Zongorajáték 8.

 – Oli, kicsim, tudom, hogy apa megígérte, de nem volt ideje megvenni. De ne izgulj, majd ma bemegyek a városba és megveszem én. Gyere, mutasd meg még egyszer, melyik modell volt az! – próbálta megnyugtatni nyűgös fiát Sylvia, miközben az uzsonnát csomagolta. Oliver a nyolcévesek önérzetével sértődött meg, amiért az apja elfelejtette tegnap hazahozni neki annak a kis furgonnak a makettjét, ami miatt már egy hete nyüstölte. Sylvia eddig elengedte a füle mellett a beszélgetéseiket, de most kényszerhelyzetben volt. Ha a gyerekeknek finoman akarja beadni a válás túlságosan is keserű piruláját, akkor azt is el kell érje, hogy Oli ne haragudjon túlságosan az apjára. Bármi is történt a szülei között, a gyereknek nem kell beszállnia a háborújukba.

Oliver örökké maszatos kis kezével eléje tolta a modell-magazin legutóbbi számát, amelyben sárga jelölő filccel bekarikázta az annyira áhított kis autómodellt. Sylvia csak egy pillantást vetett rá és keze megdermedt a reggeli csomagolás automikus mozdulatai közben. A furgon kisértetiesen hasonlított arra, ami annak idején Petert gázolta el. Talán nem pontosan az a típus volt, de a színe és a formája azonnal azt juttatta eszébe. Miért éppen ez a csúnyácska autó tetszett meg a fiának? Ki tudja?

– Oké, megjegyeztem – biccentett és a szendvicset egy almával együtt beletette az ételhordő kis dobozába. – De most aztán futás, mert a busz rögtön itt lesz érted – intett fejével kifelé és elmosolyodott, ahogy Oliver puha kis kezei körülölelték a nyakát.

– Köszönöm! – súgta a gyerek, aztán morcos tekintettel ellépett az éppen a konyhába lépő apja mellett.

– Sajnálom, elfelejtettem – sóhajtott Rey, mire Sylvia megrázta a fejét.

– Semmi baj, majd elfelejti. Nekem meg dolgom van ma úgyis a városban, úgyhogy majd megveszem.  Rey, beszélnünk kell! – fordult a férje felé, aki összeszorított szájjal bólintott.

– Igen, én is azt hiszem.

*

– Milyen volt a koncert? – érdeklődött udvariasan és némi lelkiismeretfurdalással a férje, miközben a tányérjáról a kihűlt sült szalonnát a mellette ülő torzonborz kutyának nyújtotta. Elmo lelkesen kapta be a már nem is remélt finom falatot, Sylvia pedig összevont szemöldökkel csóválta meg a fejét, de már nem tette szóvá. Örök vita tárgya volt köztük ez is, hiszen szerencsétlen jószág már így is sokkal kövérebb volt, mint az egészséges lett volna. Állandóan nassolt, a rendszeres és alapos mozgatásáról azonban egyikük sem volt hajlandó gondoskodni, és Monára már nem akart még több terhet hárítani, hogy még a sétáltatásra is neki legyen gondja. A gyerekek akarták a kutyát, ő akár menhelyről is hozott volna egy kicsit, aki beéri a kerttel és a házzal, de Rey ragaszkodott a mostanában divatos ebhez. Egy goldendoodle volt, uszkár és golden retriever keverék, aranyos, játékos és egy haspók. A tervezett keresztezés eredményeképpen nem hullatta a szőrét… a tenyésztő szerint. A porszívójuk egészen biztosan más véleményen volt. Erről eszébe is jutott, hogy időpontot kell kérjen a kutyakozmetikába is. Elmot többet hordták oda, mint ahányszor ő eljutott a szépségszalonba, simogatta meg a kutya mókás fejét, aki mostanában a gyerekein kívül az egyetlen volt, aki mosolyt tudott csalni az arcára.  Közben arra gondolt, hogy mennyire álságos Rey érdeklődése a koncerttel kapcsolatban, hiszen sosem titkolta, hogy nincs oda a klasszikus zenéért.

A férfi eltolta maga elől a hideg tojást, és pirítósát a kávéba mártogatva szopogatta, nem törődve az asszony idegesen megvillanó tekintetével. Mit izgassa magát rajta, hogy a tükörfényes pultot sötét kávéfoltok tarkítják, ha Sylvia sem képes megjegyezni, hogy reggelente nem vágyik ilyen zsíros falatokra. Bezzeg Norah könnyű müzlivel, gyümölcssalátával kedveskedne neki, ha végre venné a bátorságot, hogy itthon tisztázza a kapcsolatát. Igen, tegnap semmi kedve nem volt végigülni egy majd két órás komolyzenei koncertet, akkor sem, ha a feleségének ez valamiért fontos volt. Őszintén megkönnyebbült, amikor a házasságuk elején felhagyott a hegedüléssel. Nem ismerte és ezért nem kedvelte különösebben a klasszikusokat, a hegedű hangjától meg kifejezetten a hideg futkosott a hátán.  

– Jó volt – motyogta Sylvia és ennyivel le is tudta az élménybeszámolót. – Indulnom kell – kapta fel az egyik székről a táskáját, de mielőtt kilépett volna a konyhából, még visszaszólt. – Van időd velem ebédelni délben? Meg kellene beszélnünk valamit.

– Oké, akkor 12-kor a Larus-ban – bólintott a férje. – Maggie majd foglal asztalt. Egy órám van az ebédre, ha ez megfelel.

– Meg, köszönöm – biccentett az asszony és kilépett az ajtón. Rey elgondolkozva nézett utána. Még mindig csinos, de valahogy olyan megfáradt asszony – gondolta nagyot sóhajtva. Vagy csak Norah frissessége és élni akarása mellett tűnik annak? Norah egy évvel idősebb Sylviánál, de a viselkedése alapján az egyetemi évei vidámságát juttatja eszébe. Mikor ment tönkre a felesége és közte minden, amikor olyan szépen indult? Amikor már azt hitte, Sylvia ügyet sem vet az érdeklődésére, egyszerre ott találta magát egy randin. Volt valami furcsa a lány hirtelen kedvességében és szinte meglepő engedékenységében, bár, volt már ennél szenvedélyesebb szexuális kapcsolata; de ő csak örült, ha az a másik kapcsolata ilyen kurtán-furcsán véget ért, mert Sylvia jó partinak számított. Az apósáék is úgy fogadták, mintha ő lenne a megmentője a lányuknak. Úgy tűnt, az a fajankó alaposan megsebezte és ő késznek mutatkozott a vigasztalásra. Sylvia pedig hagyta magát vigasztalni. Annyira, hogy szinte pillanatok alatt lett házasság az épp csak elkezdődő kapcsolatukból, de ő egy pillanatig sem bánta, mert egy csinos, okos nőt kapott a sorstól, akiből – úgy gondolta – remek ügyvédfeleség válik.

Talán jobb lett volna, ha várnak a gyerek dologgal, de hát végül is, ha így alakult, hát istenem, volt segítségük éppen elég, maradt idejük egymásra is. Mégsem tudták megőrizni a kezdeti lángot. Lángot? Most, Noraht megismerve jött rá, hogy mi a különbség az igazi láng és a házasságuk kezdeti időszaka között. Igazság szerint egy ideje már ki akart lépni ebből a házasságnak nevezett csapdából, csak a gyerekek miatt bizonytalanodott el. Ha a fiára és még inkább, ha a lányára nézett, akkor nagyot nyelve halogatta a döntést. És mivel úgy érezte, hogy ők, a puszta létezésük csattintotta rá a csapdára a lakatot, így  minden szeretete ellenére mégis szinte ösztönösen távolodott tőlük is. Megrázta magát, hogy szabaduljon a nyomasztó gondolatoktól és belebújt a zakójába, hogy elinduljon az irodába, közben tekintete a konyhapulton heverő koncertjegyre tévedt. Peter Cunningham, hol a fenében hallotta ezt a nevet? Mármint a hétköznapokban, mert az utóbbi időben ezzel volt tele minden reklámfelület…

*

Sylvia már rongyosra tépdesett egy szalvétát, mire a férje megérkezett. Menetközben adta le a rendelését, nem is figyelve rá, hogy a felesége megvárta-e, de Sylvia nem bánta. Most úgysem tudna lenyelni egyetlen falatot sem.

– Elnézést, az öreget nem szakíthattam félbe, és megállás nélkül áradozott a tegnapi koncertről. Nem találkoztatok?

– Nem. Neki nyilván az első sorokba szólt a jegye – nyelt nagyot az asszony, ahogy eszébe juttatták a tegnap estét. Nem mintha napközben nem gondolt volna rá százszor is.  – Rey, azt hiszem, itt az idő, hogy kimondjuk, ennyi volt – nézett eltökélten a férjére, aki összeszorított szájjal bólogatott.

– Van talán valakid? – kérdezte mély, karcos hangon, bár szinte biztos volt benne, hogy a válasz nem lesz. Pedig nem bánta volna, mert a jelenlegi felállásban úgy festett, mintha az ő házasságon kívüli kapcsolata lenne az indok a válásra.

– Nem, nincs. Nem azért. Csak ez nem házasság – tette szét a kezét az asszony. – Tudom, hogy ez részben az én hibám is, de úgy érzem, nem tudok változtatni, és nem akarom, hogy emiatt ilyen káoszban éljük az életünket. A gyerekeknek már az is jobb lenne, ha tiszta helyzetet teremtenénk, mert érzik a köztünk lévő feszültséget, nem értik és összezavarja őket. …És akkor neked sem kéne úgy tenned, mintha minden rendben menne köztünk. Úgy értem, mások előtt. Nyilván a barátnőd is örülne, ha felvállalhatnád végre – nyögte ki végül, mire a férje meglepetten nézett rá.

– Sosem sürgetett, hogy váljak el. És én sem gondoltam rá, hogy… szóval, azt hittem, esetleg még rendbe hozhatjuk a dolgokat – próbált jófiúként békülékenynek mutatkozni, de vagy az arcára volt írva, hogy nem gondolja komolyan, vagy Sylviában már elég határozott volt a döntés, de az asszony megrázta a fejét.

– Te is tudod, hogy nem. Ez már túlságosan régen tart. Nem tudok a feleséged lenni, és szerintem te is megérdemled, hogy valaki más boldoggá tegyen. Jó ember vagy, Rey, de én nem tudlak szerelemmel szeretni.

– Huh, furcsa vallomás! – grimaszolt a férje és nagyot húzott az ásványvízből. – Az egyik szavaddal dicsérsz, a másikkal porig alázol.

– Hidd el, hogy eszemben sincs megalázni téged, csak próbálom kimondani az igazságot. – sóhajtott Sylvia.

– Szerettél valaha? – kérdezte a férfi, mire Sylvia nagyot nyelt. Szépítenie kéne a dolgot, ha a férje együttműködését akarja, de képtelen lett volna hazudni. Rey megértette a hosszúra nyúlt csend jelentését.

– Mindig is kedveltelek és tényleg megpróbáltam, Rey…, de bennem van a hiba, nem vagyok képes a szerelemre. Azt hittem, sikerülni fog, de nyilván rosszul tettem, hogy megpróbáltam, mert csak megbántottalak. Ne haragudj!

– Van már ügyvéded? – nézett rá a férfi, mire Sylvia bólintott. – Oké, akkor hogy legyen? Közös megegyezés? Vagy vigyem el a balhét? – emelte rá a tekintetét a férfi és Sylvia meglátta a tekintete mélyén a megbántottsággal vegyes megkönnyebbülést.

– Közös megegyezéssel.

– Rendben. És mi legyen a házzal meg a többi dologgal? Hogy lesz a gyerekekkel? – kérdezte a férfi és Sylvia nem tudta visszafogni a grimaszt, ami a férfi fontossági sorrendjével kapcsolatban megjelent az arcán.

– Elmondom nekik. Ha akarsz, ott lehetsz te is. A többit meg nem tudom, még nem gondolkoztam rajta, de ha lehet, szeretnék a házban maradni a gyerekek miatt – mondta halkan. Esetleg becsültesd fel és kifizetem a részed. Majd az ügyvéd megmondja, hogy megy ez… – vonta meg a vállát.

– Addig is elköltözzek? – kérdezte a férfi, és eltolta maga elől a szinte érintetlen salátát, és a kínjában össze-vissza vagdosott húst.

– Talán jobb lenne – hajtotta le a fejét Sylvia. – Akkor a gyerekek is megértik,miről van szó. Persze, bármikor jöhetsz – tette hozzá végül, bízva benne, hogy a férfi a jövőben sem mutatna több lelkesedést, mint amíg ki nem terítették a kártyáikat.

– Rendben, akkor ma elviszek pár dolgot, aztán a többiért majd eljövök később – állt fel a férfi. – Este már nem alszom otthon – motyogta, aztán mély levegőt vett és egyenes tartással a pulthoz ment, hogy rendezze a számlát. Sylvia lehunyta a szemét és nagyot sóhajtott. Ez szinte már túl jól ment. Nem is értette, miért várt ilyen sokáig, már sokkal korábban össze kellett volna szednie a bátorságát és tiszta vizet önteni a pohárba. Rey is határozottan megkönnyebbültnek tűnt. Összeszedte a holmiját és egy megkönnyebbült sóhajjal ő is kifelé tartott, amikor egy közeli asztalnál egy ismerős arcot fedezett fel. Peter és egy fiatal, szőke nő, talán éppen az a hegedűs, falatoztak némán. Ahogy jobban megnézte őket, a férfi csak imitálta az étkezést, kezei görcsösen szorongatták a kést és villát, aztán felnézett és a szemük összekapcsolódott. Az eltelt fél óra, a válásról való beszélgetés minden szava most zuhant rá a maga teljes súlyával és a szeme könnybe lábadt, ahogy a valaha oly kedves arcot és a hideg elutasítást nézte. Zavartan elkapta a tekintetét és a kijárat felé indult. Már majdnem megmenekült, amikor a pincér hangja utolérte:

– Asszonyom! A számlája!

Megalázottan kapta elő a tárcáját és reszkető kézzel kotorászott apróért, hogy az üveg ásványvizet kifizesse. Háta mögül halk mormogással a jelenet minden tanuja azt tárgyalta, hogy egy ilyen jól szituált nő képes lett volna meglógni a fizetés elől. A szégyen pírja égett az arcán és némi nehezteléssel gondolt a férjére, akiben nem volt annyi nagyvonalúság, hogy egy pohár vízre vendégül lássa, még ha éppen a házasságukat is készülnek felrúgni. A sok kíváncsi tekintet közül egy volt, amely szinte égetett, és amelyik a menekülésszerű távozásra bírta.

Peter étvágya abban a pillanatban elszállt, amikor a rendelést leadva felnézett és a pincér mellett elnézve meglátta a tőlük nem messze lévő asztalnál Sylviát és a férfit. Nem tudta, inkább csak sejtette, hogy a férje lehet; hacsak a lány időközben nem szokott rá, hogy ebédidőben bonyolítsa a légyottjait. A hangulat azonban nem tűnt túl szerelmesnek, sokkal inkább kínosnak. Amikor a férfi felpattant és távozott, még éppen elkapta, ahogy Sylvia megkönnyebbülten lehunyja a szemét és nagyot sóhajt. Határozottan kellemetlen beszélgetés lehetett. Kíváncsi lett volna a tartalmára, de Tamara finoman bokán rúgta az asztal alatt, hogy magára vonja a figyelmét. Csak néhány napja ismerte a lányt, remek hegedűs volt, izgalmas dekoltázzsal, de azzal, hogy Sylvia felbukkant tegnap este, az érdeklődése a lány iránt zuhanórepülésbe váltott. De már megígérte ezt az ebédet, így aztán beletörődően hallgatta a lány csivitelését.

Úgy érezte magát mellette, mint egy öregember, hiszen ez a lány tíz évvel és rengeteg megpróbáltatással fiatalabb és érettlenebb volt. Most éppen arról csicsergett, hogy rendszeres futással tartja karban magát, különben a rengeteg gyakorlástól már elferdült volna a gerince és mozdulni nem lenne ereje. Lelkendezve ecsetelte Peternek, hogy remek lehetőség lenne együtt futkorászni a szállodája előtti parkban, mire a férfi nagyot sóhajtva közölte vele, hogy a futás az ő életében nem szerepel a kedvelt időtöltések között. Tamara huncut mosollyal közölte, hogy akad akkor más testmozgás is, amihez talán nagyobb kedve lenne. Peter egy grimaszba hajló apró félmosollyal hagyta válasz nélkül a nyílt felajánlkozást.

Amikor Sylvia felállt, hogy kövesse a partnerét, még Peter is érezte a kínban égő pírt, ahogy a pincér utána szólt. Jóságos isten, Syl, micsoda figurával ültél egy asztalnál, aki még a vizedet sem fizette ki? – gondolta együttérzően. Most legszívesebben felpattant volna, hogy kisegítse, de tisztában volt vele, hogy ezzel csak még kellemetlenebb helyzetbe hozná, ráadásul itt ült vele szemben Tamara, aki arra várt, hogy reagáljon az általa mondottakra. Így csak nézte a büszkén megmerevedő gerincű nőt, aztán egy kis fejcsóválással szabadulni próbált az eltelt percek hangulatától. Sylvia nemsokára kilép innen és talán az életéből is, csak még egy kis kitartásra van szüksége és szabadulni fog a kísértéstől – győzködte önmagát. Mégis mindennél jobban vágyott rá, hogy ne ez legyen az utolsó alkalom, amikor láthatja a valaha oly kedves arcot.

*

Sylvia elmélázva ült a monitor előtt, a kimutatásnak egyetlen sorára nem emlékezett, pedig vagy húsz perce böngészte a táblázatot, amikor a telefon csörgésére riadt. Mona, a házvezetőnő kereste, ezért aggodalommal telve fogadta a hívást.

– Mrs. Connors, azt hiszem, haza kellene jönnie! – kezdte izgatottan az asszony.

– A gyerekekkel van valami? – kérdezte ijedten, mire az asszony megnyugtatta, hogy velük minden rendben. Oliver és Thea is rendben megjöttek az iskolabusszal, a kisfiút már el is vitte Kevin anyukája a karate-edzésre, Thea a szobájában játszik, de ….

– De? – kérdezte Sylvia rekedten, miközben agya képtelenebbnél képtelenebb bajokról vizionált.

– Mr. Connors küldött embereket meg egy teherautót… – suttogott összeesküvő módjára az asszony a telefonba. – Pakolnak és elvisznek rengeteg bútort.

Sylvia kezéből kiesett a golyóstoll, amivel eddig öntudatlanul zsonglőrködött. Rey hamar a tettek mezejére lépett, hiszen talán három órája váltak el egymástól, de máris hívta a költöztetőket. Az ember azt hihetné, hogy napokba telik az ilyesmi. Kíváncsi lett volna, miket pakoltatott össze a férje, de úgy döntött, nem rohan haza, hogy két kézzel kapaszkodjon egy fotelbe vagy egy íróasztalba. Reynek joga van elvinni, amit el akar, és ő boldog lesz, ha ennyivel megússza.

– Minden rendben, Mona! Hagyja csak őket! Esetleg kínálja meg őket egy kávéval, hogy lássák ők is, semmi baj. Sietek haza és beszélünk majd a dologról, de most csak arra kérem, a gyerekeket tartsa távol ettől az egésztől – motyogta barátságosnak gondolt, de inkább csak elveszetten hangzó hangon. A házvezetőnő megütközve tette helyére a telefont, aztán mérgesen szusszantott, ahogy az egyik férfi cipekedés közben megbotlott a küszöbben a hatalmas televíziót cipelve. Ő ezeknek nem fog kávét főzni. Nem volt benne biztos, hogy a ház asszonya tisztában van vele, hogy hamarosan már nem lesz bútor a ház alsó szintjén.

*

Sylvia már bánta, hogy ma reggel nem kocsival ment dolgozni, mert a buszmegálló most fényévekre tűnt az otthonától, de megszaporázta a lépteit, ahogy Claudia Monroe kocsiját meglátta a kocsifelhajtón. Ebben a percben érkezhetett haza Oliverrel és Kevinnel az edzésről. Hetente váltották egymást a szomszédasszonyával, szabad órákhoz juttatva egymást, ahogy jó barátnőkhöz illik. Sylvia tudta, hogy Claudia a magáit a szépségszalonban tölti, ő pedig csak kiült ilyenkor a ház mögötti kertbe és élvezte a csöndet. Már ha itthon volt egyáltalán, és nem a munkájába temetkezett odabent az irodában, mint ma is. Ma kicsit elhúzódott az odabent töltött idő, mivel a Rey-el töltött ebédidő után muszáj volt lecsillapodnia a parkban üldögélve. Akkor kellett volna azonnal hazajönnie, jutott azóta többször is az eszébe, de most már csak arra vágyott, hogy még a bejárat előtt elkapja Claudiát. Ki tudja, Rey mi mindent vitetett el, jószemű szomszédasszonyának nem kell, hogy feltűnjön a dolog. De nem volt szerencséje, mert Mona már a nyitott ajtóban várta a gyereket, aki pillanatokkal később már rohant is kifelé és az idős asszony ruháját rángatta.

– Mona! Kirabolták a lakásunkat?

Az éles gyerekhang sípként hasított bele a békés kertvárosi utca csendjébe, egészen Sylviáig hatolva. Lehunyta a szemét és meggyorsította a lépteit, de már nem állíthatta meg a barátnőjét, hogy a gyerek kezét fogva be ne masírozzon a házba. Ennyire rossz csak nem lehet! – zúgott a fejében a gondolat, miközben átvágott a füvön, nem is törődve vele, hogy puha bőrcipője azonnal átázik a vizes fűben, ahol a locsoló alighanem csak percekkel korábban állt el.

Belépett a házba és még pontosan látta Claudia arcán is a döbbenetet, Monáén a keserűséget, Oliverén az ijedtséggel vegyes haragot. A gyerek nem túlzott. Már a kulcsát sem tudta ledobni a szokásos helyére, mert a kecses kis asztalka eltűnt az előtérből. Némi malíciával gondolt rá, hogy vajon a rajta illatozó virágcsokrot is elvitték-e.

Rey csapatának alig két óra alatt sikerült teljesen kiürítenie a nappalit, csak néhány könyv és kerámia árválkodott a fal mellett, meg egy állólámpa, amit mindig is utált. Ezt igazán elvihetted volna, Rey! – grimaszolt a csupasz falakat nézve, ahonnan a képek is hiányoztak. Nem voltak túl értékesek, de kedvelte őket. A kandalló fölül hiányzott az óriási muránói tükör, amit mindig is utált hatalmas cirkalmas aranykeretével, és hiányzott a vadonatúj bőr ülőgarnitúra is, amit alig két hete szállítottak le, és ami az ő véleménye szerint, ami Reynek nem sokat számított, amikor megrendelte, olyan volt, mintha az ügyvédi irodából hozatta volna haza a dúsan tűzött, nehéz és ormótlan darabot. Hiányzott a barokk vitrin, amelyben az anyósától kapott értékes porcelán készletek sorakoztak, amelyeket ennyi év alatt egyszer sem használtak, úgyhogy nem is siratta meg őket. Talán csak a tv, a hatalmas képernyőjű házimozi jelentett komoly veszteséget, ami előtt a gyerekekkel összebújva ültek még tegnap délután is. És hiányoztak a drága, kéziperzsa szőnyegek, amelyeket ő maga választott ki. Egyedül egy kisebb darab árválkodott a könyvek mellé téve összetekerve. Pontosan tudta, hogy az csak az lehet, amelyiket Elmo még kölyökként megcsócsált. A barátnőjének óriási lakása lehet, ha ennyi holmit volt hova tenni – fintorgott, miközben arra gondolt, Rey most valaki másra kényszeríti rá az öreguras ízlését, amit ő mindig is kényszeredetten tűrt.

A többiek észrevették, hogy megérkezett és egy emberként fordultak feléje, arcukon döbbenettel és a kérdéssel, Mi ez az egész?

– Menj fel kicsim, nézd meg, odafönt minden rendben van-e! – mosolygott megnyugtatóan a gyerekre Sylvia, és az máris rohant felfelé a puha szőnyeggel borított lépcsőn, hogy szemrevételezze a saját birodalmát. Ahogy hallótávolságon kívülre ért, Sylvia egy grimasz kíséretében a két asszonyra nézett: – Elválunk.

Miután Mona a konyhába ment, hogy az arcán tükröződő véleményét megtartsa magának, Claudia Sylviához fordult.

– Amiatt a nő miatt? – utalt Rey szeretőjére, akiről ezek szerint csak az nem tudott, akit nem érdekelt.

– Nem, nem kifejezetten. Ez az egész egy ideje már nem működött. Ideje volt pontot tenni a végére – sóhajtott Sylvia.

– Mihez kezdesz most? – intett a nappali felé Claudia, mire Sylvia halványan elmosolyodott.

– Felújítom a házat. Eddig úgyis olyan volt, mint egy múzeum, csomó nyomasztó, sötét bútor, majd veszek valami vidámabb, gyerekbarát berendezést.

– Ezek szerint tied lesz a ház?

– Hát, ezt kértem Rey-től, de azért megvárom az ügyvédi papírokat, nehogy kiderüljön, hogy ő nem egészen így gondolja. Már ez a kipakolás is váratlan volt, hiszen csak ma délben beszéltünk a dologról – vonta meg a vállait. Claudia elképedten nézett rá:

– Ma délben? És máris üres a nappali? Istenem, Syl, túlságosan jóhiszemű vagy, ha azt hiszed, Rey büszkesége hagyja majd, hogy ez egy csendes válás legyen.

– Amíg a gyerekek miatt nem öljük egymást, addig nem érdekel – suttogta halkan és eszébe jutott, hogy vajon a férje szemébe kell-e vágnia valaha is, hogy Oliver nem az ő fia. Na, onnantól alighanem valóban eldurvulnának a dolgok.

Erről aztán eszébe jutott Peter szerepe ebben az egészben és még a feje is belefájdult a gondolatba. Nem titkolhatja örök életében a fia elől, hogy ki a vérszerinti apja, de meg akarta várni, hogy elég nagy legyen hozzá, hogy megértse, őt védelmezte, amikor úgy döntött, ahogy. És mit ért el vele? Csak még nagyobb zűrzavart okozott vele, hazugságok erdejét szőtte a dolog köré, és állandó rettegést a lebukástól. De most más problémája volt, úgyhogy ezt a félelmet ismét hátrasorolta az aktuális tennivalói mögé. Elbúcsúzott Claudiától és megígérte, hogy a következő héten ő fuvarozza a fiúkat, aztán becsukta végre a bejárati ajtót és felkészült a gyerekekkel való beszélgetésre.

*

– Anyu, miért vitték el a bútorokat? – kérdezte Oliver vacsora közben, miután a gyerekek kihasználták a furcsa lehetőséget, és Thea-val bicikliztek egyet a kiürített nappaliban. Mona Sylviára nézett, aztán visszafordult a mosogató felé. Nem irigyelte a nőt, hogy le kell nyelesse a gyerekekkel ezt a keserű pirulát. Ő személy szerint már évekkel ezelőtt lépett volna, mert akkor még a kicsik is túl kicsik lettek volna ahhoz, hogy megviselje őket a válás.

– Gondoltam, veszünk pár vidámabb bútort. Tudod, amitől világosabb és barátságosabb lesz az a szoba – mondta Sylvia, reményei szerint könnyedén. Aztán hirtelen úgy döntött, nem halogatja tovább a nagy vallomást. A gyerekek jobb, ha tudják, hogy a dolgok változásba lendültek körülöttük. – Tudjátok, apa és én úgy döntöttünk, hogy mostantól nem élünk együtt ebben a házban. Apa szerette azokat a bútorokat és elvitte az új lakásába.

Thea oda sem figyelve lóbálta a lábát, Oliver azonban felkapta a fejét.

– Miért költözött el apu?

– Oli, van úgy, hogy a felnőttek rájönnek, hogy már nem szerelmesek egymásba és olyankor mindenkinek jobb, ha … elválnak.

Oliver előtt nem volt ismeretlen a válás fogalma, hiszen az iskolában is volt olyan osztálytársa, akinek a szülei nem éltek együtt. Eddig nem is gondolt rá, hogy ez mit jelent, de most ijedten futott át egy gondolat bizonytalan gyermeki lelkén, amely eddig biztonságban érezte magát, de most valami meghatározatlan félelem kerítette hatalmába.

– És akkor már minket sem fogtok szeretni? – kérdezte könnyes szemmel a kisfiú, aki ebben a pillanatban nem nyolcévesnek tűnt, hanem legalább nyolcvannak.

– Jézusom, dehogy! – ölelte meg az anyja. – Oli, titeket mindig is szeretni fogunk. Ti a gyerekeink vagytok, és ez egészen másfajta szeretet. A gyerekét az ember szereti, amíg csak él. A vér szava – tudod…

– Mit jelent az, hogy a vér szava? – kerekedett el a kisfiú csodálatos kék szeme. Sylvia nézte egy ideig, aztán mintha az esti mesét mondaná, mesélni kezdett:

– Te is tudod, hogy a babák a mamák pocakjában növekszenek, amíg eljön az idő, hogy megszülessenek. Mint Kevin öccse, Jerome… – emlékeztette a gyereket kis barátja öccsére, aki alig fél évvel ezelőtt született. – És ahhoz, hogy odabent növekedjen, az édesanyja vére szállítja neki a tápanyagokat, tulajdonképpen kilenc hónapig a mama vére kering mindkettőjükben. Hát, innen van a mondás, hogy a vér szava… – cirógatta meg a gyerek arcát. Oliver okos gyerek, remélte, hogy ezt a magyarázatot is megérti, és eltűnik az aggodalom árnyéka a tiszta gyerekszemekből. Az okos gyerek azonban homlokát ráncolva gondolkodott egy ideig, majd az anyjához fordulva feltette a kérdést, amire pedig az előzmények után számítania kellett volna:

– Oké, a mamánál ez a vér szava, de hogy jön a képbe az apa? … és tulajdonképpen még azt sem tudom, hogy kerül az a baba a mama hasába? – nézett rá őszinte gyermeki kíváncsisággal a fia.

*

Sylvia még másnap is felkuncogott, ahogy az előző esti beszélgetés a gyerekeivel eszébe jutott. Ahhoz képest, hogy úgy félt az egésztől, mint ördög a szenteltvíztől, meglepően kedélyesre sikerült. De talán csak azért, mert a kölykök talán még fel sem fogták, mennyire megváltozik ezek után az életük. Mona úgy vigyorgott a mosogatónál, hogy majd meggyulladt az arca, mire ő nagy körülményesen elhebegett egy variációt a szerelemről gyereknyelven. Remélhetőleg, mire Oliver kinő a kamaszkorból, valaki majd szolgál neki a részletekkel is, mert annak alapján, amit tegnap ő előadott, az életben nem lesznek unokái. Amikor már azt hitte, túl van az egészen, akkor megszólalt Thea, aki addig némán, látszólag oda sem figyelve játszott a babájával az asztalnál: „Szerelmes vagyok Dominic-ba és kisbabánk lesz”. Mona itt adta meg magát a rázkódó nevetésnek, ő pedig villámgyorsan aludni küldte a remek végszó után a gyerekeket.

A vidámság úgy olvadt le róla, mint a napon felejtett vaj, amikor eszébe jutott a Rey-el folytatott beszélgetés. Időközben a fizetés körüli megaláztatáson már túltette magát. Biztos volt benne, hogy Rey nem kicsinyességből, csak a sokk okozta zavartól feledkezett meg róla. Talán hiba volt egy nyilvános helyen kezdeményezni azt a beszélgetést, de abban bízott, hogy Reyt ismerve, nem fog botrányt csinálni. Hogy végül majdnem mégis úgy alakult? Ezt nem kalkulálta bele. Esténként a szobája magányában tudatosult benne, hogy vége a házasságának. Bármennyire is nem voltak már együtt a férjével hónapok óta, mégis, amikor bemászott mellette az ágyba, és fülesével a fülén belemélyedt néhány iratba, valahogy rendben lévőnek tűntek a dolgok. Az első alkalmat követően Peter emlékét távol tudta tartani a hálószobától, még akkor is, ha időnként fájdalmas élénkséggel emlékezett az együtt töltött időre.

Annyira szerette volna visszaforgatni az idő kerekét, megmondani a fiúnak, hogy babát várnak, és akkor talán maga mellett tudta volna tartani. Ha mégsem, a csalódással legalább magabiztosan tudott volna új életet kezdeni. Ez a titkolózás lassan túl sok lett, egyre inkább elmosódott az oka, és egyre inkább önző döntésnek érezte, ettől pedig állandósult az életében a lelkiismeret-furdalás. Tisztában volt vele, hogy egy napon az érintettek meg fogják tudni az igazságot, és tudta, hogy gyáva dolog abban bízni, hogy őt akkor már nem fogja elérni a megvetésük és a haragjuk.  Néha úgy érezte, belebolondul, ha még egyetlen nappal tovább kell hurcolja a terhet, aztán felvirradt az az új nap, és ő újra gyáván megfutamodott a tisztázás elől. Hitt benne, hogy valakit be kellene avasson a bizalmába, aki kívülről talán használható tanácsot tudna adni neki, de szinte pánikot érzett, ha arra gondolt, hogy mi mindent szabadíthat el egy hirtelen vallomással. Túl sokat veszíthetett és nem mert kockáztatni.