Zongorajáték 6.

 Sylvia halk zongoraszóra ébredt. Hirtelenjében azt sem tudta, hol van, aztán egy csapásra eszébe jutott mindent. A tarka kockás ágynemű között kéjesen nyújtózkodva a teste sajgása figyelmeztette, hogy némely izmait még a kimerítő zumba edzések sem tudták felkészíteni erre az újfajta igénybevételre. Istenem, ez egyszerűen csodálatos volt! – ölelte át magát, aztán kitárta a karjait, mintha magához akarná ölelni a világot. Nem zavarta a mezítelensége, dévaj vidámsággal nézett végig a testén, melyről lecsúszott a takaró. Mellbimbói még mindig keményen meredeztek, talán épp az emlékezéstől, ahogy eszébe jutott Peter kócos feje, ahogy szájával a mellein kalandozik, aztán megindul lefelé. Jézus az égben! Sosem gondolta volna, hogy hagyni fogja, sőt, követelni fogja, hogy ott is csókolja meg. Már a gondolat elég volt, hogy a teste mélye összeránduljon és érezze annak az apró finom harapásnak a hiányát. A fiú zongorázott, de nem klasszikust, és Sylvia tudta, hogy ez a dal most neki, róla szól. Pár percig meghatottan hallgatta, aztán eszébe jutott valami és döntött. Az ágy mellett ott hevert a nadrágja és addig nyújtózkodott, amíg elérte. A farzsebében ott lapult a telefonja. Írt egy sms-t a szüleinek: „Ne aggódjatok, csak reggel jövök! Sylvie” – aztán kibújt az ágyból és nemes mezítelenségében, melyet Peter annyit dicsért korábban, halkan a háttal ülő fiúhoz lopakodott.

*

Loretta magával vitte a telefont a hálószobába, ahol a férje elmélyülten olvasott.

– Sylvie írt – kezdte halkan, még mindig nem tudva, hogyan adja elő a szigorú apának, hogy a lányuk ma éjjel nem szándékozik hazajönni. Nagykorú volt, nem tartozott elszámolással a dolgairól, de hát a gyerekük volt, az egyetlen lányuk, aki idáig a kislányuk volt. Tisztában volt vele, hogy ez a státusz ma éjjel alighanem visszavonhatatlanul megváltozik.

– Baj van? – nézett fel George a könyvből, amelyből az utóbbi egy órában már többször is az ágy melletti órára sandított. Még nem volt éjfél, tudta, hogy még akár órák telhetnek el, mire Sylvia hazatér, hacsak… na nem, ez a gondolat még ki sem kerekedett igazán, amikor félresöpörte, mint lehetetlenséget.

– Nem, semmi baj. Azt írja, nagyon jól érzi magát, lehet, csak reggel jön meg, aludjunk nyugodtan.

– Ott alszik annál a kölyöknél, igaz? – nézett a feleségére mélyet sóhajtva a férfi, mire Loretta megvonta a vállát.

– Rosszabb is lehetne. Fiatalok, szerelmesek, tudod… nem szabadna elfelejtenünk, hogy mi is ilyenek voltunk.

– De mi lesz, ha megbántja? Vagy erőszakoskodik vele… – vonta össze a férfi a szemöldökét már az elképzeléstől is.

– Miért bántaná? Az erőszakot pedig meg sem hallottam – forgatta a szemét az asszony. – Én láttam, hogy majd elnyeli a szemével. Nem fogja bántani, fizikailag semmiképpen. Szerintem szereti Sylviet. Vigyázni fog rá. Aki így tud játszani, az egyszerűen nem lehet rossz ember!

– Istenem, Lore, ezzel az érveléssel azért szereznél vidám perceket egy tárgyalóteremben, ugye tudod? – sóhajtott a férje és kinyújtotta felé a karját. – Gyere ide! Tudod, erre a fene nagy optimizmusodra gondolj majd akkor is, ha a lányod itt fog zokogni, mert összetörték az álmait.

– A szerelem néha fáj, nem lehet mindig csak a legszebb oldalunkat mutatni, néha meg kell mutatni a lelkünk sötét színeit is – suttogta az asszony. – De ők még a kapcsolatuk elején vannak és ilyenkor lubickolnak a rózsaszín felhőben. Aztán majd lesz egy két kijózanító pofon, de ez meg velejár. Fog zokogni, aztán majd kibékülnek, de egyelőre úgy sejtem, még dúl a szerelem. Őszintén szólva én nem emiatt aggódom – vett mély levegőt az asszony. Egész este ez járt a fejében, de nem tudta hogyan hozza szóba. Amíg az apósáék itt voltak, addig semmiképpen nem akarta, de még most is kemény menetnek ígérkezett.

– Miért, mi miatt aggódsz? – egyenesedett ki a férje. Agyában egymást kergették a legvadabb verziók, házasságon kívüli terhességet, életre szóló fertőzést vizionálva, végül elsápadva hallgatta az asszonyt, aki egészen másról beszélt, mint amire ő számított.

– A lányod nem élvezte ezt a koncertet, sőt, azt hiszem, kifejezetten szenvedett tőle. Már régen érzem, de ma valahogy egészen biztos voltam benne. Ha egy plasztikus hasonlattal akarnék rávilágítani, akkor olyan volt, mint a síelésnél. Igazából ott is azt élvezte a legjobban, amikor levehette a síbakancsát. Hát, itt meg, amikor végre elrakhatta a hegedűt.

– Igen, de csak mert nem találkozhatott egész héten a lovagjával – legyintett a férfi, félbeszakítva az asszony gondolatát.

– Talán azért is, de én most kifejezetten a mai napról beszélek. Láttam, ahogy nyugtatót vesz be ebéd után. Ha valaki örömmel készül egy bemutatóra, az nem lámpalázas és nem átkozódik halkan a fürdőszobában a fellépésére készülve. Már korábban is éreztem ezt, amikor még kicsi volt és sokkal kisebb felhajtással járt egy ilyen műsor. Azt hiszem, minél közelebb kerül a záróvizsgához, annál nagyobb stresszt jelent neki a közönség elé állni. Sosem lesz belőle előadóművész, George! Valljuk be, nekünk ő a legtehetségesebb hegedűs a világon, de ő nem élvezi ezt az egészet, csak lelkiismeretesen próbál megfelelni az elvárásainknak. Láttad azt a Garrettet? Na, ő aztán élvezi, micsoda showt kanyarít egy Paganini dallam köré, vagy akár a kis Liza McManus. Hidd el nekem, az a lány hamarabb kerül színpadra, minthogy kézbe kapja a diplomáját, de Sylvie…, neki nem ez a világ való. Azt hiszem, nem tettük helyesen, hogy erőltettük nála ezt a zenei iskolát.

– Ugyan, ha rajta múlik, ma se tudná, mi akar lenni! – legyintett újra a férje.

– Lehet – bólintott az asszony, aztán megereszkedett vállakkal folytatta, mint aki önmagát hibáztatja a történtekért: –…de nem is mutattunk neki más alternatívákat, csak a hegedűt, így aztán azt hihette, mindenképpen ezt kell csinálnia. De én nem hiszem, hogy ez jelentené számára a jövőt.

– Akkor mi legyen? – tárta szét a karjait a férfi. – Hagyja abba? Dobja el annyi év kemény munkáját?

– Nem tudom, de talán el kéne beszélgetni vele. Csak éppen nem úgy, hogy azt érezze, bármivel kapcsolatban is meg akarjuk győzni.

– Tudod te, mennyi pénzt dobtunk ki az ablakon, ha úgy dönt, ennyi volt? – kérdezte George keserűen, mire az asszony villámló szemekkel fordult feléje.

– Nem lehet mindent dollárban mérni, George! Néha azt hiszem, a te saját álmaid akarod vele valóra váltatni. Ha te nem tanultál hegedűlni, ne tőle várd, hogy bejárja azt a másik utat, amiről te lemondtál!

– Ez őrültség, Lore! Soha életemben eszmbe se jutott, hogy helyettem tanuljon zenélni. Jézusom, remélem, hogy ezt egy pillanatig se gondoltad komolyan!

– Rendben, bocsánat, ez talán tényleg erős volt egy kicsit – visszakozott az asszony. – Az az igazság, hogy ma ahogy néztem a műsort, az járt a fejemben, ez a Peter zenésznek született. Számára örömet jelent a zenélés, még akkor is, ha egy stadionnyi ember előtt lép is fel. Könnyed volt, magabiztos, élvezte minden percét a fellépésének, pedig ha valaki, ő aztán aggódhatott volna, hogy bakizni fog. Alig volt ideje felkészülni, mégis szinte tökéletes volt. Már amennyire én meg tudom ítélni, persze. De Sylvie, görcsös volt, iskolás. Az én gyönyörű és tehetséges lányom, akinek a lelkéről az Empire State Building zuhant alá, amikor az utolsó hang is lecsengett. Vakok vagyunk és süketek, ha ezt nem ismerjük fel.

– Na, tudhattam volna, hogy az a kölyök van emögött is! – forgatta a szemét a férje. – Peter a tökéletes! Tudod, azért kíváncsi lennék, hogy ez a tökéletes és nagyszerű zenész mi a fenéhez kezd majd a diplomával a kezében? Koncertezni fog? Ugyan, ki venné be a műsorába? Hogyan ismerhetné meg a világ, hogy elég híres és elismert legyen ahhoz, hogy a lányodnak méltó párja lehessen? Ehhez rengeteg pénz kell, Lore! A srác meg mint tudjuk, nem arról híres, hogy hagyja magát megvásárolni. És még ha sikerül is, tudod, azt hiszem, ez lesz az a pont, ahol a lányod sírni fog. Te hoztad szóba azt a hegedűst, azt a Garrettet. Minden nő elvesztette a józan eszét a közelében, és Peternek is megvan erre az esélye, ha valami csoda folytán befutna ő is.

– George! Egy kicsit előreszaladtunk, nem? – simított végig a férje karján az asszony megnyugtatóan. – Hiszen még csak most ismerkednek egymással.

– És a lányod most fekszik be ennek a kölyöknek az ágyába, ha nem csalódom – fortyant fel a férfi és lekapcsolta maga mellett a lámpát. – Remélem, legalább neki jobb éjszakája lesz, mint az enyém! – morgott és hátat fordítva lehunyta a szemeit, részéről véget vetve a beszélgetésnek. Túl sok minden hangzott el ma este, és bár az ügyvédi talárt magára öltve ezer szálat lett volna képes követni egyszerre, de a lánya kérdésében elfogult volt és nehezen tudott szabadulni a jövőt vizionáló képtől, amit ezek szerint csak ő álmodott meg neki.

Loretta mély sóhajjal bújt be mögötte a takaró alá. Tudta, hogy ez most nem az a pillanat, amikor hozzábújva feledtetni tudná a férjével az előbbi szóváltásukat, azért aztán csak feküdt a sötétben és a plafont nézte maga fölött. Házasságuk lassan huszonöt éve alatt igazán ritkán veszekedtek, vagy csak emelték fel a hangjukat, és ezek az alkalmak szinte kivétel nélkül Sylviahoz kapcsolódtak. A férje jelölte ki a célt, ami felé neki kellett a mindennapokban terelgetnie a lányukat, és most össze volt zavarodva. Nem tudta, hogy a férje vagy ő hibázott-e nagyobbat, nem mintha ennek így utólag sok jelentősége lett volna. Egy ideje már ott motoszkált benne a felismerés, hogy a lányuk, akinek a tehetségében az egész család hitt, talán csak nekik akar megfelelni, ahelyett, hogy a maga útját járná. Ez a felfedezés pedig jobban nyomasztotta, mint eddig bármi az életében. Leginkább az ijesztette meg, hogy a lányuk – önmaga álmait elnyomva - ennyire meg akart felelni az elvárásaiknak. Valamit nagyon elrontottak még az elején, ha idáig fajulhatott a dolog. Szinte szégyellte, mennyire keveset tud a saját gyerekéről, mert ötlete sem lett volna, vajon Sylvia mi másban találhatná meg az örömét; így aztán azt sem tudta, helyre tudják-e még hozni, amit annyi éven át elszúrtak. Nyilván nem akarná az apját követni a jogi pályán, mert soha nem mutatott különösebb érdeklődést ez iránt. Ez iránt sem. Mint ahogy az ő munkáját is csak kedves érdeklődéssel figyelte, nem is próbálta közelebbről megismerni. Lényegében életének húsz éve a zenéről szólt. Az nem lehet, hogy ez mind elvesztegetett idő legyen! – sóhajtott keserűen. Nem akart egyedül maradni a félelmével és önkéntelenül is a férje után nyúlt, aki egész felnőtt életében mellette állt, ha bajban érezte magát. Ahogy a férje vállához ért, átsuhant rajta a könyörgés, hogy csak most ne utasítsa el! George válla megfeszült ettől az érintéstől, de aztán megadta magát ő is a régi, jól bevált feszültségűzésnek, megfordult és magához húzta a feleségét. Feküdtek a sötétben egymást ölelve, és ugyan kicsit másként, de mindketten arra gondoltak, talán Sylvia is rátalált Peter személyében egy olyan társra, aki segít majd neki megtalálni a maga útját. Ők most már csak annyit tehetnek, hogy igyekeznek minél kevesebb akadályt gördíteni elé.

*

Sylvia egy árva szó nélkül ült le Peter mögé a zongorapadra és fejét a fiú vállára hajtotta, miközben ágymeleg testével hozzásimult az éjszaka hűvösében lehűlt bőrhöz. Peter jólesően felsóhajtott, de a játékot nem szakította meg, ujjai egy röpke bizonytalanság után tovább játszották a dallamot.

– A szomszédok nem szoktak panaszkodni, ha az éjszaka közepén eszedbe jut játszani? – suttogta Sylvia, ahogy az utolsó akkordok is elcsendesültek, miközben forró lélegzete újra felkorbácsolta a fiúban a vágyat.

– Szomszédok? Milyen szomszédok? Hiszen egyedül vagyunk a világon – csukta le a zongora fedelét Peter, és lehunyt szemmel élvezte az apró tapogatózó, bár egyre merészebb érintéseket. Amúgy még sosem jutott eszébe éjjel a hangszere mellé telepedni, de most képtelen volt elaludni, annyi gondolat próbált egyszerre megoldást találni magának a fejében. Végigsimított Sylvia karján, aztán a csuklóját megszorítva rávette, hogy felálljon és őt megkerülve a combjai közé kormányozta. Viccesen néztek ki a komoly, fekete hangszer mellett mindketten pőrén; egy pillanatra még az is átfutott a fején, hogy micsoda tiszteletlenség ez, hiszen nyilván nem hivatkozhat arra, hogy már Ádám és Éva a Paradicsomban is megtették ezt, mivel a zongora mint olyan nem tartozott a Teremtő első alkotásai közé.

Percekig csak nézte maga előtt a lányt, aki olyan természetességgel volt partnere a koncert utáni ünneplésben, amit talán remélni sem mert, vagy csak titokban a szíve mélyén. Amikor az iskolában először észrevette, csak a csinos lányt látta benne, akit meghódítani és ágyba vinni egy egészséges huszonéves természetes törekvése volt, de a lány nem mutatkozott együttműködőnek ebben a próbálkozásban. Nem is bánta, mert voltak helyette mások, könnyebben megszerezhetőek, akik nem vártak tőle sem sokat, csak a pillanatnak éltek. De aztán történt, ami történt, és hirtelen azt vette észre, hogy senki más nem maradt, csak ez a lány, aki hirtelen meglepő aggodalommal és segíteni akarással vette őt körbe, éppen akkor, amikor erre a legnagyobb szüksége volt. Ez a felfedezés pedig eleinte összezavarta, mert nem értette, hogy a kezdeti elutasítás után miért éppen most… Most azonban úgy érezte, pontosan így kellett történnie. Önmagának kellett ráeszmélnie, hogy mik az igazán fontos dolgok a világban. Például egy olyan kapcsolat, ami nemcsak másnap reggelig tart, vagy amíg felbukkan valaki érdekesebb, hanem ami egy barátságból növi ki magát szerelemmé, kívánássá. Egészen más érzés volt ez, mint korábban bárki mással.

Magához húzta a lány derekát, hogy a köldökébe csókolhasson, ami egy magasságban volt a szájával, aztán kicsit eltolta magától, hogy felállhasson. Nem volt könnyű mutatvány, mert még kellett valami kapaszkodó, de a lány csípője most erre is kiválóan megfelelt. Térdhajlatát megfeszítve kicsit hátrébb tolta a zongorapadot és ahogy ráhajolt Sylvia szájára, finoman leültette a billentyűzetet takaró fedélre. Istenem, az a versenyzongora ott a színpadon, az igen, az sokkal alkalmasabb lett volna arra, amit tervezett, de remélte, hogy itt is tud valami meglepőt és emlékezeteset produkálni. A kották tetején mindenesetre ott hevert egy csillogó kis csomag, amit nem is tudott, miért hozott magával az ágy mellől, de most örömmel csillant fel a szeme, …semmi nem zavarhatja meg az édes játszadozást.

Sylvia önkéntelenül, kitámasztást keresve emelte a lábait a padra és combjai szorításában próbálta húzni az időt. Tudta, ha összeolvadnak, onnan az őrületet már egyikük sem képes megállítani, de még lassítani se nagyon, ezért most akarta kikényszeríteni Peter csókjait, simogatásait, becézgetéseit, amelyek önmagukban is varázslatként szálltak rá. Amire nem számított, hogy Peter, megadva magát a gyengéd késleltetésnek, beszélgetni akar.

– Miért éppen én? – mormolta a fiú, miközben kezei, hosszú ujjai lassan, leheletnyi érintésként rebbentek meg a bőrén, cirógatva a lány puha, meleg testét. Az érintések nyomában apró borzongások, idővel éledező lángnyelvek csaptak fel.

– Nem tudom – suttogta Sylvia, és szavaiban ott rejlett önmagán való csodálkozása is. Valóban nem tudta. Persze, ott volt a kezdettől meglévő figyelme, amit a fiú a puszta megjelenésével felkeltett, de ugyanakkor tanuja lehetett annak is, hogy mennyire lazán kezeli a kapcsolatait, és ez elriasztotta. Ő maga döntötte el, hogy sosem akarna egy lenni a lányok sorában, akik a fiú ágyát melegítették, és most mégis itt van. Itt van, mert időközben úgy érezte, hogy Peter sokkal többet tudna adni annál, amit korábban hajlandó volt, és ő elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy ezt elhitesse, elfogadtassa vele is. Talán naivitás volt a részéről, de úgy érezte, hogy valahol a szíve mélyén Peter is vágyik erre az újfajta kapcsolatra. Ugyanakkor hálás lehetett a fiú tapasztaltságáért, hiszen nyilván ő is profitált belőle, hogy nem kezdő újoncként vezette be őt a testiség rejtelmeibe. Peter mintha még értékelte volna is a tapasztalatlanságát, hogy aztán figyelmesen és nem utolsósorban türelmesen vezesse őt a beteljesülés felé, amiről azt hitte, csak hosszú gyakorlat után sejtheti meg a lényegét. Erre puff, mint egy napkitörés, már az első alkalom tökéletesnek tűnt, őt mindenesetre függővé tette.

– Mondtam már, hogy imádom a tested minden apró porcikáját? – mormolta éppen Peter, ahogy kezei a lány melleiről a nyakára csúsztak, és amikor a szája követte őket, akkor a kezek megindultak a hátán az alsóbb régiók felé. A hideg fényes lakkon támaszkodó kerek tomport dédelgetve újra a lány combjaira kúsztak, a térdei felé, aztán a selymes és érzékeny bőrön visszaindultak rejtett zuga felé, amely most kitárulkozva várta az újabb édes támadást, bele-beleremegve a simogatásba.

– Valami ilyesmiről már esett szó ma este, de mondd csak, szeretem hallani – motyogta kéjesen, aztán ellentámadásba indult. – Lehet ilyet mondani egy fiúnak is?

– Lehet, sőt, kötelező…, legalábbis, ha azt akarod, hogy az illető elveszítse a józan eszét – nyögte Peter, ahogy a lány meleg, puha keze kettejük közé nyúlva megtalálta őt. – Jézusom! Lassíts! – nyöszörögte a rátörő kéjtől elgyengülve. Sylvia riadtan kapta el a kezét és ujjaival most a fiú mellkasának szőrzetét simogatta. Érezte, hogy Peter izmai megfeszülnek az érintésétől, ettől aztán újra felbátorodott és a hasára csúsztak a kezei. Peter már alig bírt uralkodni magán.

– Syl! – sóhajtotta vágyakozva és nekifeszítette a testét. A levegő hirtelen fülledtté, nedvessé változott, ahogy zihálásuk forró levegője vette körbe mindkettőjüket. Már nem akarta megállítani a lány kezének tétova kutakodását, hagyta hadd ismerkedjen a testével, ő maga pedig lázasan becézte a már ismerős érzékeny pontokat, miközben nem feledkezett meg a biztonságukról sem. Úgy tervezte, hogy majd gyengéden bánik vele, finoman, ahogy egy olyan lánnyal illik, akit még épp csak bevezettek a szerelembe, de ebben a pillanatban ráeszmélt, hogy Sylvia pontosan arra a vadságra vágyik, ami a lelke mélyén belőle is kikívánkozott, így aztán egy újabb csókkal, amellyel birtokba vette a száját, a teste is előre tört és birtokba vette az ölét. Sylvia a lábaival átkulcsolta a fiú csípőjét, hogy minél mélyebben érezhesse magában, mert most semmi másra nem vágyott, csak erre a mindent felülíró közelségre. Úgy képzelte, hogy ez olyan hatalmat ad a kezébe, amellyel örökre megtarthatja Petert, de a fiú következő szavai bebizonyították, hogy a hatalom éppenséggel a másik kezében van.

– Nyisd ki a szemed! – hallotta Peter fojtott hangját, már-már parancsolón, és képtelen volt nem engedelmeskedni neki. A kék szemek olyan erővel mélyedtek az övébe, mintha az lett volna a harmadik pont, ahol a két test egymásba forr. Nézte, ahogy Peter mozogni kezd, előbb egészen lassan és erőteljesen, aztán egyre gyorsabban és követelőzőbben. Úgy érezte, hogy ebből az érzésből sosem lenne elege. Előretolta a csípőjét, hátravetette a fejét és felsikított, amikor a tetőpont elementáris erővel lecsapott rá.  Azt hitte, teljesen kiürült és elszállt minden ereje, de Peter még gyorsított és ezzel újra felkorbácsolta benne is a vágyat. Amikor zöld szemei elhomályosultak az újra rátörő érzésektől, Peter sem tartotta vissza tovább magát.  A fiú utolsó erejével még felnyalábolta Sylviát és az ágyhoz botorkált vele, aztán elnyúltak az időközben kihűlt lepedőn, félig egymáson, de már lassan újra lélegzethez jutva.

*

A reggel így talált rájuk, egymásba gabalyodva, a könnyű fuvallattól borzongó bőrrel, ahogy a szerelem illata töltötte meg körülöttük a kis hálófülke levegőjét. Sylvia kábultan ébredezett. A világossággal olyan gondolatok is éledezni kezdtek, amelyeket eddig tudatosan igyekezett a háttérbe söpörni. Nem mintha ezek nem lettek volna fontosak, de akkor még nem voltak időszerűek. Ahogy azonban az éjszaka és vele a mámor kezdett múltidővé válni, úgy sorjáztak elő a kétségei. Vajon ez után az éjszaka után milyen lesz az ébredés? Még sosem volt alkalma megtapasztalni a „másnap” kényszeredettségét, amiről némelyik barátnője panaszkodott. Amikor csalódottan kell ráébredjenek, hogy az éjszaka sötétjébe suttogott szenvedélyes szép szavak napvilágnál mennyire ki tudnak fakulni.

Felkönyökölt és végignézett a fiún, aki egyik karját a feje alá téve halkan szuszogott mellette. Sötét haja kócosan keretezte az arcát, néhány tincs a homlokába hullt és az éjszakai izzadtságtól összetapadt;  hosszú szempillái nyugtalanul meg-megrebbenve söpörték az arcát. Álmodik – mosolyodott el a lány és minden önuralmával kényszerítette magát, hogy ne simogassa meg a keskeny arcot. Szeme folytatta a felfedezést, ahogy a fiú feje alatti kezének bicepszén megfeszülő bőrt nézte, amelyen kékesen ütött át az ér. A másik karja Sylvia háta mögött nyugodtan hevert. A lány folytatta a szemlélődést. Peter mellkasa egyenletesen emelkedett-süllyedt, ahogy egy alvó veszi a lassú lélegzetet, öntudatlanul és nyugodtan. Legszívesebben a szíve fölé rakta volna a kezét, hogy érezze a szívdobbanásait, de félt, hogy ezzel felébreszti, és még nem ért a leskelődés végére. Lapos hasa alig láthatóan mozgott és a vékony szőrcsík, amely máskor ingerlően tűnt el a farmer övrésze mögött, most csábítóan tartott a cél felé. Férfiassága nem harciasan, de már ébredezve hevert a láthatóan megritkított szőrzet közepén, és a lány keze megremegett a levegőben, vágyakozva, aztán hüvelykujját a fogai közé kapva megfékezte a kacér és kíváncsi mozdulatot. Szeme folytatta útját az erős combokon át a térde felé és ott összeszoruló szívvel nézte a hegek szövevényét és a friss, rózsaszín bőrt, az égés helyét. Aztán megérkezett a bokájához és a lábujjaihoz. Még ezek is hosszúak – mosolyodott el, ahogy saját lábfejét a fiúé mellé emelve nézgette rövid kis lábujjait és égő pirosra lakkozott körmeit.

A kíváncsiságát részben kielégítve elégedetten eresztette el fogai közül az ujját, aztán óvatosan, alig érintve a másik testét, a combjára tette a tenyerét. Lassú, pillangószárny érintéssel kúszott felfelé, elszánva magát, hogy az ölét kihagyva csak simogatni fogja a fiú testét, épp ezért ijedten, de mégis nevetve fogadta a csalódott mormogást, amikor a fiú hasától folytatta a simogatást. Lebukott! Peter egy ideje minden önfegyelmét latba vetve figyelte a lány ténykedését. Hagyta, hadd kalandozzon puha, meleg kezével a testén, ismerkedjen vele, dédelgesse, játsszon rajta, mint a kedvenc hangszerén, és közben fogait összeszorítva várta, hogy az ismerkedő túra végére érve, bátorságot merítve az ő mozdulatlanságából, merészebbé váljon. Nem is értette, honnan az erő, hogy testét kényszerítve nem árulta el magát, de a csalódottságát már nem tudta elrejteni. Sylvia elmosolyodott és egy könnyű csókot nyomott a mellkasára.

– Jó reggelt! Azt hittem, alszol.

– Aludtam is, amíg … Most első kézből volt alkalmam megtapasztalni, hogy a nézés erejével is fel lehet ébreszteni valakit. Egy ideje már szinte éreztem a pillantásod hevét és vártam, hogy a kezed, a szád mikor veszi át a szerepét. Onnantól már képtelenség lett volna alvást színlelnem. – A lány mögötti keze Sylvia gerincére simult és meglepő erővel szorította magához, aztán feje alól is kivette a kezét és azzal az arcát tapogatta végig, mint valami szkenner, miközben lehunyta a szemeit.

– Azt álmodtam, hogy már nem vagy itt, mire felébredek. Rossz volt! Most meg úgy érzem, az lesz kemény, amikor haza kell engedjelek. Ettől valahogy az egész olyan lesz, mintha csak álmodtuk volna. Bár, még talán sosem álmodtam ilyet szépet – mosolyodott el.

– Lehet, hogy ugyanazt álmodtuk? – kuncogott a hóna alatt Sylvia, és szeme előtt lepergett néhány emlékezetes pillanat az éjszakából. Az biztos, hogy a jövőben még egy koncertteremben is elpirul majd, mert zongorára nézni ezen túl képtelen lesz anélkül, hogy a lábai között ne érezné a sóvárgást és talán a megkönnyebbülést is. Sosem hitte, hogy a szégyenlősségét ilyen pillanatok alatt veszítheti el egy fiú mellett, de talán ez is, mint oly sok minden, azon múlik, hogy a megfelelő fiúról van-e szó. Biztosan nem véletlen, hogy másokkal még a csókolózásban sem jutott túl messzire, legalábbis ma  éjjel úgy érezte, hogy még senki nem csókolta meg olyan meghitten, merészen, erőszakosan és vágykeltően, mint Peter. Nem, ma éjszakáig azt hitte, a csók a szájak találkozása, de már tudja, hogy a lelkeké.

– Meddig vagy még az enyém? – kérdezte halkan a fiú.

– Hát, már haza kellett volna mennem – sóhajtott a lány. – De az az igazság, hogy nincs sok kedvem. Bár, biztosan az is nagyon kellemetlen lesz, ha neked kell majd kidobnod – kuncogott, és igyekezett nem gondolni rá, hogy ez akár a valóságban is így történhet.

– Maradj itt! – nyögte Peter, ahogy a szorítása még erősebb lett a lány körül és félig magára húzta.

– Meddig? – hangzott a kérdés és ettől a fiú csodálkozva nyitotta ki a szemét. Valamiért nem az jutott eszébe, hogy ez reggel tíz órát, vagy délután hármat jelent-e, hanem, hogy holnapot, a jövő hónapot, vagy az örökkévalóságot.

– Nem tudom – válaszolt őszintén. – Csak annyi ideig, hogy ennek az egésznek a végére járhassunk – vonta meg a vállát komolyan, remélve, hogy a lány megérti, éppen annyira kábult az örömtől, mint a félelemtől, hogy mit szabadítottak ki éjjel a palackból; és Sylvia elmosolyodott. Ő sem arra gondolt, hogy együtt reggelizzenek-e vagy netán még az ebédidőt is együtt töltsék-e. Peter válasza őszintének és ígéretesnek tűnt. Sokkal ígéretesebbnek, mintha fogadkozott volna az örökkévalóságról. Egyetlen csodás éjszaka nyilván nem alapoz meg egy hosszú kapcsolatot, de Peter nem akar szabadulni tőle, ez pedig máris több, mint amiben az elődei bizakodhattak.

*

Peter táncoltatta a térdén a teáscsészét, aztán szinte automatikusan kapott utána, amikor pottyanni készült, mert a szeme egy láthatatlan pontot fixírozott maga előtt a semmiben. Aztán a mutatványt kezdte előről. Már rég nem volt benne semmi, hiszen Sylviával teázgattak a reggelire megmelegített pizza mellé; éppen csak lefoglalta a nyugtalanul motozó kezét, hogy ne a telefont kapja elő és a lányt hívja, rendben hazaérkezett-e, és főleg, milyen volt a fogadtatás. Régebben sosem okozott ez a kérdés különösebb fejfájást, de most nyugodtabb lett volna, ha valami információmorzsa hozzá is eljut. Nem akarta elszúrni a lány szülei előtt a dolgot, valamiért úgy érezte, őket is meg kell nyerje magának, nemcsak a lányuk figyelmét. Sylvia fél órával ezelőtt lépett ki az ajtón, megtiltva neki, hogy hazakísérje. Nem is bánta, igazság szerint ő sem szívesen állt volna ma George Deaver elé, mert csak egy hülye nem sejthette, hol töltötte a lánya az éjszakát és mivel. Sylvia apja pedig nem volt hülye. Vajon tudta, hogy a lánya egészen mostanáig megőrizte a szüzességét? Vagy az egyke Sylvia  egyáltalán volt otthon bárkivel is olyan bizalmas viszonyban, hogy ez a téma terítékre került volna bármikor is? Van olyan barátnője, akivel majd borzongva, szégyenlősen nevetgélve osztja meg az élményt? És egyáltalán, ő mi a fenéért töri a fejét ezen? Neki meglepetés volt, mert a lányok az ő korában többnyire már túl voltak az első szexuális élményeiken. Némi férfigőggel gondolt rá, hogy sokan nem olyan sikeresen, mint Sylvie, és ebben ugyebár az elismerés oroszlánrésze neki jutott. Nem is értette, honnan volt benne annyi önuralom a legkritikusabb pillanatokban, hogy vissza tudta fogni magát és nem elszabadult gőzmozdonyként tört előre annyi elfojtott álmodozás és szexmentes hónap után. Tudta, hogy el akarja csábítani, nagyjából azt is sejtette, hogy a lány is belemegy majd. Ez mindig is így volt. De valami mégis más volt ma éjjel.

Még sosem érezte ezt a kielégíthetetlenséget, ahogy már a fizikai erején is túl vágyott Sylvia közelségére, az érintéseire, a hangjára, a testéből áradó melegre. Régebben egy ilyen éjszakát kicsit kelletlen reggel követett, bár többnyire inkább az éjszaka közepén taxiba rakott bárkit, csak utána egyedül terpeszkedhessen az ágyában. Most azonban még attól is nyugtalan lett, ha Sylvie kicsit eltávolodott tőle álmában. Egy ilyen alkalommal ébredt ijedten, hogy egyedül van, pedig a lány csak elfordult tőle és a kispárnájába kapaszkodott, őhelyette a lábai közé gyűrve a lepedőt, amely a takarójuk lehetett volna. Vigyorogva nézte egy ideig, aztán halkan felkelt és a zongorához ült. Jó volt kicsit kergetni egy félig megszületett dallamot, amit még nem tudott, hogy hova tart, de abban biztos volt, hogy az együtt töltött órákból építkezik. Aztán amikor Sylvia felébredt és hozzábújt ott a zongorapadon... Egy új élmény volt ez is. Pucéron, mint az Édenkertben, minden szégyenkezés nélkül, büszkén a testükre és a másikra gyakorolt hatásukra, belefeledkezve a szenvedélyes ölelkezésbe. Megszentségtelenítette szegény öreg Bechsteint, amit még a szülei lakásából hozatott el, mint a múltjának egyik kedves és új életéhez nélkülözhetetlen darabját. De nem bánta egyetlen pillanatát sem a „szégyenletes” esetnek – vigyorgott az emlékre, ami meglepően élesen rajzolódott ki a szeme előtt, és ami miatt most kényelmetlenül kellett fészkelődnie. Ez is egy új, eddig egyetlen húzása volt, még soha senkit nem szeretett a klaviatúrára ültetve. … még soha senkit nem szeretett… lélegzett mélyeket a felismerésre, mert azzal tisztában volt, hogy a történteket sima egészségügyi dugásnak nevezni bántó és végtelenül igaztalan tett lenne. Nemcsak Sylviával szemben, hanem a történtekkel szemben is.

Itt viszont el is érkezett a reggel nagy dilemmájához. Hogyan tovább? Egy éve van még az iskolában, Sylviának kettő, és ha végeznek is, fogalma sincs még róla, milyen útra lép majd a diplomával a kezében. Itthon? Vagy a nagyvilágban? Zenélve? Vagy tovább keresve önmagát az Életnek becézett taposómalomban? Egy lánnyal az oldalán ez már feleannyira sem egyszerű kérdés volt, mint amiket Aronnal szoktak feltenni egymásnak néhány sör után, világmegváltó nagy beszélgetéseik során. És miért olyan biztos benne, hogy egy lánnyal, nevezetesen Sylviával az oldalán kell meglelje ezekre a kérdésekre a választ?

A telefon csörgésére összerezzent. Az első gondolata az volt, hogy nem akar most beszélni senkivel, de elég volt egy pillantás a kijelzőre, hogy eldöntse, Sylviával igenis akar beszélgetni.

*

A hetek, a hónapok eufórikus boldogságban, szerelemtől bódultan rohantak el. Nyár végén letehette a különbözeti vizsgáit és a rektor engedélyezte a tanulmányai folytatását, így a baleset miatt végül mégsem vesztegetett el egy fél évet, és ettől úgy érezte, hogy egy hőstettet hajtott végre, amire talán nem is lett volna képes Sylvie támogatása nélkül. Az egyetlen, ami fölött nem tudott napirendre térni, a lány apjának komor tekintete volt, valahányszor találkoztak.  Nem értette az ellenszevét, hiszen a lánya boldog volt, kívánhat-e ennél többet egy apa?

Az utolsó év úgy szaladt el, mint egy pillanat és a diplomáját kézhez véve, a zárókoncert sikerén felbuzdulva, amikor a nézőtér állva tapsolta meg a produkcióját, úgy érezte övé a világ. Hogy ez mennyire nem így volt, azt csak másnap délelőtt tudta meg, George Deaver dolgozószobájában Manhattan egyik felhőkarcolójában. Zavarodottan nézte az eléje tolt borítékot, aztán egyre dühösebben, míg végül egy ékes káromkodással az ajkán kirontott az irodából, el a megdöbbent titkárnő mellett. Úgy rohant hazáig, hogy csoda, aznap nem ütötte el egy másik furgon. Igaz, a Sylvia apja által okozott sérülés sokkal súlyosabbnak bizonyult.

Ő maga kereste fel a férfit, hogy a tanácsát és a segítségét kérje. Európában ajánlottak neki állást, Londonban; és tudni szerette volna, beleegyeznének-e, hogy Sylviát is magával vigye. Ha a férfi az érveivel meggyőzte volna, ő lemondott volna az útról, de a lány apja a meggyőzésnek egy egészen különleges módját választotta. Biztatta, hogy fogadja el a felkérést, és egyúttal felejtse el Sylviát. Engedje, hogy a számára megálmodott jövőt választhassa. Kétségbeesetten hívta Sylviát, de csak a géphang ismételgette a fülébe szenvtelenül: A hívott számon előfizető nem kapcsolható. Oda akart menni hozzá, kérdőre vonni, hogy mi ez az egész őrület, hiszen a tegnap éjjel maga volt a csoda. Aztán rájött, hogy az az éjszaka már a búcsúé volt. Az a nap sok mindent összetört benne. Végül haragból és dacból szőtt maga köré védőhálót néhány óra alatt és olyan döntést hozott, ami örökre megváltoztatta mindkettőjük életét.