Zongorajáték 2.

 – Sajnálom, Mr. Deaver, de Peter Cunningham elutasított minden további kezelést, úgyhogy feleslegesen utalta át az összeget – mondta Jeremy a telefonba. Azt már nem is kötötte a férfi orrára, hogy Peter ma morogva állta el az útját, amikor megérkezett hozzá és cseppet sem finoman megkérte, hogy menjen a fenébe, és lehetőleg ne is jöjjön soha többé. Ráadásul mondja meg ennek a bizonyos Mr. Deavernek, hogy dugja fel a seggébe a pénzét, nincs szüksége rá. Jeremy nem értette a fiú indulatát, de nem vitatkozott vele. Elég sok nehéz emberrel találkozott már, hogy tudja, mikor nem érdemes leállnia a szót szaporítani. Csak azt sajnálta, hogy pont akkor történt valami, ami miatt a srác így felszívta magát, amikor végre kezdtek biztató jelek mutatkozni a fejlődésében. Elég nehezen jutottak el idáig és sajnálta, hogy most minden eddigi közös fáradozásuk kárba megy, mert abban biztos volt, hogy Peter az ő felügyelete nélkül nem fogja tovább végezni a gyakorlatokat.

– Köszönöm, hogy szólt, majd utána nézek, mi történt – mondta a vonal túlsó végén a nyugodt férfihang, aztán sajnálkozva elköszönt, mivel valaki a háttérben már sürgette.

Jeremy nem volt haragtartó. Biztos volt benne, hogy Peter nem ok nélkül fakadt ki, de nem gondolta, hogy neki ebben az ügyben különösebb nyomozást kellene folytatnia. Szólt az adományozónak, részéről tehát megtett mindent, hogy közelebb kerüljenek a megoldáshoz. A többit majd az érintett felek tisztázzák egymás között. Még arra gondolt, holnap újra próbálkozik, hátha Peter is lenyugodott már annyira, hogy értelmesen lehessen beszélni vele, és ha minden kötél szakad, majd megvárja azt a szöszke csajt, aki mindennap meglátogatta a fiút és őt kéri meg, hogy bírja jobb belátásra a fiút.

*

Sylvia zavartan bólintott, amikor a jóképű terapeuta leszólította a hát előtt. Idáig két mondatot nem váltottak, ő mindig csendben meghúzódva várta, hogy befejezzék a gyakorlataikat, bár leginkább nem is találkoztak. A fiú most komoly arccal kérte meg, hogy érje el Peternél, ne szakítsa félbe a kezelést. Bizonytalanul bólintott. Meglepődött, hogy Peter egyáltalán ilyen döntést hozott, nem értette, miért, de nem gondolta, hogy olyan befolyással bírna, amiért Peter meggondolná magát, csak mert ő kéri. Elköszönt, aztán a gondolataiba mélyedve baktatott fel a lépcsőn.

A tegnapi felfedezés, miszerint Peter állapotában jelentős változás állt be és hamarosan talán visszatérhet az iskolába is, kicsit összezavarta. Az eltelt hetekben megszokta ezt a csendes, nyugodt légkört, ami itt, ebben a kis lakásban uralkodott. Ha gondolt is néha rá, hogy a fiúnak milyen beszédes, élénk kék szeme van, ha el is merengett, hogy vajon milyen lehet a billentyűkön futó hosszú ujjak érintése, valahogy mégis uralkodni tudott ezeken a gondolatokon és a benne keltett reakciókon. Azzal, hogy Peter szó szerint is talpra állni látszott, minden más lett. És ő nem akarta ezt a mást. Itt a négy fal között csak az övé volt, csak rá figyelt, de ha visszatér az iskolába, osztoznia kell majd a figyelmén, ha egyáltalán figyel majd még rá. Önző gondolat volt, tisztában volt vele, de egész eddigi életében nem emlékezett, hogy akart volna annyira valamit, mint ennek a fiúnak az osztatlan figyelmét.

Az ajtó előtt megtorpant. Peter szinte harciasan zongorázott valamit, amit ő nem ismert, de tovább hallgatózva arra is rájött, hogy ez bizony nem klasszikus, talán valami saját szerzemény. A fiú féltékenyen őrzött mappájának egy darabkája lehet. Nem elég, hogy tehetséges zenész, de ügyesen játszott a szavakkal és a rajzai pontos lenyomatai voltak az aktuális hangulatának. Meglepte, hogy mennyire sokoldalú, imponált is neki, bár amikor megemlítette, Peter csak legyintett, mondván, talán csak a bizonytalanságát leplezi ezzel, hogy még ő maga sem tudja, mivel akar igazán foglalkozni. Hamarosan a fiú hangját is meghallotta, ahogy énekel, aztán egy hatalmas csattanást, ahogy nyilván a pianínó tetejét csapta le. Összerezzent a durva hangtól és attól az ékes káromkodástól, ami a hirtelen beállt csendben tisztán kivehető volt. Ujja megremegett a csengő gomb fölött. Húha, a sérült fekete párduc tombol odabent. Talán jobb lenne nem tovább ingerelni Petert, ha ma ilyen rossz napja van, de talán éppen most lenne szüksége a támogatására. Talán valami rossz hírt kapott a kórházból, ami miatt úgy döntött, hogy felesleges kínoznia magát, ha kicsi a valószínűsége, hogy rendbe jöjjön valaha. Talán… – úgy döntött, nem érdemes elméleteket gyártania, a legjobb, ha magától az érintettől tudakolja meg, mi zaklatta fel ennyire. Vett egy nagy levegőt és megnyomta a csengőt, aztán – mint aki megrettent a saját bátorságától – elkapta a kezét és még éppen sikerült egy halvány mosolyt varázsolnia az arcára, amikor az ajtó szinte kivágódott előtte.

– Menj el! – szólalt meg Peter köszönés helyett. Haja torzonborzan meredezett a fején, mintha ujjaival ezerszer is végigszántott volna rajta. Sylvia zavarodottan torpant meg. Hát, még őrá is haragszik?

– Peter, mi a baj? Talán segíthetek…

– Már éppen eleget segítettél. Amíg koslattam utánad, le se szartál, a szánalmadra pedig nem tartok igényt.

– Miről beszélsz? – sápadt el a lány.

– Tudom, hogy apád fizeti a kezelésemet, de nem kell tőletek egy fillér sem – vágta a szemébe keményen a fiú. Szeme oldalra rebbent, ahol az egyik szomszéd éppen hazaérkezett és látványosan szerencsétlenkedett a kulcsával, hátha elcsíp néhány szót a küszöbön zajló drámából. Már bánta, hogy egyáltalán ajtót nyitott, mert tudhatta volna, hogy nem fogják két mondattal elintézni a dolgot, de cirkuszi műsort sem szándékozott szolgáltatni a ház lakóinak.

– Utólag könnyű már ezt mondani – vágta rá Sylvia dacosan és némileg sértetten. Igazán nem érezte megérdemeltnek, hogy a fiú így támadjon rá, amikor őt a legjobb szándék vezette.

– Vissza fogom fizetni! – szikrázott Peter kék szeme.

– Nem kell a pénzed! – toppantott Sylvia, és a fiún átfutott egy gondolat, hogy mennyire kislány még, hiszen még vitatkozni sem tud. Azt hiszi, ha toporzékol, mint egy gyerek, akkor bárki is komolyan veszi a mondandóját. Egy kislány, aki nyilván egész életében megkapott mindent, amit csak megkívánt. Most valamilyen oknál fogva őt akarta, hát apuci megvette neki a játékszert. A játékszert, amely most önálló akaratára ébredt és fellázadt.

– Miért pont én? – sóhajtott elgyötörten, mire Sylvia megvonta a vállát:

– Mert a barátom vagy.

– Nem vagyok a barátod! A barátoknak nincsenek titkaik egymás előtt, és nem alázzák egymást a porba – fortyogott a fiú, mire Sylvia ráemelte zöld szemeit.

– Erre az utóbbira gondolj majd, ha eszedbe jut ez a beszélgetés! – mondta csendesen, aztán hátat fordított és leszaladt a lépcsőn.

Peter a hajába túrt és ha már az ujjai a dús sötét fürtök között kalandoztak, akkor alaposan meg is rángatta a loboncát. A francba! Nem így akarta! Csak higgadtan közölni akarta a lánnyal, hogy nincs szüksége a jómódú családja támogatására. A maga problémáit meg tudja oldani önerőből is, ha meg nem, akkor az is a saját problémája. De igazából nem akart ordibálni vele és főleg nem akarta azt vágni az arcába, hogy nem barátok, mert hiszen azok. Aronon kívül senki más nem vette magának a fáradtságot, hogy naponta eljöjjön és tartsa benne a lelket, ő pedig ilyen otromba és feleslegesen durva módon „hálálta” meg.

Becsapta az ajtót, aztán végignézett a lakáson. A bútorok még mindig a fal mellé tolva hagyták üresen a szoba közepét, hogy legyen elég helye a tornagyakorlatokhoz. Az egyik alacsony szekrénykén még ott virított egy csokor tarka virág, amit Sylvia hozott néhány nappal ezelőtt, hogy egy kicsit feldobja a szoba hangulatát. A virágok idáig illatosan, kackiásan hajladoztak a huzatban, de mintha az elmúlt nap rossz hangulatát ők is megérezték volna, most kókadtan lógatták a fejüket, láthatóan hervadozva. Feléjük indult és óvatosan a konyhai szemetesbe gyömöszölte a szirmait hullató csokrot. Ezzel aztán – úgy tűnt – a lány utolsó kézzel fogható nyomai is eltűntek a közeléből. Nem is baj! Így a jó! Éppen elég volt a visszhang a fejében, amely még az előbbi szóváltást ismételte. Ha valaha is úgy gondolta, ebből a barátságból valami több és izgalmasabb is kinőheti magát, azt az előbbi percekben sikeresen tönkretette. Ez a dolog Sylviával sosem akart igazán összejönni – magyarázta magának. Kár, hogy ebben a történtek ellenére sem volt képes igazán hinni.

*

Aron a távirányítóval kapcsolgatta a tv-t, amíg a barátja a fürdőszobában motozott. Érezte Peteren, hogy nincs a legjobb hangulatban, de úgy döntött, nem  kérdez rá az okára. Úgyis az a típus, aki nem tudja sokáig magába fojtani, ha baja van a világgal, előbb-utóbb úgyis elmondja, mi baja. Amikor az ajtó kitárult, a szeme elkerekedett. Peter felöltözött, száműzve végre az agyonmosott melegítő alsót, amiben hetek, sőt hónapok óta parádézott.

– Megyünk valahova? – kérdezte bizonytalanul, a földszinte vezető lépcsősorra gondolva.

– Ha le tudok mászni a lépcsőn, akkor igen. Legalábbis hálás lennék, ha elkísérnél – morogta Peter, aki órák óta azon törte a fejét, hogyan tudná jóvátenni a Sylviához intézett kirohanását.

– Oké, részemről rendben, de mégis hová akarsz menni? – állt fel Aron, ahogy a barátja máris az ajtó felé vette az irányt.

– Sylviahoz. Bunkó voltam vele, azt hiszem, bocsánatot kellene kérnem – motyogta Peter, miközben a zsebeit tapogatta. Nyilván nem képes még metrózni, gyalogolni, de egy taxit még megengedhet magának. Az előbbi órát azzal töltötte, hogy megfűzte Hollyt, a Tanulmányi osztályon, hogy a hallgatói névsorból keresse ki Sylvia lakcímét és egy később beváltandó szívességként ossza is meg vele. Mire Aron beállított, nagyjából már a mondandója is összeállt a fejében, bár tisztában volt vele, hogy ésszerű magyarázattal úgysem tud szolgálni a viselkedésére. Nem mintha a véleménye változott volna, nem akarta tovább elfogadni a lány családjának támogatását, de akkor sem viselkedhet vele úgy, mint egy dúvad. Mert bármit is állított, Sylvia igenis a barátja, legalábbis reménykedett benne, hogy még mindig az.

– Haver, egy Alexander Graham Bell nevű ipse erre már feltalálta a megoldást.

– Ezt nem intézhetem telefonon. Igazából azt sem akarom, hogy lecsapja és ne tudjam elmondani, hogy mennyire sajnálom – nézte maga előtt a leküzdendő akadályt Peter, aztán mély levegőt vett és elindult.  

A lépcsőn óvatosan, mint egy járni tanuló kisgyerek óvakodott le, a korlátba kapaszkodva. Amikor a nyílt utcára ért, nagy lélegzetet vett a benzingőztől terhes levegőből, majd a járda szélén a közeledő sárga kocsik felé intett. A ház elé kanyarodó taxiba nehézkesen hajtogatta be magát. Utálta, hogy egy ilyen hétköznapi, egyszerű művelet ennyi gondot okoz és ennyire kimeríti, de a hónapok óta tartó szobafogság után mégis úgy érezte magát, mintha valami hatalmas, elismerésre méltó tettet hajtott volna végre. Keserű volt a szembesülés azzal az aprósággal, hogy ezt is jórészt Sylviának köszönheti.

Ahogy megálltak az elegáns, visszafogottságában is méltóságteljes villa előtt, Peter egy pillanatra elbizonytalanodott. Mire jó az, hogy idejött? Ha Sylvia megbántódott, hát, istenem, legalább később nem kell kiábrándítsa, hogy ő úgysem elég jó partner a számára. Talán megvolt az oka a köztük lezajlott bántó veszekedésnek, talán éppen az, hogy megóvja mindkettőjüket idővel egy sokkal fájdalmasabb szakítástól. Végül komoly elhatározással kitornázta magát a hátsó ülésről. Ha már eddig eljött, akkor egyenes gerinccel még egyszer köszönetét fejezi ki az eddigi támogatásért, bocsánatot kér a hangnemért, ahogyan ma fogadta a lányt, aztán búcsút mond az egész családnak. Ennyit igazán megérdemelnek.

Loretta Deaver éppen telefonált, miközben ajtót nyitott. Szeme kíváncsian és némi értetlenséggel söpört végig a két fiún, akik előtte álltak. Egyikük kíváncsian, mégis kívülállóként ácsorgott az ajtó előtt, a másik fiú idegesen, zavartan.

– Bocsáss meg, visszahívlak, de jött valaki – mondta a telefonba, aztán várakozóan fordult feléjük: – Segíthetek?

– Jó estét! Peter Cunningham vagyok, Sylvia barátja. Beszélhetnék vele?

– Peter! Örülök, hogy már ilyen jól van! – mosolygott rá az asszony, aztán sajnálkozva tette szét a kezét: – Megbeszélték Sylvie-vel? Mert még nem ért haza. Igazság szerint azt hittem, ott van magánál.

 

Loretta Deaver kíváncsi macskaszemekkel figyelte az előtte feszengő fiatal férfit. Akármi is hozta ide a titokzatos Peter Cunninghamet, Sylvia nyilván nem tudott a dologról, mert akkor itthon lenne és várná. Ezt a fiút bárki tárt karokkal várná, még ha fele annyi idős lenne, mint amennyi, akkor ő maga is – mosolyodott el a gondolatra és magában bocsánatot kért a férjétől, de hát George lassan kerekedő pocakja és ez a férfiszépsége teljében levő fiú egészen más kategória volt. A barátja, valami Aron, szabadkozva elbúcsúzott, amikor behívta őket; begyűjtve egy haragos pillantást Petertől, aki egyedül maradva mintha sarokba szorítva érezte volna magát, mihelyst átlépte a küszöböt. A járásán még erősen érződött a baleset következményeként a sántítás, bár látszott rajta, hogy minden erejével igyekszik uralkodni a mozdulatain, de koordinálatlan volt, mint aki még azt sem tudja eldönteni, melyik lábára sántítson jobban.

– Megkérhetem, hogy jöjjön velem a konyhába? Éppen főzök és nem akarom, hogy odakapjon – mosolygott már-már bocsánatkérően a fiúra és előre indult, Peter pedig alvajáróként követte. Miért jött be? Miért nem fordult meg és húzott el Aronnal együtt, amikor az asszony közölte, hogy a lánya nincs itthon? Most már kínos lenne, amolyan megfutamodásnak tűnne. Sylvia nincs itt, ő megpróbálta a lovagiasság szabályai szerint, nem tehet róla, hogy nem jött össze. Az anyja majd elmondja neki, hogy kereste és ezzel a dolog le van tudva. A lány biztosan sejti majd, hogy bocsánatot kérni jött. Még jobb is így, mert megúszta a kínos részét a találkozónak. Amíg a gondolataival volt elfoglalva, már meg is érkeztek a barátságos, minden kényelemmel felszerelt konyhába, amelynek közepén egy tekintélyes méretű kerek asztal várta, hogy éhes családtagok üljék körül. A vendégeknek az étkezőben terítettek, úgyhogy ezt, hogy őt ide vezették, egyaránt érezhette lenézésnek, de ugyanúgy megtiszteltetéssel felérő kedves gesztusnak is. Úgy döntött, hogy ez utóbbiről lehet szó, mert az asszony viselkedésében nyoma sem volt felsőbbségeskedésnek.

– Foglaljon helyet! – mutatott a konyhában az asztal melletti székre az asszony, és szeme követte a fiú kissé darabos mozgását, ahogy leereszkedett a székre. Még jócskán ráférne a gyógytorna – állapította meg magában, ahogy visszafordult a tűzhely felé. Peter csodálkozva konstatálta, hogy a nő maga főzi a vacsorát. Aron annyit papolt neki a jómódú családról, hogy meggyőződése volt, hogy házvezetőnő nyitja majd az ajtót és szakácsnő készíti az ételt, miközben a ház asszonya gondosan manikűrözött kezekkel, elegánsan felöltözve divatlapot vagy lakberendezési magazint lapozgat a nappaliban. Meglepte, hogy Mrs. Deaver teljesen hétköznapi, kényelmes ruhában maga szorgoskodik a tűzhely előtt, ahonnan finom illatok csapták meg az orrát. Már az idejére sem emlékezett, mikor evett utoljára finom házi kosztot és váratlanul megkordult a gyomra, amely nem tudott ellenállni az érzékeit csiklandozó illat-orgiának.

– Bocsánat! – vörösödött el Peter, bár egyáltalán nem lehetett biztos benne, hogy a nő is meghallotta a vihar közeledtét jelző mormogásra emlékeztető hangot.

– Még nem vacsorázott? – kérdezte vidáman az asszony, óvatosan fogalmazva, nehogy az Éhes? kérdéssel félreérthetően, netán sértően kíváncsinak tartsa a másik. – Van kedve velem enni? – emelt fel egy merőkanalat.

– Nem akarok zavarni, biztosan meg akarja várni a családját – motyogta Peter, de szájában már összefutott a nyál a gondolatra, hogy megkóstolhatja az illatozva fortyogó ételt.

– Nem kérdeztem volna, ha rájuk akarnék várni – húzta fel a szemöldökét a nő. – A férjem egyébként is kiszámíthatatlan, mikor ér haza, Sylvia meg…, ha nincs magánál, róla se tudhatom, mikor jön meg, nem igaz? Én éhes vagyok, maga is tudna enni, ne is tagadja, akkor meg… – rántott aprót a vállán, mintha teljesen hétköznapi megszokott dolog lenne, hogy egy lényegében ismeretlen fiatalemberrel ossza meg a vacsoráját – zöldséges marharagu medvehagymával, ha nem szereti, akkor csak szendviccsel tudok szolgálni – emelt meg egy tányért.

Peter megadta magát, és bólintott, mire az asszony megmerítette a kanalat. Zöldséges marharagu, mint a mesében, az anyja főzött ilyet utoljára, még emlékezett az ízére is. Úgynevezett levegő-gombócokat főzött ki hozzá, mennyit viccelődtek rajta, hogy ahhoz képest, hogy levegő, azért fogyókúrásoknak mégsem ajánlaná. Már ez is meglepte. Valamiért úgy gondolta, gazdagék valami ritka és drága dolgot tesznek az asztalra, ízetlen, de divatos ételt. Te jó isten, sosem gondolta volna magáról, hogy ennyi előítélettel képes valakit kezelni, pusztán azért, mert azt hallotta róla, hogy a város egyik legmenőbb ügyvédje és tömött a bukszája.

– Sajnos köretet nem csináltam hozzá, de van friss házikenyerem, ha megfelel – nézett a fiúra és elmosolyodott, ahogy a sóvár, éhes tekintetet meglátta. Levágott egy vastag szeletet a puha, foszlós kenyérből és egy szalvétán Peter elé tette. Pillanatnyi tétovázás után magának is vágott, a fenébe a folytonos fogyókúrával! Ha már ezt a régi receptet választotta mára, akkor ő is megérdemel egy falatnyi kényeztetést, gondolta némi lelkiismeret-furdalással, ahogy nehezen begombolt kedvenc nadrágja jutott eszébe, aztán letelepedett a másikkal szemben.

– Jó étvágyat! Vigyázzon, mert forró, de ahogy az édesanyám szokta mondani, tűzön főtt… – fújta meg a falatot a villáján.

Peter akaratlanul is elmosolyodott az ismerős mondatra. Az ő anyja is mindig ezt mondta, amikor az apja morgolódott, hogy miért hívta őket az asztalhoz, amikor még tűz forró az étel.

Csendben falatoztak, amikor az ajtó felől kulcs zörgése hallatszott, aztán Sylvia hangja csendült fel. – Szia anyu! Megjöttem!

Loretta szeme a fiúra siklott, akinek megállt a falat a szájában.

– Fejezze be nyugodtan! Rendszerint először felrobog a szobájába, ledobálja a holmiját. Mire lejön, már maga sem lesz olyan ideges. Sosem jó, ha az embert váratlanul kényszerítik arra, hogy mondjon valamit – kacsintott a fiúra, aztán visszakiabált a lányának.

– Moss kezet, aztán ehetsz, éppen elkészültem!

Peter nagyot nyelve hallgatta, ahogy az emeletre vezető lépcső nevetségesen hangosan dobog a lány könnyű léptei alatt, amiket amúgy is elnyelt a vastag padlószőnyeg. Kedvetlenül gondolt rá, hogy még utána sem tudna menni, mert mire a lépcső feléig érne, Sylvie már biztosan ugyanilyen tempósan robogna lefelé. Az étvágya úgy reppent el, mintha már belapátolta volna a teljes adagot, amit az asszony elé tett.  Komoran nézte maga előtt a tányért, mire az asszony a kezéért nyúlt.

– Tudom, milyen ez, az ember nem tud enni, amíg nyomja valami a lelkét. Nyugodtan hagyja itt. Ha elfogadja, akkor csomagolok egy adagot, aztán otthon nyugodtan megeheti, rendben?

Peternek csak bólintani volt ereje. Mrs. Deaver barátságos, megértő stílusa egy pofonnal ért fel azok után, ahogy ő ma a lányával viselkedett. Nehézkesen feltápászkodott az asztaltól, aztán kifelé indult, hogy a lépcső aljában várja be a lányt. Loretta a fejét csóválva nézett utána. Sylvia mindig is jó érzékkel látta meg az értékeset a lomok között – gondolta kis grimasszal a nem igazán helyénvaló hasonlat miatt. De tény, hogy az eddig felvonultatott fiúk közül messze ez a Peter vitte el a pálmát, még így sántikálva is. Volt valami visszafogott, zabolátlan erő a fiúban, amit csak a szeme kékjének villanása árult el. Sötét, már-már fekete hajának kusza, hullámos tincsei bármelyik nőt arra késztették volna, hogy beletúrjon, mindez egy zenész érzékenységével megfejelve, igen, izgalmas férfi lehet. Aki most valamiért kínban érzi magát. Talán valami olyasmit tett vagy mondott, amivel megbántotta Sylvit? Anyaként ezért most a szemét kéne kikaparnia, de valami rejtélyes módon csak vidámságot érzett. Még nagyon is jól emlékezett rá, milyen jókat lehetett George-al veszekedni és milyen édes volt utána a békülés. Ezek a csatározások minden kapcsolat velejárói, olyan próbák, amelyek az egymásról való tanulás folyamatának fontos mérföldkövei. Elővett egy tároló edényt és jócskán mért bele a raguból, aztán lezárta és asztalra helyezte. Közben fülelt, hogy hall-e kintről beszélgetést, de a lánya ma nem sietett a vacsorázó asztalhoz.

Sylvia leszórta a holmiját a szobában, aztán a fürdőszobában belenézett a tükörbe. Az eltelt órákat Amyvel töltötte egy kávézó eldugott zugában. Kisírta magát, Amynek mondatról mondatra elismételve a fiúval folytatott szócsatát. A barátnője szikrázó szemekkel tüzelte őt, hogyan álljon bosszút, mire a végén elnevette magát.

– Jézusom, Amy! Ennyire azért nem volt gonosz. Csak büszke. A férfiúi önérzete sérült, hogy egy lány tett valamit az érdekében. Tuladjonképpen meg is értem, bár, akkor is, ugyanígy tennék újra, mert a francba az önérzetével, ha az egészségéről van szó. Nincs igazam?  

Mire hazaindult, már túl is tette volna magát a történteken, csak abban nem volt biztos, vajon Peter hogyan érez a szóváltásukkal kapcsolatban. Fogalma sem volt róla, hogyan tudhatná meg, hogy tombol-e még, vagy megjött az esze időközben. Hazafelé arra gondolt, megkeresi holnap Aront a suliban és tőle próbálja megtudni. Miközben megmosta a kezét, ennek a találkozásnak a képeit és mondatait színezgette, aztán leöblítette az arcát, kicsit megcsipkedte, aztán a konyha felől szállingózó illatokat követve lefelé indult.

Olyan hirtelen torpant meg, hogy majdnem megbicsaklott a bokája, ahogy az odalent feszülten várakozó fiút meglátta. Na, ez a forgatókönyv még véletlenül sem szerepelt a képzelgései között. De ha eljött, az azt jelenti, hogy megbánta a durvaságát, gondolta reménykedve, már-már elégedetten, aztán a kezdeti lendületen lassítva ugyan, de határozottan megindult feléje.

– Szia! Micsoda meglepetés! – szólalt meg halkan, ahogy az utolsó lépcsőfokon megállt Peter előtt, akinek – úgy tűnt – esze ágában sem volt oldalra lépni előle, elállta az útját, mint aki itt és most akar valamit megbeszélni vele. Így majdnem egyforma magasak voltak, a szemük legalábbis egy vonalban volt. Ez tetszett neki, mert egy pillanatra azonosnak érezte az erőviszonyokat is kettejük között. Mindig is nyomasztotta, hogy Peter még sérülten is úgy magasodott föléje, mint egy óriás. Most azonban egyetlen lépcsőfoknak köszönhetően erősnek és büszkének érezhette magát ő is. Persze, sokat segít a hazai pálya előnye is – gondolta gunyorosan.

– Szia! – szólalt meg rekedten a fiú. Sylvia furcsán kiegyensúlyozottnak tűnt, főleg annak a fényében, hogy amikor legutóbb látta, a csodás zöld szemei mélyén olyan fájdalom vibrált, amely már neki magának okozott kellemetlen érzéseket. Ezek szerint az eltelt idő elég volt hozzá, hogy túl tegye magát egy csalódáson, és az ő durvaságán. Ennek örülnie kellett volna, de igazából csak az izgatta, hogy mi vagy ki volt képes arra, hogy feledtesse vele azt a megalázó veszekedést.

– Ne haragudj! – motyogta halkan, aztán a lány kezéért nyúlt. Hidegek voltak az ujjai, de talán csak a kézmosástól, aminek a nyirkosságát még érezte. – Tudom, hogy bunkó módon viselkedtem. Hálásnak kellene lennem, hogy a családod ennyit tett értem, csak nem akartam, hogy szánalomból üldögélj velem napról napra, amikor annyi mást csinálhatnál, ha nem velem töltenéd az idődet. Nem volt ennek az egésznek semmi értelme a számomra, mert amikor én akartam járni veled, szóba sem álltál velem, most meg hirtelen…, szóval, nem tudtam másra gondolni, csak hogy jótékonykodni akarsz valakivel, és az meg olyan megalázó volt. Azt hiszem.

– Oké, bocsánatkérés elfogadva – bólintott Sylvia, miközben meglepetten érezte magában a magabiztosság morzsáit a kezdeti elfogódottság helyett. Nem csalódott Peterben, hiszen mégsem az a vadállat, akinek néhány órája bemutatkozott. Bele sem mert gondolni, micsoda akaraterő kellhetett neki, hogy idáig eljöjjön és bocsánatot kérjen. Már csak ezért is megérdemelte a megbocsátást. – Talán nekem sem kellett volna a hátad mögött szervezkednem, bár az az igazság, hogy biztos voltam benne, ha beszélek neked róla, akkor is ilyen csökönyös szamár módjára reagálsz, úgyhogy csak ettől akartam megkímélni magam. Nyilván sikertelenül, úgyhogy akár már az elején is veszekedhettünk volna erről az egészről. De akkor talán még mindig nem tartanál ott, hogy elgyere idáig, és itt ácsorogj a lépcsőm aljában. Erről jut eszembe, nem fárasztó?

– De igen – futott át egy enyhe mosoly a fiú arcán. Sylvia egész jól fogadta ezt a bocsánatkérősdit. Ettől aztán megint eszébe jutott, hogy férfiként nem adhatja ilyen olcsón a bőrét, ezért aztán hozzátette: – De tudod, ez a bocsánatkérés nem feltétlenül azt jelenti, hogy tévedtem és neked volt igazad. Egyszerűen azt jelenti, hogy többre értékelem a kapcsolatunkat, mint az egómat.

– Milyen kapcsolatunkat? – nézett a szemébe a lány, és így, hogy a szemük egy magasságban volt, és az orruk majdnem összeért, ez a nézés most kifejezetten hipnotikusra sikeredett.

– Barátság? – húzta fel a szemöldökét a fiú, mire Sylvia elgondolkodva elnézett mellette.

– Oké, legyen barátság. Egyelőre. De most együnk valamit, mert éhen halok. Anyu az illatok alapján marharagut csinált. Szereted?

– Szeretem, és már ettem is belőle, csak közben megjöttél, és …  – harapta el a mondat végét a fiú, ahogy újra megérezte a gyomra szorítását. Éhes volt, ő meg ott hagyta az adagját, de ha addig él is, nem fog újat kérni.

– …és elment az étvágyad? – grimaszolt rá a lány, aztán ellépett mellette és a konyha felé indult. – Anyut ismerve azóta már meg is melegítette neked. Na, gyere! Nem szeretek egyedül enni – mondta vidáman, és Peter megkönnyebbülten, valami könnyű érzéssel a szíve környékén indult utána.