Tíz év múlva…
Sylvia sápadtan, de
látszólag nyugodtan ült a nézőtéren és a színpadon megjelenő férfit nézte.
Járásán már nem is érződött a valaha volt borzalmas baleset. Laza eleganciával
lépett a reflektorfénybe. Fekete nadrág, fekete ing, sötét haja szinte feketén
csillogott az erős fényben, mint az alvilág küldötte. Nem volt hagyományos
koncertviselet, de tökéletesen illett az egyéniségéhez, és nem volt
tiszteletlen a klasszikus mesterekkel szemben sem, mert magával ragadó játéka,
hibátlan tolmácsolása elvonta a figyelmet a nyakkendő és szmoking hiányáról. A
felzúgó tapsban könnyedén meghajolt és letelepedett a hatalmas csillogó
Steinway mellé. Ujjaival könnyedén végigsimított a billentyűkön, némán,
cirógatóan, ahogyan egy szerelmes köszönti a társát, aztán a szája előtti
mikrofonba beszélni kezdett. A hangja még most is éppolyan zsongítóan hatott,
mint oly sok évvel ezelőtt. A csarnokban majd ötezer embernek volt hely, és
talán voltak is annyian, csak a mellette lévő hely volt üres, Rey-nek – mint
annyiszor – most is más, jobb dolga akadt. A jegyek már hónapokkal ezelőtt
elfogytak, amikor egyáltalán összekaparta a bátorságát, hogy talán annyi év
után mégis el kéne mennie és meghallgatnia a férfit, aki valaha a mindenséget
jelentette neki, és aki váratlanul cserbenhagyta, a lehető legrosszabb
pillanatban. Belenyugodott, hogy a sors sem akarja, hogy véletlenül
összefussanak, és lemondott a koncertről. Ezek után felemás érzéssel vette át
kollégáitól a két ajándékjegyet a
születésnapján. A Sors keze!
Peter eközben
felkonferálta önmagát, a műsorát színesítő klasszikus „slágerek” szerzőit és
címeit, személyes vonzódását hozzájuk, aztán egy halvány mosolyt villantott a
nézőtér felé és játszani kezdett. Magabiztosan, könnyedén, mint mindig. Istenem,
az a mosoly! Még ebből a távolságból is megdobogtatta a szívét és a veszteség
érzésével árasztotta el, amiért már nem neki szól.
Csajkovszkij dallamai
átmosták az ereit és visszarepítették a múltba, amikor a diplomaosztó utáni
záró gálaműsoron éppen ezt a darabot játszotta. Hát, végül ő is a show világát
választotta, még ha annak idején ő is fintorgott David Garrett választott
útján. Időközben nyilván felismerte, hogy ez a gyors és látványos boldogulás
útja. Legalábbis azok számára, akik tehetségük, és igen, külsejük miatt
választhatnak egyáltalán. A Youtube-on néha-néha rákeresett a felvételeire,
mert képtelen volt ellenállni a kísértésnek, hogy legalább ezekre a lopott percekre
láthassa, és a kíváncsiságát a zene iránti szeretetével magyarázhassa. Nem volt
könnyű mindennap a fia, Oliver arcába nézve szembesülnie a múlttal, ráadásul
úgy, hogy mindez súlyos titokként nyomja a lelkét. Azon a régi napon már
sejtette, hogy becsúszott ez a kis baki és kissé szorongva akarta megosztani
Peterrel a hírt. De végül a nagy vallomás elmaradt, mert Peter vádaskodva,
számonkérőn fogadta. Nem is értette, miről beszél. Elhagyta a telefonját, azért
nem tudta hívni, de hát itt van, eljött személyesen…, ez sem számított.
Állítólag az apja pénzt ajánlott a fiúnak, hogy hagyja őt békén, és a fejéhez
vágta, hogy sosem fogja boldoggá tenni. A fiúnak volt néhány órája, hogy
hergelje magát a találkozó után, ő pedig úgy döntött, jobb ha békén hagyja.
Majd másnapra lenyugszik és megbeszélik a dolgot, nem mellesleg pedig otthon
kiborítja a bilit, beszél az apjával, aztán ha elcsitultak a veszekedés
hullámai, akkor majd beszél neki a bébiről is.
Nem volt másnap. Amikor
hívta, a telefonját nem vette fel, amikor odament, a lakást zárva találta. A
szomszéd mondta meg neki, hogy Peter elutazott. Elment egyetlen búcsúszó nélkül
és soha többé nem hallott róla, mintha az együtt töltött idő, és az az apró
élet a szíve alatt csak egy álom lett volna. Az álomról azonban kiderült, hogy
nagyon is valóság és ő végső kétségbeesésében a lehető legrosszabb megoldást
választotta. Reymond Connors már megtette első sikeres lépéseit a vállalati
jogászat színpadán; a szüleik jó barátságban voltak, és a fiú nem titkoltan
érdeklődött iránta. Ő pedig kihasználva ezt, két hónap alatt az anyakönyvvezető
elé vitette magát, elhitetve a fiúval, hogy az első együttlétük nem maradt
következmények nélkül. Az esküvőt szűk családi körben ünnepelték, és bár
Loretta sejtett valamit dacról és összetört szívről, de meg sem próbálta
lebeszélni a lányát a házasságról. Abban reménykedett, hogy a dolgok így
hamarabb jutnak nyugvópontra. Nem tudta, hogy egy kényszerhelyzet fogjaként
Sylvia nem látott más kiutat, mint örökre felejtésre ítélnie önmagát.
A gyerek „koraszüléssel”
érkezett, de visszagondolva, Rey sosem kételkedett abban, hogy a kisfiú az övé.
Sötét haja volt, így fel sem merült benne, hogy az a sötét hajú baba a karjában
egy idegen férfi gyereke. Büszke volt és törődő, mert Sylvia depressziós lett a
szülést követően, de ezen senki nem lepődött meg, gyakran előfordul az anyáknál
– nyugtatta őket az orvos. Aztán egy napon kiborult és kipakolt az anyjának,
aki dermedten hallgatta. Ő egy egészen más verziót mesélt aznap Sylviának Peter
eltűnéséről. Ezek után George is meglátogatta a lányát és elmesélte neki, hogy
tudta, hogy a fiú egyik napról a másikra tengődik majd állás híján, de azt
akarta, hogy a lányának mellette is meglegyen mindene, ezért felajánlotta neki,
hogy fizeti egy turné költségeit. Ha befut, majd visszafizeti – alapon. De
Peter gorombán elutasította, és igen, akkor valóban a fejéhez vágta, hogy ezzel
a mentalitással soha nem fogja boldoggá tenni Sylviát. A lány nem tudhatta,
hogy az apja ezzel a féligazsággal és egy épületes hazugsággal próbálja
visszacsalogatni az életbe, a tündéri unokájuk mellé. Belenyugodott, legalábbis
megpróbálta, hogy Peternek fontosabb volt a büszkesége, mint ő, és megpróbálta
jó feleségként és anyaként élni tovább az életét. Két évvel később megszületett
a lányuk, Thea, és néhány hónapig úgy tűnt, egyenesbe jött az élete. Aztán a
tv-ben látott egy riportot és a múlt újra a felszínre tört benne, képtelen volt
tovább játszani a szerető hitvest. Egyetlen embert szeretett, aki elhagyta őt.
Peter Európában népszerű
lett, felkapott zongorista és rajongóktól övezett férfi. A siker a vállaira
vette, vitte a hírét szerte a világba, és ezt egyetlen pillanatig sem irigyelte
tőle. Ha senki sem látta, reszkető ujjakkal simított végig a monitoron, a
valaha oly kedves vonásokon, és megsiratta a hamvába holt álmait. Tudta, hogy
megvolt a maga szerepe is abban, hogy az élet így alakult, és néha maga sem
tudta, hogy neheztel-e még vagy éppen szégyelli a saját lépéseit, de a legtöbb
pillanat csak a személyes veszteségére emlékeztette. Ha nem akarta volna
megőrizni a titkát minden áron, akkor soha nem ment volna hozzá máshoz, de
Peter eltűnt, esélyt sem adva neki a dolgok tisztázására. Ma is úgy érezte, a
fiúnak tudnia kellett volna, hogy ő mindenben mellette áll, ha kell a szüleivel
szemben is, de akkor úgy tűnt, Peter jól megvan az ő támogatása nélkül is.
Kedvelte Reyt, hálás volt neki, amiért hagyta magát csapdába csalni, még ha ez
a csapda önmagának még fájóbb is volt. Próbálta szeretni, tisztelni, de nem
igazán sikerült. Az utóbbi két évben alighanem ezt érezhette meg a férfi is, és
azóta csak éltek egymás mellett, mint az idegenek. Csak az fájt neki, hogy a
férfi ezt a közömbösséget újabban már a gyerekekre is kiterjesztette. Hónapok óta fontolgatta a válást… semmi
másért, csakhogy visszaadhassa neki a szabadságát, hogy új életet kezdhessen,
ha már mellette nem azt kapta, amiben reménykedett. Sylvia önmagának már nem
akart mást, csak csendet és nyugalmat, hogy felnevelhesse a gyerekeit. A
gyerekeit, akik miatt halogatta a papírok elindítását. Nem akarta őket
összezavarni, de az elmúlt hónapokban be kellett ismerje, nekik is jobb lenne,
ha tiszta helyzetet teremtenének odahaza.
Éppen ezért ma, a koncert
előtt meglátogatta az apját, hogy ajánljon neki valakit, aki lebonyolítja a
válást. George Deaver nézte egy ideig a lányát, a keserű arcot, amelyért
önmagát érezte hibásnak és beletörődően bólintott. Egy ideje már ő is látta,
hogy a lánya házassága zsákutcába jutott. Zaklatottan gondolt az irodai
széfjében heverő levélre, amelyet Peter írt Sylviának, mielőtt elhagyta az
országot, és amelyet eltitkolt előle, de képtelen volt megsemmisíteni is, bár
valahányszor ránézett, a lelkiismeret-furdalás elemi erővel csapott végig
rajta. A tárgyalóteremben sosem hibázott, de élete legnagyobb hibáját akkor
követte el, amikor beleártotta magát a lánya és Peter kapcsolatába. De csak
most, oly sok évvel a történtek után volt képes beismerni, hogy ő volt az, aki
boldogtalanságra kárhoztatta a saját lányát. Ha akkor nem próbálja aljas módon
megvesztegetni a fiút, hogy hagyja el a lányát; ha időben észreveszi, hogy
Sylvia csak kétségbeesésében fordul Rey felé; ha… már semmi értelme ezen rágnia
magát. Megtörtént, és a történtekért javarészben ő a felelős. A legkevesebb, ha
most ebben a kérdésben legalább a lánya mellé áll. Behívatta az egyik
legtapasztaltabb kollégáját és bemutatta Sylviának.
*
Sylvia még mindig a
gondolatai közt elveszve figyelte a műsort, ahogy Peter időnként rámosolyog a
zenekar egyik csinos hegedűsére. Tőrdöfésként éledt fel benne a féltékenység,
eszébe juttatva, hogy tíz évvel ezelőtt nemcsak a férfit veszítette el örökre,
de még a valaha oly kedves hangszerhez sem nyúlt soha többé. Annyi év kitartó
munkája veszett oda, mert már nem volt számára célja a küzdésnek, a Peterrel
való együtt zenélés lehetőségének. A családja döbbenten, értetlenül állt a
döntése előtt, de a meggyőzésére tett próbálkozásuk csak még inkább
gerjesztette benne a dacot, így aztán egy idő után nem erőltették. Még a
vizsgáit sem tette le, értelmetlenné téve sok-sok év megfeszített gyakorlását, így
zenetanári állást sem vállalhatott. De sokáig nem is volt szüksége állásra, hiszen
Rey mellett elsősorban háziasszonyként kellett a nyugodt hátteret biztosítania.
Háziasszony? – gondolt rá fintorogva. Milyen háziasszony volt ő? Takarítónő,
házvezetőnő, kertész, alkalmanként bébiszitter állt a rendelkezésére. Neki csak
elegánsnak kellett lennie, és tudnia a megfelelő telefonszámokat, hogy az
életük zökkenőmentesen bonyolódjon. Idővel aztán ő vitte tovább az anyja
munkáját, és végre nem érezte végletekig haszontalannak magát. Talán már akkor
érett benne a válás gondolata és tudta, hogy önálló jövedelemre van szüksége
ahhoz, hogy a gyerekei vele maradhassanak – fogalma sem volt róla, de talán
tényleg tudat alatt már készült az életének újbóli felépítésére.
Oliver ma hosszan
csimpaszkodott a nyakába, mielőtt elindult otthonról, és amikor
felegyenesedett, a kisfiú csillogó kék szemeivel felsóhajtott: Gyönyörű vagy! Majdnem elsírta magát,
ahogy még a hangja is az apját juttatta az eszébe. Nyolc éves korára annyira
hasonlított, mintha Petert látta volna kisebb kiadásban. A hatéves Thea már kettejük
keveréke volt Rey-el, zöld szemű, sötét hajú. Vajon tudatosan választotta a
Peterre hasonlító férfit? Vagy csak éppen őt érezte a legkönnyebben
becserkészhetőnek? Külsőleg valóban nagyon hasonlítottak, de emberként… Rey,
eleinte kedves fiú volt, aztán a munkája és nem utolsósorban Sylvia viselkedése
miatt egyre mogorvább, külön utakon járó férfi lett, nyilván volt is valakije,
bár erről soha nem esett szó közöttük, de egészséges férfi volt, aki már jó
ideje megkímélte őt a házastársi kötelezettségeitől. Nem bánta, nem is igazán
érezte megcsalásnak, örült, hogy nem kellett a testét szinte áruba bocsátania a
mindennapi nyugodt (bár, keserű) életért cserébe. Már-már hálás volt annak az
ismeretlen nőnek, aki elvonta a férje figyelmét és energiáit. Nem akarta
összehasonlítani a két férfit, értelmetlen is lett volna, hiszen Peter is
botlott, mit botlott, az maga volt a bukás, ahogy elhagyta őt a lehető
legrosszabb pillanatban. Akkor úgy érezte, ezt soha nem tudná megbocsátani
neki. De most, ahogy a reflektorok fényében aprólékosan szemlélte, attól
tartott, egyetlen szavával semmissé tehetné az elmúlt évek lázálmát. Még mindig
érezte a zsigereiben a vonzódást, a féltést, amely annyi évvel ezelőtt
elvezette őt hozzá a baleset után. A férfi most már nem volt rászorulva, mégis
álmodozott róla, hogy most majd ő érkezik megmentőként és visszavezeti Sylviát
az életbe. Aztán a kijózanító valósággal szembesülve feltette magának a
kérdést: hogyan is találkoznának? Ha Peter akarná, megtalálná őt, már régen
megtalálhatta volna, de nyilván nem akarja a történtek után. És elnézve a
kedves mosolyt a szája szélén, ahogy időnként kipillant a zenekarra,
nyilvánvaló, hogy van valakije, aki nem is hagyná, hogy visszakiránduljon a
múltba. Lassan az utolsó Debussy darab is a végéhez közeledett, Sylvia
tisztában volt vele, hogy hamarosan ez az időutazás is véget ér majd, ahogy a
szeles, esős new yorki forgatagban hazafelé veszi majd az útját. Nem is szabad
most másra gondolnia. Ma elindította a válást, csak erre szabad koncentrálnia,
aztán remélhetőleg Rey nem állít akadályokat az útjába és hamarosan szabad lesz,
mindketten szabadok lesznek. Már amennyire egy kétgyerekes nő szabad lehet a
férfiak uralta világban.; és ha szabad lesz, akkor talán lesz esélye újra,
kockáról kockára felépíteni önmagát és az életét a férfi nélkül, akit a szíve
mélyén, a történtek ellenére még mindig szeret.
*
Peter meghajolva fogadta
a lelkes üdvrivalgást, a tapsorkánt, aztán a zenekarra mutatott, mint akik
teljes jogú tagjai ennek a sikernek, végül egy könnyed integetéssel távozott a
színpadról. A majd másfél órás zongorázás és a két ráadásként eljátszott darab
elfárasztotta mentálisan és fizikailag is, és ilyenkor a bicegésére sem ügyelt
már olyan nagyon. Örök emlékeztető maradt ez a múltból, de már nem csinált
belőle hiúsági kérdést. A színfalak mögött Aron állt vigyorogva és megölelték
egymást.
– Istenem, Pete, ezt
azért egyikünk sem gondolta volna! – veregette barátja vállát a másik férfi,
aki mindenkit meglepve végül egy jazz együttes tagjaként járta a világot. – Örülök,
hogy nem vált belőled csokornyakkendős pingvin – nézett végig a fekete
szerelésen.
– Soha! – borzongott meg
Peter még a gondolatra is, de közben akaratlanul is elmélázott. Ebben a
városban a gondolatai önkéntelenül is mindig ugyanoda lyukadnak ki, nem
véletlenül próbálta az elmúlt években elkerülni, amennyire csak lehetett… – Szoktál
még találkozni a régi barátokkal? – kérdezte Aront mintegy mellékesen, aki a vállát
vonogatta.
– Ritkán, de azért
sokukról tudok ezt-azt. Tudod, Sheila, a feleségem egy két lábon járó tudakozó,
ha vacsora közben kifaggatod, szerintem majdnem mindenkiről tud neked mesélni
valamit.
Peter a homlokát ráncolva
vizualizálta maga elé Sheilát, aki a suliban a vonós tanszékre járt, csellózott
és a mai napig a szimphonikusoknál játszott. Aron már végzett, amikor
összeakadtak és volt néhány nehéz évük, mire végre révbe értek. Mert ők képesek
voltak harcolni egymásért, nem úgy, mint ők Sylviával. Az esküvőjükre nem
tudott eljönni, de nem is igazán bánta, mert Sheila évfolyamtársa volt
Sylviának, és tartott a találkozástól.
– Az asszony hol van? –
nézett Aron háta mögé, mire a barátja elvigyorodott.
– Ő fogja a taxit. Tudod,
két csinos karcsú lábbal jobbak az esélyei, mint nekem szakállal – vigyorgott,
így aztán egymás mellett megindultak a művészbejáró egyszerű kapuja felé felé.
Peter menetközben belépett az öltözőjébe és felkapta a zakóját, aztán búcsút
intett a zenekar többi tagjának, köztük Tamarának is, akivel nehezen értette
meg, hogy ma egy régi barátjával akarja tölteni az estét, és Aron mellett
kilépett az esőben ázó utcára. A kaputól pár lépésnyi távolságra ott állt a
taxi, és mellette egy valószínűtlenül hatalmas szivárványszínű ernyő alatt
Sheila és egy másik nő beszélgettek. A szorítás a szíve körül azonnal jelezte,
hogy ki lehet a fekete miniruhás ismeretlen.
– Bocs, bent felejtettem
valamit! – torpant meg és Aron csodálkozva nézett vissza rá. – Úgy készültem,
hogy a házigazdának viszek egy üveg jó bort, de az öltözőben maradt – dadogott
Peter és szinte menekülésszerűen a kapu felé fordult. A nők ekkor észrevették
őket, és Aron már tudta, hogy bármit is felejtett Peter az öltözőben, addig
úgysem bukkan fel vele, amíg Sylvia itt áll mellettük. Nyakát behúzva
odaszaladt a nőkhöz és Sylvia riadt tekintetéből tudta, hogy mire Peter
visszaér, a lánynak is egészen biztosan sürgős távoznivalója akad. Sheilától
tudta, hogy boldogtalan, de nem érzett különösebb szánalmat iránta. Magának
kereste a bajt. Talán még aznap összejött a későbbi férjével, ahogy Peterrel
összevesztek. Mégis, mire gondolt? Milyen szerelem volt az, amit egyik
pillanatról a másikra így felül lehetett írni, hogy még kilenc hónap se kellett
hozzá és már a gyerek is ott gőgicsélt az elegáns házukban?
Sylvia összerezzent,
ahogy Aron megérkezett az ernyő alá és láthatóan megkönnyebbült, amiért egyedül
volt.
– Bocsássatok meg, nekem
indulnom kell, a bébiszittert még haza kell vinnem, és nem hiszem, hogy Rey már
otthon lenne, szóval, szép estét és mondjátok meg neki, hogy gratulálok, csodás
este volt – hadarta. A férfi elutasítása, ahogy őket meglátva visszament az
épületbe, fájó pofonként érte, bár nem igazán csodálkozott rajta. Nyilván kellemetlen
lenne a találkozás, igazából csak hálás lehet érte, amiért megkímélte magukat a
viszontlátás felzaklató pillanatától. Azzal már el is indult, nem törődve vele,
hogy drága ruhája pillanatok alatt átázik a zuhogó esőben.
– Elijesztetted –
fintorgott Sheila a férjére, aki megvonta a vállát.
– Nem én, a lelkiismerete.
A következő pillanatban,
mintha csak erre várt volna, Peter is megjelent a kapuban és futva közeledett.
Kezében egy díszes papírba csomagolt üveg volt. Aron a szemöldökét felhúzva
nézte a barátját, aki lopva a távolodó nő után pillantott. Szóval, még ő sem
közömbös. Két szerencsétlen. Bármi is történt köztük tíz évvel ezelőtt, az a
dolog még nem lett lezárva, a sebük fáj és orvoslásra vár. Bár, attól tartott,
ennyi év után az orvos sem tehet már többet, mint amputál.
*
– Ürítsük poharunkat a
kiváló háziasszonyra! – emelte poharát Peter Sheila felé, aki pirulva fogadta a
bókot. Jól esett a dicséret, bár tisztában volt vele, hogy Peter a világ luxus
szállodáit járva nyilván evett ennél már jobbat is.
– Peter pletykákat akar
hallani – kacsintott Aron a feleségére, akit nem is nagyon kellett biztatni.
Rejtély volt, hogy honnan, de szinte mindenkiről tudott valamit, ami Peter
számára újdonság volt, úgyhogy gyorsan elrepült egy óra, de Sylvia nevét tapintatosan
nem említette. Peter pedig pontosan ennyit tudott csak várni, végül megadta
magát és ő kérdezett rá.
– Hát, róla igazság
szerint első kézből keveset tudok – vonta meg a vállát Sheila. – Van két
gyereke, egy fiú és egy kislány, és azt rebesgetik, nem sikerült a házassága. Valami
nagymenő ügyvéd a férje, de szinte sosem mutatkoznak együtt mostanában. Ma is
azért volt egyedül a koncerten… – motyogta elhalkulva, amiért nem is volt benne
biztos, vajon Peter észrevette-e, hogy Sylviával beszélgetett a taxi mellett.
Két gyerek… – mélázott el
Peter. Két gyereket szült egy másik férfinak, pedig ő is lehetett volna az
apjuk ezeknek a kölyköknek. Néha már bánta, amiért harc nélkül feladta, de
akkor úgy érezte, George Deaver sosem hagyná, hogy Sylvia az övé legyen. Nincstelen
senkinek nézte, aki nem tudja imádott lánykájának biztosítani a luxust, amit
megszokott. Ő volt olyan naív, hogy azt gondolta, az érzelmei kárpótolnák a
lányt bármilyen nélkülözésért, de az idő bebizonyította, hogy tévedett. Lám,
milyen hamar oltár elé lökdösték a jeles ügyvéd-palántával, bár, nyilván
Sylviának sem volt ellenére, ha igent mondott. Ma már senkit nem
kényszeríthetnek ilyesmire, ez már nem a sötét középkor. Szeretnie kellett azt
a fickót, ha szült neki két gyereket, még ha mostanra el is múlt a nagy
szerelem. Kárörvendőnek kellett volna lennie, de csak megállapította a tényt. A
nagy szerelmeknek ez a sorsuk, elmúlnak, volt alkalma megtapasztalni. Ő is csak
azért foglalkozik ennyit a dologgal, mert itt van ebben az istenverte városban,
ráadásul ha távolról is, de látta Sylviát. Majd visszamegy Londonba és minden
rendbe jön. Volt idő, amikor még ő maga is mentségeket keresett a lánynak,
amiért nem válaszolt a levelére; és volt idő, amikor nem volt másra képes, csak
átkozódásra. Hát, úgy tűnik, ez az utóbbi volt a hatásosabb, ha most Sylviának
sem fenékig tejfel az élete. Mégsem érzett ezért semmiféle elégtételt, csak
szánni tudta. Egy rossz házasság óriási csapda lehet, ha gyerekek is érintve
vannak. Mielőtt végképp eluralkodott volna rajta a Sylvia iránti együttérzés,
megrázta magát, hátha így szabadulni tud a gondolataitól is. Azt hitte, ami
köztük volt, legalább egy telefonhívást megért volna annak idején, de Sylvia
hallgatott, ő pedig volt olyan büszke, hogy ne könyörögjön.
A távolság a segítségére
volt, aztán megismerte Emilyt, és utána már-már abban reménykedett, hogy
egyszer talán még boldog is tud lenni újra. De az Emilyvel kapcsolatos
ábrándjai teljes zsákutcának bizonyultak. Mintha az, hogy ő családot akart,
valami furcsa és perverz gondolat lett volna. Amikor egy veszekedés hevében a
lány azt vágta a fejéhez, hogy őt úgyis csak valaki pótlékának választotta,
abban is sok igazság lehetett, mert nem egyszer vette észre magán, hogy
összehasonlítja Sylviával és legtöbbször a hűtlen leányzó maradt győztesen a porondon. De hitte, hogy
tisztességes férje lehetett volna Emilynek is, aki azonban nem a tisztességét
akarta, hanem a szívét. Amit már nem tudott odaadni senkinek. Utána már nem is
erőlködött. Ha adódott valami, vagy inkább valaki, élt a lehetőséggel, ha
hónapokig senki, akkor úgy is jó volt. A zenével kötelezte el magát, és ennyi
megfelelt neki. Többnyire. De néha, álmatlanul heverve egy idegen szállodai
ágyon, összefacsarodott szívvel vágyott valami után, ami úgy tűnt – már örökre
elveszett a számára.
Még beszélgettek egy
kicsit, de igazából már magányra vágyott, úgyhogy elbúcsúzott és gyalog
elindult vissza a szálloda felé. Valahol félúton leintett egy taxit, aztán már
csak abban bízott, hogy a kimerítő séta leigázza majd a testét. De csalódnia
kellett. Elég volt annyi, hogy Sylviát látta néhány másodpercig, és az emlékei,
jók és rosszak vegyesen, nem hagyták nyugodni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése