Zongorajáték 5.

 Sylvia megkönnyebbülten hajolt meg, ahogy Mozart G-dúr hegedűversenyének részletét befejezték. Nem hibázott, mondhatni élete legjobbját adta. Mindezt úgy, hogy Petert nem látta sem a nézőtéren, sem a színfalak mögött. Azt hitte, azt remélte, hogy a fiú még a fellépés előtt odamegy hozzá és ad neki egy csókot, hogy biztos sikerüljön, de nem jött, pedig tegnap szinte megígérte, így aztán talán neki is bizonyítani akart, hogy a támogatása nélkül is megáll a lábán. A nagyapja felállva tapsolt, ő pedig zavartan igazgatta el magán az elegáns fellépő ruhát, ahogy lesietett a színpadról. A hegedűjét biztonságba helyezte a tokjában és rábízta Helenre, aki az összes tokot elzárta a hegedűteremben, aztán a fellépők számára kijelölt székek egyikéhez sietett a félsötét nézőtér szélén, mert ő is kíváncsi volt az este vendégművészére, a mindössze harminchárom éves hegedűvirtuózra, David Garrett-re.

Hihetetlenül jóképű fickó volt, tagadhatatlanul nagy tudással, mégis megosztotta a szakmai közvéleményt, amiért sokak szerint aprópénzre, vagyis hát inkább érdemtelen milliókra cserélte a tehetségét. Tény, hogy a fellépései sokkal közelebb álltak a showműsorokhoz, mint a hagyományos értelemben vett komolyzenei hangversenyekhez, de a közönség imádta és teltházat tudott produkálni a legnagyobb koncerttermekben is. Még valami Guinness-rekord is fűződött a nevéhez, úgy reklámozták, mint a „világ leggyorsabb és legszebb hegedűse”. Tény, hogy tanulóévei alatt fotómodellként egészítette ki a zsebpénzét. Hosszú haja, a borostája, tetoválásai, a halálfejes pecsétgyűrűk, a vadnyugati csizma és a sokszor popsztárokra hajazó öltözéke köszönt vissza a lemezborítókról és poszterekről. Még a fellépők gyülekezésekor bemutatták mindenkinek, mint az iskola volt diákját, aki igazán sokra vitte. Nem mintha a lányokat ez érdekelte volna a legjobban, mert hát valljuk be, bőrnadrágjában, hosszú hajával a sok szmokingos, frakkos fellépő között ez a férfi olyan volt, mint egy páva a pingvinek között. Sylviának az szúrt szemet, hogy még a szeme is ki volt húzva, mint aki pontosan tudja, hogy a színpadról az csak akkor érvényesül, ha hangsúlyozza. Minden ízében profi volt és értett a showhoz, ez nyilvánvaló volt.  Átfutotta az életrajzát már aznap, amikor megtudta, hogy ő lesz az idei év műsorának vendégművésze. A kritikusai szerint nem rossz hegedűs, csak éppen középszerű, még akkor is, ha a crossover fenegyerekének titulálják is egyesek. Most a saját véleményét akarta meghozni, hogy ez rosszindulatú kekeckedés vagy az igazság.

Peter már a színfalak mögött hallgatta végig, ahogy a lófarkas amorozó pillanatok alatt hódítja meg az addig udvariasan érdeklődő közönséget. Eddig a pillanatig szinte bujdokolt Sylvia elől, nehogy idejekorán lelője a meglepetést. A díszlet takarásából az előbb elkapta a pillanatot, ahogy megkönnyebbülve lépdel lefelé a színpadról. Fehér hosszú ruhájában olyan volt, mint egy angyal. Szinte erőszakot kellett tennie magán, hogy ne állítsa meg és ne csókolja meg a még mindig dacosan összeszorított kis száját, hogy végre ellazuljon. Pedig igazán kíváncsi lett volna, mit szól a következő attrakcióhoz. A felkapott sztárrá vált valaha volt tanítvány egy vetkőző show-val kezdte műsorát; megszabadult a hosszú haját összefogó bőrszíjtól, aztán levetette a kabátot, amely alighanem Paganini korát volt hivatva felidézni, mivel tőle játszott valamit; majd végül még a nyakravalóját is laza mozdulattal kidobta a nézőközönség soraiba, aztán ott állt a színpadon bőrnadrágban és lobogó fehér ingben. A nők máris a lábai előtt hevertek. Peter elhúzta a száját. Ez után a bevezető után kíváncsi volt, a fickó mennyire mestere a hegedűjének, mert a zenedarabnak a saját ízlése szerint túl nagy körítést csapott. Persze, mit várjon valakitől, aki a Paganini életéről szóló film főszerepét játszhatta el, és azóta már nemcsak remek zenésznek, de jó színésznek is tartották. Peter nagyon remélte, hogy objektíven tudja megítélni és nem lesz a saját, elfogult véleményének a rabja. Ha őszinte akart lenni, a fickó túlságosan jóképű volt, ráadásul hegedűn játszott, és mindezek tetejébe még csak nem is sántított…, kicsit tartott tőle, hogy Sylviát is elvarázsolja.

A tapsvihar és éljenzés hallatán Aron beszédes grimaszt vágott és látványosan elhúzta a tenyerét a torka előtt, jelezve, hogy ezzel nekik alighanem befellegzett. Elég hálátlan feladatnak ígérkezett a világsztár lehengerlő és rövid előadása után ezzel a hosszú zongoradarabbal színpadra állni. A nézőtér elcsendesedett és leereszkedett a zenekari üléseket a két előtérbe helyezett zongorától elválasztó színpadelem, hogy kettejük játékáról semmi ne vonhassa el a figyelmet. Kéz és lábtörést! – súgta Aron, ahogy eliramodott a szemközti oldalra. Peter a szemét forgatva csóválta meg a fejét. Még egy ilyen beszólás és inkább hazamegy. Személyszerint ő már nem vágyik több törésre, még képletesen sem. A műsorvezető felkonferálta a következő számot és megemelte a hangját, ahogy Petert említette. Egy fél mondat erejéig hozzáfűzte, hogy egy súlyos baleset után tér vissza a hangszere mellé, és Petert ez a félmondat zavarta a legjobban. Remek! Aki esetleg még nem tudta, most már az is hallotta. Ezek után aztán sikerüljön bárhogy a fellépésük, ott motoszkál majd benne a kérdés, hogy nem szánalomból tapsolnak-e majd neki. Még elkapta David Garrett lesajnáló pillantását, amikor indulnia kellett a reflektorfénybe. Laza, hétköznapi megjelenése mellett úgy érezte magát, mint egy pingvin, aki betévedt a színpadra. Tudta, hogy a fickó nem személy szerint neki üzent, csak utalni akart a köztük lévő óriási különbségre. Ő volt a pénz és a siker, Peter pedig a diák, aki ha végez is, még ugyanúgy eltűnhet a süllyesztőben, mint oly sokan azok közül, akik kemény munkával haladtak a diploma felé.

A pillanat tört része alatt horgadt fel benne a dac és a lázadás. Végig sem gondolta mit tesz, de ahogy a zongora mellett állva meghajoltak Aronnal, felemelte a kezét és kioldotta az elegáns csokornyakkendőt. Egy hanyag mozdulattal félredobta, aztán kigombolt két gombot az ingén, végül a frakkot lerázta a válláról és a zongorapadra fektette. Fehér mellényében és ingében, a fekete nadrágban olyan volt, mint egy vőlegény, aki a saját esküvői vacsoráján a zongora mellé ül, hogy játékával elbájolja újdonsült hitvesét és a vendégeket. Gondosan megfésült sötét fürtjeibe beletúrt, megadva a végső könnyed külsőt. Aron döbbenten figyelte, mit művel, aztán elvigyorodott. A kezdeti elképedés után azonnal levette, hogy Peter így üzent a nagyképű seggfejnek és a közönségnek is. A közönség pedig – úgy tűnt – meg lett véve kilóra. Egy újabb jóképű zenész, laza eleganciával és magabiztosan, az este határozottan szórakoztatónak bizonyult számukra.

Sylvia visszatartott levegővel, ujjait tördelve hallgatta végig a fiúk játékát. Már Peter nevének említésekor benne akadt a levegő. A kis titkolózó! Hát ezért vigyorgott olyan ördögien, amikor megkérdezte, eljön-e a koncertre. Ki nem hagynám! – válaszolt akkor a fiú, ő meg kis naív, azt hitte, miatta. A végén felcsattanó taps hallatán a könnye is kicsordult a visszafojtott feszültségtől és az örömtől. Tudta, hogy a fiúnak rengeteget jelent ez a siker, amely bebizonyíthatja, hogy azon a napon, a furgon kerekei alatt nem törtek darabokra az álmai is. Sikerült! Jobban örült ennek, mint korábban a saját hibátlan játékának. Egy élmény volt figyelni Peter játékát, ahogy ujjai könnyedén futottak a billentyűkön, nem volt benne semmi erőlködés, semmi manír. Természetes volt, mint aki nem megtanulta a darabot, hanem mint akiben megszületett. Szinte irigységet érzett, amiért a fiú mostani játéka végképp összetörte benne a képet a saját tehetségéről. Eddig úgy gondolta, hogy ő és a kedvenc hegedűje jó barátok, de most látnia kellett micsoda különbség van barátság és szerelem között. Ha a kapcsolatukra is igaz lesz ez a minőségi ugrás, akkor igazán boldog nőnek vallhatja magát.

– Remek volt, kicsim! – ölelte magához az apja a műsor végeztével, mielőtt a nagyapja és a nagyanyja ölelhették a keblükre kedvenc (és egyetlen) unokájukat.

– Olyan büszke vagyok rád! – törölgette a szemét Cloé nagyi,  és Sylviának nem volt szíve a szemébe mondani, hogy neki viszont egy rémálommal ért fel a színpadi jelenlét. Az egész család boldog volt, hogy a hosszú évek munkája beérni látszott, így aztán megpróbált örülni ő is, bár a gondolatai máshol jártak. Vajon Peter idejön-e hozzájuk, vagy neki kell megkeresnie a tömegben. A kérdésére szinte azonnal meg is kapta a választ.  

– Jó estét, Peter! – nyújtott kezet az apja a közeledő fiúnak, aki még mindig úgy nézett ki, mint aki a vetkőző számát nem fejezte be. Időközben a mellényét is elhagyta valahol. Bemutatta a fiút a szüleinek, mint Sylvia barátját, aztán rákacsintott. – Meglepő kezdés volt.

– Hirtelen ötlet volt, hogy ne legyen akkora a szakadék David és a mi műsorszámunk között. A kritikusai úgyis azt hangoztatják, hogy az előadásának nagy hányada a show része. Gondoltam, egy kicsit lopok tőle a showból – vonta meg a vállát Peter, miközben szeme végigfutott a lány rokonságán.

– Azért el kell ismerni, remek muzsikus – intette komolyan az idős férfi Sylvia oldalán. Peter nem vitatkozott. A közönség kedveli David Garrettet, és valóban nyújtania kellett valamit, hiszen a súlyos milliókat nem adták neki sem ingyen. Az, hogy neki nem volt különösebben szimpatikus, a magánügye. A fickóból csak annyi érdekelte, hogy Sylviát is a bűvkörébe vonta-e. Ha nem, akkor ő kész elismerni a zenei tehetségét. Végül is hegedűn játszik, sosem jelentenének egymásnak konkurenciát.

– Remek volt, Peter! – fordult hozzá Loretta Deaver. Kedves mosolyában nem volt semmi mellékes gondolatnak nyoma, csak a színtiszta elismerés sugárzott belőle. – Sylviától hallottam, hogy újra keményen gyakorol, de egyikünk sem gondolta, hogy a zárókoncertre. Ez igazi meglepetés volt.

– Annak is szántuk. Tegnap alig tudtam befogni a számat, hogy el ne dicsekedjek Sylvienek, hogy én is szerepelni fogok, csak az tartott vissza, hogy azt akartam, neki is igazi meglepetés legyen.

– Hát, sikerült. Amikor megjelentél a színpadon, még levegőt is elfelejtettem venni. Ráadásul ilyen hosszú darabbal. Jobban izgultam, mint amikor én álltam a színpadon.

– Azt azért nem hiszem – mosolyodott el a fiú, mire Sylvie ijedten nézett rá.

– Ennyire látszott?

– Nem, nem látszott, tökéletes voltál – nyugtatta meg Peter és közben azon törte a fejét, hogyan tudná ellopni a lányt a családjától. Bár, ebben a földig érő koncertruhában…, mindegy, egy kényelmes pólót kölcsön tud adni neki. Különben is, ha az estéjük úgy alakul, ahogy tervezte, akkor garantáltan nem fogják összegyűrni ezt a szabászati remeket.

Sylvia közben az anyjához fordult. – Elhoztátok a táskámat, amibe összekészítettem a ruháim?

– Persze kicsim, kint van a kocsiban, apád mindjárt behozza. – George Deaver el is tűnt és hamarosan egy nagy papírtáskával jelent meg.

– Tessék, öltözz át valahol és akkor ezt haza is visszük. Kár lenne, ha egész este a szatyorban gyűrődne.

– Oké, mindjárt jövök! – ragyogott rá a lánya és elviharzott a nagy batyuval a karján. Peter követte a tekintetével, ahogy eltűnik a női mosdók irányába. A lány apja azonnal Peter felé fordult, és halkan, hogy csak ők ketten hallják, beszélni kezdett.

– Tudom, hogy év vége van, meg ez a sikeres koncert is feldobta a hangulatot, nyilván isztok majd valahol. Sylvia mesélte, hogy a barátaitokkal beültök valahova ünnepelni. Azért csak óvatosan! Nem szeretném, ha holnap megbánná, amit ma művel. Rendben? – nézett rá komoly, bár nem fenyegető tekintettel. Mindenesetre a szavai mögött ott volt a kimondatlan ígéret, hogy amennyiben Sylvie holnap mégis bánatosan gubbasztana a szobájában, akkor Peter számíthat egy tetemrehívásra. Peter nagyot nyelt. Az arcára lennének írva a tervei? Hát, azt ő maga is nagyon remélte, hogy Sylvia holnapra nem fogja megbánni, amit ma művelni fognak. Már, ha a lány benne lesz a szűkkörű ünneplésben, mert esze ágában sem volt másokkal osztozni a mai estén. Olyan régen várta már, annyit álmodozott erről a napról, hogy kicsit már tartott is tőle, túl ne komplikálja a dolgot. Nem volt rá jellemző, hogy ennyire tervezgetne egy romantikus estét, de úgy érezte, ez most más lesz, mint a korábbiak, tehát jogos, ha kifejezetten izgatottan várja. Bár, az is lehet, hogy valóban a barátokkal fognak kikötni valahol, utána taxiba pakolja a leányzót és az éjszaka hátralevő részében agyal majd az elszalasztott lehetőségen. Sylviánál sosem lehet tudni.

– Természetesen uram, vigyázni fogok rá! – bólintott ártatlan arcot vágva, amiről nem tudhatta, hogy még a lány anyjának is olyan gondolatai támadtak miatta, amiket a legjobb indulattal sem nevezhetett volna ártatlannak.

– Te nem öltözöl át? – nézett rajta végig a férfi, mire Peter megvonta a vállát.

– Hát, ez végül is csak egy sötét nadrág és egy fehér ing. Bárhova megfelel. – George Deaver kutatva vizsgálta a vonásait. Valamit érzett, valami veszélyt, amiről nem tudta, hogy mennyire kell komolyan vennie. Egy apa túlzó aggodalmaskodása lenne, vagy ügyvédi praxisának egyik híresen jó megérzése? De Peter olyan tiszta, nyílt tekintettel nézett vissza rá, hogy végül egy halk sóhajjal megpróbált bizalmat szavazni ennek a sötét hajú kölyöknek, akinek a szeme úgy ragyogott fel, mint két dragakő, amikor Sylvia megjelent a ruhás zsákkal a karján. A másik kezében a hegedűtokot tartotta. Az apja kezébe nyomta mindkettőt, aztán végigpuszilta a rokonait, majd csillogó szemekkel Peter felé fordult.

– Mehetünk?

– Persze! – mosolygott rá a fiú, aztán szertartásosan biccentett a szülők és a nagyszülők felé. – Viszontlátásra! Örülök, hogy megismerkedtünk.

Ahogy jobb kezének tenyerét a lány hátán nyugtatva vezette kifelé a tömegen keresztül, Loretta és az anyósa őket figyelték.

– Már alig látszik a bicegése – mondta az asszony, mire az anyósa  rákacsintott:

– Ha nem meséltétek volna az előzményeket, nem is vettem volna észre. Annyi más néznivaló van ezen a kölykön – kacsintott a menyére. – Szerencsés lány ez a Sylvie. Ez a fiú a leghelyesebb az évfolyamon és ahogy játszik, istenem, ha fiatalabb lennék, nem mondom, lecsapnám az unokám kezéről – kacagott az idős asszony. George és az apja a fejüket csóválva figyelték a két asszonyt, ahogy bakfislányokként nevetgélnek. George az apjára nézett:

– Figyelni fogok erre a srácra, mert nem elég, hogy Sylviet szédíti, még a feleségem és az anyám is a bűvkörébe került.

*

– Milyen buliról beszéltél az őseidnek? – állt meg Peter az utcán, mire Sylvia nevetve belekarolt:

– Mégse mondhattam nekik, hogy fel akarok menni hozzád. De ha nem akarod… – vigyorgott rá félénken. Istenem, micsoda égés lenne, ha Peternek eszébe sem jutott volna, hogy kettesben töltsék az estét.

– Istenem, dehogynem! – ölelte magához a fiú megkönnyebbülten. – Nem lett volna sok kedvem elmenni valahova, amikor egész nap arra gyűjtöttem az erőt és a bátorságot, hogy megkérdezzelek, lenne-e kedved kettesben ünnepelni, nálam.

– Mióta vagy te ilyen bátortalan? – kacagott Sylvia.

– És te mióta vagy ilyen kis vadóc? Már a violinkulccsal megleptél, a ma este pedig mintha az álmaim készülnél valóra váltani – morogta a szájába Peter, ahogy megcsókolta. A teste minden négyzetcentimétere árulkodóan mesélt a lánynak, miről szólhatnak ezek az álmok. Arra rezzent össze, hogy valaki a vállára csap.

– Helló, szerelmesek! – vigyorgott mellettük Aron egy csinos vörös hajú lány társaságában. Ő volt az, aki annak idején elkotyogta, hogy ki fizeti Peter kezelésének költségeit. Most kíváncsian figyelte az ölelkező párost. Szóval Peter Cunningham felcsípte a kis pénzeszsákot? – Nincs kedvetek meginni velünk valamit? – kérdezte Aron, és Peter kelletlen arcát látva újra elvigyorodott. – Hékás, hosszú még az este, csak egy ital.

– Van kedved? – nézett kérdőn Sylviára a fiú és beletörődően vette tudomásul a lány bólintását. – Oké, egy ital, de aztán dolgunk van – nézett jelentőségteljesen a barátjára, aki nevetve csapta hátba.

– Helyes, nekünk is dolgunk van, úgyhogy tényleg csak egy ital. Hidd el, ha zavarogni akarnék, akkor meghivatnám magunkat hozzád – kacsintott a barátjára, aki vidáman húzta a hóna alá Sylviát.

– Esélyed nem lenne!

Egy órával és két vodka-tonic-kal később feszengve üldögéltek egy füstös kis csehóban, ahol az iskolából sok ismerős arcot fedeztek fel. Körülöttük mindenki a másikat túlkiabálva próbálta feleleveníteni a koncert emlékezetes pillanatait, a bakikat és a közönség reakcióit. Ők ketten csak ültek csendben, egymás kezébe kapaszkodba, és a boksz intim közege, a bár fullasztó levegője csak forralta bennük a korábbi elhatározást. Amikor már egyikük sem tudta, mi a fenéért ülnek itt, a fiú kikotort néhány bankjegyet a zsebéből és az asztalra tette Aron elé.

– Hát, nekünk már mennünk kell! – állt fel hirtelen Peter és Sylvia sietve követte. Ő is úgy érezte, ha még fél óráig itt kell üldögéljenek, sikítva fog Peter ölébe mászni. Ma este nem akart szakállas poénokon vihogni, pikírt megjegyzéseket tenni a tegnapi lábszépségverseny résztvevőire, vagy tervezgetni a nyári szünetre. Ma csak Petert akarta, ezért kifejezetten zavarta az őket körülvevő tömeg. Tudta, hogy az ő hibája, hogy ez az óra elveszett a közös estéjükből, de el volt szánva rá, hogy kárpótolják egymást az itt elvesztegetett időért.

Peter a fogát összeszorítva igyekezett fel a lépcsőn. A tempója máskor ennek a töredéke lett volna, de most még ezzel is időt akart nyerni, úgyhogy úgy gondolta, megér egy kis sziszegést az a néhány perc előny. Amikor kitárta Sylvia előtt az ajtót, a lány elmosolyodott a fiú romantikus próbálkozásán. A kanapé előtti asztalkán egy üres kólás üvegben egyetlen szál vörös rózsa ágaskodott, mellette egy tányéron különböző magasságú tojáshéj színű gyertyákat fogott közre a tegnap este egyik papírkoronája.

– Úgy látom, valakit vártál … – nézett huncut mosollyal Peterre, aki a szemét forgatva zárta be maga mögött az ajtót, reménykedve, hogy reggelig ki sem kell nyissa már.

– Miből gondolod? – kérdezte magára öltött flegmasággal, miközben bekapcsolta a rádiót. A hangszórókból a jazz csatorna szólalt meg halkan.

– Mert az utóbbi időben, mintha nem lett volna itt se virág, se gyertyák.

– Mert te sem voltál itt – húzta magához a lányt végre, aki készségesen simult hozzá. – De ma este tényleg bíztam benne, hogy eljössz, úgyhogy vacsorával is készültem – biccentett fejével a mikró felé, ahol egy pizzás doboz hevert a pulton.

– Még nem vagyok éhes. … Legalábbis nem pizzára – ragyogott rá a lány hatalmasra tágult zöld szeme és Peter lustán elmosolyodott helyes, még ő sem volt éhes, legalábbis nem Don Fernando amúgy ínycsiklandó Hawaii pizzájára. A lány szemeibe nézve közelebb hajolt hozzá, egy lágy csókot lehelt a pirosló ajkakra, amikről időközben Sylvia már letörölte a vámpírvörös rúzst. Amikor a lány átölelte a nyakát, felemelte a kezeit és kigombolta az első gombot a tarka virágmintás blúzon. Várta, hogy Sylvie lefogja a kezét, hogy lassításra kérje, de a lány csak túrta a selymes sötét tincseket, miközben kufulladásig viszonozta a csókját, aztán kis kezeit, amikkel nem olyan régen még olyan ügyesen játszott a hangszerén, leengedte a fiú nadrágjának derekáig és kihúzta belőle az inget. Ez nyilvánvaló beleegyezés volt, kezdeményezés és együttműködés; Peter pedig nem akart csalódást okozni neki. Már csak azon egyszerű oknál fogva sem, mert abba ő maga halt volna bele.

Mire végzett az apró gombok idegborzoló sokaságával és lesimogatta végre a lányról a blúzt, már alig bírt uralkodni magán. Egyrészt nagyon régen volt már, hogy egy női testet ölelhetett, másrészt most ez a test Sylviáé volt, egy nem is remélt ajándék, és ő egyetlen pillanatra sem akart hálátlan lenni az örömért, amit a lány szerelme jelentett. Hogy összeszedje magát, egy kicsit eltolta magától a lányt. Ez volt az első öngól – gondolta kiszáradt szájjal. Mindig is elismerte a lány formás idomait, de most, hogy teljes pompájában tárult fel előtte, még éppen időben fogta vissza magát, hogy meg ne nyalja a száját, mint egy éhes hímoroszlán.

– Gyönyörű vagy! – suttogta és Sylvia meg sem próbált szabadkozni. A fiú tekintete olyan őszintén támasztotta alá a szavait, hogy legszívesebben felnevetett volna. Gyönyörű vagyok! – ismételte magában, és ettől a két szótól magabiztos lett és kihasználva a köztük lévő néhány centit, a lehetőséget, hogy kezei szabad utat kaptak, gyors, ügyes mozdulatokkal gombolta végig Peter ingét. Ahogy szétnyitotta a mellén, a sötét göndör szőr a fiú mellkasán vonzotta az ujjait. A múltkor csak viccből mondta, de igazából tényleg mindig a szőke fiúk voltak a kedvencei. Amíg meg nem ismerte Petert, aki sötét hajával, a baleset utáni sötét önromboló gondolataival, állandó fekete pólóiban maga volt a sötétség, és ő tudta, hogy képes kiszabadítani ebből a sötétségből. A hajával persze nem szándékozott semmit csinálni, mert egyszerűen nem is tudta volna másmilyennek elképzelni, és már régen rájött, hogy nincs nagyobb élvezet, mint a dús fürtök között matatni, de lám, máris fehérben van és sejtése szerint nem sok kellett hozzá, hogy a világ is fényben fürödjön körülöttük ezen az éjszakán.

– Megtesszük? – simogatta meg az arcát Peter, mire belehajtotta a tenyerébe a fejét és lehunyta a szemét. Nem elég nyilvánvaló, hogy ezért jött? Nem volt még gyakorlott ezekben a dolgokban, nem tudta, hogyan kellene viselkednie, hogy csábító legyen és ne egy ijedt kislány, így aztán jobb ötlete nem lévén, közelebb lépett és átölelte a fiú derekát. A közelségből megtudta azt is, hogy Peter nyilván az utolsó pillanatban adott neki még egy kis egérutat, abból pedig, ahogy magához szorította, azt is megtudhatta, hogy nem szívesen tenné. Helyes! Hiszen erre vágyott ő maga is. Hogy mire, azt inkább csak sejtette, mint tudta, mert még nem jutott el senkivel a célegyenesig.

– Szedsz gyógyszert? – erősödött meg a szorítás a dereka körül, mire szégyenlősen megrázta a fejét. Jaj, istenem, de liba vagyok! – sóhajtott magában. Csábítót akarok játszani, amikor még a legelemibb dologra sem gondoltam. – Oké, mormolta közben Peter és a tv alatti szekrény fiókjából előkotort valamit, miközben egy pillanatra sem engedte el. Újra lehajolt, hogy megcsókolja, és ebben a csókban már nem volt semmi bizonytalanság. Sylvia már a tudtára adta, hogy miért van itt, a többi az ő dolga volt.

A zene dallamára lassan toporogva úgy tettek, mintha táncolnának, de ennek a táncnak kettős célja volt. Egyrészt eljutni az ágyig, amit Peter a nagy alkalomra frissen áthúzott, másrészt az állandó közelségtől, bőrük surlódásától a végsőkig izzítani a szenvedély parazsát. Mind a két célt sikerült elérniük. Norah Jonas rekedtes hangja már a puha párnák közt csókolózó pár mozdulatait kísérte, ahogy szenvedélyesen, mégis már-már kielégíthetetlen kíváncsisággal telve fedezték fel egymást. Amikor Sylvie már nem tudta, de nem is akarta uralni a testét és a gondolatait, utolsó józan gondolata hálásan adózott a fiú gondoskodásáért, ahogyan fogsorával türelmetlenül tépte fel az óvszer tasakját, aztán már nem maradtak épkézláb gondolatai, átadta magát az érzéseinek, amelyek eddig ismeretlenek voltak, de egyetlen alkalom függővé tette őt a jövőre nézve. Örökre ott tudott volna maradni az őt ölelő karok között, érezni a kívánás ősi erejét, élvezni nőies hatalmát, ahogy elgyengíthet egy olyan erős és határozott fiút, mint Peter. Nem gondolt bele, hogyan lesz ezután. Nem érdekelte, hogy a szülei rájönnek-e, hogy hol töltötte a ma estét, nem érdekelte az sem, hogy mikorra ér haza. Most semmi más nem számított, csak Peter hol lágy, hol kemény érintése, ahogy vezette őt valami még ismeretlen, de feltartóztathatatlanul közelgő érzés felé.

Eközben Peter nem bírt betelni a lánnyal, aki ugyanolyan bőkezűen osztogatta a simogatásokat és csókokat, mint jómaga. Meglepett és elégedett reakciói fáradhatatlanná tették őt is. Lubickolt a kéjben és nem gondolt a holnapra, nem rontotta el ennek a pillanatnak a páratlan szépségét holmi moralizáló kérdésekkel. Mennyire szerette volna hinni, hogy szenvedélyük több mint ez az egyetlen alkalom. Még sosem született meg benne a vágy, hogy valakit hosszan maga mellett tudjon, osztozzon vele nemcsak a gyönyörben, de a mindennapok kihívásaiban is. Most pedig itt vergődött alatta szinte öntudatlanul ez a gyönyörű lány és neki csak egy vágya volt, hogy ez így maradjon örökké.