"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2021. január 8., péntek

Javítgatások

 A tavalyi év végén belekezdtem néhány korábbi (sokkal korábbi) írásom javítgatásába. Még véletlenül sem szeretném fényezgetni magam, de némelyik kifejezetten szórakoztatóra sikerült, így aztán talán az itt olvasóknak is kedvére tehetek azzal, ha megosztom az új verziót. 

Elsőként álljon itt a Zongorajáték című történet, Peter és Sylvia története. Aki már olvasott engem, tudja, hogy szinte kivétel nélkül happy enddel végződnek a regénykéim (ez akár spoiler is lehetne :) ) de némelyik menetközben alaposan megbonyolítja hőseim életét. Nos, a Zongorajáték is ilyen. De ahogy a mesében is mondják: Minden jó, ha a vége jó! Jó szórakozást!

Zongorajáték

 1.

Peter Cunningham újra és újra belekezdett  Chopin zongoradarabjába, de ma annyira dekoncentrált volt, hogy egész egyszerűen képtelen volt hibátlanul lejátszani az ismerős darabot. Vagy csak ez a rohadt kerekesszék zavarta. Képtelen volt hozzászokni, pedig már lassan egy hónapja kényszerült rá, hogy ebben töltse a napjait, és egyelőre el sem tudta képzelni azt az időt, amikor végre felállhat belőle. Ha egyáltalán majd fel tud állni. Az a nyomorult kocsi alaposan elintézte. Az orvos arra próbálta felkészíteni, hogy talán egész életében bottal tud majd járni, és ez volt még az optimistább verzió.

A darab még így is jól szólt volna, hogy a pedálokhoz hozzá sem fért a lábait borító ormótlan csizmáktól, de a keze meg-megremegett – nyilván a benne dúló feszültségtől –, a ritmust vétette el, és ettől valahogy fals lett az egész. Legalább egy cigire rágyújthatna, de akkor még azt az apró sikerélményt is lehúzhatná a klozetton, amit az önkéntes nikotin-elvonókúrája jelentett. Amikor a kocsi elcsapta, a cigi kirepült a kezéből, egyenesen egy olajfoltba, ahol azonnal lángra kapott. Ő pedig a szilánkosra tört lábait el sem tudta húzni a tűz útjából. A nadrágja szabályosan ráégett a lába szárára, mire valaki végre elráncigálta a tűztől. Sosem tudta meg ki volt az, mert a fájdalomtól elvesztette az eszméletét.

Április elsején történt a baleset. Huszonnégy éve alatt egyszer sem így képzelte az április tréfát. Az egymást követő műtétek emlékétől, a fájdalomcsillapítók állandó kábulatától, és a jövőtől való rettegéstől már úgy érezte, talán soha életében nem tud újra felszabadultan nevetni. Ráadásul egyelőre nagyon úgy nézett ki, hogy egyetlen menedéke, a zene sem azt jelenti már, mint néhány hónappal ezelőtt.

Lecsapta a pianínó tetejét és a kereket forgatva a kanapéhoz gurult, hogy bekapcsolja a tv-t. Végigpörgette a csatornákat, de egyetlen nézhető műsort sem talált. Felvette a könyvet, amit legutóbb olvasott, Ken McClure Donor című regényét. Még a kórházban kezdett bele, de mivel a gondolatébresztő krimi az orvosi cselszövésekről szólt, most kissé nyugtalanná tette, hogy ő is ebben a világban kénytelen mozogni. Mozogni…, hát éppen ez volt a baj, mozogni képtelen volt, úgyhogy inkább csak átvitt értelemben értette az előbbieket.

A lakás nem volt nagy, de ez eddig nem zavarta. Egy apró nappali és egy hálófülke, amit jórészt az ágya foglalt el. A konyha csak pontosan annyi, ahol egy kávét le lehet főzni és egy készételt megmelegíteni. A pianínó határozta meg tulajdonképpen a berendezést is, ezért aztán egy vagyont kellett leperkáljon a tulajdonosnak, de nem bánta, mert közel volt a főiskolához és minden megvolt benne, amire szüksége lehetett. Egészen a balesetig. Most a legfontosabb hiányzott, a hely. Ugyanis a kerekesszéknek nehézkes akadályt jelentett a küszöb és az a néhány bútor a nappaliban, még így is, hogy a barátja, Aron kicsit átrendezte a helyiséget. A bútorokat a fal mellé tolta, amitől az egész úgy nézett ki, mintha éppen költözködne. A legnagyobb tortúrát a fürdőszoba jelentette. Oda épp csak befért a kocsi, de valamennyi művelethez ki kellett tornázza magát belőle és a mankókkal bűvészkednie. Nem tartotta a nap fénypontjának ezeket a hosszú perceket. Arra pedig nem is gondolhatott, hogy a négy fal közül kiszabaduljon, mivel a lakás az első emeleten volt, és a lépcsőkkel ki tudja, boldogul-e még valaha.

Persze, szerezhetett volna magának segítőt, de még a gondolatától is irtózott, hogy valakire rászoruljon. Így is megjelent nála naponta egy nővér, aki az injekciókat adta be, a kötéseit cserélte, és ha már ott volt, segített a mosakodásban, vagy a halaszthatatlan háztartási munkákban. Legutóbb még a haját is megnyírta kicsit, mert kezdett úgy kinézni, mint egy torzonborz ősember. De ez a segítség már nem volt kéznél, amikor például beleizzadt a tornagyakorlataiba és mosakodni, átöltözni akart. Ha úgy érezte, a szekrény túl messze van, inkább lemondott a tiszta pólóról, így viszont még ebben a langyos késő tavaszi, kora nyár eleji időben is sikerült megfáznia.

A szüleire nem számíthatott. Nem, ez így nem volt igaz. A szülei nyújtották neki a legtöbbet, amit megtehettek, bár nem így tervezték, amikor két évvel ezelőtt útnak indultak egy dél-amerikai koncertkörútra az együttesükkel. A Csendes óceán lett a sírjuk, ő pedig az örökségét arra használta, hogy beiratkozott az ország egyik legjobb zeneiskolájába és bérelt egy kis lakást a közelében. Úgy számolta, hogy a pénz kitart a diplomáig, de a balesetnek hála, most halasztania kell a félévet és ez a végénél még gondot jelenthet. De most még nem akart erre gondolni. Ha végre lábra tud majd állni, majd megoldja ezt is, mint ahogy már annyiszor, amikor valami váratlan akadállyal szembesült.

Kinézett az ablakon és a nap járásából nagyjából sejtette, hogy most kezdődne a zongoraórája Mrs. Kozlowskánál, a lengyel származású tanárnőnél, akinél ihletettebben Chopint  senki nem interpretálhatna. A cd-lejátszóhoz gurult és bekapcsolta. A szobát hamarosan betöltötték egy fiatal zongoraművész által játszott Chopin darab dallamai. Ez volt az utolsó alkalom, amikor még el tudott menni egy koncertre. Egy európai fiatal, vak zongorista lépett fel, aki koraszülöttként egy hibás inkubátorkezelés miatt vesztette el a látását, és mégis megtalálta a maga útját a zene világában. A Lincoln Centerben ezer ember előtt teltházas koncertet adó Tamás Érdi magabiztosan lépett ki a színpadra, csak a zongorához érve árulkodott mozgása arról, hogy egy láthatatlan világban kell eligazodjon. Aztán leült és ahogy ujjai meglódultak a billentyűk felett, világossá vált, hogy a srác előtt nincs akadály. Később elolvasta a róla szóló ismertetőt és csodálattal adózott a kitartásának, az őt segítő tanároknak, amiért közösen megtalálták a módszert, amivel épp annyira lehetett a zene az ő életének része, mint ahogy ő maga a zene része. Tulajdonképpen újrakomponáltatták vele azokat a darabokat, amiket megtanult, és az eredmény minden várakozást felülmúlt. Peter csak csodálni tudta azt az erőt és kitartást, amivel az ifjú zenész haladt a sikerhez vezető úton. Az akkori élmény mára követendő példa lett a számára. Más nehézségek álltak előtte, de a jobb napjain keményen eltökélte, hogy ő sem adja fel.

A balesetet követő első napokra nem emlékezett, köszönhetően annak a rengeteg fájdalomcsillapítónak, amit a kórházban belepumpáltak. Amikor azonban hetekkel később begurult a lakásba, a barátai összenéztek a háta mögött. Nem merték magára hagyni. Talán jogosan, mert az első reakciója az önsajnálat és hitének teljes elvesztése volt. A nyitott ablakon kinézve morbid keserűséggel állapította meg, ha kivetné magát rajta, legfeljebb egy újabb töréssel gazdagíthatná amúgy is zsúfolt kórlapját. Olyan kiszolgáltatottnak érezte magát, ahogy még egy pohár vizet is kérnie kellett, aztán ahogy remegő kézzel ivott és leöntötte magát, máris nehézkes logisztikai művelet kellett egy nyomorult törölközőhöz és egy pólócseréhez. Teljesen összeomlott, előbb a depresszió telepedett rá, később dacos eltökéltség, neki ne segítsen senki!

Felvette a mappáját az asztalról, amely ennek az időszaknak pontos lenyomatát őrizte, és átlapozta. Kaotikus összevisszaságban követték egymást rajzok és novella-töredékek, versrészletek és néhány dallam lekottázva, amilyen napjai éppen voltak. Ma valahogy egyikhez sem volt kedve. Ma semmihez nem volt kedve. Ma kifejezetten zavart volt, és ezt a zavart egy váratlan látogató idézte elő benne. Sylvia.

Amíg ez az átkozott baleset meg nem történt, néha összejött zenészlányokkal a főiskoláról, de Sylvia Deawer még arra sem érdemesítette, hogy egy kávéra beüljön vele valahová. Ha összefutottak a főiskola hatalmas boltívei alatt valamelyik méltóságteljes folyosón, a lány csak halványan rámosolygott, aztán hegedűjével a hóna alatt csak szaladt tovább. Ha meg akarta állítani, sajnálkozva szabadkozott, aztán futott tovább. Mindig sietett. Mégis Petert érte a baleset, aki csak azon az egyetlen napon rohant, egyenesen egy sebesen közeledő furgon elé.

Ma reggel, miután az olyan egyszerű tevékenységektől, mint hogy wc-re menjen, vagy megmossa a fogát, teljesen kimerült, megszólalt a csengő. Már fel sem kapta magára a pólóját, csak odagurult az ajtóhoz és kitárta. Azt hitte, Lydia, a középkorú segítője érkezett kicsivel korábban, mint szokott. De a küszöbön ott ácsorgott Sylvia és szemeit lesütve elnézést kért a zavarásért. Zavarásért? Amikor ez volt az utóbbi hetek legnagyszerűbb meglepetése?

Őt a döbbenet szögezte a küszöbre, a lányt a zavar, így aztán eltelt egy kis idő, mire észbekapott és hátrébb gurult, hogy behívja. Sylvia bizonytalanul követte.

– Hogy birkózol meg ezzel az egésszel? – kérdezte halkan, kerülve a fiú tekintetét.

– Küzdök, birkózásnak nem nevezném. Az valahogy egyenlő felek küzdelmét jelentené, de itt én egyértelműen csak szívok. – vont vállat Peter. – Próbálok nem gondolni rá, mi lesz, ha mégsem lesznek rendben a dolgok.

A lány nem töltött nála többet fél óránál, de utána egyszerre szeretett volna verset írni és zenét szerezni, közben lerajzolni az arcát, ahogyan őrá mosolygott. Még sosem érezte ennyire élőnek magát, talán még a baleset előtt sem. De amikor eszébe jutott, hogy talán csak a szánalom hajtotta fel hozzá, a ceruza kettéroppant a kezében.

Ki tudja, merre vezetnek az utak, Merre a napok futnak, csak az idő?

És ki tudja, a szív miért sír, Ha a szerelmed hazugság, csak az idő?

Ki tudja, miért találkoznak az utak, Talán a szerelem, a szívedben?

Ki tudja, a szerelmed erősödik-e, Szíved kívánsága szerint, csak az idő?

És ki tudja, meddig tartanak az utak, Hová vezetnek a napok, csak az idő?

Utálta, hogy olyan szerelemről ír dalt, amit még meg sem élt, csak az álmaiban létezett. És mindez miért? Mert Sylvia – ki tudja miért – úgy döntött, hogy megkérdezi, hogyan birkózik meg ezzel az egésszel.

Próbálok nem gondolni rá, mi lesz, ha nem jönnek rendbe a dolgok” – ezt mondta neki, mire a lány a kezei után kapott. Vékony ujjai között szorongatta az ő sokkal nagyobb tenyerét és végighúzta a mutató ujját az életvonalán.

– Minden rendben lesz, látod, ide van írva!? – eresztette el hirtelen, aztán az arca bíborpirosba ment át. Annyira aranyos volt! Üzekedni vágyó kanként koslatott utána egy ideje, aztán feladta, látva, hogy a lány még esélyt sem akar adni neki, hogy esetleg a jobbik oldaláról mutatkozzon be. És amikor már álmodni sem mert volna róla, akkor hirtelen itt állt előtte pirulva és az iránta érzett aggodalomtól reszketve. Érthetetlen fejlemény volt, de már nem is akarta tudni az okát;  csak csendben örült, hogy így alakult. Már az sem érdekelte, ha esetleg jön majd a keserű ébredés, most olyan volt, mint egy megvalósult álom és ő szívesen kért volna Lydia altatóiból, hogy tovább álmodozhasson.

Miután a lány megkérdezte, másnap meglátogathatja-e, kilibbent az ajtón, ő pedig csak onnan tudta, hogy az eltelt percek valóságosak voltak, hogy beverte a lábát a hirtelen fordulásnál és ettől a napfényben fürdő szobában is megjelentek a csillagok. Az este úgy köszöntött rá, mint egy alvajáróra. Csak ült az ablaknál és a vers rímeit csiszolta, miközben dúdolt egy dallamot. Aron jött fel hozzá, a közeli kifőzdéből hozott vacsorát, de nem tudott rá és az iskolai pletykáira figyelni, mert ez a dallam motoszkált a gondolatai között. Aron akkor adta fel, amikor válasz nélkül hagyta a kérdését és ujjaival leütötte az első néhány hangot a zongorán.

– Mi ez? – kérdezte homlokráncolva a barátja, aki maga volt a kétlábon járó zenei lexikon, de ez a néhány taktus tökéletesen ismeretlen volt előtte.

– Még nem tudom, csak nem megy ki a fejemből, egész nap itt zümmög az agyamban. Bocs, ha nem figyeltem, de ezt le kell kottáznom – motyogott az orra alatt, és már fel is csapta a mappáját, hogy az első néhány hangjegyet papírra vethesse. Mellette máris ott sorakoztak a szavak, kusza egymás utánban, bizonytalanul és mégis reménykedve; és Peter tudta, ma éjjel nem fog szabadulni a daltól és Sylvia látogatásának emlékétől. Szinte észre sem vette, amikor Aron összepakolt a konyhában, aztán a vállára paskolva elköszönt. Letudta a fürdőszobai akadályversenyt, aztán a mappával az ölében az ágy mellé kerekezett. Áttornázta magát az ágy tetejére és sziszegve, óvatosan kibontotta lábait a műanyag borításból. A kötés ma már nem nedvedzett át, sóhajtott megkönnyebbülve. Nem volt elég a törés, még a nehezen gyógyuló égési sérülései is aggasztották, de úgy tűnt, végre azok is a gyógyulás mellett döntöttek. Erről árulkodott az a viszketés is, ami a kötés alatt megborzongatta. Minden akaraterejét latba vetve megállta, hogy ne tíz körömmel szántson végig a lábszárán, csak könnyű simogatással próbálta enyhíteni a kínt, aztán inkább visszacsatolta a műanyag csizmákat. Utálta, hogy ezekben aludjon, de egyrészt megvédték a kísértéstől, hogy gyógyuló sebeit kikezdje, másrészt tudta, ha bármi történne az éjjel, ami miatt hirtelen fel kellene kelnie, ezek nélkül esélye sem lenne, csavarokkal, fémlapokkal összetoldozott csontjai még nem biztos, hogy megtartották volna a súlyát. Eligazgatta a térdei alatt a hengerpárnát, aztán a hosszas előkészületektől máris fáradtan hátra hanyatlott a párnájára. Bekapcsolta a tv-t, de nem volt hangulata sem politikához, sem ahhoz a piff-puff lövöldözős filmhez, ami a híreket követte. Kinyomta a készüléket és a térdére fektette a mappáját. Szinte félve nyitotta ki az utolsó bejegyzésnél, mintha attól tartana, valami irányíthatatlan szellemet engedne szabadjára azzal, hogy odalapoz és a lányra gondol.

*

Sylvia elgondolkodva bökdöste a vacsoráját, miközben a szülei aggódva figyelték. Egy ideje minden este ilyen kívülállóként üldögélt közöttük, mint akinek a gondolatai egészen máshol járnak. Az apja, George összevont szemöldökkel nézte, ahogy oda sem figyelve tépdesi a szelet kenyeret, amely mostanra már madáreledelhez hasonlított.

– Valami baj van, Sylvie? – tette le az evőeszközeit és összefont ujjaira fektette az állát, miközben lélekbelátó szemeivel fürkészte a lánya vonásait. Aggodalmat tükröző tekintete és teljes koncentrációt sugalló arca ügyfelei problémáinak megbeszélésekor is bevált, remélte, hogy a lánya is megnyílik előtte.

– Nem, semmi… – rezzent össze a lány, és ezzel a férfi végképp biztos lett benne, hogy itt valami olyasmi történik, amire időben oda kell figyeljen. Eszébe jutott a másnapi tárgyalás és az azzal kapcsolatos hátralévő munkái és egy grimasszal elkönyvelte, hogy a ma éjszakát egészen biztosan az íróasztala mellett tölti majd, de előbb a lánya dolgában akart tisztán látni.

– Kicsim, anyáddal hetek óta aggódva figyeljük, ahogy jól láthatóan magadba fordulsz és ami legrosszabb, nem osztod meg velünk a problémád. Tudod, hogy segítünk, bármiről is legyen szó! Mondd el! Neked is könnyebb lesz és mi sem képzelgünk mindenfélét össze…

– Van egy fiú… – kezdett bele a lánya, mire George felvette az evőeszközeit. Oh, egy fiú! Nem jól kezdődött, de nem szólt közbe. A lánya idáig teljes elhivatottsággal készült a zenei pályára, most pedig alvajáróként közlekedett közöttük. Esténként nem a hegedűje hangjára kezdett bele a hazahozott akták átböngészésébe és most már az okot is értette. Sylvia szerelmes. Nyilván reménytelenül, mert egyetlen órával sem töltött többet távol itthonról, mint korábban. Nem járt el hétvégeken sem. Csak ült csendesen a szobájában, olvasgatott… verseket, ahogy Loretta megsúgta neki kuncogva egy nap. Már akkor is sejtették, hogy valami ilyesmi lehet a háttérben, de most már biztos. Egy fiú! Hát, majd jól a körmére néz annak a fiúnak.

– Igen? – nézett rá érdeklődően a folytatásra várva, mert a lánya ennél a fél mondatnál el is akadt, mint aki már megbánta, hogy belekezdett.

– Súlyos baleset érte – motyogta a lánya és ahogy felnézett, gyönyörű zöld szemei mélyén könny csillogott. George egy pillanatra elkalandozott, ahogy a lánya szeméből tükröződő fájdalom megérintette. De vajon ki lehet ez a fiú, aki iránt ilyen mélyen érez, hiszen ők soha nem is sejtették, hogy a zenén kívül talált valami más érdekeset is az iskolában. Talán az a viszonzatlan szerelem ilyen formán még tragikussá is kinőheti magát?

– Mi történt? – szólalt meg halkan az anyja, a kellő női megértéssel a hangjában. Lorettát egyébként is könnyen megragadták a szociális problémák, hiszen ezzel foglalkozott nap mint nap, de a lányán keresztül egy baleset sérültjét is azonnal potenciális ügyfélnek tekintette.

– Zongorista – kezdett bele Sylvia. – És tavasszal elütötte egy autó. Majdnem elvesztette a lábait, ráadásul meg is égett – borzongott meg a szörnyű emléktől.

– Oh! – ragadta meg Loretta együttérzően és emlékezően a blúza legfelső gombját. Ez a már-már kislányos régi mozdulat még gyerekkorából maradt vele, hogy nehéz pillanatokban keze automatikusan fogódzót keresett. Még élénken előtte volt az a nap, amikor a lánya véres ruhában, kisebb égési sebekkel a kezén érkezett haza. Azt hitte, vele történt valami, de Sylvia csak zokogott, hogy egy borzalmas baleset szemtanuja volt, és bezárkózott a szobájába, ahonnan hosszú ideig csak a zokogása hallatszott ki. De amikor előkerült, már újra a régi, nyugodt és csendes lány volt, így az eset feledésbe merült.

– Jó ismerősöd? – kérdezte George, mire a lánya megvonta a vállát.

– Alig ismerem. Mindig szeretett volna megismerkedni velem, de sosem fogadtam el a meghívását, most meg… – hallgatott el nagyot nyelve a lány, szíve mélyén rettentően bánva a korábbi elutasító viselkedését.

– Most meg… – ismételte meg az apja, aztán a kezéért nyúlt. – Attól tartasz, azt hinné, csak szánalomból teszed?

– Igen… azt hiszem – sütötte le a szemét a lánya.

– És tényleg szánalmat érzel iránta? – kérdezte az apja valami furcsa hangsúllyal a szavak mélyén, mire Sylvia felkapta a fejét.

– Nem, persze, hogy nem. Illetve… persze, nagyon sajnálom, hogy így járt, de nem azért mentem fel hozzá, mert…

– Álljunk csak meg! – kapta fel a fejét a férfi. – Te felmentél ennek a fiúnak a lakására?

– Igen, de nem történt semmi – forgatta a szemeit a lánya a hirtelen felháborodott hangra. –Nem is …, szóval, még csak kerekesszékben tud mozogni. Csak meglátogattam, hogy hogyan tud boldogulni…

– és… örült neked? – kérdezte az anyja, nagyokat pislogva a férjére, hogy visszatartsa a számonkérő mondatoktól. Sylvia végre megnyílt előttük, nem lenne jó belefojtani a vallomást holmi túlzó atyai aggodalmaskodással.

– Azt hiszem, igen – suttogta a lány. – Megígértem, hogy holnap is meglátogatom.

– Nincs valami segítségre szüksége? Egy ilyen baleset nehéz anyagi helyzetbe hozhat bárkit. Bár a szülei biztosan segítenek neki – mosolygott rá az anyja.

– Úgy hallottam, hogy a szülei nem élnek már – sóhajtott Sylvia, ahogy belegondolt, milyen magányos lehet Peter a bajban. Félve látogatta meg, titkon attól tartva, hogy valakit esetleg ott talál és egyáltalán nem örülnek majd a felbukkanásának, de a meglepettséget követően a fiú arcán elomló mosoly őszintének tűnt. Olyan kedves mosolya van! – sóhajtott nagyot, ahogy az emlékezete a képet újra és meglepően élesen vetítette elé. Az első napon megtetszett neki Peter Cunningham, amikor az egyik csoporttársnője megmutatta neki, mint a klasszikus tanszék egyik legjobb pasiját. Magas, nyulánk alakja, a sötét, hullámos fürtök, amik keskeny arcát keretezték és az az égszínkék szempár…, vaknak kellett volna lennie, hogy ne lássa meg benne a vonzó külsőt. Akkoriban egy zongorista lánnyal kavart, aztán egy csellistával, és egy szép napon őt hívta meg az egyetemi kávézóba. Büszke volt és … igen, félt. Nem akart egy lenni a meghódított lányok sorában, így aztán nemet mondott. Aztán nemet mondott másodjára és harmadjára is, s végül a fiú felhagyott vele, hogy olyan szekér után fusson, amely érezhetően még lassítani sem volt hajlandó, nemhogy felvenni.

Azon a napon is álmodozva nézte az emeleti ablakból, ahogy egy barátjával vált néhány szót a bejárat előtt, felizzik kezében a cigaretta parazsa, hullámos fürtjeit meglibbenti a szél; aztán futva indul az úttest felé. A sikoly benneakadt, ahogy látta az elkerülhetetlenül közelgő ütközést, hallotta a fékek sikoltását, a tompa puffanást, a fiú esetlen rongybabaként történő zuhanását, ahogy a furgon elején lévő rácson fennakadva egy pillanatra öntudatlanul kap kapaszkodó után, majd a mozdulatlanul heverő testet, ahogy egy kékes lángnyelv kígyózik feltartóztathatatlanul feléje. Minden holmiját maga mögött hagyva rohant le a lépcsőn, megelőzve mindenkit, akik döbbenten és elszörnyedve nézték a lángoló ruhadarabot a fiú lábán. Lekapta magáról a blézerét és tudva, hogy úgysem érzi, erőteljes mozdulatokkal oltotta a tüzet, mielőtt a test még mélyebb szöveteibe kap bele. Máig sem érti honnan volt benne annyi erő, hogy a karjai után kapva elráncigálja az öntudatlan testet az olajfolt és a kocsi közeléből. A mentősök megdorgálták, hogy nem lett volna szabad megmozdítania, de ő csak a lángokat látta, és úgy döntött, nagyobb  veszélyt jelentenek, mint néhány elmozdult csont. Hogy a gerince is megsérülhetett, eszébe sem jutott, és utólag hálásan köszönte meg egy felsőbb hatalomnak, hogy nem csinált nagyobb bajt, mint amit a baleset okozott.

Az eset elég nagy és tragikus eseménynek számított, hogy hetekig téma legyen. Mindig talált valakit, aki hallott valamit a fiú állapotáról. Számtalanszor elhatározta, hogy meglátogatja a kórházban, aztán mégsem indult neki. Az apja pontosan ráérzett az előbb az okára. Nem akarta, hogy Peter is azt higgye, szánalomból kerülgeti. De ma hallotta a barátját, Aront és egy másik srácot beszélgetni, hogy Peter talán sosem jön már vissza az iskolába. Ez a baleset kerékbe törte a pályafutását még mielőtt elkezdhette volna. És a két fiú azon tanakodott, vajon szembesíthetik-e a barátjukat egy ilyen jövőképpel, vagy tartsanak ki mellette és a hiú ábrándjai mellett. Sylvia lelkében harag ébredt irántuk, amiért képesek lennének elvenni tőle a reményt, és az volt az a pillanat, amikor eldöntötte, ha senki más, majd ő fogja a kezét ezekben a nehéz hónapokban. Ha igazuk is lenne, és Peter élete megváltozott volna a balesettel, ő akkor is mellette lesz és próbál mutatni neki egy olyan utat, amit nem meghátrálásként, megalkuvásként élhet meg. Még ő sem tudta, milyen út is lesz ez, de eltökéleten próbálta meglelni a megoldást.

– Tulajdonképpen arra gondoltam, hogy... nem is tudom, van-e valami olyan program, ahol segítséget lehetne nyújtani neki. Mindenki azt mondja, igazi tehetség volt, és ez a hosszú betegség alaposan visszaveti a fejlődésben. Talán, ha valami gyógytornászt lehetne szerezni mellé, az gyorsítaná a gyógyulását is, de ezt a biztosítása lehet, hogy már nem fedezné, és az jutott az eszembe, hogy persze névtelenül esetleg …. támogathatnánk – bökte ki végül az ötletet, ami délután megfogalmazódott benne. Egy ilyen adomány a szülei számára aprópénz lenne – tisztában volt vele, mint ahogy azzal is, hogy a kérése meglepő és talán olyan érzetet kelt, mintha ily módon próbálná „megvásárolni” a fiú figyelmét. De hát ő tényleg névtelenül akarta megajándékozni ezzel a lehetőséggel. Hiszen nap mint nap akadnak névtelen adományozók, ennek sem kell kiderülnie. – A zsebpénzemmel én is hozzájárulnék – motyogta még halkan, a szülei válaszára várva.

– Kicsim, ez rosszul is elsülhet, ugye tudod? – kérdezte az apja, végképp eltolva maga elől a tányért. Még nem értette, mi a helyzet egészen pontosan a lánya és e között a fiú között. Lehet, hogy csak túl sokat képzel a történtek mögé, lehet, hogy csak Sylvia együttérzésének remek példája a dolog, de az is lehet, hogy a fiú tudatosan játszik rá a lehetőségre, hogy egy tehetős támogatót szerezve könnyítse meg a felépüléséhez vagy a tanulmányai befejezéséhez vezető utat. De hát végül is, egy próbálkozást megér a dolog, ha ez Sylviának ennyire fontos – döntötte el magában.

– Rendben. Írd fel nekem a kórház és a fiú adatait, hogy utána nézhessen egy szakember, és majd jelentkeznek nála. Ha olyan tehetséges, ennyit igazán megtehetünk  a jövő egyik remek zenészéért, nem igaz? – mosolygott a lányára, aki megkönnyebülve ugrott fel és egy hatalmas, hálás, gyermeki puszit nyomott az arcára.

*

Peter elkerekülő szemekkel hallgatta Lydiát, aki éppen arról számolt be neki, hogy a mellette álló fiatal férfi, Jeremy lesz majd a gyógytornásza, aki heti öt alkalommal jön majd és a segítségére lesz, hogy mielőbb talpra álljon. Pontosan tisztában volt vele, hogy ez egy hatalmas kiadást jelentene, amit ő nem engedhet meg magának, és amire a biztosítása sem terjed ki. A kórházi költségek így is alaposan megcsappantották a tartalékait, Lydia segítsége volt a legtöbb, amit még finanszírozni tudott, de az asszony megnyugtatóan paskolta a kezét, biztosítva róla, hogy egy alapítvány támogatásának hála, részesül ebben a kiváló ápolásban.

– De hiszen én nem pályáztam semmiféle alapítványnál! – tárta szét a karjait, mire az asszony csak legyintett.

– Higgye el, Peter, nem olyan nagy csoda ez! Időről időre akadnak jótevők a kórházban, akik magányos, idős embereket, gyerekeket, vagy éppen tehetséges, pálykezdő fiatal zenészeket támogatnak ilyen módon. Az adományok névtelenek, de célzottak. Valakinek maga volt olyan fontos, hogy megadja azt a segítséget, ami felgyorsíthatja a gyógyulási folyamatot, amennyire csak lehet. Ne keresse az okát, ne keresse az embert a hír mögött, csak fogadja el az élettől ezt a lehetőséget! Majd a koncertteremben meghálálhatja, amikor gyönyörűen játszik majd a hangszerén a közönség előtt. És mindenekelőtt fogadjon szót Jeremynek! Ne képzelje azt, hogy csak azért, mert fiatal, majd hagyja magát lazsálni. Pontosan tudja, hogy mit engedhet meg és mit követelhet meg. Ha maga meg akarja hálálni, hogy oly sokan támogatják a gyógyulását, akkor tegyen meg mindent, ami csak magán múlik!

– Te tudod, ki fizeti ezt ki? – nézett Peter a fiatal férfira, aki a környezetét mérte fel, hogy ahhoz igazítsa a terápiáját.

– Nem tudom, de ahogy Lydia is mondta: érdekes ez? Az az érdekes, hogy mennyire tudsz élni ezzel a lehetőséggel. Hogy mennyire akarsz élni vele. Szereted ezt a széket? – nézett a kerekesszékre, mire Peter elhúzta a száját.

– Gyűlölöm!

– Akkor? Miért ülsz benne? – kérdezte Jeremy, és gyors mozdulatokkal egy járókeretet hajtogatott szét, aztán  szemét végigfuttatva a védencén, beállította a magasságát is. – Lehet, hogy alacsonyra állítottam, de ezt addig nem tudhatjuk, amíg ki nem próbálod, nem igaz?

*

– Engedd már el azt a rohadt keretet! – csattant Jeremy türelmetlen hangja, mire Peter dacosan kiegyenesedett.

– Te a hentesképzőben szerezted a diplomádat? – nézett farkasszemet a gyógytornásszal, aki lassan két hete minden nap életcéljának tekintette, hogy őt kínozza. Lassan ez a szócsata is a kezelések szerves részévé vált, annak ellenére, hogy Jeremynél türelmesebb, béketűrőbb sráccal még nem találkozott. Na, igen, őt magát viszont nem volt nehéz kiborítani..

– Peter, te rendes srác vagy és csak azért nem adom vissza a megbízást, mert nem akarom, hogy azt hidd, passzióból szadizlak. Be akarom neked bizonyítani, hogy csak a fejed áll ellen, nem a tested. Az első alkalommal, amikor elgyalogolsz az ajtótól az ablakig, összeszedem a cuccom és békén hagylak, ígérem.

– De fáj! – sóhajtott Peter, miközben sziszegve próbálta megőrizni az egyensúlyát. Ha egészen őszinte akart lenni, ez a fájdalom valóban nem az első napok fájdalma volt már. Talán igaza lehet Jeremynek, hogy csak a feje emlékezik a fájdalomra, a teste már képes lenne a rendeltetésszerű használatra. Persze csak visszafogottan, kicsit még mereven, de azért már valóban ideje lenne hinnie benne, hogy egyszer még képes lesz normálisan járni.

– Persze, hogy fáj – bólogatott a fiú., miközben lassú mozdulatokkal elvette Peter elől a keretet és szabaddá tette előtte az utat. – Hogy a francba ne fájna? Amikor a test legkeményebb részei is megadják magukat, az fájdalmas élmény. Megszakadt a csontszövet folytonossága, sérült a csonthártya, és ezzel egyidejűleg az idegek és a környező izmok is roncsolódtak. De te is tudod, hogy a műtétekkel pontosan összeillesztették őket, a csavarok és lemezek a helyükön tartják, amíg tökéletesen összeforrnak. A röntgenfelvételek alapján már megindult a csontképződés, kapod a vérhigítót, nincs beduzzadva, nincs gyulladás, és már az égési sebek is gyógyulnak. Már csak a fejedben fáj, hidd el nekem! Előfordulhat persze, hogy időjárási frontok esetén a lábad majd érzékennyé válik, de funkcionálisan tökéletesen kell működnie. A gyógyulás ideje egyébként csontonként változó, de az utóhatások mindenképpen elhúzódóak, akár még egy-két év múlva is kellemetlen lehet például erőt kifejteni vagy futni az összeforrott csontokkal. Ha sportoló lennél, ez a baleset valószínűleg véget vetett volna a sportkarrierednek, de a zongorapedálhoz elég erős lesz. És elég erős lesz ahhoz is, hogy elkapd egy fordulóra azt a csinos kis szöszit, akit minden nap itt találok.

– Sylvia…, szóval vele mi nem…, ő a barátom – makogta Peter, ahogy a lányra gondolt, aki hetek óta valóban mindennap jött és segített könnyebbé tenni a rehabilitáció erőt próbáló idejét.

– Aha, ha Te mondod – kacsintott Jeremy. – Nézd, szerintem én vagyok a barátod, meg az a torzonborz srác, Aron, aki tegnap is itt volt, de az a csaj, ő nem csak a barátod szeretne lenni, hidd el nekem! Mit mondtak tegnap a kontrollon? – kérdezte inkább, észrevéve, hogy Peternek kínos ez a téma. Egyelőre kitartóan álldogált, megtartva a saját súlyát és már egy-két tétova lépést is megpróbált. Nem akarta holmi dacos vitatkozással elvenni a kedvét a további próbálkozásoktól.

– Csupa öröm volt, de tényleg. Mindenki gratulált mindenkinek, hogy milyen ügyesen a helyükre húzgálták a csontokat, milyen pontosak az illesztések, mennyire megfelelően alkalmazták a fémes rögzítéseket. Igazán nem is értették, hogy én miért nem örülök velük. Csak azt felejtette el mindenki, hogy hónapok óta szívok ezzel a szarral, félévet kell ismételnem és talán soha életemben nem futhatom le a new yorki maratont.

– Miért, le akartad futni? – nézett rá Jeremy megfejthetetlen tekintettel, mire Peter megvonta a vállát.

– Nem az a lényeg, hogy akartam-e, hanem hogy most már nem is akarhatom.

– Már megint ez a negatív hozzáállás! – sóhajtott a tréner. – Nézd, én sem ígérhetem neked, hogy futni fogsz ezekkel a lábakkal, de azt sem mondanám, hogy sose fog sikerülni. Csak rajtad múlik! Na, nézz ide! – sóhajtott nagyot és egyetlen laza mozdulattal bokáig tolta a melegítő nadrágját.

– Hé, ember! Megvesztél? – döbbent meg Peter, ahogy azonnal ezernyi őrült gondolat futott át rajta. A pillanat tört részéig valóban átfutott rajta a félelem, hogy a fiatal mozgásterapeuta most fogja megerőszakolni, és ő képtelen lesz elmenekülni előle, de aztán észrevette a combján végigfutó forradást.

– Látod? – kérdezte halkan Jeremy, aztán felráncigálta magára a puha nadrágot. Még sosem próbált senkire hatni a maga történetével, de Peterrel az eltelt hetekben összebarátkoztak, nemcsak a kliense volt ez a srác, és ma annyit rinyált, hogy egyszerűen muszáj volt megmutatnia neki, hogy van talpraállás, csak dolgozni kell érte.

– Mi történt? – kérdezte Peter halkan, ahogy a széles, szabálytalan vonalú roncsolt seb hegének látványára gondolt. Az ő agyonműtött lábai ehhez képest finom kézimunkának tűntek.

– Közlekedési baleset. A bátyám motorozni vitt, és egy autó oldalba kapott minket. Tizenkét éves voltam, és a combcsontom három helyen törött el. Abból két helyen a csont átszakította a bőrt is. Végül hiába műtötték meg, fertőzést kaptam, fel kellett nyitni, újra és újra…, fél évem ment rá, hogy végre mozogni kezdhettem. Tizenkét évesen. Szerinted az fáklyás menet volt?  Na, gyere, ülj le ide! – mutatott a kanapéra és Peter önkéntelenül is feléje indult. A sokkoló bemutató kizökkentette az ellenállásból. Már a kanapénál járt, amikor rájött, hogy olyasmit csinált, amire eddig a pillanatig nem is érezte képesnek magát. Csodálkozva nézett Jeremyre, aki rákacsintott. – Amikor leülsz, még a karoddal tartsd a súlyod, és lassítsd a mozgásod, hogy ne legyen túl hirtelen a mozdulat!

*

Amikor néhány órával később Sylvia bekopogott, Peter kikiabált, hogy azonnal jön, aztán óvatos mozdulattal felállt és megfontoltan lépegetve, büszkén, hogy ehhez már botra sincs szüksége, az ajtó felé indult. Ahogy kitárta, a lány kedves mosolya egyik pillantról a másikra meglepettből már-már torz grimaszba fordult. Meglepte a reakció és a meglepetés feletti örömét abban a pillanatban felülírta. Végignézett magán, mi volt ilyen ijesztő?

– Te már a járókeret nélkül is tudsz mocorogni? – kérdezte halkan a lány és ahelyett, hogy követte volna őt a lakásba, hátralépett.

– Nem szorongathatom életem végéig, mint valami rokkantnyugdíjas, nem igaz? – húzta ki magát Peter, miközben arra gondolt, lehet, hogy mára túlzásba vitte a gyakorlást. A lába szára határozottan sajogni kezdett.  – De még nem megy túl jól, úgyhogy gyere be, azt hiszem, le kéne ülnöm – fordult óvatosan a szoba belseje felé. Sylvia lógó vállakkal követte. Mit is gondolt? Ennek a javulásnak előbb-utóbb be kellett következnie, hiszen a gyógytornász alkalmazásának ez volt a célja. Mit hitt? Hogy a fiú örökké rá lesz szorulva és ő minden kockázat nélkül itt üldögélhet vele, miközben zenéről, versekről beszélgetnek? De mi lesz, ha Peter újra a régi lesz és már nem lesz szüksége egy megértő barátra, aki megosztja vele a magány óráit a négy fal között?

*

Peter elgondolkodva nézte a lány mögött becsukódó ajtót. Sylvia ma annyira furcsán viselkedett! Már a döbbenet az arcán, amikor ajtót nyitott neki. Mint aki egyáltalán nem örül, hogy már nem a  keret, bot vagy éppen a nyomorult kerekesszék rabjaként fogadja. És csak szokatlanul rövid időre ugrott be. Szó sem volt közös zenélésről, beszélgetésről, a lány még annak a kriminek a végét sem mesélte el, amit napról napra megosztott vele, ameddig éppen ő maga is olvasta. Mintha azzal, hogy végre két lábra állt, mint egy évmilliókkal korábbi őse az evolúció során, nem előbbre léptek volna a fejlődésben, hanem határozottan vissza. Lehet, hogy a lányt csak elesettségében érdekli? Létezhet ilyen? Hát, ki ez a csaj tulajdonképpen? Teréz anya személyesen? A gondolat annyira abszurdnak tűnt, hogy még igazán fel sem tudta húzni magát rajta. Szerencsére Aron ma korábban érkezett, így egy kis időre, remélte, eltereli majd a gondolatait Sylvia furcsa viselkedéséről. De végül nem bírta ki, hogy a barátja előtt ne hozza szóba a dolgot.

– Bent a suliban történt valami?

– Nem tudom mire gondolsz. Ha azt nem számítom, hogy Ben Bateman ott hagyta a sulit, mert az apja meghalt és az anyja nem tudja tovább fizetni neki a tandíjat, akkor nem, nem történt semmi. Miért?

– Nem tudom. Sylvia ma olyan furcsán viselkedett. Azt hittem, odabent történt valami, ami felzaklatta.

– Hát, ha már szóba hoztad… – rágta a szája szélét a barátja. – Te tudod, ki ez a csaj? Az apja az egyik  legmenőbb ügyvéd a városban. Baromi gazdagok.

– Na és? – vonta meg a vállát Peter. Nem igazán érdekelte Sylvia anyagi helyzete, az apja is csak annyiban, hogy vajon tudja-e, hol tölti a napjait a leánykája. Erősen remélte, hogy nem állít be hozzá egy bősz atya számonkérni, hogy a család kis báránykája őmiatta nem gyakorol eleget. De Aron láthatóan még nem ért a mondandója végére. Érdekes dolgot hallott tegnap este Veronicától, a barátnőjétől, aki a fizikoterapeutáknál volt adminisztrátor a kórházban. Mivel a dolog bizalmas volt, a lány megeskette, hogy nem dumál róla soha senkinek, de hát Peter más tészta, őt érinti a dolog, miért ne tudhatna róla.

– Aron, mondd már, mert hülyét kapok! – morrant rá Peter, erre Aron ledobta magát a kanapéra és megpaskolta maga mellett az ülést.

– Azt hiszem jobb, ha leülsz – motyogta, miközben elnyomott egy mosolyt, ahogy Peter elsápadó arcát nézte. Akármire is gondol a barátja, biztos, hogy nem arra, amit perceken belül közölni fog vele.

Peter óvatosan leereszkedett, aztán lábait maga elé nyújtva mélyeket lélegzett. Határozottan jól esett, hogy ülhetett. – Mondd már!

– Szóval, Veronica tegnap érdekes felfedezést tett. A könyveléstől kapott adatokat vitte fel gépre, és Jeremy Porter tiszteletdíját találd ki, ki finanszírozza!

– Ki? – kérdezte Peter, de igazából kurvára nem érdekelte, ki fizeti a gyógytornászát. Lydia is megmondta, ne akarja tudni, ki a jótevője, csak tegyen meg mindent a gyógyulásért. És most különben is, sokkal jobban érdekelte, hogy miért változott meg Sylvia viselkedése.

– George Deaver – vágta ki az adut Aron. Peter értetlenül nézett rá.

– Az kicsoda?

– Jézusom, Pete…, ennyire nem lehetsz eltompulva! – forgatta a szemét Aron. – Mondom, George DEAVER – hangsúlyozta a vezetéknevet, mire Peter szeme összeszűkült. Sylvia Deaver, George Deaver, nem olyan gyakori név ez, hogy ilyen véletlenek megessenek. Sylvia apja állna a jótékonykodás mögött? De hát miért? Lydia is megmondta, a támogatás célzottan érkezett az ő kezelésére. Apuci kicsi lánya kisírt neki egy terapeutát? Miért? Szánalomból? Vagy hogy hálás kiskutyaként tegye majd, amit mond neki? A dacos ellenkezés úgy horgadt fel benne, mintha Sylvia máris kért volna tőle bármit is. Már érteni vélte az arckifejezését is. Nyilván nem örült, hogy lassan a maga lábára áll és nem játszhatja itt tovább a lelkes társalkodónőt.


folyt.köv.




2020. szeptember 8., kedd

Olvasónapló

 

OLVASÓNAPLÓ


A blogot mindenféle írásaimnak nyitottam, most mégis kivételesen egy könyv-nemajánlót biggyesztek ide. Nem írom ki a könyv címét és a szerzőjének a nevét, mert nem akarom, hogy a keresőmotorok megtalálják. De mint Velence-mániásnak, meg kellett írnom ezt a véleményt, és el is akarom itt rakni magamnak, ugyanakkor nem szándékozom emiatt senkivel konfrontálódni. A vélemény szabad, itt még legalábbis.


Bajban vagyok B.É. könyvével. Ritkán érzek így, főleg, ha a kedvenc témámról, Velencéről olvasok. Nyilván van bennem egy nagy adag elfogódottság és elfogultség Velence kapcsán, de úgy gondolom, nem feltétlenül hiba, ha valahol ugyanezt várom egy könyvtől is, ha már a megírására vállalkoztak. Akartam szeretni ezt a könyvet, ahogy minden Velencéről szóló kötetet szeretni akarok. De az akarás néha kevés, ha a könyv nem szólít meg, nem fog kézen, hogy vezessen az ismerős/ismeretlen callékon, tereken. Ilyen volt Waclaw Kubacki Szomorú Velencéje is. Talán azért, mert Velencéről nekem soha nem a szomorúság jut eszembe. Hiszen a máladozó falak is sokkal inkább a dicső múltról mesélnek, nem a dicstelen jövőről, amelynek alakításában Ő csak önnön létezésével vehet részt, a többit kénytelen ránk, gyarló emberekre, újkori kalmárlelkekre bízni. De elkalandoztam...

Szóval, szeretni akartam ezt a könyvet, B.É. dolgozatát. Nem véletlen a szóhasználat. Ritkán osztályozom az olvasmányaimat, kritikaként legfeljebb nem a polcra kerül, hanem az eladható könyvek közé, ha nem találtunk egymásra. Ezt a dolgozatot viszont visszaadtam volna az elkövetőjének, hogy gondolja át, írja át. Még a könyv feléig sem jutottam el, amikor már kikristályosodott előttem, hogy írója nem szereti ezt a várost. Legalábbis nem úgy, ahogyan én és még nagyon sokan mások is. Ez még nem is lenne baj, ismerek olyanokat, akik így éreznek, bár nekik nem adatott meg az a kegy, hogy hónapokat töltsenek el benne, csak néhány órás látogatásuk alapján döntöttek. Szerintem felületesen. De a szerző túl azon, hogy nem szereti, nem is érti, érzi a várost. Tagadhatatlan óriási tárgyi tudása ellenére akarva vagy akaratlanul, de folyamatosan félremagyarázza. Igen, ki merem mondani, hogy az oldalakról süt a kicsinyes emberi szemlélet, helyenként már-már rosszindulat, bármiről is essen szó.

Velence világ életében kalmárváros volt, de ez még nem ok rá, hogy csak ezt az oldalát domborítsa ki valaki, ráadásul néha erős túlzásokba esve. Visszatérő motívum a város összelopkodott kincseinek felemlegetése. Ez a tevékenységük tény. Mint ahogy tény a hozzáadott tehetség, ahogyan ezt a sokszínűséget egységes egésszé formálták. Bár, ez utóbbinak elismerésére nem bizonyult elegendőnek a 215 oldalas írás. Most őszintén, kinek csinálna kedvet felfedezni Velencét, ha az alábbi szavakkal írja le mindennapjait és történelmét: halálfélelem, szorongás, szenvedő, agyonnyom, fájdalmas, fanyalgás, túlzsúfolt, öregség, hatalom, kapzsiság, sznobéria, borzongás, trükk, drága gagyiság, rossz ízlés, műarisztokratizmus, mesterkéltség felső fokon, bezártság, szűkösség, elviselhetetlen drágaság, tolvajlás, kiszívja az életerőt, mérgező, nyirkos, émelyegtető, bazári, csiricsáré... és még sorolhatnám.

Persze, igazságtalan lennék, ha csak a rosszat látnám meg a sorok között, hiszen néhány ügyes szóalkotás, életszagú leírás igazán olvasmányossá teszi a könyvet. És talán éppen ezért fájnak a jelzők is, amelyekkel illeti a várost. Amikor a város hatását letaglózónak érezve fertőző betegséghez hasonlítja, az fáj. Mint ahogy fáj, amikor a világ „legmesterkéltebb városa” kétes címmel ruházza fel. Később hosszasan sorolja a hollywoodi jelzőket vele kapcsolatban, Disney világnak nevezi. Miért is? Amikor fájdalmasan nyeltem egyet, azt állítja: bárhol felidézhető a város atmoszférája. Mert lásd Las Vegast, ahol a második legnagyobb szálloda a Venetian, amely körül akár gondolázni is lehet. Most ez komoly? Látott már fotókat arról a valóban művi világról? Van lelke párhuzamot vonni a lagúnák városa és aközt?

A könyv vezérfonalának tetszett az állandó anyagi szenvelgés. Velence drága város? Igen! Mint ahogy a világon még nagyon sok más város is. Nekem, neked, neki igen..., és sokaknak nem. Egy város megítélésének szerintem legrosszabb módja a pénztárcában való turkálás. Ez a város ugyanis nagyon sokat tud adni a laposabb pénztárcával rendelkezőknek is. Bár a szerzőnek szíve joga így érezni vele kapcsolatban, de a megfogalmazásai olyannyira szemellenzősek, hogy végül is ezek miatt érdemes erre rámutatni. Szerinte már kijutni is rettentően drága, csak gazdag amerikai és kínai csemeték engedhetik meg maguknak, hogy hosszabb időt töltsenek el ott. Végül, amikor egy meglepően olcsó szállást talál, már-már csalódott, amiért nem patkányokkal kell osztoznia az elegáns palota szép kis lakásában. Hogy szállásadójáról az első gondolata az, hogy „energiájától, életerejétől rosszul vagyok”, mit lehet ehhez hozzá fűzni? Kár, hogy később a hasonló korú helybélieket már messze nem ilyen energikusnak írja le. Természetesen általánosítva. Szerinte mindenki életunt idős ember, a „gazdag szépkorúak”, akik tolókocsiban, vagy anélkül foglalják el a város kevés számú padját. ”Csak az öregeknek van elegendő pénzük, hogy kedvükre kiélvezzék ezt a várost.” Na, de komolyan ... ez már megint milyen mondat? Milyen ítélet? Később pedig némi következetlenséggel kijelenti, hogy „Velence gyerekes város, harsány, vidám, becsapós”. Most akkor?

A veronai buszbaleset felemlegetése pedig egészen felesleges, sőt, oda nem illő volt. És itt most finoman fogalmaztam. 

Hősünk februárban érkezik a városba. „Egy-két hét elég, hogy az állatok és az eleven növények hiánya kibillentsen minket a lelki egyensúlyunkból.” Tudnám javasolni, töltsön el nem többet, csak néhány hetet a hetedik vagy nyolcadik kerületében fővárosunkban. Nem ragaszkodom a téli hónapokhoz. Ott bezzeg mennyire gazdag a flóra és fauna világa. Ugyanilyen megállapítása borzolja a kedélyemet akkor is, amikor azt írja, hogy az utazókat, mint pl. Marco Polo is – sem az üzlet, a családi gazdagság hajtotta, hanem a város nyújtotta bezártság és szűkösség. Á, hát véletlenül sem a kalandvágy, a felfedezés vágya, hiszen miért is vágott neki a világnak annyi más utazó? A hegylakó a tengerhez vágyik, a szigetlakó a kontinensre, a nyitott személyiség pedig az ismeretlen megismerésére bárhonnan induljon, bárhova is érkezzen.

Az olasz múzeumok nem tanítanak, hanem elkápráztatnak.” Első kérdésem: a kettő miért is zárná ki egymást? Másrészt, amiért dinoszauruszt is tolnak a képembe, az miért zárná ki, hogy azzal is tanítani vágynak? És itt visszatér kedvenc témájához, hogy „a velenceiek úgy lopkodták össze kincseiket.” Innen egy kis dinoszaurusz, onnan egy görög váza, amonnan egy római szobor. Nem ugyanezt teszi a világon bármely múzeum? Látogatócsalogatónak akár, hiszen könnyebb bevonzani az ifjabb korosztályt, ha akad néhány öreg csont is a tárlókban, mintha csak néhány törékeny pergamen.

A Karnevál... valóban megosztó látványossága a városnak, akárcsak Rioban. De azt állítani, hogy „a köd és a halottak uralkodnak ekkor Velencében”, szerintem megint ékes példája, hogy nem érti és érzi a várost. A karneválozók ilyenkor akár a vízen ebédelnek, vacsoráznak kis csónakjaikban, állandó a zeneszó, szórakozás, tűzijáték, de akár az általa oly viszolyogtató csiricsári műarisztokratizmus. Istenem, hány lány, nő érzi magát néhány órára királykisasszonynak itt, ahol ebben senki nem talál kivetnivalót, hiszen erről is szól ez a két hét? Ha a szerző mindezt látja, hogyan foganhatott meg benne a korábbi gondolat? „A Karnevál gagyiság, rossz ízlés, turistacsalogató trükk”. Hát nem. Aki a redentore hajnalán az Adria vizével vet keresztet, egész évre mentesül a betegségektől. A féktelen mulatozás utolsó napján a Karnevál Hercegének máglyahalálával magával visz minden rosszat, mert a tűz – talán kissé pogány megítélés szerint  - megtisztít, feloldoz. A természet újraéled. A „Disney-hercegnős műarisztoratizmust, én kicsi pónimat” belelátni mindebbe, rosszindulatú megközelítésnek tűnik. Ugyanez az érzés hatja át a Frari betlehemén való gúnyolódását. A kápolnányi meseváros, a gyermekek kedvence, de szerzőnk Disneylandet vizionálja ismét, ítélkezve, hogy „illetlenség egy ilyen ingyen vidámpark a bazilikában”. Botrány! ... egy újabb kissé következetlen megállapítás: „És jól illik a bazilikához.” Odavetett mondat. Mit értsünk ki belőle? A bazilika is netán éppen olyan túlcicomázott Disney-jelenség? Pont a Fari? A hab a tortán, amikor a velencei oroszlán és a Metro Goldwyn Mayer címerállata közötti jelkép- azonosságra hívja fel a figyelmet. Uram segíts! Ez mégis hogyan juthatott eszébe? Mert az tény, hogy az oroszlán szimbolikájában a hatalom, nagyság, erős és végtelen szabadság megtestesítője, de nyilván a velenceiek nem azért választották, hogy majd egy hatalmas 20. századi médiatársaság címerállatához hasonlítsanak.

Szerzőnk már az első oldalakon kijelenti, őt nem érdekli a barokk Velence. Az a Velence, amit mindenki ismer. Ő a középkort kutatja, ami ugyan nem kevésé érdekes korszaka a városnak, hiszen olyan nevek fémjelzik, mint Marco Polo vagy Bellini. De mit nem lehet szeretni Casanova, Vivaldi, Canaletto, Monteverdi és Goldoni Velencéjén?

Engedtessék meg nekem, hogy ugyanúgy vissza-vissza térjek egy-egy gondolathoz, mint ahogy a szerző is sokszor ismételgeti önmagát. Gondolatai végig a pénz körül járnak, a helybéli idős, elfekvőben levő özvegyasszonyok körül, akik alól a pénzéhes rokonság ki akarja húzni a kihasználatlanul árválkodó értékes ingatlant. Azért csendben megkérdezném, ez miért éppen Velencében lenne másként, mint a világ bármely táján? „A jólét magányossá tette a velenceieket”. Már megint egy levegőben lógó kijelentés, aminek valóságtartalmát ugyan hogyan is tudnánk ellenőrizni? És csak sorjáznak a vitatható kijelentések: „Velence nem keresztény város.” „Velencében nem lehet jókat enni.” Bármelyikkel vitába lehet szállni és nem hiszem, hogy az eredeti kijelentés jönne ki ebből győztesen.

Herbert Illig: Kitalált középkor című munkája meglehetősen megosztó még a tájékozatlan olvasók között is, nemhogy tudományos körökben. Erre hivatkozva lehetőségként említeni, hogy a San Zaccarában hogyan esküdtek össze a világ ellen, 300 évvel megtoldva az emberiség történelmét, hát ... kissé nevetséges betét ebben az írásban.

Annyi mindenben első ez a város (pl. az első folyamatosan nyitva tartó kávéház, az első operaház, kettős könyvelés, diplomácia), de miért nem nyitott egyetemet? Nyilván (?) tartottak tőle, hogy az egyetemi autonómiával kéz a kézben járó szólásszabadság rombolja majd a város öreg elöljáróinak tekintélyét. Vajon miért jut eszembe, hogy ez mennyire így van most a 21. század hajnalán itt nálunk (lásd CEU, SZFE), pedig a magyar egyetemi élet híres volt egészen a közelmúltig. A 19. században megnyílt Ca’Foscariban pedig „csak gazdag fiatalok tanulnak, hiszen nehéz ide ösztöndíjat kapni és drága a város is.” Megint egy megállapítást, aminek valóságtartalmának keveset tudunk, de azért tényként tolják elénk. Mert lásd, az egyetem melletti parkocskában a diáklányok olyan drága cuccokon nézegetik – és firkálgatják össze - az itáliai reneszánsz-jegyzeteiket, amilyenre a szerzőnek sosem telik majd; és különben is, unatkozó háziasszonyok lesznek ők is, ezzel a kirakattudással a tarsolyukban. Ó, milyen bájos előítélet sugárzik a sorokból!

Szt. Pali és Szt. Jancsi... bezzeg ezt itthon nem lehetne... megsúgom, ott sem így, ilyen profánul gondolnak szeretett szentjeikre. A velenceiek ugyanis nem tiszteletlenek szentjeikkel, de a szerző igen. Nem kell mindent szó szerint lefordítani, elég a velencei dialektust egy kicsit jobban megismerni!

A „szerelmesek városában”, a „nászutasok paradicsomában” ő ugyan kevés velencei szerelmest látott. Hogyan is tehetné, ha egyszer már megállapította, hogy elmúlóban levő, kiöregedett lakossággal terhelt várost lát maga körül. Khm, a szerelmesek és nászutasok paradicsomaként sosem a helyi lakosságot értették. „Az igazi szerelemhez távolság kell, és milyen távolságról beszélhetünk Velencében, ahol egymás legrejtettebb álmait is látják az emberek.” Vitába tudnék szállni ezzel a megállapítással is, de szívügyekben végképp nem lehet általánosságban beszélni, így nem teszem.

Szerzőnket viszolyogtatja a San Giorgio Maggiore eleganciája, szánalmasnak érzi a felújított épület 20. századi nagyvilágiságát. Oké, ha kopott, düledező, akkor itt a vég. Ha karbantartott, akkor szánalmasan elegáns. „Ez a Cini féle (ál)arc legelviselhetetlenebb arca Velencének. A San Giorgio Maggiore egyszerűen túl tökéletes. Még szemét sincs.  Oh, micsoda érv! Megszállott, öreg férfiak diadalittas hatalomvágyát látja benne megtestesülni. Olyan ez, mint nyuszika, ha van rajta sapka, ha nincs. Hiányzik a múló idő jele. Igaz, közben szemben ott a város, maga a múló idő. Egy városban, amelynek csak múltja van, mert jövőjében is a múlt bizonysága, a tegnap rögeszméjének élnek. A szerző szerint ezt nem a szépség szeretete, hanem a halálfélelem táplálja. Melyhez természetesen a lopkodás révén szedték össze a kincseiket a kapzsi velenceiek. Már sokadszor jutunk erre a kinyilatkoztatásra.

Igazságtalan lennék, ha nem említeném a sok kis történelmi és szociológiai mellékszálat, amelyekből érdekes multikulti közösség és magyarként megkapó történelmi kapcsolatrendszer rajzolódik ki. Ha már a magyarok... „Magyarok soha nem alkottak itt kolóniákat. Érezheti-e jól magát itt a rónán nevelkedő magyar?” Igen! Bár, gondolom ez – mint annyi minden más – egyéni beállítottság kérdése, nem szerencsés nemzeti sajátosságként lerövidíteni a kérdésre adható választ.

Az esős ébredések, a szűkösség és bezártság, a ködben reszkető csatornák, a reggelente kedvetlenül remegő hidak megbetegítenek minket.” Hát, kérem ... van, akit megbetegítenek, bár fogalmam sincs, mire számított az, aki ezeket előre tudván döntött úgy, hogy a városba látogat. És van, akiből tehetsége legjavát csalogatja elő. Ember nem írt még olyan szépen ezekről a „szörnyű” dolgokról, mint Joseph Brodsky Velence vízjelében. Ez meg legyen az én magánvéleményem, már csak azért is, mert azzal az írással sokkal könnyebb volt azonosulni.

A Gettóval kapcsolatos kis emlék kifejezetten üdítőnek hatott ennyi fanyalgás után. A portugálok és Gracia Nasi története egyszerre elgondolkodtató és szórakoztató. Nem mellesleg pedig tanulságos, köszönet érte. Pont jókor érzekett, mert már kezdtem meglehetősen kedvetlenül lapozgatni a kötetet, de most mintha kevésbé lenne gonoszkodó, kötekedő. Itt egy kicsit visszaadja a hitemet, hogy nem hiába emeltem le a könyvesbolt polcáról. A Morosini család és az Árpádházi királyok, valamint Velence és Magyarország sajnos a nagy nyilvánosság előtt eléggé homályban maradt kapcsolatairól kifejezetten érdekes volt ennyi információt megtudni. Az örömöm nem tartott sokáig.

Újfent ilyen mondatokba ütközöm: „A köd és a rosszkedv, a vizes falakból áradó romlottság ráül a lelkemre. ... Mérgezésem van a múlttól.” – Könyörgöm, akkor mi végre ez az egész utazás? Igen tudom, kötekedek... de azt hiszem, csak természetes reakció ez a szerző kötekedésére Velencével kapcsolatban. Egy pillanatig sem állítom, hogy aléltan kell dicsőíteni a várost a puszta létezése okán, de egy tanult főtől azért több objektivitást vár az ember, még ha útirajzként is számol be az ott töltött hetekről, hónapokról, melyeket ő hosszúnak érez, holott csak alig háromról beszélünk. Az általam eddig olvasott útleírásokból, beszámolókból a felfedezés izgalmát, örömét olvastam ki. Ebből a könyvből a tömény intellektuális fanyalgást. Már vártam, mikor kell megsajnálnom a szerzőt, amiért Velencében „kénytelen” eltölteni három hónapot, mint valami büntető táborban. Megengedem, talán nem ez volt a célja, de a végkicsengés sajnos mégis így sikerült. Nem értem az egész utazás koncepcióját. Miért éppen Velence? Magánügy – mondhatná a szerző, de akkor ne szüljön az ott tartózkodás ilyen sok szempontból keserű írást. Mert ennek így nem sok köze van Velencéhez. Nem ír Tiziano vöröséről (hacsak azt nem, hogy túl harsány), Longhena nagyszerű építészetéről, Vivaldi léleksimogató muzsikájáról, az apró terecskén megbújó színház megmosolyogtató játékáról, amivel a betérő kispénzű, de lelkes turistát is igyekeznek bevonni a játékba, hogy részese lehessen pár percre a városnak, amiért kuporgatott dolgos hétköznapjain. Helyette az Örmények szigete és Poveglia a pestis és lepra áldozataival, a kísérletező őrült orvossal és elmegyógyintézettel. Igen, ez is Velence, de őt olvasva, mintha EZ lenne Velence.

Velence, mint ékszerdoboz, a gondolák, mint túldíszített koporsók – sokak által és sokszor elpuffogtatott jelzők, majd visszatérünk a Palazzo Ducaléhoz és a San Marcohoz, ahol „az öreg hatalmas férfiak kipárolgása keveredik a tömjénfüsttel, akiké ez a magánkápolna volt”. Komolyan olyan érzésem volt egy ideje, hogy ebben a városban az ő szemében bűn öregnek lenni, a hatalomhoz ragaszkodni. De hát mikor és hol engedték ki a hatalmat kezeik közül az idősebb generációk?

Néhány oldal, hogy megint torkomon akadjon a levegővétel. Ördöghíd – azért hívják így, mert nincs rajta korlát. Ennyi. Hát, na... A Ponte del Diavolo, az ördög hídja Torcello-n a XV .században épült. Az  elnevezés eredetét nem lehet pontosan tudni, egyesek szerint a valaha itt élt család nevéről kapta a nevét, mások egy régi-régi mondához kötik.

 A házak helyetted élnek. Kiszívják az életerődet.” – Ezt érzi ő a világ talán legelragadóbb városában élve. Felfoghatatlan. De azért újra és újra a hatása alá kerül, aminek viszont nem örül, azért is fogalmazhat így: „Velence mérgező város. Arra is képes, hogy megszerettesse velünk saját gyengeségünket.” Muranói látogatása számomra egy rejtély. Embert nem hallottam így reagálni egy ide szervezett kirándulásról: „Művelt értelmiségi fanyalogva járkál ezekben az utcákban.” Amíg a többiek az üvegművesek munkáival ismerkednek, ő leül verset írni, mert ez az egész a gyerekkori kötelező gyárlátogatásokra emlékezteti. Hát, nagyjából egy időben lehettünk gyerekek. Nem volt az olyan szörnyű, hogy a csokigyárban, vagy a cukorgyárban, de még a finommechanikai üzemben tett látogatások emlékével a tarisznyámban kihagyjam, ahogy a folyékony üveg az ügyes mester kezei között életre kel.

Nem esett jól, hogy bár utal rá, hogy olvasta John Berendt Velencéről szóló könyvét, a címét nem tartotta említésre érdemesnek (mint ahogy a kötet végén szívesen böngésztem volna egy forráslistát is, mert nyilván volt olyan). A Velence hulló angyalai című kötetet egyébként, s magát a szerzőt is a legkiválóbb tény-irodalomként emlegették megjelenésekor. Ezt csak úgy zárójelben.

Hogy ne keseredjek végérvényesen neki, ismét egy pozitívabb rész következik, melyet bár a Fenice körüli „mesterkélt művésztanya-hangulattal” indít, mégis sok érdekességet megtudunk Verdi életéről, a Fenice irányításáról, és sokszori feltámadásáról. A Bibilioteca Marciana kapcsán megint a fanyalgásé a főszerep. Tudom, egész idő alatt valamiféle elismerést vártam tőle, mégis annak megfogalmazása egy újabb arcul csapással ér fel: „A képzelet elalél, aztán megdermed ennyi szépség láttán. Az elme tehetetlennek és terméketlennek érzi magát.” Átfut a fejemen egy meglehetősen hosszú lista, akiket ez a szépség igencsak termékenynek ihletett.

A téren hömpölygő „emberleves” a „gazdagok magabiztosságával hömpölygő tömeg”. Na, köszönöm! „Amolyan álszent otthonosság ez, öregesen bágyadt ölelkezés.” Igazi írói mondatok. Kár, hogy a valósághoz nem sok közük van, inkább csak amolyan önmagának tetszelgő fogalmazás. Tudom, nem útikönyv. Nem akar másoknak kedvet csinálni az utazáshoz, csak önmaga élményeit vetette papírra. Értem. De ezt nem kellett volna kinyomtatni, a boltok polcaira felpakolni, elég lett volna otthon egy fázós téli estén morgolódva visszagondolni rá. Talán a nagyvárosi szürkeséget és kopottságot látva azok a ködös reggelek és a hőségben egymáshoz csapódó nyirkos emberi testek is másként jelentek volna meg az előhívó tálcán. A „habcsókszerű” „rideg” Salutét személyes sértésként éltem meg, hiszen ha van lelkemnek kedves épület ebben a városban... nem jól fogalmazom... a legkedvesebb... akkor az a Salute. Olyan béke és nyugalom áraszt el a falai között, amit ritkán tapasztalok. Órákig tudnék ülni álmodozva a lépcsőin és számtalan történetet kitalálni csupán ezen az egy helyen.

Hogy a városban miféle celebek járkálnak, soha bele sem gondoltam. Nem is érdekel. Pedig sikerült összefutnom mozivászonról ismerős arccal is, aki mellesleg a térképet szemüvegesen böngészve igyekezett elvegyülni a tömegben. Nem „iszonyodott tőlük”, mint szerzőnk, pedig ő aztán megtehetné. Fogalmam sincs, mit láthatott az írónő, amiért ilyen gondolatok leírását érezte szükségesnek: „Én köpök az efféle művészetre.” „A világból kivonuló kevesek.” „Celebmérgezésem van” „Én értelmiségi gettóban élek”. Hát, kedves! Talán ideje lenne alászállni az elefántcsonttoronyból!

És ráadásként kénytelen átélni a Biennálé forgatagát. Micsoda kín! „Rosszul van, gyűlöli, hányingere van, undorodik a sznob szörnyetegektől”. Igaz, később önnön előítéletét is feledve lelkesedik.

Némi nemzethy büszkeséggel fogalmazza meg a történelem csodálatos igazságtételét, miszerint ugyan Velence bukásával mi magyarok is sokat vesztetettünk, DE ... mi itt vagyunk erős államként, Velence pedig csak egy jelentéktelen kis olasz városka.  Egy halott, megsiratni való város, egy be nem teljesült történelmi alternatíva”.

Végre elérkezik a hazautazás csodás pillanata, „őt már várják a tanítványai egy másik valóságban. A munka, a felelősség, a szorongás. És minden bizonnyal a feledés is.”

Na, ha az egész könyvvel szemben voltak megjegyzéseim, ennél az utolsó mondatnál végképp elakadt a szavam. Csak apró megjegyzések: a felelősség még nagyon sokáig kísérni fogja, ha másért nem, azért a nyitott kislányért, aki társa volt ebben a kalandban, és aki szerintem életének egy csodás epizódjaként fog visszatekinteni erre sok-sok évvel később is. A szorongás... hát, nem ezzel kellett megküzdenie Velencében is? Ha ilyen hajlandóságot mutat erre, talán jobb is megmaradni a katedra mellett, bár személy szerint ezzel nem a legjobb példát mutatja az újdonságra éhes felnövekvő nemzedéknek. A „feledés” viszont... ha tényleg ez a sors vár az eltelt három hónapnyi élményre, akkor azt mondom, nem érdemelte meg azt a kevéske ösztöndíjat sem, szállásadója és sokan mások barátságát sem és Velence vendégszeretét sem. A könyvből nem sokat tudtam meg arról, mi mindent sikerült újdonságot kikutatni az oly nagyon kedvelt középkori Velencéről (amit megtudott, azt honnan tudta meg). Nem tudom, hogy a fanyalgáson kívül mi volt az, ami Velencéből egy életre a részévé vált, volt-e ajándék, amit a várostól kapott. Önmaga megismerésében akár. A telihold, ha bevilágítja majd itthon a szobáját, gondol-e rá, hogy azon szerencsések közé tartozott, akik egy ideig otthonuknak tekinthették a világ legszerethetőbb városát?   (A kép Picassotól - számomra meglepő újdonság :) )



2019. szeptember 24., kedd

A Testőr - Befejezés

Kedves Olvasóim, akik azt hihettétek az eltelt hónapokban, hogy cserben hagytalak Titeket! Higgyétek el, számtalan alkalommal gondoltam Rátok, hogy tartozom Nektek ennek a történetnek a lezárásával. Nem untatlak a részletekkel, de hogy értsétek a hallgatásom: hosszú betegség után meghalt az édesapám, az édesanyám belecsapott egy lakásfelújításba, amit aztán átpasszolt nekem, hogy vezényeljem le helyette, tragikus váratlansággal elveszítettem az egyik kutyámat, aki még nem volt négy éves, és nagyon fájó űrt hagyott maga után, majd az anyósom lett nagyon beteg, akinek az ápolását kell megoldanom. Talán megértitek, hogy nem nagyon tudtam leülni és beleélni magam a hőseim kalandjaiba. Ennek ellenére végre elkészült egy Befejezés, amely talán kissé vázlatos, de őszintén remélem, hogy viszonylag kerekké teszi a történetet. Fogadjátok szeretettel!

*** 



7.
Cole alíg szívott bele a cigibe, le sem tüdőzte, fintorogva nyomta el a korlát külső oldalán, aztán messzire pöckölte az éjszakába. Enyhe lelkiismeretfurdalással követte a csikk röppályáját. Mást sem hallani, mennyi mérgező anyag van egy ilyen apró rudacskában és most ő maga is – a lelkes környezetvédő – beállt a szennyezők végeláthatatlan sorába. Egész délután zuhogott az eső, nem félt attól, hogy óvatlanul lángra lobbantja az erdőt, de a kis bűzrudacska annyira nem illett ebbe a csodás környezetbe. Feszült volt, s talán éppen ezért ilyen meggondolatlan. Nem ment ki az fejéből az apja által felvázolt kép, szegény Billy O’Connel megkínzott holtteste. Szerencsétlen, fogalma sem lehetett, kik és miért bántják, mit akarnak tőle. Ő az oka a halálának! Ha nem mutatkozik be kávékedvelő szomszédként Omar előtt, szerencsétlen Billy még mindig élne. Soha az életben nem látta a férfi arcát, de el tudta képzelni, hogy egy éles arab tőrrel micsoda csonkításokra lehetett képes akár maga Omar, akár azok, akiknek le kellett volna szállítania az árut. Az árut? Noellet. Ezt a gyönyörű barna szépséget, aki higgadtan, bár kissé párás szemekkel vette tudomásul a történteket. Nem omlott össze nő létére, ő pedig, a nagy Cole Brent, mindjárt elsírja magát.
Amúgy sem volt jó napja. Az éjszakai álom megkínozta. Tarát akarta megkeresni, közben Noellet védelmezte, s mikor megtalálta a menyasszonyát, nem tudott dönteni kettőjük között. Teljesen abszurd volt az egész, de kora hajnal óta vissza-visszatért a gondolatai közé. Az apja hírei sem tudták kitörölni agya rejtett zugából a képet, ahogy a két nő között áll és ingadozott a hűség és az újkeletű szenvedély között. Innen már csak egy röpke gondolat volt elmerengeni azon, hogy akarná-e egyáltalán megtalálni Tarát annyi év után? Ha él is még egyáltalán, már biztosan egy olyan életet él, amelyben neki semmi keresnivalója. De mi van, ha mégis a megmentésére vár? Ha még nem törték meg az eltelt idők megpróbáltatásai és abban reménykedik, hogy ő rátalál? Az biztos, hogy már nem ugyanaz a nő lenne, aki volt. Mit tudna kezdeni egy összetört testtel és lélekkel? Most határozottan úgy érezte, hogy talán mindenkinek jobb lenne, ha Tarát már betemette volna a sivatag homokja. Ez a megkönnyebbítő lezárás azonban csak újabb lelkiismeretfurdalást hozott magával, amiért szokásától eltérően a könnyebbik utat akarja választani. Tarát megmenteni a kötelessége lenne, ha csak egy cseppnyi remény lenne rá. Az pedig nyilván eldöntené a hogyan továbbot is, amit most még elképzelni sem tudott.
Erőnek erejével igyekezett elszakítani gondolatainak ezt a sehova nem vezető szálát és a pillanatnyi feladatra koncentrálni. Az már nyilvánvaló, hogy Noelle volt a célpont. A kérdés már csak az, miért éppen ő? Jó család, hajadon, a szépsége pedig megkérdőjelezhetetlen. A lányrablók soha nem vittek rossz erkölcsű, züllött életet élő nőket. Néha egy-egy diáklány tűnt el, főleg Európából, Párizsból, de a többség Noellehez hasonlóan jól szituált, huszonéves fiatal nő volt. A vevők kényes ízlése elutasította a mocsok minden formáját. Meglepő módon éppen a beszerzés vitathatatlanul mocskos volta izgatta őket a legkevésbé. A kérdés tehát még mindig az, miért éppen Noelle Morrison vált a vadászok prédájává? Az apja egy vastag dossziét hozott magával a lány életének rengeteg apró, talán még lényegtelennek is tűnő részletével, és éppen itt volt az ideje, hogy ezeken átrágja magát, hogy aztán elemző agya rátaláljon egy morzsára, amely talán elvezetheti a válaszokhoz, amiket annyira vágyott megtalálni.
Noelle az ablakon át figyelte Colet, ahogy egy vastag mappával ütögette maga előtt a korlátot, miközben láthatóan a gondolataiba mélyedt és talán fogalma sem volt róla, kezei önálló életet élnek.
*
Huszein bin Nakuref sejk kedvtelve figyelte legkedvesebb feleségét. A szokásaikkal ellentétben feleségül vette a nyugati asszonyt, akit a bátyja ajándékozott neki első fia születése alkalmából. Micsoda nap volt! Abdullah tökéletes gyermek volt, vagyonának örököse, hagyományaik majdani ápolója, akinek születése pillanatában már kijelölték az utat, amelyet járni fog. Előkelő nyugati iskolák, egy jó házból való asszony, akinek családja majd tovább gyarapítja a vagyont. De most még egy hangosan sivalkodó apró gyermek volt édesanyja karjai között. Ő kiemelte onnan és felmutatta az ajtó előtt sorakozó rokonság előtt. A hangos üdvrivalgás után visszavitte az ágyasházba és az asszonyok gondjaira bízta őt is és fáradt asszonyát is. A büszke apát már várták férfi rokonai, hogy megünnepeljék a nagyszerű hírt.
Az ételek nagyszerűek voltak, a szórakoztatásukra rendelt nők készségesek, bár ő maga nem vágyott a társaságukra. És akkor Karim intett az embereinek, akik egy csodás, kézzel szőtt szőnyegtekercset cipeltek be a vállukon. Karim villogó szemekkel intette őt magához, a kezébe nyomta a tőrét, melyet ünneplő ruhája redői közt hordott. Huszein kissé értetlenül metszette át a zsineget és egyetlen rántással terítette ki a finom darabot. Értékelte a drága ajándékot, de amikor egy fiatal nyugati női test hengeredett ki belőle, mélyet sóhajtott. Már értette, nem a szőnyeg, hanem annak tartalma a nagyszerűnek gondolt ajándék. Zavarba jött. Első asszonya néhány órával korábban adott életet az örökösének, ő pedig ezzel a ruganyos testtel töltse kedvét? Senki nem rótta volna ezt fel neki, talán még maga Nuria sem, de ebben a kérdésben Huszein más volt, mint a bátyjai és unokatestvérei. Tudta, hogyan kerülnek ezek a fiatal nők az országába és a lelke mélyén tiltakozott ez ellen, de sosem volt annyi bátorsága, hogy ennek hangot is adjon.
Még életében nem látott ilyen szép nőt. Igazi vadmacska volt, aki dacolt vele az első pillanattól kezdve. Talán éppen ez tetszett meg benne a hamvas bőre és hűsítő vízesésként alázúduló világos haja mellett. Nem erőszakoskodott vele, bár az ismerősei körében ennek is meglett volna a hagyománya. A szívét akarta elnyerni, nem megtörni az akaratát. Tudta, hogy a tulajdona, de sosem élvezte az erőszakot. Karim, a bátyja annál inkább, ezért is nem hárította el az ajándékot. Tisztában volt vele, hogy legidősebb fivére mellett ennek a törékeny nőnek pokol lenne az élete. Több mint fél év telt el, mire a nő engedelmesen leengedte előtte a köntösét, jelezve, hogy saját döntéseként fogadja az ágyába. Tara McDowell kitartó, csendes ellenállásával elérte, hogy a férfi szilaj vágyának érvényesítése helyett rajongással próbálja meg meghódítani. Az első közös éjszakát követően egy óriási brilliánsot húzott az ujjára. Asszonyának akarta őt, nem eldobható ágyasának. Tara talán sosem egyezett volna bele, hogy második asszonyként éljen mellette, de váratlanul meghalt Nuria, az első felesége, a fia anyja és Tara elfogadta, hogy a sors talán mégis egymásnak rendelte őket.
Most azonban óriási titok nyomta a lelkét. Az orvos egyszerre közölt vele egy csodálatos és egy borzalmas hírt. A csodálatosban már egy ideje biztos volt. Hetek óta álmatlan éjszakákon ez járt a fejében. Amikor először gördült ki Huszein előtt a szőnyegből a sok kéjvágyó tekintetű olajos bőrű férfi előtt, csak a rettegés érzése járta át. Fogalma sem volt róla, hova került és mit akarnak tenni vele. Ez utóbbiról volt sejtése, de még a gondolatot is elűzte magától. Még kábult agyával is érezte, hogy az egész társaságban egyetlen segítségre számíthat. Pont arra a férfira, akinek ajándékul szánták. Amikor felfogta, hogy nincs közvetlen veszélyben, kezdte más színben látni a férfit. Cole és Amerika a lassan múló hetek és hónapok alatt olyan távolra kerültek tőle, mint a Hold. Eleinte még bízott benne, hogy a vőlegénye megkeresi, de aztán a remény elhalt benne. Próbált nem gondolni rá, hogy Cole egyáltalán keresi-e őt vagy csak olyan nyomtalanul tűnt el, hogy nem akad a nyomára. Huszein annyi figyelmességgel vette körbe, mintha nem a rabja, hanem a vendége lenne. Először még elutasította a gondolatát is, hogy megadja magát a szíve mélyén éledező vonzalomnak, majd egy napon döntött. Valami felsőbb hatalom új utat jelölt ki a számára, és ő kész volt ezt elfogadni. Cole egészen biztosan megérti majd, ha valaha sikerülne még találkozniuk.
Most pedig itt hordja a szíve alatt azt a gyermeket, akit talán sosem tudott volna szeretni, ha nem Huszein az apja. Nuria halálával pedig már tiltakozni sem akart a házasság ellen. Soha nem akart volna második feleség lenni, de a férfi megesküdött rá, hogy ha elfogadja a kezét, akkor csak ő lesz és senki más. Hitt neki. Kész volt ezért elfogadni a hagyományait, egész családját, még ha érezte is, hogy a többiek nincsenek elragadtatva Huszein döntésétől.
És akkor az orvos némi tétovázás után közölte vele azt is, ami romba döntötte minden éppen csak éledező álmát. Hiszen még olyan fiatal! Az nem lehet, hogy rákos legyen! Az pedig végképp nem létezhet, hogy remény sincs! Fiatal, erős, és kis túlzással rendelkezésére áll a világ majd minden pénze. És mégis iszonyatos választás előtt állt. Egyetlen döntést kellett meghoznia: ő vagy a gyermek. Vagy kezelteti magát és elveszíti a kicsit, vagy megszüli Huszein gyermekét és ezzel aláírja a saját halálos ítéletét. Egy egyszerű eldöntendő kérdés. A világ legnehezebb döntése! Szeretett élni. Szerette ezt az új életét is mindannak dacára, ahogyan belecsöppent ebbe a zárt és távoli világba. Túltette magát, hogy valahol messze a családja, a barátai már elsiratták. Talán sosem értenék meg, hogy an tudott itt maradni Huszein mellett. Talán azt sem értenék, hogy nem volt választása. Azt pedig egészen biztosan, hogy végül már maradni akart. Olyan egyedül érezte most magát! Egy ilyen döntést jó lett volna megbeszélni valakivel, de a házban nem volt egyetlen bizalmasa sem a férjén kívül. De ebben a kérdésben egyedül akart dönteni, mert ha Huszein tudomást szerez a dologról, biztosan kivenné a kezéből a döntés jogát. Őt választaná, amilyen hatalmas lelke van. Hiszen örököse már van. De Tara is nyomot akart hagyni a világban. Ha a kezelés nem járna sikerrel, még egy gyermek sem maradna utána. Ezzel meghozta a döntést. Huszein csak örüljön a következő gyermeknek, ő pedig már tökéletesre fejlesztette a fájdalom álcázását, ez is menni fog.
* 
Omar Halifa rezzenéstelen arccal állta a fiatal férfi tekintetét. Ő tehát a megbízó? Valami rendkívüli dolognak kellett történnie, amiért ez az amerikai mértékkel jóvágásúnak nevezhető figura ilyen kegyetlen módon akart elbánni a barátnőjével.
-Maga szerencsétlen balfasz! Annyi volt a dolga, hogy vigye a hajójára, a többit elintézték volna. De maga még ezt sem tudta megoldani. Ráadásul most kinyírta azt a szerencsétlen szomszédot és még mindig nem vagyunk közelebb a megoldáshoz, hogy Noelle hova a fenébe tűnhetett - tajtékzott Ronald Berrington. Már megbánta, hogy olyan könnyedén feladta Noelle meghódítását. Egyértelműen bolond ötlet volt az arabokkal kezdeni. Maradnia kellett volna az eredeti tervnél. Ha nem lett volna olyan töketlen, és Noelle nem bizonytalanította volna el azzal, hogy még egy közös vacsorára sem volt hajlandó, akkor sikerre vihette volna a tervét. Néhány lesifotó, kissé kétértelmű kísérőszöveg, halvány sejtetés, hogy a lány kábítószerrel él, és Noelle inkább hozzáment volna, mintsem megszégyenüljön ő maga vagy az a drágalátos családja. De gyorsan akart pénzhez jutni és most a nyakára jött ez a sötét szemű gengszter. Elszánt volt, hogy megoldja ezt a helyzetet is.
Omar tudta, miért akarta Ronald eladni a lányt, s bár nevetségesnek érezte az indokait, az anyagi vonzatát értette. Ez a piperkőc eddig sikeresen elhitette a világgal, hogy jómódú. Jó házból való lányokra vadászott és Omar tudta, hogy létszükséglet, hogy egy jó partit találjon minél előbb. Egy gazdag örökösnővel kötött gyors házasságtól remélte ingatag helyzetének stabilizálását. Noelle elutasító viselkedésével veszni látszott az utolsó reménysugár is. A lány kikosarazta, mi több, megszégyenítette azzal, hogy nem volt hajlandó találkozgatni vele. A lányt ismerve még enyhe elismeréssel is adózott neki, amiért ilyen jól ítélte meg ezt a fickót. Lám, ő maga mennyivel jobb színészi képességekkel bolondította magába. Mindent megkaphatott volna, amiről ez a majom valaha is álmodhatott. Most már bánta, hogy nem nyújtotta ki a kezét a lány által nyújthatott örömökért. Ronald már nem sokáig tudja titkolni a közelgő csődöt, hitelezőivel elhitette, hogy Noelle hozománya kirántja majd a bajból, de elpuskázta, ráadásul a lányért kapott fizetséget is vissza kellett adja. A vita tulajdonképpen ezen ment már hosszú percek óta. A kis sunyi alak esküdözött, hogy a pénz már nincs nála, továbbadta a hitelezőinek, de Omar tudta, hogy rá tudja venni a másik férfit, hogy eszébe jusson, van még a háta mögötti széfben annyi, hogy megadja a tartozását. Már éppen rákulcsolta kezét a görbe tőrre, amivel sebészi pontossággal készült levágni az adós kézfejét, amikor Ronald hirtelen egy pisztolyt rántott elő. Omar tőre még azelőtt elröppent, hogy a golyó a fejét érte volna. Ronald megbotránkozva nézett a méretre szabott ingen gyorsan terjedő vérfoltra. Ez nem igazság! Hiszen ő pisztollyal készült a találkozóra, az nem lehet, hogy egy nyavalyás bicska méltó ellenfele legyen. Aztán már nem gondolkozott, csak hangos puffanással elterült a 18. századi íróasztal mellett. Estében magával rántotta a kristály földgömböt, amely az asztal sarkán díszelgett. A gömb levált a talapzatáról és lassan görögve Omar fejénél állt meg. A férfi üveges tekintete visszatükröződött a megannyi csiszolt élen.
*
Cole rezzenéstelen arccal nyitotta ki Noelle előtt a taxi ajtaját. Már körül sem nézett, mint az első napokban, mert szentül meg volt győződve róla, hogy ha bárki próbálta is követni a nyomaikat, azt már régen elvesztette. San Franciscóból Frankfurtba repültek. Ez a város semmilyen vonatkozásban nem volt összefüggésben sem Noelle-vel, sem az apjával. Innen másnap Milánóba repültek, ahol kocsit bérelt és lassú, nyugodt tempóban Barcelona felé vették az irányt. Olcsó motelekben és négy csillagos hotelekben felváltva szálltak meg. Barcelonában aztán igénybe se vették a szállodai szobát, hanem egy magángéppel Lausenne-be repítette a lányt. Onnan vonattal érkeztek Párizsba. Az egész olyan volt, mint egy soha véget nem érő kirándulás. Nem utaztak nagy csomagokkal, amire szükségük volt, megvették útközben, amire pedig már nem volt szükségük, azt maguk mögött hagyták. Igazából felszabadító utazás lehetett volna. De minél többet beszélgetett ezzel a fiatal nővel, egyre inkább összezavarodott. Noelle nem az az elkényeztetett gazdag lány volt, akinek az első találkozáskor elkönyvelte. Minden egyes nappal többet tárt fel gazdag személyiségéből és ő lassan a rabja lett a sokszínűségének. Egyre halványult fejében – és igen, a szívében is – annak a másik fiatal nőnek az arca, akivel valaha az életét akarta összekötni. Akinek a hiánya égő, sajgó sebként lüktetett a mellkasában évek óta. A lelkiismerete újra és újra a nyomozás folytatására bírta, még ha egyetlen reményt keltő nyom sem bukkant fel azóta sem.  De a seb most mintha gyógyulni kezdett volna. Csitult benne a sürgető kényszer, hogy Tara nyomára leljen, ettől pedig egyszerre utálta önmagát és ezt a lányt, akinek fogalma sem volt róla, miért komorodik el a tekintete, valahányszor rajtakapja, hogy őt nézi. Noelle Morrison mindent megtestesített, amit valaha egy nőtől elvárt és amit Tarában megtalálni vélt. Ez a tudat itt Párizsban, ahol a volt menyasszonya eltűnt, mindennél jobban felzaklatta.
Nem volt véletlen, hogy amíg odahaza az apja Omar nyomait kutatta és lehetőség szerint igyekezett kiiktatni őt az életükből, addig ő éppen ide hozta Noellet. Párizs csodálatos város, ebben az évszakban talán a legszebb, és egy informátora végre valami biztatóval kecsegtette abban a másik régi ügyben is. Olyan kerülőúton jutottak el idáig, hogy elképzelni sem tudta, Omar éppen itt kutakodna Noelle után.
Kisegítette a lányt a taxiból, miközben egy futó pillantást vetett a Notre Dame állványokkal körülvett robosztus alakjára. Szomorúan követte a híradásokat a szerencsétlen tűzeset után, de aztán a világban annyi más szörnyűség történt, hogy meg is feledkezett a csodálatos épület sorsáról. Ezek szerint pénzt nem kímélve a megmentésére siettek. Helyes! Tara egészen biztosan gyűjtést szervezett volna a restaurálásra, hiszen szívügye volt Párizs és annak minden történelmi emléke. A Notre Dame talán elsőként mind között. Valahol, egy valószínűtlenül távoli múltban együtt ültek egy veronai szabadtéri színház nézőterén és vörösre tapsolták a tenyerüket a katedrális púposa és Esmeralda tragikus történetén. És lám, most a komor székesegyházat is utolérte a végzete. Csak a vakszerencsének köszönhette, hogy nem pusztult el, pótolhatatlan lyukat égetve ennek a gyönyörű városnak a lelkébe. De most nem volt ideje romantikus sétákra, fontos megbeszélés várta. Noellenek a lelkére kötötte, hogy amíg vissza nem ér, ne hagyja el a szállodát, aztán már pattant is vissza a taxiba, hogy régi barátjához, Paul Dushanelhez siessen.
Paul a francia rendőrségtől nyugalmazta magát, miután egy távoli rokontól olyan örökségre tett szert, amely biztosította neki a szabadság luxusát. Bár, ez a nyugalom egy magánnyomozó esetében valójában semmiféle nyugalmat nem jelentett. Régi kapcsolatai megmaradtak, s bár a felszínen családi perpatvarokkal foglalkozott, az igazi kihívást a nemzetközi lánykereskedelem felszámolásában kereste. Megszállottan kutatta a szálakat Kelet-Európában és a Közel-Keleten. Nem volt ez véletlen, hiszen a saját családja is érintett volt az ügyben. Hivatalosan nem is nyomozhatott volna a történtek után, ezért is kapóra jött neki a magánnyomozói iroda szabadsága. A sógornőjét ugyan már későn találta meg, de ettől csak még elszántabb lett. Julie, a felesége, beleroppant a húga elvesztésébe, azóta is egy Párizs környéki intézetben élt, s ez megsokszorozta Paul erejét, hogy gátat vessen ennek az erőszakosan terjeszkedő iparágnak. Kisebb sikerei máris voltak, s olyan ígérettel hívta Colet találkozóra, amelytől a férfi szíve fájdalmasan szorult össze. Taráról hírt kapni ennyi idő után ... ez több volt, mint amennyit remélhetett, és amit pillanatnyilag képes volt higgadtan tudomásul venni.
-Él! Ez az első legfontosabb hír. Viszont ... – harapta el a folytatást Paul, és kissé elbizonytalanodott, hogyan adja be a keserű pirulát.
-Viszont? – ráncolta össze a homlokát Cole, ahogy átsuhant rajta a tragédia lehetőségének sötét érzete.
-Férjhez ment. Illetve az ottani szokások szerint feleségül vették. De senki nem adott be honosítási kérelmet a követségen, úgyhogy nem hiszem, hogy ezt az Államokban érvényesnek ismernék el. De ...
-De? Ne csigázz már! – csattant fel Cole, aki viszonylag higgadtan vette tudomásul a tényt, hogy volt menyasszonya egy arab barbár ki tudja hányadik felesége lett. Még ez is jobb hír, mintha a sivatag nyelte volna el. Szinte elszégyellte magát, amiért a Tara házasságkötéséről szóló hír hallatán megkönnyebbülés söpört végig rajta a csalódottság helyett. Talán erőszakkal vették rá – morfondírozott -, de ennek mi értelme lett volna, hiszen a családot senki nem értesítette anyagi követeléssel, kikényszerített hozománnyal előállva.
-De súlyos beteg – sóhajtott nagyot a barátja. –Talán csak napjai vannak hátra. Nemrég szült és ez az ő állapotában a halálos ítéletet jelentette a számára.
-Tessék? Milyen állapotában? Felét sem értem annak, amit itt összehordasz – morgott Cole, küzdve a torkában keletkezett csomóval. Egy gyerek! Az már komoly kötelék.
Paul nagyot sóhajtott, majd szenvtelen rövid mondatokban összefoglalta mindazt, amit Taráról sikerült megtudnia.
-Hol van? – suttogta a barátja. Paul számított erre a reakcióra, ezért nem mulasztott el a sejkről is információkat gyűjteni. Nem tűnt annak a vadembernek, aki ne értené meg, ha a szeretett asszony múltjából felbukkan egy férfi, aki talán szeretne tőle végső búcsút venni.
-Itt, Párizsban. A sejk ide hozatta még a szülés előtt, hátha egy specialista meg tudja menteni. De sajnos nincs remény.
-Meg kell őt látogatnom! – pattant fel Cole.
-Barátom, ha elfogadod a tanácsomat, előbb a sejkkel beszélj! Ebben a helyzetben szükséged lehet egy nagy hatalmú ember jóindulatára.
-Hah, jóindulat ... aki nőt raboltat ... – morrantott dühösen Cole, de a barátja nyugtatóan a karjára tette a kezét.
-Nem ő raboltatta el. A testvére tagja egy – a hatóságok számára elérhetetlen – társaságnak, akik rendszeresen rendelnek nyugati nőket. Ha józanul nézzük, Nakuref sejk megmentette Tara életét.
Cole türelmetlenül söpörte le magáról a sejk szerepét pozitív színben feltüntető mondatot, de azért elismerte, hogy a barátja szavaiban lehet némi igazság is.
-Oké, és hol találom a nemes lelkű sejket? – kérdezte kissé gunyorosan.
-Ott van Tarával a Szt. Marie Könnyei magánkórházban. De ne rohand le! Kérj egy időpontot és ne hallgasd el, ki vagy! Ha olyan ember, amilyennek a történtek alapján képzelem, fogadni fog.
*
Huszein bin Nakuref idegesen nézte az ablakból a jó felépítésű, szimpatikus amerikai férfit, aki éppen kiszállt a taxiból. Két perccel a megbeszélt időpont előtt érkezett, tehát pontosan fog belépni az ajtón, s ő ezt a pontosságot tudta értékelni. Főleg egy amerikaitól, akik eddig tapasztalatai szerint elég lazán kezelték a percek múlását. A férfit egy nővér fogadta, aki máris muatta az utat a láthatóan ideges idegennek. A telefonban csak annyit mondott, Tara régi ismerőse. Szerette volna, ha senkivel nem kellett volna osztoznia az utolsó napokon, de érezte, hogy a másik férfi inkább esdeklően, mintsem fenyegetően kéri tőle ezt a találkozót. Tisztában volt vele, hogy Tara nem volt érintetlen, amikor hozzá került, és most a bizonyosság nehéz kőként ült a gyomrában: ez a férfi nem egy barát, nem! Ő része Tara múltjának. Talán egy szerető, talán egy férj, bár erről az asszonya sosem beszélt. Igaz, ő sem kérdezte. Számukra ott kezdődött a világ, ahol Tara teste kigurult a drága szőnyegremekből. Mire elfordult az ablaktól, Jolanda nővér halkan kopogott az ajtón, majd némán kitárta a vendég előtt.
Cole első reakciója a már a taxiban is csendesen táplált gyűlölet volt az arab férfi iránt, aki elvette azt, amit ő szíve és némiképp már a jog szerint is magáénak tudhatott. De amikor belenézett a nyílt és cseppet sem ellenséges, sőt sokkal inkább szorongó arcba, rájött, hogy valamennyire sorstársakká váltak a sors fura fintora révén. A sejk a kezét nyújtotta felé és ő pillanatnyi tétovázás után határozottan megszorította azt. A nővér, aki ide kísérte, egy tálcán teát szolgált fel, majd csendesen, mint valami halvány árny, magukra hagyta őket.
Amikor helyet foglaltak a tálca két oldalán és a sejk kiöntötte a szinte fekete teát, Cole megköszörülte a torkát és belekezdett: - Engedje meg, hogy bemutatkozzam...

Egy órával később Huszein bin Nakuref csendesen becsukta Cole mögött az ajtót és magára hagyta Tarával. Már az is mutatta, hogy mennyire tisztelte az asszonyát, hogy nem változtatta meg a nevét, ő maga is elfogadta az idegen hangzású nevet, sőt megkövetelte házának minden lakójától, hogy tisztelettel viseltessenek az asszonnyal. Megértette a másik férfi fájdalmát, talán még az indulatát is, amelyet vagy nagyon jól álcázott, vagy már sikerült azon úrrá lennie. Ha arra gondolt, hogy tőle rabolnák el a nőt, akit szívének minden sejtjével imád, hát sarkaiból fordítaná ki a világot. Sejtette, hogy ezt tette Cole Brent is, legalábbis, amennyire erre lehetősége nyílt. Ó, Karim! Légy átkozott! – sóhajtott már megszámlálhatatlanadik alkalommal, valahányszor eszébe jutott, hogyan ismerte meg Tarát. A szíve mélyén nem akart a bátyja ellen vallani, de azt már elmondta ennek a fickónak, hogy nem Tara volt az első, és nyilván nem is az utolsó lány, akit a fivére rendelt a család férfi tagjai vagy éppen barátai számára. Sosem szimpatizált ezzel a ténnyel, de most olyan döntést készült meghozni, amely talán szégyent hoz a családjára, a népére, az országára, de már semmi sem érdekelte. Tara talán már holnap nem él, s nem ismert embert, aki ekkora áldozatot hozott volna őérte. De ezzel az áldozattal most olyan döntés elé állította, amely igazából az utóbbi percekben fogant meg benne. Cora Nakuref gyönyörű bébi volt, akinek nem szánhatta a népe asszonyainak életét. De soha nem lett volna képes eltaszítani magától. Cole Brent felbukkanásával azonban egy kissé őrültnek tűnő terv fogalmazódott meg benne. Ha sikerül megnyernie a férfit ehhez, örök életére az adósa lesz, s ugyanakkor biztos lehet benne, hogy a kis Cora az anyjához méltó erős, független nő életét élheti majd, ha felnő. Félvérként a családja kitaszítaná, ha vele történne valami, s ezt nem akarta megkockáztatni.
Az ajtó kinyílt és a férfi őt kereste kissé homályos tekintetével.
-Azt hiszem, itt az idő – suttogta elgyötörten és Huszein hosszú léptekkel sietett az asszony ágyához. Tara lehunyt szemmel feküdt, kicsit talán jobban zihált, mint mikor legutóbb látta.
-Beszéltem hozzá, de nem tudom, hogy eljutott-e hozzá. Szerintem fel sem ismert – motyogta Cole. Egyszerre nyúltak Tara kezei után, s egyikük sem neheztelt ezért a másikra.
-Biztos vagyok benne, hogy megismerte, még ha már nem is volt annyi ereje, hogy ennek tanújelét adja – mormolta az arab férfi vigasztalásként szánva. –Köszönöm, hogy fontosnak érezte megkeresni őt! Sajnálom, hogy így alakult, de higgye el, mellettem biztonságban és szeretetben élt.
Cole némán bólintott, másként nem is reagált az elhangzott csendes szavakra. Amikor a gép halk folyamatos sípszóval tudtukra adta, hogy Tara lelke eltávozott, egyikük sem szégyellte az arcukon legördülő könnycseppeket. Hosszú percek után, Huszein bin Nakuref egy csókot lehelt az asszony kézfejére, aztán a mellére fektette azt. Cole pontosan ugyanígy cselekedett. Amikor némán elhagyták a szobát, az arab férfi megfogta Cole könyökét:
-Beszélnem kell Önnel!
*
Leslie Brent türelmetlenül nézte az óráját. A fia üzenetén nem tudott kiigazodni, és ilyen nem fordult elő vele már időtlen idők óta. Párizsból annyit üzenni, hogy szerezzen egy megbízható családjogi ügyvédet, de véletlenül se Howard Morrison cégétől, ráadásul cipelje el ide a világ végére, hát, ez több volt, mint figyelemfelkeltő. A szakmája dacára utálta, ha titkolóznia kellett barátok, rokonok előtt, s bár ezt Cole már tökélyre fejlesztette, ő még mindig kellemetlenül érezte magát ilyen helyzetben. De azért egy műmosollyal újabb pohár fehérbort öntött Amanda Bradshownak, akit ezen a téren az egyik legjobbként emlegettek San Franciscóban. Amanda rezzenéstelen arccal vette tudomásul, hogy a feladatáról csak akkor fog megtudni bármi közelebbit, ha az idős férfi fia megérkezik. Az óra már ketyegett, a megbízója azt mondta, pénz nem számít, így élvezte a tópart nyújtotta fenséges nyugalmat és a hűvös fehérbor fanyar ízét, amit a kiváló ebéd után bontottak fel. A ház mögül egy erős terepjáró motorjának zúgása hallatszott és ő kíváncsian letette a poharat. A rejtély lassan megoldódni látszott.

Noelle óvatosan megcirógatta az aprócska arcot, mire az máris feléje fordult. Cora megéhezett, szopni szeretett volna. Azonnal rájött, hogy ez elhibázott mozdulat volt, előbb a tápszerről kellett volna gondoskodnia, de egész egyszerűen nem tudott ellenállni a pici gyermek szépségének. Most felkészülhetett az üvegrepesztő visításra, amely egészen addig fellármázza majd a csendes tópartot, amíg a kicsi meg nem kapja a vacsoráját. A repülőút zökkenőmentesen telt, a stewardessek egymással versengve keresték a legapróbb utas kegyeit. Nyugodtan alhattak néhány órát, valaki mindig rajta tartotta a szemét Cora Nakurefen.
Cole alaposan meglepte, amikor visszatért arról a titokzatos találkozóról. A szobájukba kérette a vacsorát és négyszemközt beavatta életének egy tragikus és messze vezető epizódjába. Ismeretlenül is a szíve szakadt meg Tara McDowellért. Micsoda kalandokon át ért révbe és mégsem végződött happy enddel a történet. Az apró gyermek sorsáért aggódó apa pedig egy merőben más képet festett az addig barbárnak tartott arab világról. Sosem gondolta volna egy arab sejkről, hogy a vérét egy ismeretlen hitetlen férfira bízza, de megértette, hogy a férfi végső elkeseredésében döntött így. Ami ugyanígy meglepte, az Cole Brent egyik napról – talán egyik óráról - a másikra meghozott döntése volt.
Cole elmondta Noellenek, hogy eltökélt szándéka örökbe fogadni a kicsit, de nem állt itt meg. Tett egy visszautasíthatatlannak tűnő ajánlatot is. Igaz, ehhez elfogyott majd két üveg kiváló Merlot, de legalább őszintén vallhattak egymásnak az érzelmeikről, amelyek itt-ott már napokkal-hetekkel korábban is lelepleződtek. Legalábbis az értő szemek előtt. Ők próbálták titkolni, amíg csak lehetett, végül feladták a hiábavaló próbálkozást. Noelle attól félt, csak a különleges helyzet szülte az összetartozásuknak eme csalóka érzetét, de Cole biztosította róla, hogy ha a véletlen sodorta volna őket egymás útjába egy élelmiszer bolt gyümölcs pultja mellett, részéről akkor is ugyanígy végződött volna a találkozás. Noelle pedig hitt neki. És nem is próbált hátsó szándékot feltételezni róla még akkor sem, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy neki nemcsak a szerető feleség, de a gondoskodó édesanya szerepét is kiosztották. Váratlan fordulat volt? Az bizony! De nem Noelle Morrison lett volna, ha meghátrál egy ilyen felelősség elől. Amikor pedig elmentek a kislányért, a szíve az első pillanatra csordultig telt szeretettel a rugkapálózó csöppség láttán.

Noelle hitetlenkedve rázta a fejét. Ronald Berrington? Ő lett volna a tippadó? Képtelen volt elhinni, hogy mindaz, ami történt, egy hiú férfi bosszúhadjáratának része lett volna. Szegény Billy! Az a legkevesebb, hogy valamilyen módon segítséget nyújtson a családjának, ha vannak egyáltalán rokonai. Olyan keveset tudott róla. Mint ahogy nem tudott sokkal többet arról a férfiról sem, aki éppen a vállára emelt egy apró csecsemőt. Cora a vacsorától eltelve békésen szuszogott, majd mindenkit megnevetettetett, ahogy hatalmasat böffentett. Cole maga elé emelte a kislányt és kedvesen rámosolygott a teljességgel idegen, mégis valahol ismerős arcra. Bármennyire is kereste Tara vonásait, egyelőre csak a kislány édesapjának sötétebb bőre, a sötét haja és szemének sötétje volt felismerhető. Cora Nakuref, aki hamarosan a Brent családnevet kapja. Ehhez minden iratot magával vitt Amanda Bradshow és az apja. Noelle Morrison pedig holnap reggelig eldöntheti, hogy nagyszabású esküvőt akar vagy csendben összeházasodnak, hogy a kicsit mielőbb a nevükre vehessék. Egy kívülállónak talán nem tűnt ez vörös rózsákkal telehintett szerelmi történetnek, de neki elég volt a lányra néznie, hogy tudja: Tara helyét immár végérvényesen átvette ez a fiatal nő, sőt, talán még mélyebben ette magát a bőre alá, mint bárki más. Elég volt Noelle mosolygó szemébe néznie, hogy tudja: a szíve mélyén ő is elégedett a dolgok alakulásával. A kezéért nyúlt és lassan lesétáltak a tópartra. A kicsi a vállán szuszogott, Noelle pedig úgy simult hozzá, mint aki végre hazatalált. A tó vizében már egy család tükörképén csillant meg a holdfény.

VÉGE!