Zongorajáték 3.

 – Ezt látnod kellett volna! – sugdolózott Loretta a férjének, miközben mellette könyökölt az asztalnál, amíg a férfi evett. – Ha azt mondom helyes fiú, akkor még csak közel sem járok a valósághoz. Csak fele annyira tudjon zongorázni, mint ahogy kinéz, akkor koncerttermeket fog megtölteni. A járása még nem tökéletes, de ekkora baleset után igazán rosszabb is lehetne. Sylvie ugyan nem mondott semmit, de nyilvánvaló volt, hogy valamin összeveszhettek és eljött a lányod után, hogy bocsánatot kérjen tőle. Ő meg amilyen, persze azonnal megbocsátott. Olyan helyesek voltak, ahogy bevonultak ide vacsorázni. Szegény srácnak a gyomra is korgott, mielőtt Sylvie megjött volna, aztán persze az idegességtől egy falat sem ment le a torkán, amikor meg kibékültek, már örültem, hogy egy adagot félretettem, mert neked nem is jutott volna. Nem azért mondom, de a lányodnak is határozottan meghozta az étvágyát a váratlan vacsorapartner. Úgy ettek itt, mint két építőmunkás. Persze, nem őrizgettem itt őket, mert nehogy azt higgyék, hogy hallgatózom, de azért láttam, amit láttam.

– Jézusom, Lore… – forgatta a szemét George Deaver, ahogy a felesége özönvízként áradó beszámolóját hallgatta. – A srác lemondott a további kezelésről, tegnap hívott a gyógytornász, úgyhogy ne ájulj el tőle nagyon. Ha ilyen makacs, önfejű kölyök, többet árthat magának és a lányodnak is, mint kellene. Sylvie pedig remélem, értelmesebb annál, hogy egy csinos arctól hagyja magát elvarázsolni.

– De hát miért tette volna? – ráncolta a homlokát elgondolkozva az asszony, mire a férje a szemüvege felett átnézve megcsóválta a fejét.

– Nem is kérdés, én megmondtam előre, hogy nem jó ötlet jótékonykodni valakinek a háta mögött. Nyilván megtudta, hogy ki áll az adomány mögött, és nem volt hálás érte. Lehet, hogy később megjött az esze, de előtte nyilván kikérte magának, hogy bárki szánalomból fogja a kezét. Csak ti ketten a lányoddal vagytok olyan jóhiszeműek, hogy azt ne mondjam,  naívak, hogy azt hiszitek, mindenki örül, ha beleszólnak az életébe. Ez a kölyök egy valamiben elismerésre méltóan viselkedett. Tudta, hogy hol vannak a határai és nem akart tovább nyújtózkodni, még ha ez a saját jól felfogott érdeke is lett volna. Ha a főiskolán kapott volna bármi segítséget, nyilván másként fogta volna fel, de ez így túl személyes volt. Nem kiérdemelte, csak szerencséje volt, hogy a lányodnak ez volt a kívánsága. Mint férfi, abszolút meg tudom érteni az ellenkezését.

– Mint férfi... – horkant fel nem túl nőiesen az asszony. – A ti férfiasságotok…, már úgy értem, a makacs öszvér hozzáállásotok… Megsérült, magára maradt, és egy lány, akinek nem közömbös az ő hogyléte, mellé állt. Hogy ezt anyagilag is megtehette? Hát, istenem, vannak ennél nagyobb csapások is. Miért kell mindennek akkora feneket keríteni és állandóan a büszkeségetekre hivatkozni? Egyszerűen csak nem tudjátok elviselni, ha egy nő tesz értetek valamit. Ezzel pedig csak a kisebbségi érzéseteket palástoljátok, vedd tudomásul! Mert csak hinni szeretnétek magatokról, hogy ti vagytok a teremtés koronái. Miközben mi nők teljesen egyenértékűek vagyunk veletek. Társak. Jóban és rosszban.

– Lore! – tette fel a kezét a férfi, megakasztva a felesége modernkori szüfrazsett-beszédét. –Ők még nem társak, akiknek jóban és rosszban egymás mellett kell állniuk. Még csak nem is járnak, ha érted, mire akarok kilyukadni. Barátok … esetleg.

– Na, látod, erre mondom én, hogy ti férfiak nem értetek semmit. A lányod szerelmes ebbe a fiúba. Az a mafla férfi-kezdemény pedig szintén szerelmes a lányodba, még ha ezt esetleg ő maga sem tudja. Máskülönben nem lett volna fontos a számára, hogy sutba vágja a fene nagy férfias önérzetét, idejöjjön, csak azért, hogy Sylvie megbocsásson neki. És csak hogy tudd, ha rám így nézne egy barátom, te lennél az első, aki villámló szemekkel figyelmeztetnéd, hogy eszébe ne jusson barátságnál többet remélni.

A férfi mosolyogva nézte a felesége harciasságtól kipirult arcát, ahogy szerelemről beszélt, a lányuk szerelméről. Azt hitte, ha egyszer elérkezik ez a pillanat, sokkal rosszabbul fogja viselni, de most csak arra tudott gondolni, szerencsés lesz az a kölyök, aki Sylviát megkaphatja, mert a lányuk az anyja kiköpött mása volt. Ugyanolyan lobbanékony, de a hitében és az érzéseiben a végsőkig megingathatatlan. Mellesleg pedig gyönyörű. Ezzel az utolsó gondolattal a fejében száműzte az estére tervezett munkát a következő órákból, és kézenfogva az emelet felé indult a feleségével. Amikor az első lépcsőfokra lépett, elmosolyodott, Sylvia szobájából a hegedű hangja szűrődött ki. A lánya újra játszott. Nemcsak gyakorolt, ez szívből jövő játék volt. Sylvia boldog volt.

*

Peter vett néhány mély levegőt és a karja erejére bízva a teste súlyát, felvonszolta magát a lépcsőkön a lakásáig. Na igen, az egyenesen járkálás még nem jelenti azt, hogy minden rendben. Fogalma sem volt róla, hogy a lépcsőzés ennyire más terhelést jelent majd. Kicsit túlkalkulálta az erejét ezzel a kirándulással, mégis minden pillanata megérte – döntötte el magában. Sylvia reakciója a délutáni sértett, könnyes szemvillanás után határozottan meglepte és eltompította benne a lány családjának beavatkozása felett érzett mérgét. Ez persze nem jelenti azt, hogy holnap felhívja Jeremyt és megkéri, hogy folytassák a munkát. Egy férfinak legyenek elvei és ragaszkodjon a kimondott szavához! Viszont az, hogy nem veszi igénybe szakképzett terapeuta segítségét, azt sem jelenti, hogy fel kéne adnia a dolgot. Éppen eleget gyakoroltak már együtt, hogy magától is követni tudja a gyakorlatokat. Mindenesetre a mai kiruccanással kipipálhatja a gyakorlást, döntötte el fáradtan, ahogy a fürdőszobáig elvonszolta magát. Már csak annyi ereje maradt, hogy a zuhany alatt néhány megváltó perc alatt lemossa magáról a megerőltetés izzadtságát, aztán úgy, ahogy volt, egy szál törülközővel a csípője körül, eldőlt az ágyán. Az utolsó gondolata az volt, hogy Sylviának milyen csodálatos zöld szeme van, aztán szinte rajtaütésszerűen elaludt.

*

Sylvia a csillogó hangszerre fektette a vonót és rákattintotta a tok fedelét. Végigsimított rajta, egyszerre adózva elismeréssel a kiváló hegedűnek, amellyel öröm volt a játék, és a művészi kézimunkának, amivel gondos kezek a tokot készítették. Mestermunka volt, egyedi darab, és azon túl, hogy tökéletesen védelmezte a rá bízott hegedűt, még a szemet is gyönyörködtette. Az ilyen boldog pillanatokban ennek is tudott örülni. Lám, jól ítélte meg Petert. Az az indulattól fűtött alak, aki délután a lelkét törte darabokra, nem ő volt, csak a sötétebbik énje. És kinek ne lenne egy sötét oldala? Mindenkinek van! Még Mr. Novotnynak is, aki a hegedű tanára volt és időnként furcsa, kellemetlen érintésekkel nyúlt feléje. Ha semmi másért, hát ezért is igyekezett tökéletesen tartani a hangszerét és a lehető legjobban előadni a házifeladatként kapott darabokat. Így igyekezett elkerülni az idős mester göcsörtös ujjainak érintését. Nem mintha Mr. Novotny erőszakos lett volna, egyszerűen csak kellemetlen volt a közelsége, ahogy a tenyerét a lapockái közé téve javította ki a tartását, vagy az állát az ujjai közé fogva fordította volna az arcát. Bizonyára volt értelmük ezeknek az érintéseknek, de ő megborzongott, valahányszor az öreg feléje nyúlt. Mint ahogy megborzongott akkor is, amikor Peter megfogta a kezét, de Istenem, mennyire más borzongás volt ez! Amióta ismeri, még szinte nem is értek egymáshoz. Néhány kézfogás, egy-egy óvatlan simítás a fiú vállán, amikor még a kerekesszékben ült, ennyi volt a testi kapcsolatuk, mégis minden pillanatot fösvényen őrzött az emlékei között. Ez a mai azonban messze különb volt valamennyi korábbinál. Peter a kezei közé fogta az ő kezét és úgy kért bocsánatot. Abban a pillanatban úgy érezte, bármit meg tudna neki bocsátani. A közös vacsora alatt aztán már nem értek egymáshoz, mintha attól féltek volna, hogy az az apró szikra, ami ott a lépcső aljában életre kelt, futótűzként emésztené el őket, ha tápot adnának neki.

A vacsora amúgy maga volt a mámor és a kínszenvedés egyszerre. Egymással szemben ültek, anya persze kitálalta nekik az ételt, aztán csendesen elnézést kért, hogy vissza kell hívnia valakit, és magukra hagyta őket. Ott maradtak kettesben, halkan falatozva és szenvedve, mert mindkettőjük elkövette azt a hibát, hogy szemével követte a másik mozdulatát egy-egy olyan pillanatban, amikor úgy hitte, feltűnés nélkül teszi. Most már biztos volt benne, hogy Peter is észrevette, ahogy elnyíló szájjal tartja vissza a levegőt, ahogy a fénylő villa eltűnt a fiú fogsora mögött, vagy ahogy az ujjáról lenyalja a szaft egy csöppjét. Idegességében izgett-mozgott, de ezzel csak azt érte el, hogy váratlanul egymáshoz ért a lábuk, és ettől úgy lemerevedett, mint nyuszi a reflektorfényben. Nagyot nyelt, ivott, de azt meg mellényelte, aztán köhögött keservesen, végül feladta és eltolta maga elől a tányért. Csak akkor vette észre, hogy annyit evett, mint egy dokkmunkás, akkor meg ettől jött zavarba. De Peter csak ült vele szemben, halvány félmosollyal a szája sarkán, lazán hátradőlve, elégedetten sóhajtva a kitörölgetett tányér felett. Zavarában felállt és töltött a jegesteából mindkettőjüknek. Végül Peter a hajába túrva nagyot sóhajtott.

– Haza kell mennem!

– Persze, tudom – motyogta pirulva, ahogy eszébe jutott, Peter még a szobáját sem látta. De most nem is fogja, ebben is biztos volt. Ha semmi másért, akkor amiatt a fránya lépcsősor miatt, ami neki nem okozott problémát, de felesleges megerőltetés lett volna a fiú számára.

– Holnap is eljössz? – kérdezte Peter, miközben a szék támláját markolászta. Sylvia nézte a hosszú ujjakat és arra gondolt, inkább a kezem fogd meg újra!, aztán csak bólintott. – A szokott időben.

– Nem akarom zavarni a mamád. Majd mondd meg neki, hogy isteni volt a vacsora és hálásan köszönöm.

– Megmondom.

– Apádat meg majd felhívom. Nem akarom, hogy hálátlannak tartson, azért meg akarom köszönni neki az eddigieket, de nem szeretném, ha tovább is fizetné Jeremyt.

– Ebben úgysem értünk egyet, de te tudod – vont vállat a lány.

– Így van. Én tudom – mosolyodott el Peter, mire Sylvia a szemeit forgatta.

– Van különbség tudás és tudás között. Ezt speciel rosszul tudod. De nem akarlak meggyőzni, nem szokásom vesztes csatákat erőltetni. Pasi vagy, fafejű, aki csak a saját kárán hajlandó tanulni. Akkor majd rájössz, hogy senki nem akart neked rosszat.

– Tudom. Nem is azért, csak …, értsd meg, ez nekem fontos. Biztosan akad valaki, aki nálam jobban rászorul a segítségre. Én megoldom, hidd el!

Sylvia úgy döntött, válasz nélkül hagyja a fiú szavait, mert ebből csak újabb veszekedés lenne, és semmi kedve nem volt veszélybe sodorni a tűzszünet eredményeit. Peter itt volt, bocsánatot kért, és számít rá, hogy holnap is találkozzanak. Ennél többet nem akarhatott a mai naptól. Abban igazat mondott, hogy nem szokása vesztes csatározásokba bonyolódni, de azt már nem kötötte a fiú orrára, hogy amikor harcba indul, olyankor azonban biztos a győzelemben. És ez az időleges visszavonulás is a harca része volt, még ha Peternek erről fogalma sem lehetett. Amikor a fiú mögött bezárult az ajtó, örömében körbeperdült, aztán kis tánclépésekben felsietett a lépcsőkön. Hetek óta először nem gyakorolt, hanem játszott a hegedűjén, azt képzelve, hogy hamarosan együtt zenélhetnek; és a közös zenélés örömét talán nem is olyan sokára felcserélhetik majd más örömökre is.

*

– Fullasztó ez a meleg! – legyezte magát Sylvia. Peter lakásának hiába volt nyitva minden ablaka, a levegő fojtogatóan állt, még egy enyhe szellő sem rezdült, hogy enyhet adjon. – Menjünk le a parkba, ott biztosan jobban jár a levegő! – nézett a zöld lombkorona irányába, ami alól a szökőkútnál pancsoló gyerekek zsivalya hallatszott fel.

– Nem akarok lépcsőt mászni – morgott az orra alatt Peter.

– Napok óta ezt mondod – nyafogott a lány. – Idebent meg lehet őrülni, te is jobban éreznéd magad, ha egy kicsit kimozdulnál. És egyébként sem először másznád meg ezeket a lépcsőket; fogd fel testgyakorlásként, ha már olyan fafejű vagy, hogy Jeremyt azóta sem hívtad fel.

– Ne kezdd már megint! – csattant fel a fiú hangja. Sylvia láthatóan nem tudja elengedni a gumicsontot, mert minden találkozásuk során legalább egy alkalommal szóba hozta a gyógytornászt. – Úgy látszik, neked hiányzik a srác, ha állandóan őt hiányolod – húzta el a száját és várta, hogy Sylvia kikérje magának a gyanusítást, de a lány hallgatott. Nofene, a végén még beletrafált? – Tetszik? – kérdezte, és igyekezett közömbösnek feltüntetni a kérdést, bár a gyomra összeszűkült, amíg a válaszra várt.

– Kicsoda? Jeremy? – kérdezett végül vissza Sylvia, aztán megvonta a vállát. – Helyes srác,  de nem az esetem – tette hozzá halkan, mert biztos volt benne, hogy Peter itt nem fogja abbahagyni a piszkálódást.

– Miért, milyen srác a te eseted? – érkezett is a kérdés, ahogyan számított rá.

– Nem tudom, szőke, sportos, azt hiszem – nyújtotta ki a nyelvét a fiú háta mögött. Ha azt akarta hallani, hogy pont olyan, mint ő, akkor ezt az elégtételt juszt se fogja megadni neki, még ha igaz, akkor sem.

– Sportos… – morogta Peter és a saját béna lábaira gondolt, amelyeket még mindig nem érzett elég erősnek ahhoz, hogy legalább sétálni tudjon velük, nemhogy biciklizni vagy túrázni. Aztán önkéntelenül is sötét hajába túrt…, szőke, na hiszen, akkor mi a fenéért lóg itt állandóan, ahelyett, hogy álmai hercegét hajkurászná?

– Nincs kedved játszani egy kicsit? – lépett a zongorához, de Sylvia türelmetlenül csapta le a tetejét. Sok mindenhez lett volna kedve, a zenélés most kivételesen nem tartozott ezek közé. Egy héttel ezelőtt zarándokolt el hozzá Peter, és aznap este azzal a jó érzéssel ringatta magát álomba, hogy végre megtört a jég, a fiú is elismeri, hogy valami van köztük, de az azóta eltelt napok bebizonyították, hogy már megint túlságosan előre szaladt a képzelete. Peter ugyanúgy beérte beszélgetéssel, a hülye krimijéről való érdeklődéssel, mint korábban. Nyoma sem volt annak a már-már érzéki feszültségnek, ami a vacsora alatt közöttük vibrált.

– Nem, nincs kedvem zenélni. Már attól is folyik a hátamon a víz, hacsak a zongorára nézek. Menjünk le a parkba! – tért vissza az eredeti ötletéhez. Peter fáradtan nézett rá. Nincs értelme ezzel a lánnyal vitatkozni, mert a végtelenségig tudja mondani a magáét – sóhajtott magában. Úgy döntött, egy csipet igazsággal próbálkozik, hátha a megértésére tud játszani.

– Igazság szerint, nincs kedvem közszemlére tenni a lábaim.

– Miért?  szakadt ki a döbbent kérdés Sylviából. Őszintén nem értette, mi a fiú problémája. Tekintete végigsiklott a könnyű sortból kivillanó férfias vádlikon. A sötét szőr vonzotta a tekintetét, fizikai fájdalmat okozva, hogy visszafogja kalandozásra vágyó kezeit. Úgy képzelte, hogy selymes lehet a tapintásuk, de meggyőződni persze nem volt mersze a dologról.

Peter megfordult és leereszkedett a pianínó előtt álló kis padra. Kinyújtotta maga elé a lábait és drámai mozdulattal végigmutatott rajtuk. – Szerinted miért?

Sylvia a műtétek hegére pillantott és az égési sérülések rózsaszín friss bőrére. Na igen, a látvány vonzotta a tekintetet, de nem keltett benne semmi ellenérzést. Nem is értette Petert, amiért hiúsági kérdést csinál a dologból. A lábai pontosan úgy néztek ki, mint akinek volt egy fájdalmas találkozása egy furgonnal. Örülnie kéne, hogy ennyivel megúszta, mert akár el is veszthette volna a lábait. Akkor aztán bujdoshatna a nagyvilág elől.

– Még mindig nem értem – vonta meg a vállát és Peter szemébe nézett. – Ez csak egy sérülés. Ettől te még egy vonzó pasi vagy, a lábad meg majd meggyógyul. Nem is sejtettem, hogy ennyire hiú vagy… – sóhajtott és pirulva elfordult, ahogy visszhangzott a fejében az óvatlanul kimondott vallomás: „ettől te még egy vonzó pasi vagy”.

Peter nézte egy ideig a lány alakját, ahogy az ablakon át vágyódva nézi a parkbeli nyüzsgést, aztán nehézkesen feltápászkodott. „Vonzó pasi vagy” – csengett a fülében a halk vallomás; és egy beszari pasi is – tette hozzá gondolatban, amitől aztán persze azonnal bizonyítani akart. Ha Sylviának ez a vágya, akkor park, legfeljebb majd a fűben heverészve nézik, ahogy a többiek rohangálnak a friss levegőn. Vasárnap délelőtt volt, úgyhogy jó eséllyel egy talpalatnyi szabad helyet sem találnak, de egy próbát megér. A kanapéról felnyalábolta a kis takarót, zsebében megcsörgette az aprót, aztán az ajtó fel indult.

– Na, gyere! Ha ennyire akarod ezt a sétát, akkor menjünk!

A lány meglepve fordult meg, aztán mosolyogva utána táncolt. – Na végre! Már azt hittem, semmivel se tudlak rávenni, hogy ebből a gőzfürdőből kimozduljunk egy kicsit.

A lépcsőházban türelmesen várta, hogy Peter óvatosan kapaszkodva learaszoljon a lépcsőkön, aztán tartotta a nehéz kaput. Odakint Peter megtorpant, ahogy Sylvia lendületesen a zebra felé indult.

– Hé, Sylvie, jöjjek én is? – kiabált után, mire a lány a szemét forgatva visszalépdelt mellé.

– Bocs, csak olyan soká várattál, hogy türelmetlen vagyok. De persze, együtt megyünk.

– Az biztos – mondta a fiú és erős szorításával a lány keze után nyúlt és kézenfogva lépdelt vele előre. Sylvia vére feldübörgött, ahogy a fiú meleg tenyere az övére simult. Na végre! Erre várt már egy hete, de hiába. Már azt hitte, csak egy álom volt az az este, otthon a konyhájukban. A fiú a saját lakása falai között szó szerint is a maga falai mögé vonult vissza, tartózkodva minden személyes megjegyzéstől és érintéstől. Most azonban mintha apró repedések mutatkoztak volna ezen a falon, és ennek egyik ékes bizonyítéka volt szorosan összefonódó kezük.

Peter kíváncsian várta, mikor kell majd Sylviát újra visszafognia, de a lány azonnal alkalmazkodott a ritmusához és békésen andalogva kéz a kézben lépdelt mellette, mintha csak arra várt volna, hogy beléje kapaszkodhasson. A takaróval a hóna alatt ballagott, és érezte, ahogy a puha anyagtól szinte meggyulad az oldala. Jól sejtette, a park dugig volt sorstársakkal, akik már nem bírták a betonfalak közti forróságot. Itt, a fák lombkoronájának oltalmában tényleg sokkal kellemesebb volt a levegő. Leterítette a takarót egy árnyékos helyre közel a szökőkúthoz, aztán amikor Sylvie már törökülésben ült a földön, rávigyorgott.

– Mindjárt jövök – mondta és elindult a Park bejáratához közeli fagyis felé. – Milyet kérsz? – kiabált vissza, mire a lány nevetve széttárta a kezét: – Mindegy, csak sokat.

Peter hamarosan a kezében lévő tölcsérekre koncentrálva bicegett visszafelé. A hőségben a hűs édesség gyors olvadásnak indult, ezért kénytelen volt hol ebbe, hol abba belenyalni, de még így is úgy érezte, lassan mindene ragad, mire a lányhoz ért.

– Bocs, nem tudtam gyorsabban hozni, kicsit olvad – nyújtotta Sylvia felé a fagyit.

– Semmi baj, így a legjobb... – vigyorgott a lány, miközben mohón nyalogatta a gyümölcsdaraboktól hemzsegő kupacot. Peter egy ideig elgondolkozva nézte, aztán észbekapott, ahogy a saját adagja csöpögni kezdett. Letérdelt, aztán lassan elhelyezkedett a lány mellett. Úgy ették a fagylaltot, mint a gyerekek, nem törődve vele, hogy ragacsos édesség tapadt már az ujjaikra, az állukra, de még Sylvia lábára is.

– Azt hiszem, a végén mehetünk fürödni a szökőkútba – kuncogott a lány, majd egy váratlan mozdulattal a fiú szája sarkából is letörölt egy kis foltot, aztán leszopogatta az ujját. Ez volt az a pillanat, amikor Peter az éppen mellettük landoló labda után rohanó kutyusnak odakínálta a szétázott tölcsért. A csokoládé színű labrador egyetlen nyelettel tüntette el a váratlan ajándékot, aztán felkapta a labdáját és már rohant vissza is a gazdájához. Peter bocsánatkérő mosollyal integetett oda az idős tulajdonosnak, aztán minden figyelmét Sylviának szentelte, aki akkurátusan nyalogatta az ujjait. Elkapta a lány kezét és a kifordított tenyért vizsgálgatva elnevette magát.

– Úgy ettünk, mint az óvodások. Ha ezt tudom, kölcsönkérhettünk volna tőlük egy partedlit – intett egy fiatal pár felé, akik egy bébit etettek kacarászva. A láthatóan sárgarépát is tartalmazó bébiétel színesre festette a takarójukat, amin ültek. Sylviát azonban nem érdekelte a szomszédok maszatolása. Csak a fiú érintésére tudott koncentrálni, aki még mindig tartotta a kezét és amíg beszélt, ajka egyre csak közeledett a lány csuklója felé. Amikor a nyelvével lenyalta az eperfagylalt maradékát, Sylvia nagyot nyelve szuggerálta a saját csuklóját. Úgy tűnt, mintha az erek vitustáncot jártak volna a vékony bőr alatt, ő pedig szinte látta, ahogy torkában verő szívének ritmusa ott lüktet a fiú nyelve alatt.

– Messze van a szökőkút – suttogta Peter, aztán időt hagyva a lánynak a visszavonulásra, lassan Sylvia felé hajolt. Egy pillanatot még várt, hagyva, hogy kitisztuljon a lány tekintete, lehulljon róla a meglepetés béklyója. Amikor pedig ez megtörtént, önmagát megadva ennek az új kihívásnak, hagyta, hogy Sylvia húzza magához a fejét.

Ahogy a szájuk összeért, megszünt körülöttük a világ. Nem volt madárcsicsergés, kutyaugatás, gyermekvisongás és –sírás, nem volt vízcsobogás és távolból idehallatszó dudaszó. Csak a pillanat volt, egy égő érzés az ajkakon, és kihagyott szívdobbanás. Aztán ahogy elváltak, hirtelen visszatért köréjük a nyüzsgés, mint ahogy a lelkükbe a zűrzavar.

– Ne haragudj! – motyogta Peter, és ahogy Sylvia keze lehullott róla, tudta, ez volt a legrosszabb, amit ebben a pillanatban kiejthetett a száján. Lehunyta a szemét és hanyatt dőlt a takarón. Két keze a saját hajába markolt, aztán hasizmai újra ülő helyzetbe rántották. Tudta, hogy már elkésett a helyesbítéssel, de látta a lány fájdalmas tekintetén, hogy valamit mondania kell, ha nem akarja, hogy Sylvia futva meneküljön a közeléből. – Nem úgy értettem, csak …, barátok vagyunk és nem lett volna szabad azt hinnem, hogy ez valami más. Fontos vagy nekem és nem akarom, hogy ez az egész összetörjön, csak azért, mert a pillanat magával ragadott. – á, bassza meg, ez így egyre rosszabb! – gondolta elkeseredetten, ahogy Sylvia remegő száját nézte, mert a szemébe már nem is mert mélyedni.

– Én csókoltalak meg – motyogta a lány vörösen, mint akit a nap perzselt meg. Momentán úgy is érezte magát, mint Ikarosz, aki túl közel repült a naphoz. A zuhanást mindenképpen átélte.

– De nem tetted volna, ha én nem …, szóval … – nyúlt a lány keze után Peter és ujjával végigsimított a hevesen lüktető éren a csuklóján.

– Nem tudhatod – vont vállat Sylvia. Nem értette a fiút. Számtalanszor volt tanuja, ahogy könnyedén, játékosan engedett meg magának, vagy éppen egy merészebb lánynak, ennél jóval többet is bent a suliban, egy-egy szenvedélyes ölelkezés után maga mögött hagyva álmodozó tekintetű lányokat. Most akkor mi ez a tamáskodás egyetlen – bár igaz, hogy fergeteges – csók miatt? – Tudod mit? Játszunk! Találjunk ki történeteket körülöttünk az emberekről! – fordult el Petertől, hogy rendezhesse az arcvonásait. Nem akart csalódottságot érezni, amiért a fiú így tönkretette az elmúlt pillanatok szépségét, de egyelőre két dolog között választhatott. Vagy úgy csinál, mintha nem lenne jelentősége, vagy feláll és hazamegy, aztán még a környéket is elkerüli, Peterről nem is beszélve. Érthetően a kérdés már abban a percben eldőlt, ahogy felvetődött benne. Marad és próbál türelmesen várni, hogy Peterben is megszülessen a felismerés, ők ketten összetartoznak…, nemcsak mint barátok.

Peter a fatörzsnek dőlve nézte Sylvia egyenes gerincét. Tudta, hogy ez a játék csak terelés, időnyerés, és hálás volt érte. Azon sem csodálkozott volna, ha a lány feláll és szó nélkül kisétál a parkból és az életéből. Az utóbbi időben igazán mindent elkövetett azért, hogy ez így legyen, és egyelőre még nem értette, egyáltalán miért próbálkozik, és miért nem működik a dolog. Hol van Sylviában az a sokat emlegetett női hiúság és büszkeség, amelynek már sikítva kellene tiltakozni az ő bunkósága ellen? Nem mintha ezt akarta volna, mert a szíve mélyén tényleg kapaszkodott a lányba, csak még önmagának sem akarta bevallani, miért.

– Az a negyvenes fószer ott a víz mellett egy titkosügynök abban a fekete napszemüvegben. Ha még ebben a hőségben is zakó van rajta, akkor hátul alighanem egy Magnumot rejteget a nadrág derekába rejtve. A fülhallgatójában pedig a társai nyomják neki az instrukciókat – mondta már-már közömbösen, mintha percekkel korábban nem az érzékiség vibrált volna közöttük. Sylvia a kezét bájosan a szeméhez emelve vizsgálgatta egy ideig a célszemélyt, úgy döntve, belemegy a játékba, amit ugyan ő maga javasolt, de csak kínjában; aztán elmosolyodott.

– Ó, nem! A te titkosügynököd inkább csak egy unatkozó irodista innen a közelből, akinek már elege volt a légkondicionáló hidegéből és az ebédidejében itt hűsöl.

– Vasárnap van, ilyenkor nincs nyitva a közelben egyetlen iroda sem – tromfolta le a lányt, aki megrántotta a vállát.

– Ha játszunk, akkor az időpont nem számít.

– Na, nem! Játék közben nem hozunk újabb szabályokat! – horkant fel Peter. – Vasárnap van. Ehhez tessék kitalálni a figurát.

– Oké, akkor egy barát, nem is…, inkább egy férj, aki a feleségét várja, meg a gyerekét, akik a délelőttöt a játszótéren töltötték, amíg ő a barátaival sportolt valahol.

– Zakóban? – kérdezte gunyorosan a fiú a háta mögül.

– Lezuhanyozott és átöltözött. De most eljött a családjéért, hogy elvigye őket ebédelni.

– Egy maszatos gyereket meg egy asszonyt, akinek homok van a cipőjében? – kötekedett tovább Peter. Sylvia a szemét forgatva ránézett.

– Miért, akkor már nem is viheti el őket egy kisvendéglőbe?

– De az asszony miért nem főz otthon? – váltott irányt a fiú a játékban.

– Miért főzne, ha a férje a barátaival van? Még így sem egyenlő a dolog, mert ő a gyerekkel a játszótéren nyeli a homokot, amíg a párja a maga örömének hódol. Nem igazság.

– Hagyományos családmodell – vont vállat Peter.

– Te is így képzeled majd a jövőt? A feleséged főz, gyereket nevel, te meg addig járod a magad útját? – fordította félre a fejét a lány. A kérdés nem volt egészen a játék része, de reménykedett benne, hogy nem esnek ki a szerepeikből, mert akkor megint csak a kínos hallgatás ereszkedne közéjük.

– Hát, főzni nem tudok – vigyorgott rá a fiú, mire Sylvia a szemét forgatva visszafókuszált a zakós figurára, aki ebben a pillanatban elmosolyodott és széttárt karral előre lépett. Ők ketten, mintha csak vezényszóra tennék, önkéntelenül is előre hajoltak, hogy jobban lássák, kit készült ilyen örömmel üdvözölni. Egy szöszke, lobogó fürtös kislányt rohant oda a férfihoz és a karjaiba vetette magát. Mögötte lassan, megfontoltan egy pár ballagott kézen fogva. Tisztes távolban megálltak a zakós fickó előtt és kissé merev bólintással üdvözölték egymást, pár szót váltottak, aztán a férfi napszemüvegét a zsebébe rejtve felkapta a kislányt és a nyakába ültetve megfordult és elindult.

Peter kedvetlenül tépett le egy fűszálat és rágcsálni kezdte.

– Mondtam, hogy hagyományos családmodell. Elváltak, apuka jött a lányáért, hogy pár óráig kábíthassa magát az érzéssel, hogy rá is szüksége van valakinek.

Sylvia kérdőn nézett rá. – Mi ez a keserűség? Hiszen a te szüleid nem váltak el? Fogalmad sem lehet róla, milyen elvált szülők gyerekének lenni. Vagy éppen elvált szülőnek; és különben is, lehet, hogy titkosügynök és az ő választása, hogy csak ennyi időt tölthet a lányával – kacsintott a fiúra, aki eldobta a fűszálat, aztán váratlanul a kezébe fogta a lány állát.

– Miért csinálunk úgy, mintha az előbb nem zsibbadtunk volna bele egy csókba, hm? Megtörtént, nem tagadhatjuk le. Inkább arról kéne beszélnünk, mit kezdjünk ezzel az új helyzettel.

– Új helyzettel? – lehelte Sylvia. – Milyen új helyzettel?

Peter elengedte a lányt, mintha megégette volna az ujjait.

– Ja, bocsánat, nem tudtam, hogy ez neked nem jelentett semmit!

Most Sylvián volt a sor, hogy megragadja a fiút és szinte kényszerítse, hogy a szemébe nézzen.

– Nekem sokat jelentett, de melletted már fogalmam sincs, mit tehetek és mit nem, anélkül, hogy újra elő ne csalogatnám belőled a kishitűséged. Nem akarom megint azt hallgatni, hogy csak szánalomból tettem, amit tettem, vagy valami hasonló marhaságot. Majd ha fel mered vállalni, hogy meg akartuk csókolni egymást már egy ideje és most megtörtént végre, akkor beszélünk a dologról.

– Hűha! Micsoda belevaló szónoklat! – csúfolódott Peter. – Szóval, rajtam múlik a dolog? Én vagyok a beszari, akinek az érzéseivel ilyen óvatosan kell bánni? Azt mondod, hogy egy ideje már meg akartuk ezt tenni? Nem tudom, nekem még sosem jutott eszembe. Most is csak a …, franc se tudja, talán a napfény volt a ludas… – mormolta, miközben ujjával végigsimított a lány duzzadt ajkán, belefeledkezve az arcán táncoló fényekbe, aztán keményen magához rántotta és a szájára tapadt. A lendülettől hanyatt döntötte Sylviát a takarón, és pedig nem törődve a hirtelen mozdulattól lábába nyilalló kis fájdalommal, félig ráhengeredett. A külvilág megint megszűnt körülöttük, aztán csak arra eszméltek, hogy egy labda koccan a fejüknek, majd egy kisfiú torpan meg mellettük.

– Bocsánat! – motyogta, aztán felkapta a labdát és visszairamodott a játszótársa felé. –Csókolóznak! – kiabálta oda a másik kiskölyöknek, mire a környéken jó néhány fej fordult feléjük. Sylvia bíborvörösen, Peter kisfiúsan csillogó szemekkel nevetett a leleplezésen.