Javítgatások

 A tavalyi év végén belekezdtem néhány korábbi (sokkal korábbi) írásom javítgatásába. Még véletlenül sem szeretném fényezgetni magam, de némelyik kifejezetten szórakoztatóra sikerült, így aztán talán az itt olvasóknak is kedvére tehetek azzal, ha megosztom az új verziót. 

Elsőként álljon itt a Zongorajáték című történet, Peter és Sylvia története. Aki már olvasott engem, tudja, hogy szinte kivétel nélkül happy enddel végződnek a regénykéim (ez akár spoiler is lehetne :) ) de némelyik menetközben alaposan megbonyolítja hőseim életét. Nos, a Zongorajáték is ilyen. De ahogy a mesében is mondják: Minden jó, ha a vége jó! Jó szórakozást!

Zongorajáték

 1.

Peter Cunningham újra és újra belekezdett  Chopin zongoradarabjába, de ma annyira dekoncentrált volt, hogy egész egyszerűen képtelen volt hibátlanul lejátszani az ismerős darabot. Vagy csak ez a rohadt kerekesszék zavarta. Képtelen volt hozzászokni, pedig már lassan egy hónapja kényszerült rá, hogy ebben töltse a napjait, és egyelőre el sem tudta képzelni azt az időt, amikor végre felállhat belőle. Ha egyáltalán majd fel tud állni. Az a nyomorult kocsi alaposan elintézte. Az orvos arra próbálta felkészíteni, hogy talán egész életében bottal tud majd járni, és ez volt még az optimistább verzió.

A darab még így is jól szólt volna, hogy a pedálokhoz hozzá sem fért a lábait borító ormótlan csizmáktól, de a keze meg-megremegett – nyilván a benne dúló feszültségtől –, a ritmust vétette el, és ettől valahogy fals lett az egész. Legalább egy cigire rágyújthatna, de akkor még azt az apró sikerélményt is lehúzhatná a klozetton, amit az önkéntes nikotin-elvonókúrája jelentett. Amikor a kocsi elcsapta, a cigi kirepült a kezéből, egyenesen egy olajfoltba, ahol azonnal lángra kapott. Ő pedig a szilánkosra tört lábait el sem tudta húzni a tűz útjából. A nadrágja szabályosan ráégett a lába szárára, mire valaki végre elráncigálta a tűztől. Sosem tudta meg ki volt az, mert a fájdalomtól elvesztette az eszméletét.

Április elsején történt a baleset. Huszonnégy éve alatt egyszer sem így képzelte az április tréfát. Az egymást követő műtétek emlékétől, a fájdalomcsillapítók állandó kábulatától, és a jövőtől való rettegéstől már úgy érezte, talán soha életében nem tud újra felszabadultan nevetni. Ráadásul egyelőre nagyon úgy nézett ki, hogy egyetlen menedéke, a zene sem azt jelenti már, mint néhány hónappal ezelőtt.

Lecsapta a pianínó tetejét és a kereket forgatva a kanapéhoz gurult, hogy bekapcsolja a tv-t. Végigpörgette a csatornákat, de egyetlen nézhető műsort sem talált. Felvette a könyvet, amit legutóbb olvasott, Ken McClure Donor című regényét. Még a kórházban kezdett bele, de mivel a gondolatébresztő krimi az orvosi cselszövésekről szólt, most kissé nyugtalanná tette, hogy ő is ebben a világban kénytelen mozogni. Mozogni…, hát éppen ez volt a baj, mozogni képtelen volt, úgyhogy inkább csak átvitt értelemben értette az előbbieket.

A lakás nem volt nagy, de ez eddig nem zavarta. Egy apró nappali és egy hálófülke, amit jórészt az ágya foglalt el. A konyha csak pontosan annyi, ahol egy kávét le lehet főzni és egy készételt megmelegíteni. A pianínó határozta meg tulajdonképpen a berendezést is, ezért aztán egy vagyont kellett leperkáljon a tulajdonosnak, de nem bánta, mert közel volt a főiskolához és minden megvolt benne, amire szüksége lehetett. Egészen a balesetig. Most a legfontosabb hiányzott, a hely. Ugyanis a kerekesszéknek nehézkes akadályt jelentett a küszöb és az a néhány bútor a nappaliban, még így is, hogy a barátja, Aron kicsit átrendezte a helyiséget. A bútorokat a fal mellé tolta, amitől az egész úgy nézett ki, mintha éppen költözködne. A legnagyobb tortúrát a fürdőszoba jelentette. Oda épp csak befért a kocsi, de valamennyi művelethez ki kellett tornázza magát belőle és a mankókkal bűvészkednie. Nem tartotta a nap fénypontjának ezeket a hosszú perceket. Arra pedig nem is gondolhatott, hogy a négy fal közül kiszabaduljon, mivel a lakás az első emeleten volt, és a lépcsőkkel ki tudja, boldogul-e még valaha.

Persze, szerezhetett volna magának segítőt, de még a gondolatától is irtózott, hogy valakire rászoruljon. Így is megjelent nála naponta egy nővér, aki az injekciókat adta be, a kötéseit cserélte, és ha már ott volt, segített a mosakodásban, vagy a halaszthatatlan háztartási munkákban. Legutóbb még a haját is megnyírta kicsit, mert kezdett úgy kinézni, mint egy torzonborz ősember. De ez a segítség már nem volt kéznél, amikor például beleizzadt a tornagyakorlataiba és mosakodni, átöltözni akart. Ha úgy érezte, a szekrény túl messze van, inkább lemondott a tiszta pólóról, így viszont még ebben a langyos késő tavaszi, kora nyár eleji időben is sikerült megfáznia.

A szüleire nem számíthatott. Nem, ez így nem volt igaz. A szülei nyújtották neki a legtöbbet, amit megtehettek, bár nem így tervezték, amikor két évvel ezelőtt útnak indultak egy dél-amerikai koncertkörútra az együttesükkel. A Csendes óceán lett a sírjuk, ő pedig az örökségét arra használta, hogy beiratkozott az ország egyik legjobb zeneiskolájába és bérelt egy kis lakást a közelében. Úgy számolta, hogy a pénz kitart a diplomáig, de a balesetnek hála, most halasztania kell a félévet és ez a végénél még gondot jelenthet. De most még nem akart erre gondolni. Ha végre lábra tud majd állni, majd megoldja ezt is, mint ahogy már annyiszor, amikor valami váratlan akadállyal szembesült.

Kinézett az ablakon és a nap járásából nagyjából sejtette, hogy most kezdődne a zongoraórája Mrs. Kozlowskánál, a lengyel származású tanárnőnél, akinél ihletettebben Chopint  senki nem interpretálhatna. A cd-lejátszóhoz gurult és bekapcsolta. A szobát hamarosan betöltötték egy fiatal zongoraművész által játszott Chopin darab dallamai. Ez volt az utolsó alkalom, amikor még el tudott menni egy koncertre. Egy európai fiatal, vak zongorista lépett fel, aki koraszülöttként egy hibás inkubátorkezelés miatt vesztette el a látását, és mégis megtalálta a maga útját a zene világában. A Lincoln Centerben ezer ember előtt teltházas koncertet adó Tamás Érdi magabiztosan lépett ki a színpadra, csak a zongorához érve árulkodott mozgása arról, hogy egy láthatatlan világban kell eligazodjon. Aztán leült és ahogy ujjai meglódultak a billentyűk felett, világossá vált, hogy a srác előtt nincs akadály. Később elolvasta a róla szóló ismertetőt és csodálattal adózott a kitartásának, az őt segítő tanároknak, amiért közösen megtalálták a módszert, amivel épp annyira lehetett a zene az ő életének része, mint ahogy ő maga a zene része. Tulajdonképpen újrakomponáltatták vele azokat a darabokat, amiket megtanult, és az eredmény minden várakozást felülmúlt. Peter csak csodálni tudta azt az erőt és kitartást, amivel az ifjú zenész haladt a sikerhez vezető úton. Az akkori élmény mára követendő példa lett a számára. Más nehézségek álltak előtte, de a jobb napjain keményen eltökélte, hogy ő sem adja fel.

A balesetet követő első napokra nem emlékezett, köszönhetően annak a rengeteg fájdalomcsillapítónak, amit a kórházban belepumpáltak. Amikor azonban hetekkel később begurult a lakásba, a barátai összenéztek a háta mögött. Nem merték magára hagyni. Talán jogosan, mert az első reakciója az önsajnálat és hitének teljes elvesztése volt. A nyitott ablakon kinézve morbid keserűséggel állapította meg, ha kivetné magát rajta, legfeljebb egy újabb töréssel gazdagíthatná amúgy is zsúfolt kórlapját. Olyan kiszolgáltatottnak érezte magát, ahogy még egy pohár vizet is kérnie kellett, aztán ahogy remegő kézzel ivott és leöntötte magát, máris nehézkes logisztikai művelet kellett egy nyomorult törölközőhöz és egy pólócseréhez. Teljesen összeomlott, előbb a depresszió telepedett rá, később dacos eltökéltség, neki ne segítsen senki!

Felvette a mappáját az asztalról, amely ennek az időszaknak pontos lenyomatát őrizte, és átlapozta. Kaotikus összevisszaságban követték egymást rajzok és novella-töredékek, versrészletek és néhány dallam lekottázva, amilyen napjai éppen voltak. Ma valahogy egyikhez sem volt kedve. Ma semmihez nem volt kedve. Ma kifejezetten zavart volt, és ezt a zavart egy váratlan látogató idézte elő benne. Sylvia.

Amíg ez az átkozott baleset meg nem történt, néha összejött zenészlányokkal a főiskoláról, de Sylvia Deawer még arra sem érdemesítette, hogy egy kávéra beüljön vele valahová. Ha összefutottak a főiskola hatalmas boltívei alatt valamelyik méltóságteljes folyosón, a lány csak halványan rámosolygott, aztán hegedűjével a hóna alatt csak szaladt tovább. Ha meg akarta állítani, sajnálkozva szabadkozott, aztán futott tovább. Mindig sietett. Mégis Petert érte a baleset, aki csak azon az egyetlen napon rohant, egyenesen egy sebesen közeledő furgon elé.

Ma reggel, miután az olyan egyszerű tevékenységektől, mint hogy wc-re menjen, vagy megmossa a fogát, teljesen kimerült, megszólalt a csengő. Már fel sem kapta magára a pólóját, csak odagurult az ajtóhoz és kitárta. Azt hitte, Lydia, a középkorú segítője érkezett kicsivel korábban, mint szokott. De a küszöbön ott ácsorgott Sylvia és szemeit lesütve elnézést kért a zavarásért. Zavarásért? Amikor ez volt az utóbbi hetek legnagyszerűbb meglepetése?

Őt a döbbenet szögezte a küszöbre, a lányt a zavar, így aztán eltelt egy kis idő, mire észbekapott és hátrébb gurult, hogy behívja. Sylvia bizonytalanul követte.

– Hogy birkózol meg ezzel az egésszel? – kérdezte halkan, kerülve a fiú tekintetét.

– Küzdök, birkózásnak nem nevezném. Az valahogy egyenlő felek küzdelmét jelentené, de itt én egyértelműen csak szívok. – vont vállat Peter. – Próbálok nem gondolni rá, mi lesz, ha mégsem lesznek rendben a dolgok.

A lány nem töltött nála többet fél óránál, de utána egyszerre szeretett volna verset írni és zenét szerezni, közben lerajzolni az arcát, ahogyan őrá mosolygott. Még sosem érezte ennyire élőnek magát, talán még a baleset előtt sem. De amikor eszébe jutott, hogy talán csak a szánalom hajtotta fel hozzá, a ceruza kettéroppant a kezében.

Ki tudja, merre vezetnek az utak, Merre a napok futnak, csak az idő?

És ki tudja, a szív miért sír, Ha a szerelmed hazugság, csak az idő?

Ki tudja, miért találkoznak az utak, Talán a szerelem, a szívedben?

Ki tudja, a szerelmed erősödik-e, Szíved kívánsága szerint, csak az idő?

És ki tudja, meddig tartanak az utak, Hová vezetnek a napok, csak az idő?

Utálta, hogy olyan szerelemről ír dalt, amit még meg sem élt, csak az álmaiban létezett. És mindez miért? Mert Sylvia – ki tudja miért – úgy döntött, hogy megkérdezi, hogyan birkózik meg ezzel az egésszel.

„Próbálok nem gondolni rá, mi lesz, ha nem jönnek rendbe a dolgok” – ezt mondta neki, mire a lány a kezei után kapott. Vékony ujjai között szorongatta az ő sokkal nagyobb tenyerét és végighúzta a mutató ujját az életvonalán.

– Minden rendben lesz, látod, ide van írva!? – eresztette el hirtelen, aztán az arca bíborpirosba ment át. Annyira aranyos volt! Üzekedni vágyó kanként koslatott utána egy ideje, aztán feladta, látva, hogy a lány még esélyt sem akar adni neki, hogy esetleg a jobbik oldaláról mutatkozzon be. És amikor már álmodni sem mert volna róla, akkor hirtelen itt állt előtte pirulva és az iránta érzett aggodalomtól reszketve. Érthetetlen fejlemény volt, de már nem is akarta tudni az okát;  csak csendben örült, hogy így alakult. Már az sem érdekelte, ha esetleg jön majd a keserű ébredés, most olyan volt, mint egy megvalósult álom és ő szívesen kért volna Lydia altatóiból, hogy tovább álmodozhasson.

Miután a lány megkérdezte, másnap meglátogathatja-e, kilibbent az ajtón, ő pedig csak onnan tudta, hogy az eltelt percek valóságosak voltak, hogy beverte a lábát a hirtelen fordulásnál és ettől a napfényben fürdő szobában is megjelentek a csillagok. Az este úgy köszöntött rá, mint egy alvajáróra. Csak ült az ablaknál és a vers rímeit csiszolta, miközben dúdolt egy dallamot. Aron jött fel hozzá, a közeli kifőzdéből hozott vacsorát, de nem tudott rá és az iskolai pletykáira figyelni, mert ez a dallam motoszkált a gondolatai között. Aron akkor adta fel, amikor válasz nélkül hagyta a kérdését és ujjaival leütötte az első néhány hangot a zongorán.

– Mi ez? – kérdezte homlokráncolva a barátja, aki maga volt a kétlábon járó zenei lexikon, de ez a néhány taktus tökéletesen ismeretlen volt előtte.

– Még nem tudom, csak nem megy ki a fejemből, egész nap itt zümmög az agyamban. Bocs, ha nem figyeltem, de ezt le kell kottáznom – motyogott az orra alatt, és már fel is csapta a mappáját, hogy az első néhány hangjegyet papírra vethesse. Mellette máris ott sorakoztak a szavak, kusza egymás utánban, bizonytalanul és mégis reménykedve; és Peter tudta, ma éjjel nem fog szabadulni a daltól és Sylvia látogatásának emlékétől. Szinte észre sem vette, amikor Aron összepakolt a konyhában, aztán a vállára paskolva elköszönt. Letudta a fürdőszobai akadályversenyt, aztán a mappával az ölében az ágy mellé kerekezett. Áttornázta magát az ágy tetejére és sziszegve, óvatosan kibontotta lábait a műanyag borításból. A kötés ma már nem nedvedzett át, sóhajtott megkönnyebbülve. Nem volt elég a törés, még a nehezen gyógyuló égési sérülései is aggasztották, de úgy tűnt, végre azok is a gyógyulás mellett döntöttek. Erről árulkodott az a viszketés is, ami a kötés alatt megborzongatta. Minden akaraterejét latba vetve megállta, hogy ne tíz körömmel szántson végig a lábszárán, csak könnyű simogatással próbálta enyhíteni a kínt, aztán inkább visszacsatolta a műanyag csizmákat. Utálta, hogy ezekben aludjon, de egyrészt megvédték a kísértéstől, hogy gyógyuló sebeit kikezdje, másrészt tudta, ha bármi történne az éjjel, ami miatt hirtelen fel kellene kelnie, ezek nélkül esélye sem lenne, csavarokkal, fémlapokkal összetoldozott csontjai még nem biztos, hogy megtartották volna a súlyát. Eligazgatta a térdei alatt a hengerpárnát, aztán a hosszas előkészületektől máris fáradtan hátra hanyatlott a párnájára. Bekapcsolta a tv-t, de nem volt hangulata sem politikához, sem ahhoz a piff-puff lövöldözős filmhez, ami a híreket követte. Kinyomta a készüléket és a térdére fektette a mappáját. Szinte félve nyitotta ki az utolsó bejegyzésnél, mintha attól tartana, valami irányíthatatlan szellemet engedne szabadjára azzal, hogy odalapoz és a lányra gondol.

*

Sylvia elgondolkodva bökdöste a vacsoráját, miközben a szülei aggódva figyelték. Egy ideje minden este ilyen kívülállóként üldögélt közöttük, mint akinek a gondolatai egészen máshol járnak. Az apja, George összevont szemöldökkel nézte, ahogy oda sem figyelve tépdesi a szelet kenyeret, amely mostanra már madáreledelhez hasonlított.

– Valami baj van, Sylvie? – tette le az evőeszközeit és összefont ujjaira fektette az állát, miközben lélekbelátó szemeivel fürkészte a lánya vonásait. Aggodalmat tükröző tekintete és teljes koncentrációt sugalló arca ügyfelei problémáinak megbeszélésekor is bevált, remélte, hogy a lánya is megnyílik előtte.

– Nem, semmi… – rezzent össze a lány, és ezzel a férfi végképp biztos lett benne, hogy itt valami olyasmi történik, amire időben oda kell figyeljen. Eszébe jutott a másnapi tárgyalás és az azzal kapcsolatos hátralévő munkái és egy grimasszal elkönyvelte, hogy a ma éjszakát egészen biztosan az íróasztala mellett tölti majd, de előbb a lánya dolgában akart tisztán látni.

– Kicsim, anyáddal hetek óta aggódva figyeljük, ahogy jól láthatóan magadba fordulsz és ami legrosszabb, nem osztod meg velünk a problémád. Tudod, hogy segítünk, bármiről is legyen szó! Mondd el! Neked is könnyebb lesz és mi sem képzelgünk mindenfélét össze…

– Van egy fiú… – kezdett bele a lánya, mire George felvette az evőeszközeit. Oh, egy fiú! Nem jól kezdődött, de nem szólt közbe. A lánya idáig teljes elhivatottsággal készült a zenei pályára, most pedig alvajáróként közlekedett közöttük. Esténként nem a hegedűje hangjára kezdett bele a hazahozott akták átböngészésébe és most már az okot is értette. Sylvia szerelmes. Nyilván reménytelenül, mert egyetlen órával sem töltött többet távol itthonról, mint korábban. Nem járt el hétvégeken sem. Csak ült csendesen a szobájában, olvasgatott… verseket, ahogy Loretta megsúgta neki kuncogva egy nap. Már akkor is sejtették, hogy valami ilyesmi lehet a háttérben, de most már biztos. Egy fiú! Hát, majd jól a körmére néz annak a fiúnak.

– Igen? – nézett rá érdeklődően a folytatásra várva, mert a lánya ennél a fél mondatnál el is akadt, mint aki már megbánta, hogy belekezdett.

– Súlyos baleset érte – motyogta a lánya és ahogy felnézett, gyönyörű zöld szemei mélyén könny csillogott. George egy pillanatra elkalandozott, ahogy a lánya szeméből tükröződő fájdalom megérintette. De vajon ki lehet ez a fiú, aki iránt ilyen mélyen érez, hiszen ők soha nem is sejtették, hogy a zenén kívül talált valami más érdekeset is az iskolában. Talán az a viszonzatlan szerelem ilyen formán még tragikussá is kinőheti magát?

– Mi történt? – szólalt meg halkan az anyja, a kellő női megértéssel a hangjában. Lorettát egyébként is könnyen megragadták a szociális problémák, hiszen ezzel foglalkozott nap mint nap, de a lányán keresztül egy baleset sérültjét is azonnal potenciális ügyfélnek tekintette.

– Zongorista – kezdett bele Sylvia. – És tavasszal elütötte egy autó. Majdnem elvesztette a lábait, ráadásul meg is égett – borzongott meg a szörnyű emléktől.

– Oh! – ragadta meg Loretta együttérzően és emlékezően a blúza legfelső gombját. Ez a már-már kislányos régi mozdulat még gyerekkorából maradt vele, hogy nehéz pillanatokban keze automatikusan fogódzót keresett. Még élénken előtte volt az a nap, amikor a lánya véres ruhában, kisebb égési sebekkel a kezén érkezett haza. Azt hitte, vele történt valami, de Sylvia csak zokogott, hogy egy borzalmas baleset szemtanuja volt, és bezárkózott a szobájába, ahonnan hosszú ideig csak a zokogása hallatszott ki. De amikor előkerült, már újra a régi, nyugodt és csendes lány volt, így az eset feledésbe merült.

– Jó ismerősöd? – kérdezte George, mire a lánya megvonta a vállát.

– Alig ismerem. Mindig szeretett volna megismerkedni velem, de sosem fogadtam el a meghívását, most meg… – hallgatott el nagyot nyelve a lány, szíve mélyén rettentően bánva a korábbi elutasító viselkedését.

– Most meg… – ismételte meg az apja, aztán a kezéért nyúlt. – Attól tartasz, azt hinné, csak szánalomból teszed?

– Igen… azt hiszem – sütötte le a szemét a lánya.

– És tényleg szánalmat érzel iránta? – kérdezte az apja valami furcsa hangsúllyal a szavak mélyén, mire Sylvia felkapta a fejét.

– Nem, persze, hogy nem. Illetve… persze, nagyon sajnálom, hogy így járt, de nem azért mentem fel hozzá, mert…

– Álljunk csak meg! – kapta fel a fejét a férfi. – Te felmentél ennek a fiúnak a lakására?

– Igen, de nem történt semmi – forgatta a szemeit a lánya a hirtelen felháborodott hangra. –Nem is …, szóval, még csak kerekesszékben tud mozogni. Csak meglátogattam, hogy hogyan tud boldogulni…

– és… örült neked? – kérdezte az anyja, nagyokat pislogva a férjére, hogy visszatartsa a számonkérő mondatoktól. Sylvia végre megnyílt előttük, nem lenne jó belefojtani a vallomást holmi túlzó atyai aggodalmaskodással.

– Azt hiszem, igen – suttogta a lány. – Megígértem, hogy holnap is meglátogatom.

– Nincs valami segítségre szüksége? Egy ilyen baleset nehéz anyagi helyzetbe hozhat bárkit. Bár a szülei biztosan segítenek neki – mosolygott rá az anyja.

– Úgy hallottam, hogy a szülei nem élnek már – sóhajtott Sylvia, ahogy belegondolt, milyen magányos lehet Peter a bajban. Félve látogatta meg, titkon attól tartva, hogy valakit esetleg ott talál és egyáltalán nem örülnek majd a felbukkanásának, de a meglepettséget követően a fiú arcán elomló mosoly őszintének tűnt. Olyan kedves mosolya van! – sóhajtott nagyot, ahogy az emlékezete a képet újra és meglepően élesen vetítette elé. Az első napon megtetszett neki Peter Cunningham, amikor az egyik csoporttársnője megmutatta neki, mint a klasszikus tanszék egyik legjobb pasiját. Magas, nyulánk alakja, a sötét, hullámos fürtök, amik keskeny arcát keretezték és az az égszínkék szempár…, vaknak kellett volna lennie, hogy ne lássa meg benne a vonzó külsőt. Akkoriban egy zongorista lánnyal kavart, aztán egy csellistával, és egy szép napon őt hívta meg az egyetemi kávézóba. Büszke volt és … igen, félt. Nem akart egy lenni a meghódított lányok sorában, így aztán nemet mondott. Aztán nemet mondott másodjára és harmadjára is, s végül a fiú felhagyott vele, hogy olyan szekér után fusson, amely érezhetően még lassítani sem volt hajlandó, nemhogy felvenni.

Azon a napon is álmodozva nézte az emeleti ablakból, ahogy egy barátjával vált néhány szót a bejárat előtt, felizzik kezében a cigaretta parazsa, hullámos fürtjeit meglibbenti a szél; aztán futva indul az úttest felé. A sikoly benneakadt, ahogy látta az elkerülhetetlenül közelgő ütközést, hallotta a fékek sikoltását, a tompa puffanást, a fiú esetlen rongybabaként történő zuhanását, ahogy a furgon elején lévő rácson fennakadva egy pillanatra öntudatlanul kap kapaszkodó után, majd a mozdulatlanul heverő testet, ahogy egy kékes lángnyelv kígyózik feltartóztathatatlanul feléje. Minden holmiját maga mögött hagyva rohant le a lépcsőn, megelőzve mindenkit, akik döbbenten és elszörnyedve nézték a lángoló ruhadarabot a fiú lábán. Lekapta magáról a blézerét és tudva, hogy úgysem érzi, erőteljes mozdulatokkal oltotta a tüzet, mielőtt a test még mélyebb szöveteibe kap bele. Máig sem érti honnan volt benne annyi erő, hogy a karjai után kapva elráncigálja az öntudatlan testet az olajfolt és a kocsi közeléből. A mentősök megdorgálták, hogy nem lett volna szabad megmozdítania, de ő csak a lángokat látta, és úgy döntött, nagyobb  veszélyt jelentenek, mint néhány elmozdult csont. Hogy a gerince is megsérülhetett, eszébe sem jutott, és utólag hálásan köszönte meg egy felsőbb hatalomnak, hogy nem csinált nagyobb bajt, mint amit a baleset okozott.

Az eset elég nagy és tragikus eseménynek számított, hogy hetekig téma legyen. Mindig talált valakit, aki hallott valamit a fiú állapotáról. Számtalanszor elhatározta, hogy meglátogatja a kórházban, aztán mégsem indult neki. Az apja pontosan ráérzett az előbb az okára. Nem akarta, hogy Peter is azt higgye, szánalomból kerülgeti. De ma hallotta a barátját, Aront és egy másik srácot beszélgetni, hogy Peter talán sosem jön már vissza az iskolába. Ez a baleset kerékbe törte a pályafutását még mielőtt elkezdhette volna. És a két fiú azon tanakodott, vajon szembesíthetik-e a barátjukat egy ilyen jövőképpel, vagy tartsanak ki mellette és a hiú ábrándjai mellett. Sylvia lelkében harag ébredt irántuk, amiért képesek lennének elvenni tőle a reményt, és az volt az a pillanat, amikor eldöntötte, ha senki más, majd ő fogja a kezét ezekben a nehéz hónapokban. Ha igazuk is lenne, és Peter élete megváltozott volna a balesettel, ő akkor is mellette lesz és próbál mutatni neki egy olyan utat, amit nem meghátrálásként, megalkuvásként élhet meg. Még ő sem tudta, milyen út is lesz ez, de eltökéleten próbálta meglelni a megoldást.

– Tulajdonképpen arra gondoltam, hogy... nem is tudom, van-e valami olyan program, ahol segítséget lehetne nyújtani neki. Mindenki azt mondja, igazi tehetség volt, és ez a hosszú betegség alaposan visszaveti a fejlődésben. Talán, ha valami gyógytornászt lehetne szerezni mellé, az gyorsítaná a gyógyulását is, de ezt a biztosítása lehet, hogy már nem fedezné, és az jutott az eszembe, hogy persze névtelenül esetleg …. támogathatnánk – bökte ki végül az ötletet, ami délután megfogalmazódott benne. Egy ilyen adomány a szülei számára aprópénz lenne – tisztában volt vele, mint ahogy azzal is, hogy a kérése meglepő és talán olyan érzetet kelt, mintha ily módon próbálná „megvásárolni” a fiú figyelmét. De hát ő tényleg névtelenül akarta megajándékozni ezzel a lehetőséggel. Hiszen nap mint nap akadnak névtelen adományozók, ennek sem kell kiderülnie. – A zsebpénzemmel én is hozzájárulnék – motyogta még halkan, a szülei válaszára várva.

– Kicsim, ez rosszul is elsülhet, ugye tudod? – kérdezte az apja, végképp eltolva maga elől a tányért. Még nem értette, mi a helyzet egészen pontosan a lánya és e között a fiú között. Lehet, hogy csak túl sokat képzel a történtek mögé, lehet, hogy csak Sylvia együttérzésének remek példája a dolog, de az is lehet, hogy a fiú tudatosan játszik rá a lehetőségre, hogy egy tehetős támogatót szerezve könnyítse meg a felépüléséhez vagy a tanulmányai befejezéséhez vezető utat. De hát végül is, egy próbálkozást megér a dolog, ha ez Sylviának ennyire fontos – döntötte el magában.

– Rendben. Írd fel nekem a kórház és a fiú adatait, hogy utána nézhessen egy szakember, és majd jelentkeznek nála. Ha olyan tehetséges, ennyit igazán megtehetünk  a jövő egyik remek zenészéért, nem igaz? – mosolygott a lányára, aki megkönnyebülve ugrott fel és egy hatalmas, hálás, gyermeki puszit nyomott az arcára.

*

Peter elkerekülő szemekkel hallgatta Lydiát, aki éppen arról számolt be neki, hogy a mellette álló fiatal férfi, Jeremy lesz majd a gyógytornásza, aki heti öt alkalommal jön majd és a segítségére lesz, hogy mielőbb talpra álljon. Pontosan tisztában volt vele, hogy ez egy hatalmas kiadást jelentene, amit ő nem engedhet meg magának, és amire a biztosítása sem terjed ki. A kórházi költségek így is alaposan megcsappantották a tartalékait, Lydia segítsége volt a legtöbb, amit még finanszírozni tudott, de az asszony megnyugtatóan paskolta a kezét, biztosítva róla, hogy egy alapítvány támogatásának hála, részesül ebben a kiváló ápolásban.

– De hiszen én nem pályáztam semmiféle alapítványnál! – tárta szét a karjait, mire az asszony csak legyintett.

– Higgye el, Peter, nem olyan nagy csoda ez! Időről időre akadnak jótevők a kórházban, akik magányos, idős embereket, gyerekeket, vagy éppen tehetséges, pálykezdő fiatal zenészeket támogatnak ilyen módon. Az adományok névtelenek, de célzottak. Valakinek maga volt olyan fontos, hogy megadja azt a segítséget, ami felgyorsíthatja a gyógyulási folyamatot, amennyire csak lehet. Ne keresse az okát, ne keresse az embert a hír mögött, csak fogadja el az élettől ezt a lehetőséget! Majd a koncertteremben meghálálhatja, amikor gyönyörűen játszik majd a hangszerén a közönség előtt. És mindenekelőtt fogadjon szót Jeremynek! Ne képzelje azt, hogy csak azért, mert fiatal, majd hagyja magát lazsálni. Pontosan tudja, hogy mit engedhet meg és mit követelhet meg. Ha maga meg akarja hálálni, hogy oly sokan támogatják a gyógyulását, akkor tegyen meg mindent, ami csak magán múlik!

– Te tudod, ki fizeti ezt ki? – nézett Peter a fiatal férfira, aki a környezetét mérte fel, hogy ahhoz igazítsa a terápiáját.

– Nem tudom, de ahogy Lydia is mondta: érdekes ez? Az az érdekes, hogy mennyire tudsz élni ezzel a lehetőséggel. Hogy mennyire akarsz élni vele. Szereted ezt a széket? – nézett a kerekesszékre, mire Peter elhúzta a száját.

– Gyűlölöm!

– Akkor? Miért ülsz benne? – kérdezte Jeremy, és gyors mozdulatokkal egy járókeretet hajtogatott szét, aztán  szemét végigfuttatva a védencén, beállította a magasságát is. – Lehet, hogy alacsonyra állítottam, de ezt addig nem tudhatjuk, amíg ki nem próbálod, nem igaz?

*

– Engedd már el azt a rohadt keretet! – csattant Jeremy türelmetlen hangja, mire Peter dacosan kiegyenesedett.

– Te a hentesképzőben szerezted a diplomádat? – nézett farkasszemet a gyógytornásszal, aki lassan két hete minden nap életcéljának tekintette, hogy őt kínozza. Lassan ez a szócsata is a kezelések szerves részévé vált, annak ellenére, hogy Jeremynél türelmesebb, béketűrőbb sráccal még nem találkozott. Na, igen, őt magát viszont nem volt nehéz kiborítani..

– Peter, te rendes srác vagy és csak azért nem adom vissza a megbízást, mert nem akarom, hogy azt hidd, passzióból szadizlak. Be akarom neked bizonyítani, hogy csak a fejed áll ellen, nem a tested. Az első alkalommal, amikor elgyalogolsz az ajtótól az ablakig, összeszedem a cuccom és békén hagylak, ígérem.

– De fáj! – sóhajtott Peter, miközben sziszegve próbálta megőrizni az egyensúlyát. Ha egészen őszinte akart lenni, ez a fájdalom valóban nem az első napok fájdalma volt már. Talán igaza lehet Jeremynek, hogy csak a feje emlékezik a fájdalomra, a teste már képes lenne a rendeltetésszerű használatra. Persze csak visszafogottan, kicsit még mereven, de azért már valóban ideje lenne hinnie benne, hogy egyszer még képes lesz normálisan járni.

– Persze, hogy fáj – bólogatott a fiú., miközben lassú mozdulatokkal elvette Peter elől a keretet és szabaddá tette előtte az utat. – Hogy a francba ne fájna? Amikor a test legkeményebb részei is megadják magukat, az fájdalmas élmény. Megszakadt a csontszövet folytonossága, sérült a csonthártya, és ezzel egyidejűleg az idegek és a környező izmok is roncsolódtak. De te is tudod, hogy a műtétekkel pontosan összeillesztették őket, a csavarok és lemezek a helyükön tartják, amíg tökéletesen összeforrnak. A röntgenfelvételek alapján már megindult a csontképződés, kapod a vérhigítót, nincs beduzzadva, nincs gyulladás, és már az égési sebek is gyógyulnak. Már csak a fejedben fáj, hidd el nekem! Előfordulhat persze, hogy időjárási frontok esetén a lábad majd érzékennyé válik, de funkcionálisan tökéletesen kell működnie. A gyógyulás ideje egyébként csontonként változó, de az utóhatások mindenképpen elhúzódóak, akár még egy-két év múlva is kellemetlen lehet például erőt kifejteni vagy futni az összeforrott csontokkal. Ha sportoló lennél, ez a baleset valószínűleg véget vetett volna a sportkarrierednek, de a zongorapedálhoz elég erős lesz. És elég erős lesz ahhoz is, hogy elkapd egy fordulóra azt a csinos kis szöszit, akit minden nap itt találok.

– Sylvia…, szóval vele mi nem…, ő a barátom – makogta Peter, ahogy a lányra gondolt, aki hetek óta valóban mindennap jött és segített könnyebbé tenni a rehabilitáció erőt próbáló idejét.

– Aha, ha Te mondod – kacsintott Jeremy. – Nézd, szerintem én vagyok a barátod, meg az a torzonborz srác, Aron, aki tegnap is itt volt, de az a csaj, ő nem csak a barátod szeretne lenni, hidd el nekem! Mit mondtak tegnap a kontrollon? – kérdezte inkább, észrevéve, hogy Peternek kínos ez a téma. Egyelőre kitartóan álldogált, megtartva a saját súlyát és már egy-két tétova lépést is megpróbált. Nem akarta holmi dacos vitatkozással elvenni a kedvét a további próbálkozásoktól.

– Csupa öröm volt, de tényleg. Mindenki gratulált mindenkinek, hogy milyen ügyesen a helyükre húzgálták a csontokat, milyen pontosak az illesztések, mennyire megfelelően alkalmazták a fémes rögzítéseket. Igazán nem is értették, hogy én miért nem örülök velük. Csak azt felejtette el mindenki, hogy hónapok óta szívok ezzel a szarral, félévet kell ismételnem és talán soha életemben nem futhatom le a new yorki maratont.

– Miért, le akartad futni? – nézett rá Jeremy megfejthetetlen tekintettel, mire Peter megvonta a vállát.

– Nem az a lényeg, hogy akartam-e, hanem hogy most már nem is akarhatom.

– Már megint ez a negatív hozzáállás! – sóhajtott a tréner. – Nézd, én sem ígérhetem neked, hogy futni fogsz ezekkel a lábakkal, de azt sem mondanám, hogy sose fog sikerülni. Csak rajtad múlik! Na, nézz ide! – sóhajtott nagyot és egyetlen laza mozdulattal bokáig tolta a melegítő nadrágját.

– Hé, ember! Megvesztél? – döbbent meg Peter, ahogy azonnal ezernyi őrült gondolat futott át rajta. A pillanat tört részéig valóban átfutott rajta a félelem, hogy a fiatal mozgásterapeuta most fogja megerőszakolni, és ő képtelen lesz elmenekülni előle, de aztán észrevette a combján végigfutó forradást.

– Látod? – kérdezte halkan Jeremy, aztán felráncigálta magára a puha nadrágot. Még sosem próbált senkire hatni a maga történetével, de Peterrel az eltelt hetekben összebarátkoztak, nemcsak a kliense volt ez a srác, és ma annyit rinyált, hogy egyszerűen muszáj volt megmutatnia neki, hogy van talpraállás, csak dolgozni kell érte.

– Mi történt? – kérdezte Peter halkan, ahogy a széles, szabálytalan vonalú roncsolt seb hegének látványára gondolt. Az ő agyonműtött lábai ehhez képest finom kézimunkának tűntek.

– Közlekedési baleset. A bátyám motorozni vitt, és egy autó oldalba kapott minket. Tizenkét éves voltam, és a combcsontom három helyen törött el. Abból két helyen a csont átszakította a bőrt is. Végül hiába műtötték meg, fertőzést kaptam, fel kellett nyitni, újra és újra…, fél évem ment rá, hogy végre mozogni kezdhettem. Tizenkét évesen. Szerinted az fáklyás menet volt?  Na, gyere, ülj le ide! – mutatott a kanapéra és Peter önkéntelenül is feléje indult. A sokkoló bemutató kizökkentette az ellenállásból. Már a kanapénál járt, amikor rájött, hogy olyasmit csinált, amire eddig a pillanatig nem is érezte képesnek magát. Csodálkozva nézett Jeremyre, aki rákacsintott. – Amikor leülsz, még a karoddal tartsd a súlyod, és lassítsd a mozgásod, hogy ne legyen túl hirtelen a mozdulat!

*

Amikor néhány órával később Sylvia bekopogott, Peter kikiabált, hogy azonnal jön, aztán óvatos mozdulattal felállt és megfontoltan lépegetve, büszkén, hogy ehhez már botra sincs szüksége, az ajtó felé indult. Ahogy kitárta, a lány kedves mosolya egyik pillantról a másikra meglepettből már-már torz grimaszba fordult. Meglepte a reakció és a meglepetés feletti örömét abban a pillanatban felülírta. Végignézett magán, mi volt ilyen ijesztő?

– Te már a járókeret nélkül is tudsz mocorogni? – kérdezte halkan a lány és ahelyett, hogy követte volna őt a lakásba, hátralépett.

– Nem szorongathatom életem végéig, mint valami rokkantnyugdíjas, nem igaz? – húzta ki magát Peter, miközben arra gondolt, lehet, hogy mára túlzásba vitte a gyakorlást. A lába szára határozottan sajogni kezdett.  – De még nem megy túl jól, úgyhogy gyere be, azt hiszem, le kéne ülnöm – fordult óvatosan a szoba belseje felé. Sylvia lógó vállakkal követte. Mit is gondolt? Ennek a javulásnak előbb-utóbb be kellett következnie, hiszen a gyógytornász alkalmazásának ez volt a célja. Mit hitt? Hogy a fiú örökké rá lesz szorulva és ő minden kockázat nélkül itt üldögélhet vele, miközben zenéről, versekről beszélgetnek? De mi lesz, ha Peter újra a régi lesz és már nem lesz szüksége egy megértő barátra, aki megosztja vele a magány óráit a négy fal között?

*

Peter elgondolkodva nézte a lány mögött becsukódó ajtót. Sylvia ma annyira furcsán viselkedett! Már a döbbenet az arcán, amikor ajtót nyitott neki. Mint aki egyáltalán nem örül, hogy már nem a  keret, bot vagy éppen a nyomorult kerekesszék rabjaként fogadja. És csak szokatlanul rövid időre ugrott be. Szó sem volt közös zenélésről, beszélgetésről, a lány még annak a kriminek a végét sem mesélte el, amit napról napra megosztott vele, ameddig éppen ő maga is olvasta. Mintha azzal, hogy végre két lábra állt, mint egy évmilliókkal korábbi őse az evolúció során, nem előbbre léptek volna a fejlődésben, hanem határozottan vissza. Lehet, hogy a lányt csak elesettségében érdekli? Létezhet ilyen? Hát, ki ez a csaj tulajdonképpen? Teréz anya személyesen? A gondolat annyira abszurdnak tűnt, hogy még igazán fel sem tudta húzni magát rajta. Szerencsére Aron ma korábban érkezett, így egy kis időre, remélte, eltereli majd a gondolatait Sylvia furcsa viselkedéséről. De végül nem bírta ki, hogy a barátja előtt ne hozza szóba a dolgot.

– Bent a suliban történt valami?

– Nem tudom mire gondolsz. Ha azt nem számítom, hogy Ben Bateman ott hagyta a sulit, mert az apja meghalt és az anyja nem tudja tovább fizetni neki a tandíjat, akkor nem, nem történt semmi. Miért?

– Nem tudom. Sylvia ma olyan furcsán viselkedett. Azt hittem, odabent történt valami, ami felzaklatta.

– Hát, ha már szóba hoztad… – rágta a szája szélét a barátja. – Te tudod, ki ez a csaj? Az apja az egyik  legmenőbb ügyvéd a városban. Baromi gazdagok.

– Na és? – vonta meg a vállát Peter. Nem igazán érdekelte Sylvia anyagi helyzete, az apja is csak annyiban, hogy vajon tudja-e, hol tölti a napjait a leánykája. Erősen remélte, hogy nem állít be hozzá egy bősz atya számonkérni, hogy a család kis báránykája őmiatta nem gyakorol eleget. De Aron láthatóan még nem ért a mondandója végére. Érdekes dolgot hallott tegnap este Veronicától, a barátnőjétől, aki a fizikoterapeutáknál volt adminisztrátor a kórházban. Mivel a dolog bizalmas volt, a lány megeskette, hogy nem dumál róla soha senkinek, de hát Peter más tészta, őt érinti a dolog, miért ne tudhatna róla.

– Aron, mondd már, mert hülyét kapok! – morrant rá Peter, erre Aron ledobta magát a kanapéra és megpaskolta maga mellett az ülést.

– Azt hiszem jobb, ha leülsz – motyogta, miközben elnyomott egy mosolyt, ahogy Peter elsápadó arcát nézte. Akármire is gondol a barátja, biztos, hogy nem arra, amit perceken belül közölni fog vele.

Peter óvatosan leereszkedett, aztán lábait maga elé nyújtva mélyeket lélegzett. Határozottan jól esett, hogy ülhetett. – Mondd már!

– Szóval, Veronica tegnap érdekes felfedezést tett. A könyveléstől kapott adatokat vitte fel gépre, és Jeremy Porter tiszteletdíját találd ki, ki finanszírozza!

– Ki? – kérdezte Peter, de igazából kurvára nem érdekelte, ki fizeti a gyógytornászát. Lydia is megmondta, ne akarja tudni, ki a jótevője, csak tegyen meg mindent a gyógyulásért. És most különben is, sokkal jobban érdekelte, hogy miért változott meg Sylvia viselkedése.

– George Deaver – vágta ki az adut Aron. Peter értetlenül nézett rá.

– Az kicsoda?

– Jézusom, Pete…, ennyire nem lehetsz eltompulva! – forgatta a szemét Aron. – Mondom, George DEAVER – hangsúlyozta a vezetéknevet, mire Peter szeme összeszűkült. Sylvia Deaver, George Deaver, nem olyan gyakori név ez, hogy ilyen véletlenek megessenek. Sylvia apja állna a jótékonykodás mögött? De hát miért? Lydia is megmondta, a támogatás célzottan érkezett az ő kezelésére. Apuci kicsi lánya kisírt neki egy terapeutát? Miért? Szánalomból? Vagy hogy hálás kiskutyaként tegye majd, amit mond neki? A dacos ellenkezés úgy horgadt fel benne, mintha Sylvia máris kért volna tőle bármit is. Már érteni vélte az arckifejezését is. Nyilván nem örült, hogy lassan a maga lábára áll és nem játszhatja itt tovább a lelkes társalkodónőt.

folyt.köv.