Zongorajáték 4.

 Peter már nem is számolta, hányadszor kezdte újra Beethoven Für Elisét, nem hibázott, de mint egy végtelenített szalag, játszotta a dallamot, amit még gyerekként tanult. A legjobb módja volt annak, hogy a pedálozást gyakorolja és közben gondolkodni tudjon, hiszen keze automatikusan repdesett  a billentyűkön. A szomszédok viszont alighanem már a francba kívánják, vágott egy grimaszt, miközben a halk taktusokat újra az erőteljes rész váltotta fel.

Egyszerűen képtelen volt másra gondolni, mint a parkban töltött órákra. Arra, ahogy Sylvia a karjában hevert a takarón, ahogy összeforrt az ajkuk, ahogy hazafelé egymásba kapaszkodva sétáltak. Aztán a lány a kapu előtt még egy utolsó csókot nyomott a szájára és leintett egy taxit, amivel elment, s bár a hátsó ablakból még sokáig integetett, ő azóta próbálta kizongorázni magából a feszültséget és közben megfejteni az ezer dolláros kérdést: miért ment el? Nem mintha azonnal az ágyába akarta volna ráncigálni, de ha esetleg mégis úgy történt volna, akkor az se lett volnba túlságosan meglepő fejlemény a parkban történtek után. Forrt a vére és meg mert volna esküdni rá, hogy Sylvia se tiltakozott volna. Legalábbis nem túl elszántan. De a valóságban Sylvia könnyedén hagyta magára a fájdalmasan feszülő vággyal a testében, és ez összezavarta. A szomszédok nyilvánvaló megkönnyebbülésére lecsukta a pianínó tetejét, elfordult az ülésen és kinyújtotta maga elé a lábait. A műtéti hegek és a lassan gyógyuló égési sérülések látványa még mindig összeszorították a gyomrát. Még emlékezett a fájdalomra és Aron barátnőjének arcára, ahogy a borzadályt igyekezett leplezni, amikor tegnap meglátogatták. Sylvia sima kíváncsisággal nézett végig rajta, amikor első alkalommal rövid nadrágban fogadta;  egyáltalán nem látott undort a csodás zöld szemekben, úgyhogy aligha ez volt a problémája, amikor itt hagyta. Még megkérdezni sem volt ideje, miért megy el, mert addigra már egy taxi siklott a járdaszegély mellé, és a lány csókot dobva szaladt, hogy elérje.

Nagyot sóhajtott, ahogy a másnapi kontroll-vizsgálatra gondolt. Tisztában volt vele, hogy a kórházban is magyarázatot kell adjon, miért utasította el a további gyógytornát, és a mai nap után valahogy már nem is tűnt olyan jó ötletnek, hogy hagyta a büszkeségét győzedelmeskedni a józan ész helyett. De már nem akarta visszacsinálni a dolgot, mert az sokkal megalázóbb lett volna. Elbicegett a zuhanyozóig és a következő percekben a falnak támaszkodva hagyta, hogy a meleg víz végigcsurogjon a testén. Arcát a zuhogó vízbe fordítva hagyta, hogy a víz átjárja a haját és lemossa róla a mai nap vidám, érzéki kis kalandjának  emlékét. Abban biztos volt, hogy fagylaltra többé nem tud úgy nézni, hogy ezek a pillanatok eszébe ne jussanak.

*

Sylvia lehajtott fejjel hallgatta Mr.Novotny szemrehányását, miszerint az utóbbi időben mintha sokkal kevesebb energiát fektetne a gyakorlásba, és ez tekintve a rohamos tempóban közelgő évzáró koncertet, valóban aggodalomra adhatott okot. Szíve mélyén még csak vitába sem szállhatott az idős mesterrel, mert minden szava igaz volt. Rengeteg időt töltött Peternél, aki már maga is szóvá tette, hogy marad-e elég ideje a gyakorlásra, de ő csak nemtörődöm módon legyintett, hogy emiatt ne fájjon a feje. Hát, most úgy tűnik saját magának van aggódni valója, mert a hegedű tanár már azon gondolkodott, hogy kiveszi egyik legtehetségesebb diákja számát a műsorból. Ez azért elég megalázó lenne, ráadásul a szülei sem repesnének a boldogságtól és egészen biztosan Petert hibáztatnák ezért.

Tudta, hogy az egyetlen megoldás, ha a látogatásai számát a következő napokban erősen leredukálja, csak éppen a tegnapi kis kirándulásuk után erre aligha lesz képes. Hiszen már az is tantaluszi kínokat okozott, hogy ott hagyta szegény fiút a kapu előtt és az éppen érkező taxit megcsípve, elmenekült, mielőtt még valami olyat tesz, amire talán a kapcsolatuk még nem állt készen. A parkban, a zöld lombok árnyékában heverészve olyan könnyű volt átadnia magát a csókoknak, de ott a forróságtól olvadozó járdán inába szállt a bátorsága. Tudta, ha felmegy, akkor a fiú ágyában fognak kikötni, és ehhez még nem érezte elég elszántnak magát. A barátságuk túl hirtelen változott volna át valami mássá, amit talán még Peter sem gondolt át, hogy igazán akarja-e. Persze, nem abban nem volt biztos, hogy őt akarja-e, mert ennek elég észrevehető jelei mutatkoztak ott a park közepén is. Csak az azután kérdése foglalkoztatta.  Mi lesz, ha odaadja magát, aztán kiderül, hogy ő is csak egy volt a fiú körül korábban döngicsélő lányok sorában? Nem! Egyrészt erre a szerepre kifejezetten nem vágyott, másrészt azért ott élt a remény a szíve mélyén, hogy Peter sem Így gondol kettőjükre. Megrázta a fejét, mintha ezzel szabadulni tudna a gondolataitól, aztán halkan fogadkozva elmotyogta az idős férfinak az ígéretét, hogy mostantól a darabra koncentrál és nem fog benne csalódni a koncerten sem.

*

Peter csalódottan dobta le a telefonját. Sylvia éppen most közölte, hogy ma nem tud átjönni és nagyon úgy néz ki, hogy a héten egyik nap sem lesz igazán alkalmas. Magyarázkodott itt a hétvégi koncerttel kapcsolatban, de ő úgy érezte, hogy ezek csak kifogások, és tulajdonképpen a lány megbánta mindazt, ami tegnap történt köztük, és talán megijesztette az, ami még történhetett volna. A francba! Ezzel az elzárkózással nem oldhatják meg a dolgot, ennyit a lánynak is tudnia kellene. Persze, abban sem volt biztos, ő maga honnan tudhatná. Igen, le akart feküdni Sylviával és a lábai egészségét merte volna kockáztatni, hogy ezzel a lány is így volt. Ott, a parkban, a takarón egészen biztosan. Most pedig, mint aki megbánt mindent, ami történt köztük, menekül. A mai nap után nem tudta, van-e kedve, ereje, kitartása, a nyomába vetni magát és rákényszeríteni a beismerésre.

Délelőtt az orvos nem volt túl elégedett az eredményeivel, a csontképződés lassan haladt, és mintha a szövetei tiltakoztak volna a beépített orvosi fémek ellen, enyhe gyulladásban voltak a csontok körül. Kapott két speciális sínt a lábaira, hogy a terhelést megkönnyítsék, ő pedig undorodva nézte a pántokkal, forgókkal kombinált alkalmatosságot. Mintha egy csizma csíkokból álló váza lett volna, a tapától a térdéig tartottak a szalagok. Csak azért nem szedte le és vágta a sarokba, mert be kellett ismerje, a járás könnyebb és fájdalommentesebb volt velük, bár a mozgása határozottan olyan lett, mintha egy robot rakosgatta volna a lábait.

Aron telefonját először fel sem akarta venni, aztán csak ült zsibbadtan és arra gondolt, van valami égi jel ebben a hívásban. Talán éppen erre a kihívásra van szüksége, hogy megpróbáljon a gödörből kimászni, és a Sylviával kapcsolatos képzelgéseit is normális mederbe terelje. A zárókoncerttel kapcsolatban hívta, ő pedig az első döbbenet után beleegyezett, hogy összevakarja magát és beballag az iskolába. Ha Mrs. Kozlowska bízik benne annyira, hogy egy meghallgatás erejéig időt szakít rá, akkor meg kell ragadnia ezt a lehetőséget. Mozart két zongorára írt darabját már játszották Aronnal, aztán jött a baleset és többé már a cd-t sem hallgatta meg, mert sírni lett volna kedve, amiért nem állhat a barátjával és ezzel a darabbal színpadra. Michael Hennings vette át a helyét, de Michaelnek tegnap éjjel kivették a vakbelét és így kizárt, hogy a hétvégén felléphessen. Ha egész héten gyakorol, talán visszajönnek a  már jól begyakorolt mozdulatok. A kérdés csak az, hogy a lába bírná-e erővel, de ez az első napi gyakorlás után ki fog derülni. Ha nem megy, és kénytelen lesz beismerni a vereségét, akkor Aron darabja lekerül a műsorról és valami könnyen betanulható darabbal helyettesítik, vagy simán csak lerövidítik az előadást. Tartozott annyival a barátjának, hogy összeszedi magát és legalább megpróbálja.

– Basszus, ez több, mint húsz perces darab – nyögött Peter, ahogy a kottát átlapozta. – Ennyit nem koncentráltam folyamatosan már lassan egy fél éve – túrt bele a hajába, aztán leült a zongorához, amellyel szemben Aron izgatottan várta, hogy belekezdjenek. Mrs. Kozlowska egy óra múlva érkezik, addig legalább kétszer végigmehetnek Mozart remekművén. Valamikor, egy örökkévalóságnak tűnő idővel ezelőtt Peternek már a kisujjában volt a darab. Ha csak a felét vissza tudja úgy adni, máris nyert ügyük van, mert a többit egy hét alatt egészen biztosan be tudja gyakorolni. Egymásra néztek, Peter arcán várakozó mosoly futott át, végre ott volt, ahol lennie kellett, a hatalmas zongoraterem versenyzongorája mellett, amelynek összehasonlíthatatlanul szebb hangja volt, mint az otthoni kis pianínónak. A külvilág megszűnt számára, leütötte az első billentyűt és már csak ők hárman voltak, a zongora, Mozart és ő.

Maria Kozlowska szokásos finom mozdulatával nyitott be a terembe, amelynek kiváló volt a szigetelése, ezért nem hallhatta a folyosón, hogy a fiúk már elkezdték a gyakorlást. Olyan átéléssel játszottak, összeszokottan, ahogyan ezt néhány hónappal ezelőtt örömmel láthatta már. De aztán Peterrel történt az a szörnyű baleset és ő maga is azok között volt, akik bizonytalannak látták a fiú zenei karrierjét ezek után. Most azonban megkönnyebbülve hallgatta, ahogy magabiztosan adja vissza a zeneszerző két zongorára álmodott szonátáját. Észrevétlenül leült az ajtóhoz közeli székre és átadta magát a zenének. Elnézte két kedvenc tanítványát, ahogy láthatóan örömmel zenélnek együtt. Az első év óta kitüntetett figyelemmel kísérte a fejlődésüket, mint a legjobbakét az évfolyamban. Mégis, a két fiú játéka gyökeresen különbözött egymástól. Aron úgy hajladozott a zongora mögött, fejével folyamatosan a ritmust kísérve, mint a színpadi zongoristák nagy része. Ujjaiban ott volt a darab, magabiztosan játszott, mégis szinte látszott, ahogy szeme követi a kottát és fejében egymás után engedelmeskedik a valaha hallott valamennyi tanári megjegyzésnek. Peter egészen más volt. Úgy játszott, mintha improvizálna, szinte rá sem nézve a kottalapokra, néha Aront figyelve, néha csak elmerengve valahova a távolba. Peterben szólt a zene és ez meglátszott a könnyedségén, ahogy ujjai repdestek a billentyűkön. Az asszony a lábát figyelte, ahogy a pedálokat kezelte, és nem kerülte el a figyelmét, hogy időnként fájdalmas grimasz fut át a vonásain. Nyilván megerőltette magát, bár ezt be nem vallaná soha, mindenesetre a játékát nem befolyásolta. Vajon mióta játszhatnak itt folyamatosan? – gondolt rá jó érzékkel, mert ismerte a fiúkat annyira, hogy tudja, nem először játszák le a nehéz és hosszú szonátát.  Elmosolyodott, ahogy az utolsó taktusokhoz közeledve egyszerre látta a két fiút. Aron koncentrálva, komolyan, Peter mosolyogva, már-már játékosan. A közönség kedvence lesz egyszer – sóhajtott halkan. Nem volt vak, látta a fiatal arc minden vonzó részletét, amely megkoronázta a játékát. Egy szép ember, aki csodálatos dologra képes. Ebben olyan biztos volt, mint abban, hogy nyugodtan berakhatja őket a műsorba.

*

Peter már belefáradt a sok üdvözlésbe, ahogy mindenfelől ráköszöntek és a lábáról érdeklődtek. Ma nem vette fel a sínt, pontosabban nem vette vissza, amikor délután lezuhanyozott. Furcsa volt anélkül járkálnia, mert be kellett vallja, hogy határozottan segített a terhelhetőségben, de egyszerűen próbára akarta tenni magát, hogy néhány órát képes-e nélküle fájdalommentesen járkálni. Napközben úgyis állandóan rajta volt, kivéve azt az időt, amit a zongora előtt töltött. Zavarta a pedálok kezelésében, mert merevvé tette a bokáját. Most pedig Sylviával akart összefutni az iskola hallgatói önkormányzatának évzáró rendezvényén. A lány legalábbis megígérte, hogy eljön. Már majdnem egy hete nem találkoztak, csak percekre futottak össze itt az iskolában, amikor mindketten a másnapi koncertre készültek. Mrs. Kozlowska a szervezők előtt titokban tartotta, ki lesz Michael Hennings helyettesítője, bár Peter nem igazán örült a felhajtásnak, amit a kedves asszony készült csinálni a fellépéséből. Attól tartott, ha valami félrecsúszna az előadáson, akkor mindenki szánakozva gondol majd rá, hogy szegény kölyök, hát igen, a balesete miatt már soha nem lesz a régi. Ezt pedig nagyon nem szerette volna. Jó formában érezte magát, de egy hiba bármikor becsúszhat; és utálta volna, ha emiatt elnézőbbek lennének vele.

Az órájára nézett, még jó félóra volt hátra a lánnyal megbeszélt időpontból. A legvidámabb részét hagyja ki a ma estének? – nézett az izgatottan toporgó formás vádlikra a paraván alatt. Ez volt a program fénypontja, a lábszépségverseny. Vagy húsz lány lába villant ki combtőtől. Mindannyian hihetetlen miniszoknyákban vagy éppen sortokban tették közszemlére a lábaikat. Szinte kivétel nélkül magassarkú cipőben vagy szandálban, amely jobban kiemelte a megfeszülő vádlikat. Halvány alabástrom és izgatóan bronzbarna lábak sorakoztak egymás mellett. A fiúk pedig vidáman kurjongatva találgatták a hozzájuk tartozó lányokat.

Peter arra gondolt, még sosem látta Sylviát szoknyában, vagy csak nem figyelt rá azokban a hónapokban, amikor még csak itt az iskolában futottak össze. Amióta feljárt hozzá, szinte kivétel nélkül farmerben volt. Kivéve a legutóbbi alkalmat, amikor egy rövid kis farmer short volt rajta a parkban, de akkor annyifelé csapongott a figyelme, hogy ennek a nyilvánvalóan izgalmas részletnek nem szentelt elég érdeklődést. Talán csak azért, mert könnyű vászoncipő volt rajta és sokkal izgalmasabbnak ígérkezett a csókja, mint a térdhajlata. Persze, annak is szentelt volna ő figyelmet, de addigra a lány eltűnt, mint Hamupipőke, csak utána még egy üvegcipő sem maradt a járdán.

Bedobta a tíz dollárnyi támogatást, amelyet minden szavazónak le kellett rónia. Tudta, hogy egy új hangszer árára gyűjtenek, és ez igazán nem volt túl sok még az ő üres zsebéhez képest sem, ha a szent célt nézte. Figyelmesen gusztálta az izgatottan toporgó női lábakat. Már a sor közepénél járt, amikor megragadta a figyelmét egy apró tetoválás, egy picurka violin kulcs. Másnak talán fel sem tűnt volna, de az ő szeme azonnal ráfókuszált. Annyira diszkréten bújt meg a boka talán legérzékenyebb részén, hogy önkéntelenül is elismeréssel adózott a bátor leányzónak, aki vállalta az elkerülhetetlen fájdalmat, hogy magára varrassa a számára nyilvánvalóan fontos jelképét a zene iránti rajongásának. Nem emlékezett, hogy bárkin látta volna korábban. A vékony pántú szandálban kis piros katicabogarakként virítottak az élénk színűre festett körmök, magukra vonva a szavazók figyelmét. Ügyes! – mosolyodott el Peter, aztán felírta a szavazólapra a számát: Kilences.

Vajon Sylvia is itt van közöttük? Á, dehogy, ezt igazából ő maga sem hitte. Amikor még csak itt, az iskolában ismerte, akkor visszafogottnak, már-már szégyenlősnek tűnt. Kizárt, hogy közszemlére tenné a lábait ennyi ember előtt. Ugyanakkor – sóhajtott nagyot az emlékre – a csókja olyan volt, mint egy örömlányé; vad és adakozó. Izgalmas kettősség gyönyörű csomagolásban. Még végigbicegett a soron, de szeme vissza-visszatért a kilencesre. Kis vadóc lehet. Biztos volt benne, hogy előbb-utóbb kideríti a személyazonosságát is, és valamiért úgy érezte, az útjaik még keresztezik egymást a mai napon.

Peter elveszve lődörgött a sokaságban. Időnként úgy tett, mintha sietve tartana valaki felé, csak hogy elkerüljön egy-egy kínos beszélgetést, mert utálta már ezredszer is elismételni, hogy kösz, minden a legnagyobb rendben. A frászt volt minden rendben! Először is sántított, időnként csak bicegett, de még nem is gondolhatott futásra, kerékpározásra vagy egy fallabda-edzésre. És ez baromira hiányzott. Még jó, hogy igazából enni sem volt kedve, így legalább nem hízott el a kényszerű tétlenségben. Másrészt stílusosan kifejezve fél lábbal benne volt egy felemás kapcsolatban, amit nagyon szeretett volna már tisztázni, de Sylvia vagy meggondolta magát, vagy még nem ért ide, mindenesetre őt még nem sikerült felfedeznie a tömegben.

Előkotorta a telefonját, hogy felhívja, de megtorpant, ahogy az egyik szervező pont előtte kiabált bele a hangosbeszélőjébe. Csúfolódva rótta fel az erősebbik nemnek, hogy sokkal kevesebb vállalkozó szellem szorult beléjük, mint a lányokba. Alig néhány srác őgyelgett arra várva, hogy megmutassa a nagyérdeműnek szőrös lábszárát. Meg tudta őket érteni, aztán mégis, egy hirtelen  ötlettel ő is a paraván mögé lépett. Már ideje sem volt meggondolni magát, mert az ottani szervező keselyűként csapott le rá. Próbált laza és jópofa lenni, ahogy az ötletét előadta, de a srác, aki a jelentkezők nevét írta fel, vállvonogatva bólogatott, mint akit egyáltalán nem érdekel a kikötése, csak az a fontos, hogy legalább tíz hülyét találjon, aki hajlandó bohócot csinálni magából. Felírta Peter nevét a kilences számhoz, ő pedig egy mély sóhaj kíséretében letolta a nadrágját. Ott állt boxerben, aztán lerángatta a zoknijait is. Hirtelen baromi nevetségesnek érezte az egészet, még jó, hogy nagyjából ez is volt a hecc célja, ahogy a hely kezdett egy férfiöltözőre hasonlítani meccs után. De most komolyan, a csajok miért tűntek szexinek, ők meg itt, megannyi gatyás amorozó kifejezetten nevetségesnek? Már bánta az elhamarkodott ötletet, de nem akart megfutamodni, mert akkor valószínűleg a többiek is azonnal követték volna a példáját, ennek a felelősségét pedig nem akarta magára venni. A mellette álló fiú szeme megakadt a lábszárán, de becsületére legyen mondva, nem szólalt meg, és Peter hálás volt a némaságáért. Megacélozott, bár eléggé sérülékeny önbizalommal odaállt a többiek közé a sorba, akikkel a szervező éppen közölte a némiképpen megváltozott szabályt, hogy háttal is állhatnak, ha úgy érzik, a vádlijukkal esélyesebbek a győzelemre. Amikor a helyükre álltak és a függöny megemelkedett, lelkes női sikolyok, taps és nevetgélés fogadta a produkciót. Peter végignézett a soron, egyedül ő állt háttal a közönségnek. A kilences forduljon meg! – kiabált egy lány, mire többen egyetértően csatlakoztak hozzá. Peter csak állt önmagával viaskodva és százszor is megbánva az őrült ötletet, hogy ő is benevezzen. Aztán vett egy mély levegőt és megfordult. Ha erre vágytok, hát megkapjátok a mai napra rendelt kis horrort – morgott az orra alatt. Próbált nem odafigyelni a reakciókra, de persze képtelenség lett volna. Várakozása ellenére meglepő „csend” fogadta, sehol egy felszisszenés vagy rosszindulatú megjegyzés nem hallatszott. Megtapsolták őket, felharsant néhány Wow és egy-két buzdító szó az ismerősöknek, aztán amikor a gongszó a bemutató végét jelezte, elsőként lépett hátra. Hamarosan már a nadrágja védelmében nézelődött ő maga is a tömegben.

Az első szempár, amellyel összeakadt a tekintete, Sylviáé volt. A lány arcán elomló boldog mosoly a lelke mélyéig átmelegítette, feledtetve vele az előbbi pillanatok kényelmetlen érzését. Remélte, hogy a lány nem volt tanuja, ahogy nevetségessé teszi magát, és mivel nem hozta szóba, megnyugodva mosolygott ő is.

– Szia! – ölelte magához és a hajára nyomott egy gyengéd puszit. Ennyit barátok simán megengedhetnek maguknak a nyilvánosság előtt – döntötte el magában. – Rég láttalak! – mormolta a lány szemébe nézve és ebben a vágyakozó kijelentésben benne volt a kérdés is: Miért?

– Gyakorolnom kellett, Peter! – komorodott el a lány tekintete. – A zárókoncerten való szereplésem a tét. Apámék meg is ölnének, ha elpuskáznám. Ne haragudj!

– Nem haragszom, csak olyan furcsán váltunk el vasárnap, és azt hittem, megbántad azt a napot a parkban, és …

– Csitt! Nem így volt, esküszöm! Csak elég sok szemrehányást kaptam, amiért túl keveset készülök, és tudtam, ha még egy percet maradok, akkor abból újabb órák lesznek, amiket veled töltök, nem a gyakorlással. Nem akartam még jobban kihúzni a gyufát, ráadásul igazuk is volt – szakította félbe a lány. – Ha túl leszünk a koncerten, ígérem, hogy bepótoljuk az elmaradt találkozókat – mondta a fiú szemébe nézve, aki megértően bólogatott.

– Igazság szerint mostanában én is időszűkében voltam. Elég sokat gyakorolok, hiszen ha a gyakorlat megy, az elméleti tárgyakat talán pótolhatom a következő félév előtt, és akkor nem kéne halasztanom egy évet. A dékán mindenesetre engedélyezte, innentől csak rajtam múlik. – Azt az apróságot azért kihagyta a mondandójából, hogy a koncertre készült ő is. Erről egyébként sem beszélhetett. Meglepetés lesz, hogy oly hosszú kihagyás után ő is színpadra lép. A dékán is meghallgatta az egyik próbájukat és talán éppen amiatt hajlandó volt adni neki egy esélyt.

– Hogy-hogy eljöttél? – nézett  körül Sylvia, miközben a szíve mélyén elégedett volt, hogy Peter lassan hajlandó lesz kibújni a barlangjából. Meggyőződéssel hitte, hogy ez közelebb viszi a teljes gyógyuláshoz, mint bármilyen terápia.

– Gondolod, hogy felhívtalak volna megkérdezni, hogy itt leszel-e, aztán én meg szépen otthon maradok? – nézett rá egy elmeorvos türelmével Peter, emlékeztetve Sylviát a tegnapi telefonjukra. – Egyébként meg lassan vissza kell térnem az emberek közé, és ez jó alkalomnak tűnt – vont vállat. – Iszol valamit? – nézett szomjasan vágyakozva a pult felé, aztán Sylvia bólintására a kezéért nyúlt és magával húzta. Kért két jeges teát, aztán összekoccintották az üvegeiket. – A koncertre! – vigyorgott a lányra, aki nagyot sóhajtva bólintott.

– Ja, a koncertre... Mr. Novotny úgy letolt, mint egy óvodást. És tudod, az volt a baj, hogy tulajdonképpen igaza is volt. Egy csomó gyakorlást kihagytam, és egész héten el kellett viseljem, ahogy kritizál. Már majdnem megőrjített. Igazából most is lelkiismeretfurdalásom van, amiért nem azt a szerencsétlen hegedűt nyüstölöm otthon.

– Ha mostanáig nem lett a tiéd a darab, akkor ezen az estén már nem múlik – vágott egy grimaszt Peter, és Sylvia mogorván oldalba bökte.

– Kösz, ezt inkább ne mondtad volna, nem segít az önbizalmam növelésében!

– Jó leszel! – mosolygott rá a fiú és veszélyesen közel hajolt hozzá. Sylvia szeme idegesen rebbent meg. Csak nem akarja megcsókolni itt mindenki előtt? Mire a gondolatban idáig ért, a csók már az ajkait melengette. Még csak magához sem ölelte, de mégis érezte, ahogy a forróság végig kúszik a tagjain.

– Ne! – súgta halkan, mire Peter nagyot sóhajtott.

– Titkolózunk? Azt hittem, ennél bevállalósabb vagy. Holnap úgyis kezdődik a nyári szünet, nem kell hallgasd a többiek beszólásait. Még én idegeskedhetnék, hányan fognak megkeresni, hogy óvjanak tőlem, elmondják, hogy egy link pasi vagyok és vigyázz velem.

– Nem is vagy link pasi – kuncogott Sylvia.

– Vagy hagyj engem a fenébe, végül is egy sántikáló pasi nem ideális partner a nyári szünetre. – tette hozzá halkan a fiú.

– Nem a sántikálásával van gondom, hanem a hülyeségével – fintorgott a lány. – Már megint ott tartunk, hogy azt gondolod rólam, a sérült lábad miatt nem járnék veled? Akkor te határozottan visszafejlődtél az elmúlt héten. Azt hittem, ezen ott a parkban már sikerült túllendülnünk.

– Hát, ez a hét a távolságtartással határozottan nem használt az én önbizalmamnak sem – vont vállat Peter, aztán lehajtotta az utolsó kortyokat, mielőtt megmelegszik a kezében a kellemesen hűs üdítő.

– Sajnálom, kényszerhelyzet volt – szusszant Sylvia, aztán hirtelen szembefordult a fiúval, hogy témát váltson és lássa Peter reakcióját a mondandójára.

– Láttam, te is beneveztél a lábszépségversenyre. Büszke voltam rád.

– Huh, reméltem, hogy akkor még nem voltál itt! – nyögött a fiú. – Ezek szerint messziről meg lehetett ismerni az elgyalázott lábaimat?

Sylvia szó nélkül hagyta a kérdést, csak a szemeit forgatta meg az önironikus megjegyzésen. Neki speciel egész más jutott eszébe, amikor Linda Craig kiabálásának hála Peter megfordult a sorban. Sírni tudott volna a boldogságtól, amiért a fiúban volt annyi bátorság, hogy felálljon a rögtönzött színpadra, mert tisztában volt vele, hogy ehhez mekkora erőszakot kellett tegyen önmagán; és mellesleg elzsibbadt a teste, ahogy visszaemlékezett, amikor ezek a lábak hozzásimultak ott a parkban, a takarón fekve. Az a nap azóta minden nap visszatért, hol gyakorlás közben, hol az álmaiban, de egyetlen pillanatra sem szabadult tőle. Nem is akart. Kicsit csalódott volt, hogy Peter nem állt ott a házuk ajtajában már másnap este, és ez az érzés minden nappal csak rosszabb lett, ugyanakkor hálás volt neki, amiért időt hagy neki a gyakorlásra. Furcsa kettősség volt ez, és már alig várta, hogy véget vethessen neki. Kíváncsi volt, vajon Peter a lányok felvonulását látta-e, de nem merte megkérdezni, mert ebből a fiú rögtön sejtené, hogy ő is benevezett. Éppen elég ciki lett volna bevallani neki, főleg, ha az eredményhirdetéskor még az első háromban sem lesz benne.

Mintegy a gondolataira válaszul a DJ lekeverte a zenét és bejelentette az eredményhirdetést. Peter a kezéért nyúlt és előrébb húzta, közelebb a színpadhoz. Kíváncsi volt, hogy a kis violinkulcs hol végzett az egyébként erős mezőnyben.

– Sziasztok! A zsűri meghozta a döntést, és meg kell mondjam, nem volt könnyű. A fiúk esetében talán könnyebb volt, mert csak tízen voltak hajlandóak megmutatni nekünk a futóműveiket, szemben a lányokkal, ahol húsz fős volt a kifejezetten erős mezőny. Mindegy, nem szaporítom a szót: A lányok mezőnyében az első három helyezett, kezdve az elsővel: 2-es, 6-os, 7-es…, gyertek ki, kérlek! – A tapsorkánban a három boldog leányzó felsorakozott a színpadon. Ketten már nadrágban voltak, őket a tömeg skandálása se bírta már rá, hogy újra megmutassák formás idomaikat, bár Peter magában elismerte, azok a farmerek is veszett jól álltak rajtuk. Hát, a kilences ezek szerint nem nyert – húzta el a száját elégedetlenül. Neki tetszett, és régebben ő itt szaktekintélynek számított a témában.

Amikor a fiúk helyezéseit sorolták, fanyarul állapította meg, hogy így múlik el az élet dicsősége. Ő sem került bele az első három helybe. Nyilván a sebhelyei rontottak az esélyein. Már majdnem szétszéledt a sokaság, amikor a DJ meglobogtatott egy borítékot. A zsűri különdíjat adományozott két résztvevőnek – jelentette be –  megválasztotta az este lábkirályát és királynőjét. Meglepő módon a két kilences számú versenyző kapta a megtisztelő címet – lesett bele a borítékba nevetve, és a közeli gyorsétteremből szerzett papír arany koronákat lobogtatva várta a szerencsés nyerteseket a színpadra. Peter vigyorogva nézett Sylviara, aki sápadtan elkerekülő szemekkel nézett vissza rá. Lebukott! – volt a lány első gondolata, miközben a pódium felé lépett, és nem értette, Peter miért néz rá olyan csodálkozva, mintha az imént éppen azt jelentették volna be, hogy ő kapta az idei béke Nobel-díjat.

Az nem lehet! – kerekedett el a fiú szeme, ahogy Sylvia megindult az emelvény felé. Alvajáróként követte, miközben szeme a karcsú bokákra tévedt, amelyeket most nem fedett még az az apró titokzokni sem, amely vasárnap eltakarta előle azt az izgalmas kis figurát, amely a halvány bőrön most szinte kiabált. A kis violinkulcs ott volt, pedig a csinos szandál helyett már megint a fehér vászoncipő volt rajta. De talán csak azért látta most, hogy tudta, ott van, és ezért vonzotta a tekintetét. Szóval Sylvia volt a kis vadóc, aki képes volt tetováltatni a bokáját? A maradék örökségébe le merte volna fogadni, hogy a lány szülei nem tudnak a lánynak erről az apró titkáról.

Álltak a színpadon fejükön az idétlen papírkoronával, miközben körülöttük zúgott a sokaság: Csókot, csókot! – skandálták tapsolva, mire Peter átnyalábolta a lányt és úgy csókolta meg, mint vasárnap a parkban. Amikor mindkettőjük fülében már csak tengermorgásra emlékeztető háttérzajként rezgett a bulizók zsongása és éljenzése, elengedte Sylviát, aki elködösült tekintettel nézett fel rá.

– Akkor ezt olybá vehetjük, hogy hivatalosan is bejelentettük – kacsintott rá Peter, aztán kézenfogva levezette a színpadról. Mindenfelől gratulációk szálltak feléjük, de ők csak mentek előre, tudatosan nem is választva irányt, míg végül egy elhagyatott folyosórészen találták magukat, ahova már csak tompa morajként jutott el a buli hangzavara.

– Én rád szavaztam – tolta el magától a lányt, aztán egy hirtelen mozdulattal felültette a széles ablakpárkányra. – De még álmomban sem gondoltam volna, hogy a tiéd ez a huncutság – simított végig a lány bokáján díszelgő apró figurán.

Sylvia küzdött a hőhullámmal, ami a finom érintés nyomán elöntötte, aztán nyakig pirulva  a fiúra nézett. – Nagyon ciki?

– Micsoda? –  döbbent meg a kérdésen Peter.

– Hát, a tetkó… – húzta el a száját Sylvia. A gólyabált követő kissé ködös, alkoholgőzös éjszakán született egy éjjel is nyitvatartó szalonban, ahol az agyonvarrott lány unottan rágógumizva varrta a bokájára az apró violinkulcsot, nem is törődve vele, hogy ő a fájdalomtól majdnem bepisilt az asztalon. Mulatságosabbnak képzelte a dolgot, és arra főleg nem gondolt, hogy aztán majd minden rafináltságával titkolnia kell otthon, a szülei előtt a kész művet. Az első napon még az egyik barátnőjének orvos apja is vetett a kissé gyulladt bőrre egy pillantást, aztán leecsetelte fertőtlenítő szerrel és neheztelve csóválta a fejét, nem is sejtve, hogy szende leánykájának a csípőjén is díszeleg egy hasonló, csak Nora megúszta a gyulladást. Az is már csak kijózanodva jutott eszükbe, hogy micsoda fertőzéseket szedhettek volna össze egy ilyen helyen, és hogy hogy fog mutatni majd ötven-hetven éves korában, nagymamaként egy tetkóval a bokáján. Az biztos, hogy nem papolhat majd józanságról és megfontoltságról a gyerekeinek, mert nem lesz túl hiteles.

– Nekem tetszik – vonta meg a vállát közben Peter, miközben visszanyelte a kikívánkozó megállapítást, miszerint roppant szexinek tartja és legszívesebben itt, a suli folyosóján megharapdálná a lány bokáját. Élt a gyanuval, hogy ezt a tetkó hiányában is megtenné. Már éppen a kezébe fogta a lány karcsú bokáját és emelni akarta, amikor egy torokköszörülés megdermesztette a mozdulat közben. Egy biztonsági őr feszengett a hátuk mögött, aki figyelmeztette őket, hogy túl messzire merészkedtek a rendezvény helyszínétől, az intézetnek ez a része csak a tanítási órák alatt látogatható, így aztán kissé zavarban, de egymás kezébe vigyorogva kapaszkodva visszasétáltak a zajos tömegbe. Peter keserűen nézte a vadul táncoló társaságot, hát, erre még egészen biztos nem lenne képes, aztán óvatosan Sylviára pillantott, vajon mennyire vágyakozna a táncosok közé, de ő éppen őt nézte.

– Mi van? – húzta össze a szemöldökét zavartan, nem értve a lány pillantását.

– Csak azon gondolkozom, meddig fogod még azt találgatni, hogy miért támasztom itt melletted a falat, ahelyett, hogy keresnék valakit, akivel ott ugrálhatnék a tömegben – húzta el a száját a lány, és Peter belepirult a telitalálatba.

– Hát, nem vagyok a legszórakoztatóbb társaság, ezt azért ismerjük be – morogta kedvetlenül, aztán lekapta a fejéről a papírkoronát, amit most vett észre az ablaküvegben, hogy még mindig a fején idétlenkedik, és szórakozottan letette maga mellé. A DJ közben egy lassú számot indított el, és hirtelen kedvet kapott egy kis toporgáshoz, amire azért képesnek érezte magát. Szinte egy helyben álldogáltak, de a karjait legálisan Sylvia köré fonthatta, és már ezért megérte. A lány pedig nem rontotta el a pillanatot azzal, hogy megkérdezze, ez nem túl megerőltető-e a számára, mintha ő is csak egy lenne a lassú dallamra ringatózók közül, és most így is érezte magát. Hosszú idő után talán először.

– Holnap eljössz a koncertre? – kérdezte Sylvia, miközben mély lélegzetet vett és orra megtelt az arca alatt zakatoló szív tulajdonosának illatával. Ez egyszerre volt kábító és megnyugtató, mindenesetre annyira elbódította, hogy észre sem vette a kettősüket kísérő kíváncsi és itt-ott irigy pillantásokat.

– Eljövök. Ki nem hagynám – mosolyodott el Peter. – ...és mivel holnap úgyis találkozunk, most ideje lenne hazamenni, hogy pihenten állj színpadra – simogatta meg a lány haját kedves gondoskodással. A végtelenségig tudott volna így egy helyben topogni vele, de ez a közelség űzte őket valami felé, ami ma este úgysem teljesedhetett be, így aztán tisztában volt vele, hogy csak kínlódni fognak mindketten, ha még sokáig gerjesztik a feszültséget. – Gyere, menjünk! – indult a kijárat felé.

Az este meglepően hűvös volt a napok óta tartó forróság után, vagy csak bennük forrt a vér a levegőnél is jobban, mindenesetre mindketten megborzongtak, ahogy kiléptek az épületből. Peter pont arra gondolt, hogy nem akarja elengedni ezt a lányt, aki itt kapaszkodik a kezébe, amikor a partnernője megszólalt:

– Nem akarok hazamenni! – sóhajtott Sylvia és a fejét Peter vállára hajtotta, ahogy belekarolt.

– Ha elkísérlek, akkor sem? – vigyorgott rá a fiú.

– Be is jössz? – élénkült fel a lány, mire Peter megcsóválta a fejét.

– Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne. Apádék biztosan rossz néven vennék, ha a koncert előtt ott zavarognék. Mindjárt itt lesz a szünet, lesz még időnk egymásra. Hagylak pihenni.

– Mintha tudnék – sóhajtott tragikusan a lány. – Egész éjjel a plafont fogom nézni, vagy nekiállok még gyakorolni. Most komolyan úgy érzem, mintha a darab felére nem is emlékeznék. Istenem, akkora égés lesz…

– Jó leszel! Nyugi!

– Te mindig zongorista akartál lenni? – kérdezte meg hirtelen tőle a lány, mire Peter elgondolkozott.

– Tulajdonképpen soha nem gondoltam erre így. Gyerekkorom óta zongoráztam, de a középiskolában az irodalom volt a kedvencem, állandóan írtam az iskolai újságba. Hol kis novellákat, hol verseket, hol egy színházi kritikát. Aztán mindenki, még talán a magam számára is váratlanul felvételiztem a képzőművészetire, mert szerettem rajzolni, és ahova persze nem vettek fel, úgyhogy elmentem egy pizzériába dolgozni. Nem rólam mintázták a jól átgondolt pályaválasztást, azt hiszem. Mindenesetre isteni pizzát tudok csinálni, hacsak el nem felejtettem azóta, mert ebben a kis egérlyuknyi konyhában még sosem próbálkoztam vele. Aztán a szüleim, akik zenészek voltak, meghaltak egy repülőszerencsétlenségben. És a következő évben felvételiztem ide. Túlkoros voltam, alig valami előképzettséggel, és még kevesebb elképzeléssel a jövőről; talán csak az irántuk érzett szeretetem hozott ide, nem tudom. Felvettek, de hogy mit szeretnék csinálni, ha elvégzem, azon még sosem gondolkodtam. Nem hiszem, hogy olyan nagy kereslet lenne klasszikus zongoristák iránt, bár az az igazság, játszom én mást is. Remekül el tudnám képzelni például magam mondjuk egy dél-franciaországi kis füstös bárban, ahogy jazzt játszom, és a hely fizeti az italomat minden este – vigyorgott felszabadultan Sylviára, aki megbűvölve hallgatta.

– Látod, erre gondoltam… – motyogta Sylvia. – Én azért felvételiztem ide, mert apuék ezt szerették volna. Én is kiskorom óta hegedülök, de nem tudom elképzelni, hogy ez legyen az életem. Utazgatni egy együttessel, nem, néha arra gondolok, csak az időt húzom itt, ahelyett, hogy valami értelmeset csinálnék. Igazából a hegedű is …, az apámat a nagyszüleim állandóan hurcolták magukkal vonós koncertekre, aztán valahogy ez neki nagyon tetszett, csak nem volt hozzá tehetsége, hogy megtanulja. Néha azt kívánom, bárcsak utálta volna, akkor nekem se kéne ezt csinálnom. Olyan, mintha az ő beteljesületlen vágyait nekem kellene valóra váltanom. Ez a koncert is, nem igazán vágyom rá, hogy több száz ember előtt kiálljak a színpadra és esetleg jól belesüljek a mutatványomba. Pedig hegedűsként elvileg beleolvadhatok a zenekarba, de persze kibukna azonnal, ha én lennék a fals hang. Holnap pedig itt lesz az egész szent család, hogy lássák a család kis művésznőjét – grimaszolt bánatosan. – Istenem, bárcsak elütne most egy autó! – sóhajtott komoran, mire Peter meglepően erőszakosan magához rántotta. A szeme szikrázott a haragtól, ahogy megrázta, miközben olyan hangosan beszélt hozzá, hogy néhányan a közelükben feléjük fordultak.

– Ezzel még csak ne is viccelj! Ha utálod, akkor állj a családod elé és mondd meg nekik, de soha, egyetlen pillanatig se gondolj olyasmire, hogy egy baleset megoldaná az életed. Én elsőkézből biztosíthatlak róla, hogy nem így van. A baj hirtelen jön a semmiből és nagyon lassan múlik el a fejed fölül. És sosem tudhatod, mit tesz tönkre… talán örökre. Ha valamit megtanultam ebben az életben, akkor ez az – komorult el, ahogy hirtelen elárasztották az emlékek. A hírekben bemondott szerencsétlenség képei, a szívét görcsbe rántó néhány mondat, a gyász, a félelem, a reménytelenség. És az a másik alkalom, amikor a kórházban ébredezve újra átélhette ezeket. Nem! Soha az életben nem fog viccelni egy ilyen mondattal, mert pontosan tudja, hogy milyen az, amikor bevonzza a bajt.

Sylvia hozzábújva motyogott: – Bocsáss meg, nem úgy gondoltam. Tudom, hogy … szóval, csak egy buta mondat volt, nem gondoltam komolyan.

– Tudom – sóhajtott a fiú és a szorítása lassan ellazult. Egy taxit vett észre, úgyhogy kilépett a járda szélére és leintette, aztán amikor Sylvia bemászott a hátsó ülésre, ő hátralépett.  – Aludj jól! Holnap találkozunk. És hogy valami jó is legyen a napban, készülj úgy, hogy a koncert után tölthessünk együtt egy kis időt! Szia! – mosolygott a lányra, aztán becsapta az ajtót és a kocsi tetejére ütve jelezte a sofőrnek, hogy indulhat. Szerencsére a fickó szót fogadott, mielőtt még meggondolta volna magát és felrántotta volna az ajtót, hogy a lány után másszon a hátsó ülésre.