próbálkozásokról, hogy mégis együtt maradjanak, és a csalódottságról, amikor kiderült, az álmok csak az ő ábrándjai voltak, nem közös tervezgetések. A válásról, a magányról és a rettegésről, amit egy apró gyerek iránti felelősség indukált. A szavak szinte folytak belőle, a szőnyegbe lassan ösvényt taposott az indulatos léptek tömege. 

Aztán megtorpant, és Judithra nézett, hogy lássa, untatja-e életének ez a keserű, minden ezután következőt meghatározó epizódja, de az asszony arcán csak gyémántcsillogású könnycseppek kúsztak  lefelé, remegő kezében lötykölődött a rubinvörös bor. Jim talán még sosem szerette ennyire, mint most, amikor vele együtt járta be annak a valamikor volt pokolnak a bugyrait. Leroskadt mellé, nagyot kortyolt a borból, hogy a sok beszédtől kiszáradt torkát megnedvesítse, aztán letette a poharat és a két keze közé fogta Judith arcát.

-Semmilyen formában ne érezd magad veszélyeztetve tőle, kicsim! Valamikor régen nagyon szerettem, ez igaz, de ez a szerelem azon a napon végképp meghalt, amikor képes volt Steve-t magára hagyni. Most látva már nem is értem, mit szerettem benne annyira. De talán csak az évek változtatták meg, nem tudom. Nem is érdekel. Ő a múlt, és Te vagy a jelenem és a jövőm. Csak attól félek, hogy Steve-t összezavarta ez a találkozás. Eddig mindig elfogadta, hogy számunkra nem létezik az anyja, de most látta ezt az összeomlott asszonyt, és amekkora szíve van, nyilván szánalommal telt meg iránta, de nem mer kezdeményezni, nehogy elutasítsák. Monica pedig ... Istenem, fogalmam sincs, hogy azok után, hogy most látta a fiát, akar-e még találkozni vele. Ha annyi év után mégis meg akarja ismerni, nem állhatok az útjába, bár a döntés Steve kezében van. Jó lenne tudni, a kölyök miért menekült el, de azt hiszem, ma este még az is ki fog derülni. 

-Szép asszony, bár nyilvánvalóan most valami krízishelyzetet él meg. – szólalt meg Judith kicsit karcos hangon.

-Szép, igen, de belül ... semmi tartalom, legalábbis semmi olyan, ami híd lehetne köztünk. A férje korrupciós botrányba keveredett, és ez az ő köreikben a süllyesztővel egyenértékű, ráadásul kiderült, hogy meg is csalta Monicát, aki ezek után nyilván nem áll majd a férje mellett a bajban, és azt hiszem, ez az őt ért sérelem bántja jobban, nem a felelősségrevonás lehetősége. Azt mondta, szüksége volt egy kis távolságra, hogy jobb legyen a rálátása a történtekre, bele sem gondolt, hova megy, csak éppen ide hozta az első gép. Égi jel, hogy lássa a fiát... A francba, sosem hitt az ilyesmiben, és remélem, nem most akarja elkezdeni! – fintorgott bosszúsan.

-Mit szerettél benne? – tette fel a kérdést Judith, amire korábban magában megesküdött, hogy sosem fogja megtenni. De már kiszaladt a száján és kicsit félve várta a választ.

-A szépsége, azt hiszem... mi fog meg egy fiatal kölyköt egy nőben? Hogy a barátai irigyen mutatják fel a jobb hüvelykujjukat, amikor együtt látják őket. Okos volt, rengeteget olvasott, jókat lehetett vele vitázni szinte bármiről. Nem tudom már. Rossz választás volt, mert nekem nem való egy karrierista nő, de erre már csak későn jöttünk rá. – grimaszolt Jim.

-Milyen nő való neked? – évődött az asszony.

-Te! – érkezett a tömör válasz, aztán a férfi ráhajolt és megcsókolta. Kezei önálló életet élve kúsztak fel a nő karján, amikor a bejárati ajtó hangos dördüléssel becsapódott. Steve hazajött.