Zongorajáték 13.

 Peter elolvasta a pár soros üzenetet, amit Sylvia hagyott neki még az este. Amióta úton volt, reménykedett benne, hogy kap majd valamilyen hírt róluk. Nem is akarta végiggondolni, miért bizakodik ebben, de napról napra várta, mintha megígérték volna neki. Amikor pedig halk pityegéssel megérkezett, úgy érezte,mintha megkönnyebbült volna. Írt! Gondolt rá! Aztán a tartalma összeszorította a szívét. A fiának most van a születésnapja és ő a világ másik végén van éppen, mert fogalma sem volt a pontos dátumról. Már nem először futotta át a mondatokat, és sejtette, hogy nem is utoljára. Furcsa volt, nem a tartalma miatt, hanem inkább az őrá gyakorolt hatása miatt. Oliver születésnapja szombaton lesz. A kilencedik. És az első lehetne, amin ő is ott lehetne, ha nem hezitálna tovább, hanem villámgyorsan összecsomagolná a holmiját – gondolta végig a lehetőségeit, miközben szeme végigfutott az elegáns szállodai szoba berendezésén. Igazából ki sem csomagolt, a bőröndjéből élt, két mozdulat lenne az egész. A koncert lezajlott, a hátralévő két napban csak a várossal akart ismerkedni, ha már ilyen messzire sodorta otthonról az élet, de ez most közel sem tűnt olyan vonzó programnak, mint ott lenni egy kilenc éves gyerek születésnapi zsúrján. Még a fülébe csengett a gyerekhang, ahogy megszorítja a kezét: – Oliver vagyok. Felemelte a telefont és taxit rendelt, valamint hogy készítsék el a számláját, mert most azonnal elutazik. Aztán már csak abban bízott, hogy szerencséje lesz és talál egy gépet, amely New Yorkba megy mielőbb.

*

Loretta nézte a férjét, aki már otthon lábadozott és folyamatosan dohogott, amiért a lányának nem volt olyan fontos, hogy akár a kórházban, akár itthon meglátogassa. Az asszony tudta, hogy egyetlen módon tudja befogni a férje száját…

– George, miért volt az irodai holmid között egy Sylviának címzett tíz évvel ezelőtti londoni levél? – tért a tárgyra, meg sem próbálva tompítani a kérdés élét, amely éreztette, hogy a válasszal nagyjából tisztában is van. A férje mély levegőt vett és dacosan nézett rá.

– Nocsak, elég volt egyetlen nap és máris turkáltál a holmimban? Még nem haltam meg, hogy a hagyatékomat a bánatos özvegy túrja át! – csattant ingerülten a hangja.  – Meg is mutattad neki, mi? Mindig is odavoltál azért a kölyökért, de ha már a tied nem lehetett, akkor a lányodnak akartad.

– A választ kérem, George! – emelte meg az asszony is a hangját, figyelmen kívül hagyva a gúnyos kérdést, és az azt követő gyalázkodó mondatot, mert úgy gondolta, a férje sem gondolja komolyan, csak zavarában vagdalkozik, mint ahogy már oly sokszor a házasságuk során.

– Te is nagyon jól tudod, hogy miért nem adtam oda. Az a suhanc úgy beszélt velem, hogy el tudtam képzelni, hogyan fog beszélni a lányommal… Nem engedhettem meg, hogy Sylvia tönkretegye az életét – válaszolt a férje önhitt magabiztossággal.

– Igen, és ezért aztán tönkretetted te magad – sóhajtott az asszony elkeseredetten, ahogy a régről ismerős, már-már begyakoroltnak tűnő szöveget hallgatta. Némi kínos csend után úgy döntött, most már úgyis mindegy, ha George nem tudja, nem akarta eddig tudni, akkor ő most kénytelen lesz felnyitni a szemét… – Sylvia azért válik el a férjétől, mert Oliver nem Rey gyereke, és nem tud ezzel a tudattal tovább élni mellette – mondta halkan, várva a döbbenetet és a férje haragjának tornádóját.

– Sokáig bírta – jegyezte meg a férfi, és a pökhendi, nemtörődöm hangtól, no meg magától a ténytől, hogy a férje még csak meg sem lepődött, ő maga is sokkolva volt.

– Miről beszélsz? – suttogta sápadtan.

– Hogy miről? Arról, hogy a lányunk, aki világ életében megkapott mindent, amit csak kiejtett a csöpp száján, ezt úgy hálálta meg, hogy képes volt felcsináltatni magát egy senkivel. Egy igazán öntudatos kis senkivel, ezt elismerem. Istenem, még előttem van, hogy szikrázott a szeme a kölyöknek, amikor pénzt ajánlottam neki, hogy tűnjön el Sylvia életéből. Volt képe ott ordítani velem a saját irodámban, hogy mit képzelek. Hát felvilágosítottam, hogy azt képzelem, hogy soha a büdös életben nem lesz képes eltartani a lányomat. Láttad volna, milyen sértetten rohant el. Aztán megjött az a levél és olvasatlanul is tudtam, hogy mi lehet benne. Mézesmázos szép szavak, amikkel maga után csalogatná Európába, az a liba meg követte volna, biztos voltam benne. Hát, tettem róla, hogy Sylviának még csak elgondolkoznia se kelljen az ajánlatán. Az idő pedig engem igazolt. Milyen hamar oltár elé cipelte Reyt, még én is meglepődtem. Aztán persze rájöttem az okára. Terhes volt. Annak a senkinek a gyereke gömbölyödött a hasában, de szerencsére időben megjött az esze és talált magának egy férjet és apát a kölyöknek. Miért lepleztem volna le? Hiszen csak azt tette, ami a túléléshez kell, és valljuk be, Rey-el nem is járt rosszul. Most pedig visszatért a régi szerelme, ráadásul bebizonyította, hogy képes megállni a maga lábán, Sylvia tehát el akar válni, hogy hozzámehessen. Ki sem néztem belőle ennyi dörzsöltséget. Részemről még segítem is, a legjobb válóperes ügyvédet ajánlottam neki a városban. És magam akartam megmutatni neki a levelet, hogy tudja, Peter szerette, úgyhogy nyilván még most sem közömbös iránta.

– Jézusom, George! – roskadt le az asszony. Egyszerűen nem ismert a férjére. Ez a felfuvalkodott hólyag, az önelégülten fröcsögő gonoszságával a dúsan faragott íróasztala mögött egész egyszerűen nem lehet az ő férje, a szerető férj és apa, akinek a tegnapi napig hitte. Azt gondolta, hogy tetemre hívja a levéllel, a férje majd elismeri a hibáját, szégyenkezik és közös erővel kitalálják, hogy tudnák rendbe hozni a dolgokat, de most szembesülnie kellett a férje egy olyan oldalával, amiről mostanáig sejtése sem volt. – Kit ajánlottál neki, George? – kérdezte szikrázó szemekkel, melyek most pont olyanok voltak, mint a lánya szemei, a háborgó tenger zöldje csillogott benne valami sötét mélységgel. A döntése hirtelen jött, de biztos volt benne, hogy holnapra sem változtat rajta.

– Trevor Hastings-ot – emelt fel egy iratot a férje, mint aki egyébként részéről lezártnak tekinti az előbbi beszélgetést.

– Köszönöm – válaszolta kimérten Loretta, aztán kiment és felhívta az ügyvédet.

– Mr. Hastings, Loretta Deaver vagyok. A segítségét szeretném kérni, ugyanis el akarok válni a férjemtől.

*

Sylvia számára a legnagyobb adomány volt a születésnapi buli szervezése, mert addig sem tudott elmerülni a fájdalomban, amit az apja árulása miatt érzett, hiszen izgatottan készülő fiacskája minden percét beosztotta, hogy a nagy esemény tökéletesen sikerüljön. De esténként nem volt kibúvó a gondolatai alól, az ágyában fekve újra és újra végigrágta a múlt minden egyes emlékezetes pillanatát. A kapcsolatuk kezdetétől addig a napig, amikor azt hitte, a fiú egyetlen kegyetlen döntéssel elvágta a kettejüket összekötő köldökzsinórt. Majd tíz éven keresztül önmagát hibáztatta és időnként Peternek is felrótta, hogy elhagyta. Fogalma sem volt a valóságról, és a múltkor, amikor a férfi próbálta vele megértetni, hogy ő sosem akarta elhagyni, még hinni sem volt képes neki. És eközben az egész történetben pont Peter volt az, aki őszinte volt, és a legtöbbet vesztette azzal, hogy azon az átkozott napon bement a barátnője apjához és lelkiismeretesen az engedélyét kérte, hogy magával vihesse Európába. Ha nem akar felnőttként viselkedni, ha csak este két csók és szeretkezés között hívja magával, ő bevallotta volna a bébit, aztán eldönthették volna, hogy így is az utazást választják-e, vagy maradnak, vállalva, hogy az apja haragját kivívják. De együtt lehettek volna!

Ő maga hibázott, ez nem is volt kérdés. Készpénznek vette az apja szavait, bele sem gondolt, hogy az a fiú, akivel egy éve mindennap együtt volt, egyszerűen nem viselkedhetett úgy, ahogy az apja állította. Ennyire nem ismerhette félre! Nem hagyhatta el! Viszont senki nem állíthatta, hogy ő aztán nyugodtan élte az életét, tudván, hogy vaj van a füle mögött. Keresett és talált egy megoldást a pillanatnyi bajára. Hogy ez a lehető legrosszabb döntés volt, azt már akkor is sejtette, és mivel az évek egy cseppet sem csökkentették benne az érzést, nyilván kegyetlen tíz év állt mögötte. Megpróbált felejteni, túllépni a múlton (egy újabb hiba, már nem is számolta, hányadik), a kislánya születésével próbálta lezárni a reménytelen álmodozást (orbitális nagy hiba!), de még így sem sikerült. Hja, a lelkiismeret nagy úr! És tisztában volt vele, hogy most, amikor minden felszínre bukott, nem hullik az ölébe a megoldás sem olyan egyszerűen, ha hullik egyáltalán, és ezt tudni maga volt a büntetés. Mint ahogy az is, hogy a gyerekei életét mennyire sikerült összekuszálnia. Ez a tudat volt a legnagyobb büntetése, a kialakult helyzetet a gyerekein keresztül megélni. Látni a zavarodottságukat, szembesülni a félelmeikkel, erős sziklának mutatni önmagát ebben az érzelmi viharban, miközben őt magát is csak a legvégső erőfeszítéssel sikerült a felszínen tartania. Az idő, a rengeteg elvesztegetett idő pedig..., eleinte hallgatott, mert még próbálkozott elfogadni az aktuális helyzetét, amikor pedig nem bírta tovább, már ott volt egy nagyobbacska gyerek, aki elé már nem lett volna olyan könnyű odaállni és megértetni vele, miért borul fel a biztosnak hitt kis élete; hogy akit az apjának hitt, nem az, hogy a huga csak a féltestvére. Úgy, hogy abban sem lehetett biztos, hogy Peter hogyan fogadná a hírt. Mert akár lehetett volna teljes tagadásban is, csak hát Peter jó fiú, néha talán túl jó is, ebben kellett volna bíznia kezdettől fogva. Az az ember, aki nem hibázik, vagy ha mégis, akkor teljes mellszélességgel vállalja, gondolkodás, hezitálás nélkül. Pedig Sylvia tudta, hogy adódhat olyan helyzet, amikor az ember lapít, hátha megoldódnak körülötte a dolgok, mint ahogy ő maga is tette. Nem túl nemes hozzáállás, ezt nem vitathatta. De az emberek néha hibáznak, ki kisebbet, ki nagyobbat, aztán viselik a következményeket, amiket a környezetük vérmérsékletük alapján rájuk mér. Nagyon remélte, hogy ő is együtt tud majd élni mindazzal, ami még a nyakába szakadhat.

Feladta a forgolódást és felkelt, aztán Elmo társaságában kiült a kertbe. A nyirkos éjszakában fázósan húzta össze magán a köntöst, még a kutyának sem volt kedve felderíteni a hajnali szagokat, mellette szuszogott a hintaágyon, mint aki szolidarításból ugyan követte őt, de mégsem hagyta megszakítani az éjszakai pihenését. Nézte a távoli horizonton éledező narancsszínű fényt és csak arra tudott gondolni, vajon lesz-e még az ő életében napkelte, vagy benne ragad ebben a sötét és magányos órájában a napnak?

*

Peter épp csak annyi időre lépte át a szállodai szobája küszöbét, hogy leszórja a csomagjait, és máris fordult vissza, hogy Sylviáékhoz siessen. A taxi még ott várt rá a bejárat előtt, ő pedig a terjedelmes csomagot maga előtt tuszkolva bemászott a hátsó ülésre. A reptéren egy távirányítós kocsit választott, és amíg az alkalmazott kipróbálta a játékot, ő maga sötét tekintettel méregette az üzlet meglepően széles gyerekjáték kínálatát. Tulajdonképpen fogalma sem volt róla, hogy a fia szeret-e játszani ilyesmivel. Így aztán megállította a taxist, amikor a Madison Square Garden mellett hajtottak el. Ez a stadion volt a New York Kicks kosárlabda csapatának otthona és az ajándékboltban választott egy pólót, a csapat legjobbjának kikiáltott Tyson Chandler nevével és egy, a csapat színeiben pompázó kék-fehér labdát. Talán ezzel nem lő bakot, gondolta reménykedve, aztán mélyeket lélegezve próbált lehiggadni, hogy végül ne ő legyen a legizgatottabb a gyerekzsúron.

– Siethetnénk? – kérdezte a taxist, aki kényelmesen haladt a kora délutáni forgalomban.

– Hogyne – vonta meg a vállát a sofőr. – Siet valahova? – kérdezte, mire Peter visszanyelte a „Semmi köze hozzá” szerű felcsattanását.

– Ma van a fiam születésnapja – mondta halkan és csendben ízlelgette a szót: „fiam”.

-Hányadik? – lesett vissza a sofőr.

– A kilencedik – válaszolt neki, bár eleinte nem akart beszélgetni, de közben határozottan jól esett ilyen apró, mégis fontos kijelentéseket tennie.

– Az jó kor! – nevetett rá az afroamerikai sofőr. – Az enyém még csak három éves. Már alig várom, hogy kosarazhassak vele – mondta vidáman, aztán jól érezhetően erősebben nyomta a gázt a hátralévő már rövid szakaszon.

*

Olivia néma, O-t formázó csodálkozással kerekítette el a száját, ahogy meglepetten végigmérte az ajtóban álldogáló férfit. Nem számított rá, hogy eljön, azt hitte, még valahol távoli földrészek felett repdes, vagy talán el sem indult még hazafelé. Nem azért írta meg neki a mai gyerekzsúr tényét, hogy idehívja, egyszerűen csak tudatni akarta a férfival ezt a fontos dátumot. Biztos volt benne, hogy ahogy ő maga, Peter is visszaszámolt az időben és talán napra pontosan emlékszik, melyik együttlétük gyümölcse lehet az az örökké kócos rosszcsont, aki odabent ünnepelt a legjobb barátaival. Nemrég fejezték be a kertben a sátrak felállítását, most pedig a nappaliban megterített asztal körül tolongtak apró falatokat majszolva és végiglocsolva üdítővel a csillogó parkettát. Elmo egész idő alatt ott sündörgött körülöttük, feltakarítva minden leesett falatkát. Thea Michael hugával, Harmonyval tárgyalta ki odafönt a szobájában ezt a „hangos bandát”.

– Szia! – lehelte Sylvia az öröm pírjával az arcán, és Peter nem tudott érzéketlen maradni a nő arcán felvillanó őszinte, bár meglepett mosoly láttán. Istenem, semmit nem változott, már attól eltekintve, hogy a két gyerek után talán kicsit kerekebb formákon feszült meg a farmernadrág és a fehér blúzon átütő izgalmas csipkefehérnemű.

– Szia! – nyelt nagyot, ahogy a képzelete meglódult és a pillanat tört része alatt repítette vissza a múltba, de aztán összeszedte magát és a nem túl távoli csatazaj felé biccentve megkérdezte: – Akkor még nem késtem túlságosan el?

– Nem, dehogy. Most fogjuk felvágni a tortát is; a legjobbkor jöttél – ragyogott rá Sylvia.

A következő pillanatban az ünnepelt bukkant fel vigyorogva az ajtóban ácsorgó páros háta mögött. Az apja még nem köszöntötte fel és azt hitte a csengetést hallva, hogy ő  érkezett meg, de az ismerős ismeretlen láttán megtorpant. Már régen nem járt itt, vajon most mit akar?

Peter néhány gratuláló szó kíséretében odaadta a meglepett gyereknek a díszes csomagolásban rejtőző autót. Oliver lelkesen tépdeste le róla a csillogó papírt, aztán a többiek egy emberként sóhajtottak fel a népszerű versenyautó modell láttán, amely érzékenyen reagált a távirányítóra, és azonnal az őrületbe kergette Elmot. Az összenépi vigasság közepette egyedül csak Oliver arcán suhant át halvány csalódás a csillogó karosszéria láttán. Szerette ugyan az autókat, de inkább csak összeépíteni, barkácsolni az elemenként árult modelleket. Peter megköszörülte a torkát.

– Lenne itt még valami, tulajdonképpen ez az igazi ajándékom, azt az autót csak azért vettem, mert nem tudtam, hogy lesz-e időm valami mást, neked valóbbat keresni. Amolyan biztonsági tartalék.

Oliver kíváncsian fordult felé. Még egy ajándék? A férfi átnyújtotta a nagy, sima, egyszínű papírzacskót és a gyerek kíváncsian lesett bele. A hatás elementáris volt. Nagyot kiáltva kirántotta belőle a mezt és csillogó szemekkel nézte a feliratokat. Úgy simogatta a műszálas anyagot, mintha a legfinomabb selyem lenne. Peter szíve nagyot dobbant a megkönnyebbüléstől, ez a hirtelen ötlet úgy látszik telitalálat volt. A gyerek kék szeme úgy ragyogott rá, hogy szinte belezsibbadt.

– A kedvenc játékosom – vigyorgott rá a srác és ettől a mosolytól Peter úgy érezte, bármire képes.

– Akkor szerzek tőle autogramot – ígérte nagylelkűen. Őszintén remélte, hogy nem ígért túl sokat.

– Megtenné, hogy a labdára kéri? – nyújtotta felé Oliver a szatyrot.

– Nem. Ezzel a labdával játszani kell; majd egy másikat íratok alá vele – kacsintott rá a férfi.

– Hú, az klassz lenne! – sóhajtott már az ígérettől is boldogan a gyerek. – Kösz, Peter! – ragyogott rá a férfira. Ebben a pillanatban lépett be Rey. A gyerek boldogan szaladt oda hozzá és egy cuppanós puszit nyomott a férfi arcára, ahogy az sok boldogságot kívánva egy méretes dobozt nyomott a kezébe. Újra izgatott papírtépdesés következett, aztán meglepetten, kis csalódással az arcán Oliver körbemutatta az ajándékát, az előbbihez megszólalásig hasonlító távirányítós versenyautót.

Peter egy grimasz mögé bújtatta el a kárörvendését, amiért apuka így beégett a gyerek előtt. Aztán lehervadt a mosoly az arcáról, ahogy a kölyök átkarolta Rey Connors nyakát és egy puszit nyomott az arcára: – Kösz, apa!

Hiába nem szerzett örömet a gyereknek, mégis Rey Connors járt jobban. Ő maga örült persze a szégyenlősen elsuttogott Köszönöm-nek is, de az a puszi és főleg az az apró szó: apa… hát, az az igazság, az mindent vitt. A helyzet keményen szembesítette vele, hogy Oliver életében neki egyelőre csak a barátságos bácsi titulus jutott.

Sylvia megelégelte, ahogy a két férfi egymást méregeti a gyerek feje fölött, és úgy döntött, megpróbálja elterelni a figyelmüket az ünnepeltről. Felkapott két jeges teával töltött poharat és jószerivel a kezükbe nyomva, Peterre nézett:

– Milyen volt Szingapur?

– Nagyon távoli és túl meleg – foglalta össze egy rövid mondatba a lényeget Peter, szemével követve a gyereksereget, akik zajongva kitódultak a kertbe, közrefogva Olivert, aki már az új mezben feszített; aztán egy halvány mosollyal hozzátette:  – de sikeres.

– Sikeres? – nézett rá érdeklődően a nő.

– Igen. Aláírtuk a jövő évi koncertkörút szerződését. Az időpont már eddig is le volt foglalva a naptáramban, mint ahogy már két évre előre sok másik is, de most tisztáztuk a részleteket és véglegesítettük az egészet. Mindig öröm ott játszani, mert szeretik és értik a zenét, de roppant kritikusak, mindig új repertoárral kell készülni, amit részben ők állítanak össze. Igazi kihívás, és nagyon élvezem – magyarázta Peter. Kicsit hivalkodónak tűnt még önmaga előtt is, pedig csak egyszerűen szerette volna megmutatni, hogy már ő diktálja a feltételeket és jól megfizetik azért, amit csinál, mert – mondjon bárki bármit – jól csinálja, veszettül jól. Gyerekes bizonyítási vágy vett rajta erőt, bármennyire is abszurdnak tűnt ezt gondolnia, mintha ezzel a sikerességgel is közelebb kerülhetne a végső céljához, hogy az a srác ott a gyereksereg közepén egyszer majd neki mondja azt, hogy apa.

– Akkor én megyek is! – szólalt meg hirtelen Rey, aki láthatóan kellemetlenül érezte magát. A fia a barátaival játszott, a felesége csak a zongoristájával foglalkozott, pedig szívesen beszélgetett volna vele, hogy megtudja, vajon Sylvia is hallotta-e a nagy hírt, hogy ő és az anyja is ugyanannak a válóperes ügyvédnek veszik igénybe a szolgáltatásait. Elég zárt világ az övéké ahhoz, hogy ez a pikáns hír őhozzá is eljusson, és igazság szerint roppant kíváncsi lett volna Sylvia reakciójára. A büszke George Deaver, nem tudta miért éppen most bomlik fel az apósa házassága, de érdekes egybeesésnek tűnt, hogy anya és lánya  egyszerre döntöttek úgy, elhagyják a férjeiket. Ötlete sem volt, hogy a jó öreg Loretta min szívta fel magát és adta be a válókeresetet; hiszen mindenki úgy ismerte Deaveréket, mint a Tökéletes Családot. Hogy ez mennyire nem így volt, senki sem sejthette. Ő maga sem tudta még néhány hónapja. Végül úgy döntött, most mégsem hozza szóba, ünnepeljenek csak, de a kocsihoz közeledve végig a hátában érezte annak a Peternek a szúrós pillantását. Hm, elég volt a felbukkanása és máris mennyire megkeveredtek a dolgok a jól bejáratottnak hitt állóvizükben…

Pedig Peternek eszébe sem jutott a válás, Sylvia szülei pedig még annyira sem, ami nem is csoda, hiszen nem tudott az időközben történtekről. Az ő gondolatai csak akörül jártak, hogy ő azért nagyobb örömet szerzett Olivernek, mint Rey. Büszke volt, amiért jól ráérzett a gyerek titkos vágyára; ugyanakkor megmagyarázhatatlanul bosszús volt, amiért a másik férfi annyi év után sem érezte, minek örülne a fia. Micsoda bolond gondolat, rázta meg a fejét. Tudat alatt vetélkedne a férfival? Ez is egy új vonás volt, amelyet az utóbbi időben fedezett fel önmagán. Egyszer régen csinált már ilyet, amikor büszke kakas módjára feszített Sylvia mellett, mindenki számára nyilvánvalóvá téve, hogy hozzá tartozik. Vajon még mindig ott lappang benne ez az érzés? Úgy érezte, hogy ha őszintén kellene válaszolnia erre a kérdésre, most még bajban lenne. Nem tudott kiigazodni a nőn, nem érezte benne a közeledést, csak valami mélyről jövő indulatot, amely dühítette, mert ebben az egészben önmagát érezte becsapottnak és vesztesnek. Úgy gondolta, senki másnak nincs joga ugyanígy érezni, Sylviának semmiképpen sem. De nem tudta a szemére sem vetni a történteket, mert azok az árnyékok a szeme mélyén árulkodóak voltak, hogy talán semmi nem olyan fekete és fehér, mint ahogy elsőre képzelte.

Kiballagott a kertbe, mosolyogva figyelte egy ideig az őrült hangzavarban kipirult gyereket, ahogy diadalmasan magasba tartva szalad a labdával, aztán intett neki búcsúképpen, és visszament a házba. Sylvia egy nővel beszélgetett, Claudia – merült fel benne a bemutatkozáskor elhangzott név, a kis Jerome mamája. Letette a poharát és hozzájuk lépett.

– Köszönöm az értesítést! Nem is tudod, milyen hálás vagyok érte, hogy itt lehettem, de most el kell mennem. Két napja lényegében utazom, azt hiszem, ha még egy órát talpon kell maradnom, akkor eldőlök. Majd jelentkezem, mert egy hét múlva Kanadába kell mennem, de előtte mindenképpen szeretnék még eljönni. Viszlát és még egyszer, kösz! – biccentett aprót, aztán a másik nőre nézve elmosolyodott: – Remélem, Kevin már túltette magát a baleseten!

– Oh, igen, kedves, hogy említi, Kevin már túltette magát, csak nekem vannak rémálmaim azóta is – nevette el magát az asszony, aztán elgondolkodva figyelte, ahogy Sylvia a kijárathoz kíséri a férfit.