Skót szerelem 2. fejezet

2. fejezet

Brodenhez elsőként halk nyüszítés nesze jutott el. Kutya – találgatott kábán, erőtlenül. Biztos volt benne, hogy már nem a kocsiban van. Ahhoz sokkal kényelmesebben feküdt, bár érezte az egész testét átjáró fájdalmat, különösen a feje zúgását. Biztos volt benne, hogy nincs egyedül, a kutyát leszámítva talán annak gazdája is a közelében lehet. Valósággal érezte a másik testből sugárzó hőt. Bármennyire is bántotta szemét a fény, kinyitotta és pillantása hunyorogva egy fehérköpenyes nőre fókuszált, aki aggodalmasan hajolt föléje. Angyal! Szinte még a glóriát is látta a vöröses haj körül. Az angyalok nem szőkék szoktak lenni? – szállt azonnal vitába önmagával, de aztán eszébe jutott Jasmine szőkesége és lehunyt szemmel eldöntötte, hogy még az angyalok között is lehetnek kakukktojások. Jasmine inkább volt démon, mint angyal, és ezt neki sajnos a saját bőrén kellett megtapasztalnia. Erőnek erejével kiszakította gondolatai közül a múlt démonát és visszafókuszált a jelen angyalára. Az aggodalmas női arc éppen közelebb hajolt hozzá és ő meg mert volna esküdni rá, hogy egy csokor fréziát dugtak az orra alá. Mélyet szippantott a bódító illatból.

-Hall engem? – kérdezte az illatfelhő. Bólintani próbált, de hamar rájött, hogy jobban jár, ha csak a szemeit mozgatja. Igazából még ez is fájdalmas volt.

-Hol vagyok? – suttogta égő, száraz torokkal.

-dr. Rowena McMillan vagyok. Invergarryban van. Nagyjából fél úton Fort William és Inverness között. Balesetet szenvedett. Emlékszik valamire?

-Valami hirtelen előttem termett az úton. Egy hatalmas árnyék. Nem is tudom ... – suttogott elkínzottan a férfi, ahogy a szavakat kereste.

-Sajnálom. Valószínűleg egy szarvasmarha tévedt az útjába. De ne aggódjon, nem ütötte el – gondolt Rowena halvány félmosollyal Mirjamra, aki amilyen békésen érkezett, úgy ballagott el az imént Alan Granttól vezetve. Neki csak egy kis kaland volt ez az éjszaka a legelő unalma és éhes borja követelőzése után.

-Nem aggódtam. Az a dög biztosan jobban járt, mint én – nyögött fel a beteg. Rowena megbántottan hallgatott, mint mindig, ha egy állatot tiszteletlenül említettek. Mirjam lenne a dög? – horgadt fel benne a sértettség. Ez az édes, meleg tekintetű, barátságos állat?  

-Mi a neve? – tett fel inkább egy kérdést, mielőtt összevész a beteggel, bár a választ már tudta, amióta Drew befutott a fickó csomagjával és irataival. A kérdés inkább az volt, hogy a betege emlékszik-e a saját adataira.

-Broden vagyok – felelt röviden a férfi, mintha keresztnevével mindent elárult volna magáról, amit tudni érdemes. Rowena megnyugodva kieresztette a levegőt. Az emlékezetkiesést megúszták.

-Broden! Van valaki, akit értesíthetünk, hogy mi történt Önnel? – fogta meg a férfi kezét a nő. A kéz meleg volt és sokkal élettelibb, mint tegnap este. Mi több, már ijesztően meleg. A betege alighanem belázasodott.

-Kaphatnék egy kis vizet? – érkezett a kitérő válasz. A férfi elé tartott egy poharat, amiből szívószál meredt az ég felé. Óvatosan az ajkához igazította és úgy figyelmeztette.

-Csak lassan!

A beteg szófogadóan két aprót szívott, kicsit forgatta a szájában a két kortyot, mielőtt lenyelte, aztán megkönnyebbülten lehunyta a szemeit.

-Köszönöm! Erre már nagy szükségem volt. Visszatérve a kérdésére, az öcséimet értesíthetné, de velük most inkább inkább nem bonyolítanám a helyzetet. Ráadásul még azt vágnák a fejemhez, hogy már vigyázni sem tudok magamra, és ezzel a jelen helyzetben nem is nagyon tudnék vitatkozni.  De ha kiengednek, úgyis éppen ebben a városkában van dolgom, úgyhogy legalább célba értem.

-Maga Seumas Cameron unokája – érkezett a kijelentés, mire Brodennek felpattant a szeme.

-Ismerte a nagyapámat?

-Nem, nem volt hozzá személyesen szerencsém. Mint mondtam, én Rowena McMillan vagyok – nyomta meg a lány a vezetéknevet. Broden értetlenül nézett rá. Ennek most valami jelentősége kellene, hogy legyen?

-Bocsásson meg, nem értem. Talán arra akar figyelmeztetni ilyen finoman, hogy nem mutatkoztam be kellőképpen? Örülök, hogy megismertem. Broden Cameron vagyok. A nagyapám hagyatéki eljárása miatt érkeztem. Még ha kicsit erősre is sikerült a belépőm. Mikor hagyhatom el a kórházat?

-A lába fekvőgipszben van. Ami azt jelenti, hogy ezen a héten még feküdnie kell. És a fejét is meg kellene nézetnie CT-n, bár nem hiszem, hogy nagyobb gond lenne, de jobb kizárni minden lehetséges komplikációt – válaszolta meg részben a kérdését a doktornő, látszólag figyelmen kívül hagyva a mentegetőzését és a nevét.

-Rendben, gondolom erre itt a kórházban is lehetőség van, nem? – nézett rá értetlenül a férfi, aztán óvatosan körülnézett, mert gyanúsan rendezetlennek találta a kórházi szobáját maga körül. Kaliforniában egészen biztosan nem így festene a sürgősségi osztályon egy betegszoba. Az ágya sem a hagyományos kórházi ágy volt, de lehet, hogy itt Skóciában ilyen puritán módon képzelik el a kényelmet – tapogatta meg maga alatt a vizsgálóasztalt, melynek kényelmetlen keménységét még csak most kezdte felfedezni.

-Nem kórházban van, legalábbis nem egy hétköznapi értelemben vett kórházban – tájékoztatta kicsit zavartan a nő.

-Nem? – nézett körül gyanakvóan, de nem látott mást, mint egy jól felszerelt orvosi rendelőt. Oké, akkor valószínűleg még nem kapta meg a szobáját, és a vizsgálóban van – döntötte el. A következő pillanatban kinyílt az ajtó és egy férfi lépett be egy óriási szürke kutyát vezetve pórázon. A hatalmas jószág rendkívüli példánya volt az ír farkas fajtának. A csodálat hamar átadta a helyét a meghökkenésnek. Mióta engednek be állatokat egy orvosi rendelőbe?

-Bocsáss meg Rowena, odakint gyűlnek a betegek, de Cam is megrágcsálta éjjel a lábtörlőt és nem ártana megnézni, nehogy valami elakadjon benne. Tudod, hogy Mona milyen aggodalmas, ez a széltoló meg a kedvence, szeretném megnyugtatni. Jó reggelt, fiatalember, úgy látom, már jobban van. Ha segítek, át tud költözni a szomszéd szoba kanapéjára?

Broden értetlenül figyelte a jelenetet. Hova a pokolba került? Ki ez a szikár idős fickó, aki ilyen közvetlen stílusban beszél a doktornővel, és őt is úgy emlegeti, mint valami régi ismerőst? És ki ez a nő, akinek egy elrágott lábtörlő darabjait kellene megtalálnia ebben az óriási állatban?  

-Maga állatorvos? – A kérdés olyan erővel szakadt ki a férfiból, ami kellőképpen kifejezte a megdöbbenését.

-Igen. Van ezzel valami problémája? – nézett vissza rá a fiatal nő csúfondárosan. –Az apám belgyógyász volt, az anyám ápolónő, és egyébként is, a baj az baj,  akár emberről, akár állatról van szó. Higgye el, ha olyan sérüléseket szenvedett volna, amiket nem tudok ellátni, akkor mentőt hívtam volna, de a lábtörésén kívül szerencsére nagyobb baja nincs. Hacsak nem lát belőlem most kettőt – próbálta humorral elütni a tényt, hogy állatorvosként elvileg valóban nem is kezelhette volna a férfit, még ha ennek itt vidéken nem is tulajdonítottak akkora jelentőséget. Húzott ő már fogat is, akár egy felcser, és az illető nem volt elégedetlen a munkájával.

-Köszönöm, hogy emlékeztet, miért nem jöttem vissza harminc évig ebbe az országba – morogta a férfi a foga alatt. Rowena bosszúsan nézett rá.

-Ha ennyire nem fűlt hozzá a foga, akkor talán most sem kellett volna. Megspórolt volna a bérautós cégnek egy csomó kiadást és papírmunkát, mert az autót alaposan összetörte. Nekem pedig nyugodt éjszakám lehetett volna egy nehéz nap után, egy forró fürdő a kádban, ahelyett, hogy magát őrizgettem itt – fortyant fel bosszúsan. Hálátlan fráter!

-Bocsásson meg, nem úgy értettem! – szelidűlt meg a férfi. –Természetesen nagyon hálás vagyok, hogy ellátott. Bár, arra sem emlékszem, hogy kerültem ide.

-Én hoztam ide, mert ez sokkal közelebb volt bármi más megoldásnál. És az úr segített becipelni a rendelőbe – intett a lány Drew felé, aztán folytatta: -De már kezdem látni, hogy fáradtság ide vagy oda, de nem a legjobb döntést hoztam.

-Rowena, a páciensek ... – biccentett az ajtó felé Drew, aki egy ideje szótlanul hallgatta a párbeszédet, fejét úgy kapkodva a két fél között, mint valami teniszmeccsen. Amin mellesleg még életében nem járt. Volt valami ijesztően ismerős az egészben. Egy nagy darab férfi és egy harcias nő. Látott ő már ilyen jelenetet, és annak bizony nem jó vége lett.

*

Broden unatkozva bambult az ablak előtt legyező ágakra. Az ősz már a rozsdavörös, a sárga és fakózöld színeire festette át a fák haragos zöld lombját. Ha odakint lehetett volna, tüdejét megtöltötte volna az éles, tiszta levegő, amelyben ott rejtőzött a a lassan gyűlő avar kesernyés illata, és bizonyára sokkal jobban élvezte volna a kényszerű pihenést, de a fekvőgipsz lehetetlenné tette a mocorgást. Még a mellékhelyiségig is csak előre megtervezetten és nagy kitartással jutott el. Egy kórházban nyilván kapott volna járókeretet, de a doktornő betegei nem szorultak ilyen segédeszközökre. Élt a gyanúval, hogy ennek ellenére is kaphatott volna, ha nem olyan gorombán reagál a helyzetre, miszerint egy állatorvosi rendelőben tért magához. Ahogy tudatosult benne az egész képtelen helyzet, önkéntelenül is elvigyorodott. Kalifornia egyik legnagyobb borászatának főnöke egy állatklinikán lábadozik. Imádnák a hírt a bulvárlapok odahaza. Itt meg, hogy stílszerű legyen, a kutyát sem érdekli. Nem, ez mégsem igaz, mert az a hatalmas szürke állat benyomta a fejével a rendelőt ettől a kis szobától elválasztó ajtót és betrappolt hozzá, hogy aztán alaposan végig szaglássza. A szúrós tekintetű idős férfi elnézést kért, aztán elvezette a felesége kedvencét. Meg se lepte, hogy ekkora kutyát tartanak maguknál ilyen idősen, hiszen a fickó kifejezetten jó kondícióban volt. Úgy segítette át őt ide, mintha csak egy gyerek lenne. Ahogy kissé remegő lábait lerakta a földre, a doktornő máris igyekezett eltüntetni a nyomait a rendelőben, hogy a rendelést megkezdhesse. Ő pedig nehézkesen araszolt a fickóra támaszkodva a közeli ajtó felé, ami mögött tiszta ágyat és pihenést ígértek neki. Tisztában volt vele, hogy a súlya jelentős részét az idős férfi tartotta. Egy edzett skót harcos rendelkezhetett ilyen fizikummal – röppent vissza a történelemben pár évszázadot. Ám a barátságossága is körülbelül a múltbéli harcosokéval vetekedett. Megvárta, amíg végigdől a kényelmes ágyon, amelyen jól érezhetően ott maradt a lány fréziaillata, aztán minden további nélkül faképnél hagyta. Előtte még olyan furcsán vizslatta, mint aki felró neki valamit, de talán csak az idegennek szóló bizalmatlanság volt ez. Tehát a doktornő néha itt húzza meg magát – nézett szét a spártai módon berendezett szobában. Egy íróasztal, iratszekrény, gyógyszerszekrény és ez az ágy, nagyjából ennyiből állt a berendezés. A fogason néhány érdekes tárgy, amik meglódították a fantáziáját, bőrszíjak, fonott szájkosarak, hámok. Elröhögte magát, de nem tehetett róla, a tv-ben mostanában mást sem látott, mint egy népszerű film trailerét, amelynek domináns férfi főszereplője biztosan elégedetten nézne szét ezen a fogason. Az ágy mellett ott állt a laptoptáskája, jobb ötlet híján lenyúlt és előkotorta belőle a közjegyző levelét. A telefonjában még volt annyi töltés, hogy egy-két hívást lebonyolítson.

*

Gordon Ansley pocakos, kopaszodó férfi volt, a közjegyzői hivatás megtestesülése. Fintorogva tette le az aktatáskáját az asztalra, miután Rowena útba igazította Brodenhez.

-Nagyon sajnálom, hogy ilyen szerencsétlenül indul az itt tartózkodása! – udvariaskodott, miközben a papírjait szedte elő. Aztán kihúzta a széket és óvatosan leereszkedett a könnyű kis bútordarabra. Amikor már biztos volt benne, hogy mondandója közepén nem fog dicstelenül eltűnni az asztal alatt, ujjait összefonva körülményesen belekezdett.

-Mr. Cameron! Mint azzal bizonyára Ön is tisztában van, Ön egy nagy múltú család sarja, és mint ilyen, bizonyos fokú kötelezettségei vannak az örökségével kapcsolatban. Erre csak azért merészelem felhívni a figyelmét, mert néhai nagyapja, Seumas Cameron különös feltételhez kötötte az örökséghez való jutást. De mielőtt ezt ismertetném Ön előtt, meg kell kérdeznem, hogy a testvérei mikor érkeznek meg?

-Nem tervezték, hogy ide utaznak, mindannyiukat a fővároshoz, mármint Londonhoz szólítja a kötelesség. Megbíztak, hogy a nevük ben is járjak el – vette át önkéntelenül Broden a fickó hivatalos, kissé körülményes stílusát, s közben arra gondolt, a megbízás bizony csak szóban hangzott el. Ha ez az aktakukac hivatalos megbízólevélhez ragaszkodik, gondban lehet.

-Pedig kénytelenek lesznek személyesen megjelenni – ingatta a fejét a közjegyző, mintha tisztában lenne vele, hogy a fiúk nem törődtek hivatalos formaságokkal. –Talán nem fogalmaztam elég egyértelműen a levelemben, de a nagyapja mind az ötüket kötelezi a feltételek elfogadására. Elsősorban Önt, mint a legidősebb testvért és fő örököst, de a testvéreit is. Mert ugye sosem lehet tudni, történik-e Önnel valami szerencsétlenség, ami miatt az egyik fiatalabb testvér lép a helyére. Persze, remélhetőleg semmi ilyen nem történik, de nekem tisztem a végrendeletnek teljes mértékben érvényt szerezni – húzta ki magát ültében a férfi, mintegy a saját tekintélyére felhívni a figyelmet.

-Nehéz lenne ezzel vitatkoznom így gipszben fekve – húzta el a száját Broden. Igazán kíváncsi volt, az öreg mit talált ki, hogy megkeserítse az életüket. Szíve szerint legyintett volna és lemond az örökségről, de az öccsei helyett nem így nyilatkozhatott. Ő maga igazán nem szorult rá, ha esetleg valami kis pénzt hagyott rájuk a nagyapjuk, de a többieknek jó tartalékot jelenthet. Hacsak nem valami adósságot örökölnek, amit aztán életük végéig nyöghetnek. Seumastól akár még egy ilyen húzás is kitelik. Már nem sok mindenre emlékezett a nagyapjánál töltött időkből, de egy hatalmas, sötét építmény derengett az emlékei közt. Úristen az égben! Csak nem azt a kísértetházat hagyta rájuk? Mi a francot fognak csinálni egy kastéllyal? Fenntartani nyilván nem tudják. Ideköltözni aligha akar bármelyik öccse is, bár Quinntől még ez is kitelik, de hát anyagilag ő a leggyengébb láncszem. Ő maga, bár örült, hogy elszabadult Kaliforniából, nem tervezte, hogy az élete hátralevő részét itt élné le, hiszen várták a szőlői, a gulyája, a szőlészet üzletei. Túl sok felelősség várja odahaza. Hogy tulajdonképpen itt van otthon, az meg sem fordult a fejében.

-Örülök, hogy így látja – sóhajtott Gordon. –Tudja, valahol a szívem mélyén meg is értem a nagyapját, még ha ennek fényében végképp nem is gondoltam volna, hogy éppen a doktornőnél húzza meg magát.

-Ezt nem egészen értem – húzta feljebb magát az ágyon értetlenül Broden. –Mi köze az örökségnek a doktornőhöz? És ne felejtse el, hogy nem szándékosan költöztem be hozzá, úgyszólván ő intézte így a dolgot. Ő talált meg a baleset helyszínén és miután ellátott, felajánlotta a vendégszeretét, amíg járógipszet nem kapok.

-Hm, talán már ő is hallott a végrendeletről – gondolkodott hangosan a férfi.

-Mégis, mi köze lenne neki vagy bárki másnak a nagyapám végső akaratához? – értetlenkedett Broden.

-Mondja, maga nem hallott a Viszályról? – Gordon úgy hangsúlyozta ki a viszály szót, hogy csak a süket nem értette, hogy itt valami rendkívüli dologról van szó.

-A Viszályról? – kérdezett vissza jobb híján. Már eleve a szót is furcsa volt ismételgetnie, mert úgy hangzott, mint valami romantikus maszlag egy századeleji történetben.

-Ó, igen. A Viszályról. Tudja, annak idején az egész környék erről beszélt. Nem szeretném, ha pletykásnak tartana, de ha tényleg nem tudja, miről beszélek, nagyon szívesen elmesélem a történetet – csillogott sóváran a fickó szeme, hogy végre szabadon beszélhet egy sikamlós történetről, amiről egyébként a városkában mindenki szemérmesen hallgatott. Legfeljebb otthon, egymás között suttogtak róla az emberek.

Broden fáradtan intett mintegy beleegyezésként. Remek! Valami jó kis falusi pletyka következik, amiben ráadásul a saját családja érintett. Ha volt valami, amiről nem szívesen hallott volna, az valami ilyesmi volt. Volt benne része odahaza éppen elég hosszú időn át. De ha ez összefügg azzal, amiért érkezett, akkor alighanem kénytelen lesz végighallgatni a szószátyár Gordon Ansley meséjét. 

-Nos, mint bizonyára tudja, az Ön néhai nagyapja, Seumas Cameron házas ember volt. A felesége, Fiona, a maguk nagyanyja volt. Talán Ön már nem is emlékezik rá, hiszen talán még járni sem tudott, amikor Fiona meghalt. A nagyapja utána sokáig magányosan élt, de egy napon találkozott a szomszéd birtokos feleségével, Edme McMillannal. Ahogy mondani szokás, szerelem volt ez első látásra. És viszonzott szerelem, ha hinni lehet a korabeli pletykáknak. A McMillan családfő, Murray McMillan nem akart botrányt. Válaszút elé állította feleségét, Edmét, hogy vagy ő, vagy a házasságtörés terhével Seumas Cameron. Ha az utóbbi mellett dönt, akkor azonban alá kell írnia egy nyilatkozatot, hogy lemond gyermekei láthatásáról és leendő unokáival sem találkozhat. Edme nem akarta feláldozni a családot a szerelem oltárán és a férjével maradt. Murray megbocsátott és tett róla, hogy az asszony soha többé ne találkozhasson Seumasszal. Elköltöztek a Skye szigeti birtokaikra és soha többé nem tértek volna vissza, ha az asszony az elveszett szerelem feletti bánatában, vagy a sziget zord időjárása miatt meg nem betegszik. Az orvosok nem tudták megmondani mi volt a baja tulajdonképpen, mert nem a teste volt beteg, hanem a lelke. Egy napon kiment a sziklákra és a tengerbe vetette magát. Amikor Seumas megtudta, mi történt, megátkozta McMillant. Ellenségek lettek életre-halálra, akár csak a régi harcos klánok utódai. Ennek a soha nem múló gyűlöletnek a lenyomata a végrendelete is, amelyben megesketi Önöket, hogy soha nem vehetnek nőül McMillan leszármazottat, mert abban a pillanatban az örökségük elveszítik, s az a helyi önkormányzatra száll. Önöknek pedig azt az összeget is vissza kell fizetniük, amit addig elköltöttek belőle.

-Ez mindannyiunkat érintő tiltás? – kérdezett vissza Broden olyan érdeklődve, mint aki éppen azt tervezgeti, hogy oltár elé áll egy McMillan lánnyal.

-Egyénenként igen, de ha arra gondol, netán valamelyikük szembe menne a nagyapja végakaratával, nos, a többiek azért megtarthatják a maguk részét. Igazából ez elsősorban Önt kötelezi, mint az örökség fő haszonélvezőjét elsőszülöttként. A testvérei örökrészét Önnek van joga kijelölni.

-Hm, nem csalódtam az öregben. Sosem kedvelt bennünket igazán, vagy ahogy most itt beszélt róla, csak talán nem tudta kimutatni. Mára már mindegy is, nem láttam az öreget vagy harminc éve. Sosem bocsátotta meg, hogy – ahogy ő fogalmazott – a gyarmatokon maradtam. De nem kereste a többi unokáját sem, pedig ők itt voltak viszonylag közel hozzá. Magányos akart lenni, és ez az ő döntése volt. Még szép is tőle, hogy nem kötelez minket magányra, csak a választható személy kilétét szorítja korlátok közé. De mivel egyikünk sem kíván a közeljövőben házasodni, azt hiszem, nyugodtan aláírhatjuk a végakarat tudomásulvételét. Elmegyünk és többé már nem is fenyegethet minket a veszély, hogy egy McMillan lány bűvös hálót szőjön körénk – vágott gúnyos grimaszt Broden. Elég volt visszatérnie és eltölteni egy órát az öreg Ansleyval, máris úgy beszél, mint valami regényíró. Bűvös háló ... vigyorgott már a szavaktól is, hogy az otthoni szabadszájúsága után egyáltalán még emlékszik ilyen kifejezésekre.

-De a doktornő... – köszörülte meg a torkát a közjegyző. Broden megbotránkozva nézett rá.

-Nehogy azt higgye, hogy azért fekszem itt Ön előtt alsónadrágban, mert a doktornő pap elé akarna cipelni. Ő az orvosom, és ezt még a nagyapám végrendelete sem tiltja. Ha kapok egy járógipszet, aláírtam az Ön papírjait, és végül találok egy intézőt a birtokra, ami Ön szerint minket illet, már utazom is vissza Amerikába, ahol várnak az ügyeim. Talán csalódást okozunk az önkormányzatnak, de az örökségünket meg akarjuk tartani, így aztán nem is javasolnám, hogy holnaptól felvonultassák nekünk a helyi McMillan szüzeket. - Az utolsó szóra valósággal elpirult, mert váratlanul kinyílt az ajtó és belépett Rowena McMillan. Elég volt ránéznie a szintén vérvörös, felháborodott arcra, hogy tudja, ugyan egy McMillannal, de korántsem egy szűzzel van dolga.

Skót szerelem 1. fejezet

1. fejezet

Broden Cameron már ezerszer elátkozta magában konokságát, amiért nem szállt meg éjszakára. Életében már számtalanszor verte be a fejét emiatt, de úgy látszik még harmincöt éves korára sem tanult a saját kárán. Emlékeznie kellett volna gyerekkorából, hogy a Great Glen összefüggő tórendszere, a Kaledón-csatorna mentén az éjszaka mindig köddel érkezik és valósággal rázuhan az utazóra. Most vágyódva gondolt a sárgás fényt szóró barátságos kis ablakokra az út mentén Fort William után. Meg kellett volna állnia! De ő csak hajszolta a célt, rossz szokása szerint. Mintha nem lenne tengernyi ideje. A Ben Nevis marasztalóan magasodott a városka felett, amely valaha a Cameron klán területe volt. A kláné, amelynek a nevét viselte, bár a jakobita felkelés után szinte az írmagját is kiírtották a vérszomjas angolok. Ha az őse idejekorán nem gondoskodik utódja biztonságáról, ő sem szentségelhetne a régi skót szavakat görgetve torokhangon itt az egyre sűrűsödő homályban. Mint a testvérei közül a legidősebb, az ő tiszte volt, hogy a közjegyző levelére reagálva eldobjon mindent és útnak eredjen. Ez csak azért volt ironikus, mert ötük közül éppen ő volt az, aki idegen földön élte az életét, a testvérei legalább angol földön maradtak. És ő volt az, aki legkevésbé vágyott a visszatérésre. Túl sok seb szakadt fel, régi már elfeledettnek hitt emlékek. De igazság szerint mégis a legjobbkor jött ez az utazás, mert Los Angeles és az ottani élete több álmatlan éjszakát hozott mostanában, mint amennyit ép ésszel bárki túl tudna élni. Jasmine halála, majd az azt követő rendőrségi vegzálás a végsőkig kizsigerelte. Értette ő, hogy a nyomozói rutin szerint a feleség erőszakos halála esetén a férj az első számú gyanúsított, de nehéz volt már a gyanú árnyékával is megbirkóznia. Ráadásul a szíve mélyén felsejlő – lelkiismeret-furdalással dacoló - megkönnyebbülést valószínűleg le sem tudta tagadni a fickó előtt, még ha nem is ilyen véget képzelt a házasságuknak. De most nem akart az asszonyra gondolni. Egy évet adott az életéből a háta mögötti és szemébe mondott gyanúsítgatásoknak, így nem csoda, hogy megragadta az első alkalmat, amikor a rendőrség végre áldását adta a város elhagyására. A gyilkos ugyan még nem került kézre, de az ő ártatlanságát már senki sem kérdőjelezte meg. Nem  volt ez mindig így, és még mindig sajgott a valaha volt barátok gyanakvó tekintetének emléke. Felszabadító volt kiszakadni az ottani kihűlt kapcsolatok gyomorszorító közegéből. Igazság szerint meglepte Seumas nagypapa végrendelete, amiről még semmi konkrétumot nem tudott, csak annyit, hogy az életbe lépéséhez a testvérei közül valamelyiküknek, leginkább a legidősebbnek jelen kell lennie a felbontásakor egy záradék miatt. Sosem kedvelte az öreget, úgyhogy meg volt győződve róla, hogy a vén skót, aki öntörvényűen használta a születésekor kapott James helyett annak ősi skót változatát, a Seumast, nyilván valami otromba viccet tartogat az örökösei számára. Az apjukat már nem bánthatja, de az unokáival még kibabrálhat. Egy pillanatig sem hitte, hogy a békülés szándékával rendelte oda őket. Hiszen még a temetésről is csak utólag értesültek. Az öreg ezt is előre elrendezte magának, aztán egy hasonlóan baljós éjszakán vadászpuskájával véget vetett az életének, hogy a rákkal vívott csatában ő legyen az, aki az utolsó szót kimondja. Mindig mindig és mindenben. Ezt a lépését még el is tudta fogadni, de talán ez volt hosszú életében az egyetlen. Érezte, hogy a feje tele van csapongó gondolatokkal, ettől pedig egyre nehezebb volt a koncentrálás az útviszonyokra. Ráadásul szokatlan volt számára a jobb kormányos autó, és igazság szerint a mások által misztikusnak nevezett időjárás is. Kaliforniában ismeretlen fogalom volt ez a fajta köd, amely valósággal beitta magát a ruhájába, sőt a bőrébe is. Ő pedig már harminc éve nem járt a szülőföldjén. Azt hitte, nem is hiányzott. Aztán  Gretna Green után ráébredt, hogy nagyon is. Ilyen zöld lankákat, hol vad, hol szelíd tájat sehol máshol nem látott életében. De pillanatnyilag mégsem a Londontól megtett út szépsége kötötte le a figyelmét, hanem az alatta betegesen köhögő autó, a váratlan kanyarokat kissé riszálva bevevő kopott gumik, és a gyertyaláng erejével pislákoló világítás. Már abban sem volt biztos, hogy jó úton jár, bár az autókölcsönzőtől kapott térképen rajta volt a három számjegyű kis utacska, ahol alaposan félre kellett volna húzódnia, ha bárki jött volna szembe vele ezen a kései órán. Csendesen átkozta az öccsét, Edant, aki a kocsit bérelte, mire a gépe leszállt. Biztosan az árakat nézte, nem az autó állapotát – morogta halkan, majd vett egy mély levegőt, hogy lecsillapodjon, ahogy a kocsi fékpedálja szinte beesett, amikor rálépett. Ez már nem vicc! Ha hirtelen meg kell állnia, csak a kézifékben bízhat. Készült rá, hogy az őszi Skócia nem fogja kényeztetni, de – úgy tűnt – már nem emlékezett elég élesen, hogy a valóságban ez mit is jelent. A talaj felett gomolygó nyálkás szürkeséget, amelyből úgy bukkantak fel az út szélét kísérő kőkerítések és több száz éves fák, hogy már a kelta hitvilág gonosz manója sem lepte volna meg, ha az út szélén stoppolva integet feléje. Igazából egy jó tündérnek sokkal jobban örült volna. Elragadott a képzeletem, intette magát, miközben bal kezével az anyósülés előtti táskából próbálta kikotorni a kávés termoszt, amit még reggel töltött meg az előző szállásadója. Hogy ez mennyire rossz ötlet volt, csak akkor futott át az agyán, amikor az előtte kavargó tejfölből hirtelen egy hatalmas árnyék vált ki szinte a kocsi orra előtt, ő pedig hiába kapott önkéntelenül a képzeletbeli kézifék felé, csak az ajtó fogantyúját markolászta kétségbeesetten. Mire átkoordinálta magát és félrerántotta a kormányt, már csak egy utolsó átkozódó gondolattal adózott a hanyagságának, amiért nem kötötte be a biztonsági övet, amikor mérföldekkel korábban könnyített magán.

*

Rowena McMillan lépésben hajtott. Terepjárója halkan, álmosítóan zümmögött alatta, ahogy a kényelmes tempóban szinte alig pörgött a motor. Nehéz napja volt, egy farfekvéses boci életéért küzdött Alan Granttal, a gazdával. A szíve mélyén száguldott volna, hogy minél hamarabb élvezhesse háza kényelmét, egy forró fürdőt, de tisztában volt vele, hogy ezen az úton, ebben az időben ez maga lenne az istenkísértés. Türelmet erőltetett magára. Még néhány mérföld és otthon lesz. A rádióból kelta dallamok szóltak, tökéletes zenei hátteret szolgáltatva a kinti hamisítatlan skót ködhöz. Imádta az ilyen estéket, de persze nem az úton, kocsiban ülve, hanem egy puha, meleg takaróba burkolózva, forró grogot szopogatva a kandalló előtt. Ilyenkor az egész világ mintha megállt volna, és ezekre a nyugodt estékre nagy szüksége volt mostanában. Az út mellett egy imbolygó árnyékra figyelt fel és még jobban lelassított. Amikor felismerte az alakot, önkéntelenül is elmosolyodott, megállt, kiszállt.

-Ó, Mirjam, hát te mit keresel ilyen messze a többiektől? – simogatta meg a hatalmas fejet. Ujjaival beletúrt a hosszú, dús vöröses szőrbe. Mirjam a kedvenc tehene volt Gus Finley csordájából. Nemrég borjazott és szarvai körül még ott lógtak a kis Davina virágkoszorújának maradványai. A csorda többi tehene szívesen megkóstolta volna, de Mirjam féltékenyen őrizte a díszét. A gazda kislánya ott szurkolt a háta mögött az ellés idején, és apró ujjaival csinos koszorút font a tehénnek, hálából az új játszópajtásért. Mirjam azonban igazi skót szabad lélek volt, akit a gyereknevelés és a kerítés sem tarthatott vissza, ha sétálni támadt kedve. Rowena kivette a csomagtartóból a kötelet, amivel nemrég még a kis borjút segítette a világra és a tehén nyakába vetette, mint valami lasszót. Most örült csak igazán, hogy a Grant tanyáról hazafelé tartva elment a lószállító kocsiért a Cameron birtokra. Bevezette a szomszédja kalandra éhes állatát az üres lószállító kocsiba, amit Scott kért meg, hogy hozzon el. Egész idő alatt rosszul érezte magát, mintha lopott volna, mert nem volt ott senki, akitől elkérhette volna. Az öreg Seumas talán oda sem adta volna. A mogorva öreg azonban már meghalt, örököseiről pedig egyelőre nem tudtak semmit a helyiek. Igaz, hagyott egy levelet a zárt ajtó résébe dugva, de ki tudja, ott lesz-e még, amikor az új tulajdonos megérkezik. Scott és az ő kérései! De most kivételesen mintha tudta volna, hogy szüksége lehet rá. A vőlegénye nem volt itthon, és talán éppen ezért lázadozott ellene, hogy  ő hozza el az utánfutót, holott a férfinak volt rá szüksége, de mint mindig, most is mással vitette el a balhét. Beletörődően sóhajtott, majd visszaült a kocsiba és lassan elindult. A gondolatai visszatértek a vőlegényéhez. Igazából amióta Scott meglepte a gyűrűvel, egyre többször kapta magát rajta, hogy a tetteit bírálja, elemzi. Mintha a szíve mélyén nem lenne biztos benne, hogy ő az igazi férfi a számára. Máskor meg mentegette, mert mindenki más meg volt győződve róla, hogy remek ember a választottja. De talán éppen itt volt a hiba, hogy nem ő választotta, hanem a férfi őt. És ő mint rendes skót honleány, lázadott. Scott jelenléte a közelében olyan magától értetődő volt egy ideje, hogy igazából csak most, amikor a gyűrűt az ujjára húzta, ébredt rá, hogy ő tulajdonképpen férjnek nem ilyen férfit akart. Fogalma sem volt, hogy szabaduljon a kelepcéből, amibe önmagát lökte, amikor halkan és bizonytalanul kibökte azt a tétova „Igen”-t. A férfi jól időzített, a barátaik előtt nem akarta kellemetlen helyzetbe hozni azzal, hogy gondolkodási időt kér. Tudta, hogy beszélnie kellene Scottal, csak éppen azt nem tudta, mit mondhatna, amitől nem tűnne komplett idiótának, vagy nem bántana meg egy régi jó barátot. 

Gondolataiba merülve araszolt a súlyos vontatmánnyal a háta mögött, amikor az út szélén valami felkeltette a figyelmét. Mintha egy autó egyre halványuló hátsó lámpái lennének – ráncolta össze a homlokát. Fékezett, bekapcsolta a vészvillogót és kiszállt. Az árok szemközti oldalába fúródott orral egy régi Opel vesztegelt. A kocsi összetört orra felől gőz gomolygott. Rowena rosszat sejtve a vezető felőli ajtóhoz lépett. Egy sötét hajú férfi ült odabent, vagy inkább feküdt a kormányra és a műszerfalra csúszva. Nem volt bekötve! – grimaszolt a lány, átkozva a skót férfiak minden ésszerűség ellen lázadó természetét, amely valóban mindenre kiterjedt, még a közlekedési szabályok be nem tartására is. Farzsebéből előkotorta a mobiltelefonját és annak elemlámpájával bevilágított a kocsiba. Más nem volt odabent. A gyomrában kellemetlen csomót érzett. Aki nem köti be magát, könnyen rosszul végezheti egy ilyen balesetben. Látott már nyaka törött sofőrt, és a mai napját nem egy hulla társaságában akarta befejezni. A férfi nem mozdult, ezért feleslegesnek tartotta felhívni magára a figyelmet. Különben is, ha a lámpafényre nem reagált, akkor valószínűleg hiába is kopogtatna be hozzá. Nem érzett benzinszagot, de azért úgy gondolta, mindenkinek biztonságosabb, ha a sérült idekint lesz végre. Megragadta a kilincset és megrántotta. Az ajtó szerencsére engedett, de hely így is szűken volt ahhoz, hogy megvizsgálhassa. A férfi pulzusa gyengén, de lüktetett. Pillanatnyi gondolkodás után visszasietett a kocsijához és a szokásosnál jobban felszerelt orvosi dobozból kivett egy felfújható gallért. A férfi nyaka köré illesztette, majd a hóna alá nyúlva húzni kezdte kifelé. Ahogy kifelé farolt az árokból, még a sötétben is jól látta, hogy a fickó jobb lába természetellenesen kifordult. Mivel még fogalma sem volt róla, hogyan emeli be a kocsijába, úgy döntött, hogy előbb megpróbálja ellátni amennyire csak lehet. A csomagtartóban szerencsére még ott volt az a csomag parketta, amivel a kandalló előtti részt akarta kijavítani. Kivett két darabot, majd kirángatta az övét a nadrágból és rögtönzött sínt fabrikált. Amikor elkészült mély levegőt vett és újra a kocsi felé húzta a férfit, aki a nyilvánvaló fájdalomra sem reagált. Nagyjából fél órányi küszködés után az idegen bent feküdt a lószállító másik boxában– igaz, kicsit sután, de ezt a kényelmetlenséget most úgysem érezte. A szállító kocsi mocskos volt, de bőven volt szalma az aljában és a fickó rosszabbul is járhatott volna, minthogy lószagú lesz – döntötte el. Szerencsére a hosszas küzdelem alatt Mirjam békésen álldogált az utánfutóban, mert most nem tudott volna megküzdeni egy féltonnás türelmetlen állattal. A hátralevő úton pedig az elválasztó deszka megóvja majd a sérültet, hogy a tehén rá ne taposson. Ugyanazzal a ronggyal, amivel Grantnél megtörölte a kezét, most letörölte az izzadtságot a homlokáról. Az egész teste izzadtságban fürdött, a szíve úgy zakatolt, mintha ki akarna törni a mellkasából, de sikerrel járt és ettől mély elégedettség járta át. Tudta magáról, hogy képes extrém helyzettel is megbirkózni, de ez többnyire csak orvosi vonalon merült fel, nem fizikailag. Hívhatott volna segítséget? Persze! De ki tudja, ebben a szörnyű időben mikorra értek volna ide Invernessből, ha egyáltalán lett volna szabad kapacitásuk. Megrázta a fejét. Kész volt a terve, még ha kicsit kockázatos is volt. Odahaza a rendelőben minden műszer a rendelkezésére állt, amivel elláthatta ezt a fickót, és még mindig értesítheti Drew Carrigant, hogy vigye be őket a kórházba, ha olyasmivel szembesül, amit nem tud megoldani. De most legyőzhetetlennek érezte magát. Nagyon remélte, hogy páciense nem cáfol rá a fene nagy önbizalmára.

*

-Biztos, hogy megbirkózik vele, doktornő? – kérdezte az öreg Drew, miközben összevont tekintettel az ágyon fekvő férfit vizslatta. Volt valami ismerős a vonásaiban, pedig meg mert volna esküdni rá, hogy még az életben nem látta. És mégis, a markáns arcél a közösségükben szokatlanul magas termettel párosulva... egyhavi pipadohányát tette volna rá, hogy látta már valahol.

-Persze! Menjen csak nyugodtan! Nagyon köszönöm, hogy átjött, mert a kocsiba ugyan beszuszakoltam, de nem biztos, hogy ki is tudtam volna emelni. Legfeljebb, ha újabb sérüléseket szerzek neki. Menjen, Mona már biztosan várja! – intett búcsúzóul Rowena az idős férfinak.

-Úgy gondoltam, előbb elmegyek a kocsihoz és összeszedem a holmiját, mert azt, gondolom, nem hozta el? – nézett kérdőn a fiatal nőre. Rowena elpirulva megrázta a fejét. Ez teljesen kiment a fejéből. Pedig a férfinál levő papírokból információkhoz juthatott volna. Hiába na, fáradt volt már. Mint ahogy semmi ereje nem lett volna már Mirjamról sem gondoskodni. Szerencsére Drew átjött és ellátta szegény párát, miután segített kiemelni a sérültet. Felhívta az állat tulajdonosát is, aki megígérte, hogy reggel átjön a tehénért. Addig a zárt istállóból csak nem kóborol el. A beteggel már Rowena is jól elboldogult. Mozgó röntgenjével megállapította, hogy a férfi lába ugyan eltört, de szerencsére jól rögzítette, így egyelőre egy fekvőgipszet rakott rá. Sokkal jobban aggasztotta a fején lévő sérülés, amely nem volt mély, de ki tudja, mekkorát koppant a szélvédőn, és hogy reagált erre az agya, vagy akár a nyaka. Mindenesetre a férfi még eszméletlen volt, bár amióta meleg helyre került és ő folyamatosan tett-vett körülötte és rajta, mintha az élet is kezdett volna visszatérni a kisportolt testbe. Bekötött egy infúziót, aztán leült mellé és végre alaposabban szemügyre vette. Arra riadt, hogy valaki megfogja a karját.

-Biztos, hogy jól van? Ne maradjak itt? – kérdezte Drew, mire Rowena elmosolyodott.

-Jaj, ne haragudjon! Teljesen megfeledkeztem a jómodorról. Köszönöm, ha elhozza a holmiját és lezárja a kocsit, bár bérelt és biztosan van rá biztosítás, de azért ne adjunk ötleteket senkinek, ha felkel a nap. De elég, ha holnap reggel elhozza. Ma már menjen haza pihenni! – simogatta meg az ínas kezet. A férfi apja helyett apjaként szerette és támogatta őt, ő pedig a szívébe zárta az idős házaspárt, akik valamikor még a nagyszüleinél kezdték alkalmazottként a közös életüket. Mindig is közelebb érezte magához őket, mint az öreg és zsémbes Murray McMillant, apai nagyapját, akinek az ősei valamikor ennek a területnek az urai voltak. Az öreg férfiban ott ragadt a múlt valamennyi sérelme és ennek megfelelően barátságtalan volt mindenkivel, akivel csak összehozta a sors.  Nem volt kivétel ez alól a saját családja sem.

Közben Drew elment, ő pedig visszatért a férfihoz, aki sápadtan feküdt előtte. Most végre alaposabban szemügyre vehette. Magas volt, nagyon magas, talán százkilencvenöt centi is lehetett, jó fizikai állapotban, úgyhogy utólag valóságos csodának látta, hogy egyáltalán meg tudta mozdítani. Persze, a munkája révén foglalkozott ő nehezebb páciensekkel is. A fickó a harmincas éveiben járhatott, de még őrizte fiatalos feszességét. Vajon hova valósi lehet? Egy ilyen férfit nem felejtett volna el, ha a környező településeket járva valaha is látta volna. Ránézésre hamisítatlan skótnak tűnt, bár a korábban sötétnek látott hajban érdekes, világos csíkok bújtak meg. Fura, hogy mi fogta meg egy ismeretlen férfit látva. A keze! A legtöbb nőismerőse a nadrág elejét vette volna szemügyre, néhányan a hátsóját, sokan a megleshető bicepszét. Ő a kezét nézte rögtön azután, hogy viszonylagos kényelembe helyezte a rendelő vizsgálóasztalán. A hosszú ujjakat, amelyek szimfóniákat ígértek egy női testen, akár egy kedves hangszeren. A hosszúkás körmöket, az ereket a kétkezi munkától sem idegenkedő ápolt kézfejen. Férfias, szép kéz volt. A bőre arról árulkodott, hogy sok időt tölt a napon. Vörösesbarna hajába is világosabb csíkokat színezett a nap. Egy nő ölni tudna érte, ha a fodrásza így tudná befesteni a haját. Amikor pedig végre a hosszas ájulat után a férfi váratlanul kinyitotta a szemét, az őszi láp felett gomolygó köd szürkesége kelt életre bennük, holott odakint már felkelt a nap.

Na, akkor várjunk bele!

Az elképzelés: Ha egyszer elkészül a Skót szerelem című történet Örökösök alcímmel, folytatása lehet majd a testvérek külön történeteivel. Ez az első mindenképpen a legidősebb testvér, Broden története. Bemelegítésül álljon itt az Előszó :)

***   

Skót szerelem (Örökösök)

Előszó

London - napjainkban

A négy fiatal férfi gondterhelten nézte az asztal közepén heverő hivatalos levelet, amelynek fejlécén egy skóciai közjegyző cirkalmas logója vonzotta tekintetüket. Invergarry – a helységnevet mindannyian ismerték és mindannyiukat szorongással töltötte el. Végül a mindig összeszedett legfiatalabb szólalt meg:

-Brodent értesítenünk kell! Az ő elsődleges joga beszélni ezzel a Mr. Ansleyvel.

A többiek egyetértően bólogattak. A fiú elővette a telefonját és kikereste a számot.

Kalifornia – Napa völgy

Miután a nyomozó mögött hangos kattanással bezárult a nehéz tölgyfaajtó, Broden Cameron elgondolkozva bámult maga elé. Zsebre dugott kézzel állt, terpeszállásban, mint valami hajós a viharban. Nagyjából így is érezte magát. Idáig csak a szembe széllel kellett viaskodnia, de most úgy tűnt, mintha a vihar egyszerre több irányból készült volna lecsapni rá. Szerencsére csak képletesen. Az előtte kígyózó végeláthatatlan sorok terhe már biztonságban volt. A szürettel éppen végeztek, már az északi lejtő termése is a feldolgozó üzemben volt. Az emberei értették a dolgukat. Bármilyen furcsán is hangzott: a tegnap kapott rossz hír jobbkor nem is érkezhetett volna. 

***