Zongorajáték 9.

 Trevor Hasting, az apja által ajánlott ügyvéd, az orra alá tolta a válási papírok tervezetét és egy összefoglalót, amelyben a gyermekelhelyezéssel kapcsolatos lehetőségeket vázolta.  Eddig is tudta, hogy a válás ezer érzelmi és gyakorlati kérdést vet majd fel, és mind között a legfontosabbat, hogyan osztozzanak Rey-el a gyerekekkel töltött időn. Csak abban bízhatott, hogy Rey ebben a kérdésben nem támaszt nehézségeket, tekintve, hogy eddig sem tudott túl sok időt tölteni velük. Igazság szerint azon sem csodálkozott volna, ha Rey-nek a kéthetenkénti hétvégi láthatás is gondot okozna, hiszen már jó ideje nem fordult elő, hogy akár egy fél napot egyedül töltött volna velük. Szíve szerint a közös felügyelet helyett magának akarta volna őket, hogy legyen egy abszolút biztos pont az életükben, de tisztában volt vele, hogy nem szakíthatja el őket Reytől.

Persze, ez még csak nem is kettőjükön múlik, hiszen ott van még a férje barátnője. Kérdés, hogy ő hogyan jön ki a gyerekekkel, mennyire akarja kisajátítani magának a férfit. Istenem, mennyi kérdés, amit végig sem gondolt, és amit muszáj lesz a férjével még tisztázniuk.

Reyt ismerve, azok a hétvégék, amikor magával vinné a gyerekeket, arról szólnának, hogy programokkal, ajándékokkal próbálja megvásárolni a jó hangulatot, elhalmozná őket a valós igényeiknél jóval bővebben, de valószínű, hogy a házi feladatot még vasárnap este kéne megtanulniuk. Persze, talán segítene a helyzeten, ha a férfi hétközben is tartaná velük a kapcsolatot legalább telefonon, de ebben őszintén szólva nem hitt. Rey annál sokkal elfoglaltabb volt, minthogy erre is maradjanak szabad gyökei. Egy ideje kifejezetten feltűnő volt, hogy sosem ért rá, ha közös programjaik lettek volna. A koncert is egy ilyen alkalom volt, de sokkal bántóbb volt, hogy Oli versenyére éppen úgy nem ment el, mint a szülői értekezletre. Ezért bízott benne, hogy a férje nem fogja megtámadni a javaslatát. A gyerekek eddig is leginkább vele voltak, ő gondoskodott róla, hogy készüljenek az iskolába és az óvodai foglalkozásokra, ne hanyagolják el az edzést és találkozhassanak a barátaikkal; maradjon ez így a továbbiakban is. Idővel persze, ahogy kamaszodnak, szabadon mozoghatnának majd a szüleik között, de ez még olyan távoli jövőkép volt, amit ideiglenesen ő maga söpört félre.

Egyetlen dologban volt biztos, a titkot, ami Oliver fogantatása óta nyomta a lelkét, és amit minden eshetőségre gondolva levélben fogalmazott meg, majd ezt a széfben elzárva helyezett biztonságba, még hosszú évekig meg akarta őrizni. Túlságosan veszélyes lett volna előrukkolni vele ebben a helyzetben, még ha ez azt is jelentette volna, hogy Rey talán egyértelműen lemond a láthatásáról. Ezt nem tudta volna elmagyarázni egy kisfiúnak, aki abban a tudatban nőtt fel, hogy Rey az apja. A levelet egyébként Peternek címezte, aztán az egészet egy újabb borítékba dugta, amelyre az apja nevét írta. Így biztos volt benne, hogy Rey semmilyen körülmények között nem fogja felnyitni. Most azonban elgondolkozott rajta, hogy inkább az ügyvédnél helyezi letétbe.

*

Peter az órájára nézve lépett ki az ügyvédi irodából, ahol egy jótékonysági rendezvény adományával kapcsolatban írta alá a papírokat. A gépe két óra múlva indult Londonba, úgyhogy még szerencse, hogy a bőröndjére a titkárnő vigyázott, amíg az ügyeit intézte, mert már egészen biztosan nem lett volna ideje a szállodába visszamenni érte. Moira szolgálatkészen hozta elő a méretes bőröndöt, és mosolyogva közölte, hogy a taxi a bejárat előtt várja, mire leér; ő pedig búcsút intve egy lendületes mozdulattal a lifthez lépett, amelynek az ajtaja abban a pillanatban nyílt ki előtte.

Sylvia hatalmas zöld szeme meglepetten és egyszersmind riadtan tágult ki, ahogy a férfi felemelte a fejét és feléje lépett. Aztán megtorpant, de már nem visszakozhatott, belépett a liftbe, melynek az ajtaja hangtalanul csukódott be mögötte.

– Szia! – lehelte a nő, idegesen lesve az emeleteket jelző fényeket, a mielőbbi szabadulásban bízva.

– Szia! – válaszolt neki a férfi, láthatóan küzdve a folytatással. Volt olyan jólnevelt, hogy tudja, kéne még valamit mondania, de volt annyira büszke és haragos, hogy nagy ívben tegyen rá, mit illik és mit nem ebben a helyzetben.

– Már el is utazol? – kérdezte ebben a pillanatban a nő, és Peter lehunyta a szemét, hogy nyugalmat erőltessen magára.

– Igen. Már késésben is vagyok.

Közben a lift szinte észrevétlenül megállt a földszinti aulában és Peter türelmetlenül várta, hogy Sylvia kilépjen előtte a fülkéből. Odakint mindketten megtorpantak, aztán a férfi vett erőt magán:

– Hát, örülök,  hogy láttalak, sajnos mennem kell. Szia! – azzal szinte kimenekült a hallból és beszállt a rá várakozó taxiba, amely már be is sorolt a forgalomba, mire Sylvia kiszédelgett az utcára.

Hát, ennyit az álmodozásáról, a viszontlátásban rejlő lehetőségekből. Még Peter van megsértődve – gondolta kissé csalódottan, aztán egy mély sóhajjal ő is leintett egy taxit, hogy minél hamarabb hazaérjen.

*

Bassza meg, ez váratlan volt! – hajtotta hátra a fejét Peter, ahogy a taxis a Kennedy reptér felé cikázott a forgalomban. És a lehető legrosszabbkor történt, hiszen ideje sem volt beszélni Sylviával, ha már a vakszerencse a kezükre játszott és találkoztak. Teljesen rosszul reagálta le a találkozást – ostorozta magát, bár fogalma sem volt, mit mondhatott volna a rendelkezésére álló alig öt percben. Ami köztük történt, az aligha lett volna megbeszélhető ilyen rövid idő alatt. Csinos volt, nőies, igazi úrinő – állapította meg keserűen, ahogy az elegáns kiskosztümbe bújtatott karcsú testre gondolt, amely valaha – erre még jól emlékezett – farmerben és blúzban érezte magát a legjobban. Persze, felnőtt azóta. És szomorú volt a tekintete – tette hozzá, akaratlanul is gyengédséget érezve a nő iránt. Sheila azt mondta, rosszul élnek a férjével. Ebben az irodaépületben pedig jobbára ügyvédi irodák foglalták el az emeleteket. Talán éppen a válását intézi – ragadt le a találgatásnál. Hát, van ilyen – próbálta elbagatellizálni a gondolatot, amelynek az ő számára nem kellett volna jelentőséggel bírnia. De nem tudott nem gondolni erre.

Már a gépen ült, amikor átsuhant a fején a gondolat, hogy talán itt kellett volna maradnia még néhány napot. Talán megért volna egy átírt repülőjegyet, hogy beszéljen a nővel, aki valaha a mindenséget jelentette neki és megkérdezze tőle, miért tette ezt mindkettőjükkel. Az elszalasztott lehetőség gondolata nyomasztóan telepedett rá, így aztán elsőre meg sem hallotta, ahogy a stewardess felszólítja az utasokat, hogy őrizzék meg a nyugalmukat és rendezetten hagyják el a gép fedélzetét. A mellette ülő testes férfi izgatottan bökte meg a könyökét, mire úgy nézett rá, mint aki álomból ébred.

– Maga szerint műszaki hiba vagy terror-fenyegetés? – nézett aggodalomtól csillogó szemekkel Peterre, aki kábán megvonta a vállát. Legszívesebben azt mondta volna, egy felsőbb akarat, valaki odafönt meghallotta a sóhajait és intézkedett, úgyhogy amikor kilépett a gépből az ajtóhoz tolt lépcsőre, egy pillanatra az égre nézett és csak annyit mondott: – Köszönöm!

*

Sylvia szorongva nézte a férje kocsiját, ahogy megáll a kocsifeljárón. Nem beszéltek róla, hogy ma este idejön, így aztán elképzelni sem tudta, hogy miért jött. Amikor látta, hogy egy tv dobozt rángat ki a hátsó ülésről, elfintorodott. Erre aztán semmi szükség nem volt! Egyrészt nem pótolhatta azt a nagyképernyős tv-t, amelyet elvitt, másrészt ő már gondoskodott róla, hogy a gyerekek ne maradjanak az éltető varázsdobozuk nélkül.

– Szia! – sétált a férje elé, aki körülményesen éppen a kocsit zárta le, mintha ezen a környéken nem lehetne néhány percre őrizetlenül hagyni egy járművet. – Ezt igazán nem kellett volna, már szereztem egyet, amíg a festés le nem zajlik. Utána pedig már megrendeltem egy olyat, mint amit elvittél.

– Nem tudtam – vonta meg a vállát a férfi némi lelkiismeret furdalással, hiszen ő is tisztában volt vele, hogy kicsinyes dolog volt a gyerekek kedvencét magával vinnie. – Mindegy, ha már itt van, itt hagyom. Jó lesz majd Oliver szobájába – mondta vállvonogatva, amivel sikerült is felpiszkálni Sylviát.

– A gyerekszobákba nem akarok tv-t, mert akkor elő sem bújnak nekem, és végül hárman három különböző szobában töltenénk az időt – mondta az asszony határozottan, mire a férje a szemeit forgatta.

– Ne legyél már ilyen vaskalapos! Ma már minden gyerek szobájában van saját tv, így ha a szüleik nem a rajzfilmhősök kalandjaira kíváncsiak, akkor is nézhetik azt a sok baromságot – mondta talán a kelleténél kissé ingerlékenyebben, ahogy eszébe jutott, hányszor vitáztak, amikor egy gyerekműsor helyett ő sportmérkőzést nézett volna inkább.

Sylvia lenyelte a választ, hogy ő hajlandó Sukie hercegnő kalandjait nézni, de akár Batman történeteit is, a kosárlabda meccsekről pedig bármikor le tudna mondani. Azokat a filmeket pedig, amiket szívesen megnézne, úgyis csak akkor vetítik, amikor a gyerekek már alszanak. Nem vitatkozott. Egy lommal több vagy kevesebb, már nem számít,  majd berakja a dobozt a gardróbba, amíg kitalálják, mi legyen a sorsa. Közben Rey lerakta az előtérben a dobozt és mintha némi lelkiismeret-furdalás villant volna a szemeiben, ahogy a becsukott nappali-ajtóra nézett.

– A srácok itthon vannak?

– Fent vannak a szobájukban. Theanál itt vagy egy kis barátnője, Oliver pedig a modelljét építgeti. Menj fel, köszönj be hozzájuk! – intett a lépcsőfeljáró felé, de a férfi megrázta a fejét.

– Nem akarom zavarni őket, majd máskor. Hát, akkor … szia! – intett tétován és már gyors léptekkel a kocsi felé indult, amikor Sylviának eszébe jutott az ügyvéddel folytatott beszélgetése a gyermekelhelyezésről.

– Rey, beszélnünk kéne a válással kapcsolatos megállapodásainkról! – szólt utána, mire a férje megtorpant, majd néhány pillanatnyi gondolkodás után megszólalt:

– Majd hívd fel Maggiet, egyeztessetek időpontot! Szia! – azzal beült a kocsijába és pillanatokkal később már csak a kerekek által letaposott fű emlékeztett a látogatására, ahogy sietségében rosszul kanyarodott ki és meggyötörte a gondosan karbantartott pázsitot. Nem olyan régen még majdnem a fejét vette egy szerencsétlen kutyáját sétáltató idős férfinek, akinek az ölebe a szent fűvön könnyített magán. Pedig az tized ekkora kárt sem tett a kertész által ápolt gyepben. Bentről a telefon csörgése hallatszott, így aztán megvonta a vállait és befelé indult.

Aron felesége, Sheila hívta.

– Bocsáss meg, Syl, de azt hiszem jobb ha tudsz róla. Peter itt volt nálunk és a címedet szerette volna megtudni. Nem mondhattam neki nemet.

*

Rey már a harmadik vodkát töltötte ki magának és még mindig nem fukarkodott az adaggal. Norah csendben olvasott, vagy inkább csak úgy csinált, hiszen fogalma sem volt róla, miről szóltak a sorok, amiken már átrágta magát, mert közben fél szemmel a férfit figyelte. Váratlanul állított be néhány nappal ezelőtt, és azóta lényegében folyamatosan volt benne töltés. Amióta ismerte, ennyit nem ivott, de most megijesztette, mert túlságosan rutinosnak tűnt. A majd fél liternyi alkoholtól még csak spiccesnek sem tűnt. Első este egy szállítókocsinyi bútorral érkezett, kiállt az ő kocsijával a garázsból és telepakoltatta a jókora helyiséget. Amikor magyarázatot kért, csak annyit mondott, hogy Sylvia sosem szerette ezeket a bútorokat, úgyhogy elhozta. Most? – kérdezte ő, mire Rey csak a vállát vonogatta. Nem kérte a vacsorát, amit hirtelenjében dobott össze neki, viszont akkor nyitotta fel az első vodkás üveget, amit azóta már több követett. A nő úgy döntött, hogy nincs szüksége több, szinte állatias szeretkezésre, amikor a férfi nyilvánvaló delíriumban mintha dühből ölelte volna, ezért határozott mozdulattal hozzá lépett és kivette a kezéből a poharat.

– Hagytam neked elég időt, hogy emészd a dolgot, Rey! De tartozol nekem annyival, hogy elmondd, miért gyilkolod magad itallal és miért esel nekem úgy az ágyban, mintha Sylvián akarnál bosszút állni!

A férfi kicsit kábán ráfókuszált. Ilyen közelről azért vörösnek látta a szemeit. Egy pillanatra átfutott a fején, hogy Rey talán nem is akarta ott hagyni soha a feleségét, talán most, hogy Sylvia töltött tiszta vizet a pohárba, most jött rá, hogy nem akarja elveszíteni. Talán inkább békülni akar, mint őt választani.  Rey hallgatott és ettől egyre idegesebb lett. Mondd ki, hogy vissza akarod őt kapni! – szuggerálta a férfit, aki lehuppant a kanapéra és a fejét hátravetve motyogott:

– Oliver nem is az én fiam – a szavak halkan, szinte csodálkozva törtek elő belőle, mint aki egy ideje már próbálja elfogadni az igazságot, de az oly képtelenség, hogy egyszerűen nem sikerülhet.

 Norah értetlenül nézett rá. Bármilyen zagyvaságot mondott volna, több értelme lett volna, mint ennek a rövid és érzelemmentesen kiejtett mondatnak. Hogy hogy nem az ő fia?

– Sylvia mondta? – próbált erre a megdöbbentő kijelentésre valami magyarázatot találni, mire Rey újra lehunyta a szemét, mint aki a sírással küszködik, és megrázta a fejét. Hónapok óta sejtette, és hónapok óta nem volt képes rájönni, hogy hogyan is érezzen ezzel az egésszel kapcsolatban. Hiszen a fia! Ott volt a kórházban, amikor megszületett, a folyosón izgulta végig a nehéz vajúdás óráit, és ő volt az első, akinek az orvos megmutatta a sötét hajú apró babát, gratulálva a kis trónörököshöz. Az ő vezetékneve szerepelt a kölyök papírjain. A fia! Hiszen Sylvia ott feküdt a karjaiban és szinte napra pontosan meg tudta volna mondani, hogy mikortól kezdték kínozni a terhesség tünetei. Együtt aggódott az apósáékkal és a saját szüleivel, amikor néhány héttel a felesége által mondott időpont előtt elment a magzatvíz. Koraszülött! Egy nagy frászt volt koraszülött! Olyan pontosan jött, mint az alaszkai gyors, csak egy másik időponthoz képest. De ő elhitte, hogy kicsit hamarabb kívánkozott a nagyvilágra. Minden férfi ekkora mamlasz, ha női praktikákkal szembesül?

Hetek óta kutatott az emlékei között, hogy voltak-e árulkodó jelek? Az apósáék vajon tudják-e, hogy az édes leánykájuk összeadta magát valakivel, akinek a porontyát egy matahari találékonyságával az ő nyakába varrta? Olyan őszinte volt az örömük az esküvőn, és azóta is,  soha egyetlen pillanatig nem képzelte volna róluk, hogy részesei a lányuk összeesküvésének. Már nem is emlékezett, mi volt az a pillanat, amikor felhorgadt benne a gyanú, és amelyben eldöntötte, hogy a végére jár a gyomrát szorongató érzésnek. Ugyanúgy izgatta az igazság kiderítése, mint ahogy szégyenletesnek érezte a bizalmatlanságát. Magánnyomozót fogadott, akinek tíz évvel ezelőtti kapcsolatokat kellett felkutatnia, barátokat és ismerősöket, akik tudhattak valamit. Úgy, hogy senki ne is sejtse, mire kellenek az adatok. A jelentést éppen azon a napon kapta kézhez, amikor Sylvia a nagy bejelentését megtette, hogy válni akar. Hirtelen mindent megértett.

Peter Cunningham! A híres zongorista, akinek a koncertjére kellett volna elmennie. Akivel a felesége együtt járt a Juilliardra, akivel a jelentés szerint több, mint egy évig szinte együtt élt, és aki azokban a napokban tűnt el a városból, amikor ők Sylviával összejöttek. Már emlékezett a névre is, amely aznap reggel még csak a plakátokról volt ismerős. Ó nem, ő már látta korábban a saját házában azt a nevet, egy halvány tojáshéj színű borítékon a felesége kézírásával, amely azonban olyan gyorsan eltűnt, hogy meg is feledkezett róla. Soha nem jött volna rá, hogy egy másik boríték rejti, amin az apósa neve áll, ha Thea véletlenül nem borít rá egy pohár vízet a széfből kipakolt papírokra, amikor egy régi iratot keresett. Az elázott papírokat rázogatva úgy hitte, hogy Sylvia talán minden eshetőségre felkészülve az apjának írt soraival akarja a végakaratát tudatni, ha bármi történne vele. Megcímzett egy új borítékot George Deaver nevére és feltépte a régit, hogy a tartalmát az elázott borítékból átpakolja. Akkor érte a meglepetés. Az apósa borítékja egy másnak címzett borítékot rejtett. Peter Cunningham. Ott hevert előtte az a levél, amelyet korábban már látott! Cím nélkül, de nyilvánvalóvá téve, hogy csak a férfi bonthatja fel. Miért írt a felesége egy vastag levelet annak a férfinak, és miért kellett azt az apósa neve alatt rejtegetni? A kérdések majd megőrjítették, de erős volt és nem nyitotta ki. Úgy gondolta őt, őket nem érintheti a tartalma, semmi köze hozzá.

Amikor azonban a nyomozó eléje terítette a jelentését, szeme szinte azonnal erre a névre fókuszált és fájdalmasan bukkant fel emlékei között ez a közjáték. Abban a pillanatban indult el haza, hogy válaszokat kapjon, de Sylvia nem volt otthon, csak a házvezetőnő. Berontott hát a nappaliba és úgy tépte fel a széf ajtaját, hogy szíve mélyén érezte, valami súlyos titokról fogja most lerántani a leplet. Nem volt büszke rá, de ezúttal feltépte a borítékot. A jelentést olvasva egyszerűen tudnia kellett, mi állhat egy levélben, amit a felesége előle rejtegetve egy idegen férfinak írt. Ott állt feketén-fehéren Sylvia nyilatkozata, amelyben ezt a Peter Cunningham-et nevezi meg Oliver vér szerinti apjaként. Percekig csak állt bénultan a papírok felett, nem tudva, mi legyen a válaszlépése. A felesége soraiból nyilvánvalóvá vált, hogy csak a halála után akarta megosztani ezt a mellbeverő hírt mindannyiukkal, még a gyerek apjával is, aki iránt Rey már-már szánalmat érzett. Sylvia őt ugyanúgy becsapta, mint a férjét. Sorstársak voltak, iránta nem kellett haragot éreznie. Nem tudta, mi vezetett annak idején a szakításukhoz, de az biztos, hogy ez a fickó sem repesne a boldogságtól, ha megtudná most az igazságot – gondolta zavarodottan. Zsebrevágta a levelet, és szinte azzal a lendülettel felhívott egy költöztető céget. Fogalma sem volt róla, hogy miért. Sylvia annyit szekálta, amiért ilyen merev eleganciával rendezte be ezt a helyiséget, hát akkor most megszabadítja tőle. Olcsó kis bosszú volt, méltatlan önmagához, hiszen sosem tudott volna jó érzéssel leülni egyetlen darabra sem, és tulajdonképpen fogalma sem volt, mihez kezd majd az egész kócerájjal, egyszerűen csak azt akarta, hogy Sylvia megdöbbenjen, érezze, még ő is tudna meglepetést okozni neki. Csak gondolkozzon el rajta, hogy talán ő sem ismeri a férjét olyan jól, mint ahogy neki is ezzel kellett szembesülni, a nő, aki mellett tíz éve élt, egy hazug csaló volt. Mazochista kíváncsisággal, még önmaga számára is érthetetlen türelemmel várta, hogy mikor tör felszínre a titok, mert képtelenségnek tartotta, hogy Sylvia örökre hét lakat alá zárva tarthassa. Még az is megfordult a fejében, hogy ő maga keresi meg ezt a Cunninghamet, de még nem döntötte el, mikor rukkoljon elő a dologgal. Szinte számított rá, hogy az üres nappalit látva az asszony a széfet is kinyitja, előveszi a borítékot és rájön, hogy eltűnt a tartalma. És akkor majd megtudja, hogy mi a kétségbeesés.

A válópert ezzel  a meglepetéssel igazán meg tudná keverni, egy dolog tartotta vissza, hogy szerette a fiát annyira, hogy ezt ne tegye meg Vele. Hogy az anyjával mit tudott volna tenni, az egy másik történet volt, de Thea miatt hinni akarta, hogy voltak közöttük őszinte évek és érzések is. Norahnak egyelőre képtelen volt többet mondani a puszta ténynél, és az asszony, bár a kíváncsiság majd szétvetette, megértette, hogy az ő egyetlen ütőkártyája a férfiért vívott harcában a türelem. Rey sérült, csalódott, haragos és sokkolt. Neki annyi a dolga, hogy gondoskodón vegye körül, meghagyva neki a döntés jogát, hogy mikor és mennyit oszt meg a keserűségéből. Sylvia Connors már elvesztette a férfit, és neki oly sok év várakozás után pillanatnyilag ennyi elég is volt. Magához húzta Reyt és a szemébe nézve annyit mondott:

– Bármi történik, én melletted állok. Együtt túl fogjuk élni, és az idő segít majd jó döntéseket hozni. Itt a feleséged a vesztes. Elvesztett téged, a fia igazi apját, és ha a gyerek elég nagy lesz hozzá, hogy megértse, mit művelt az anyja, akkor talán őt is. Szeretlek Rey, még ha szörnyű bútorokkal is pakoltad tele a garázst. Az igazán nemes bosszú az lett volna, ha ott hagyod neki a lakásban, kerülgesse ő az utált bútorokat – varázsolt mosolyt  az arcára a nő, és Rey szeretettel simított végig rajta. Istenem, miért nem Norah-val találkoztam tíz évvel ezelőtt? -  dübörgött a kérdés a fülében, aztán megcsókolta, örülve annak, hogy ha későn is, de végül rátalált.