Zongorajáték 10.

 Sylvia az egyetlen itt maradt képpel szemezett a nappaliban. Nem volt különösebben értékes, de nem is ezért került a falra. Elég semmitmondó volt ahhoz, hogy senki ne is sejtse, mögötte bújik meg a falba rejtett széf. Vajon Rey abból is elvitte, ami kifejezetten az ő holmija volt? Az anyja gyöngysorát és néhány más ékszert, amiket az anyósa a gyerekek születésekor ajándékozott neki?  Eszébe jutott a levél, amit Peternek írt a gyerekről. Eldöntötte végre, hogy az ügyvédnél helyezi letétbe, de a saját kulcsa fent volt a hálószobában, és most nem volt kedve felmenni megkeresni, hogy elővegye a levelet. Nem sürgős, lesz még rá ideje éppen elég. Közben a kezében rezegni kezdett a telefon, és szinte ijedten nézett a kijelzőre.

– Nincs semmi baj, Sheila, köszönöm, hogy szóltál, de nincs semmi gond, tényleg. Szia! – tette le a telefont, hevesen dobogó szívvel, hogy aztán a következő pillanatban idegesen rezzenjen össze, amikor újra megszólalt. Pillanatokig csak nézte, nagyot nyelt, aztán felkapta, mielőtt a hívó meggondolja magát.

Valamiért úgy gondolta, hogy Peter a telefonszámát akarta megtudni Sheilától, hiszen elutazott,  vissza Londonba, a reptérre igyekezett éppen, amikor találkoztak, mit is kezdhetett volna a címével…  

– Szia, kincsem! Hallottam Trevortól, hogy beszéltetek. Ha van bármi kérdésed, csak fordulj hozzám! – szólt bele az apja és ő percekig meg sem tudott szólalni a megkönnyebbüléssel vegyes csalódástól, amiért „csak” ő kereste.

– Kösz, apu! De azt hiszem, jobb ha ebből ti kimaradtok. Nem akarom, hogy úgy emlékezzetek Rey-re, mint …, szóval, bármilyen döntést is hoztunk, ő a történtek ellenére is az unokáitok apja, úgyhogy…, érted, hova akarok kilyukadni, ugye?

– Kicsim! Éppen azért, mert az unokáimról van szó, nem akarom, hogy bármiben is hiányt szenvedjenek majd, ha már a biztos családi háttér nem adatik meg nekik.

Sylvia keserűen nézett körbe a nappaliban, ahol a kerti bútorok szolgáltatták pillanatnyilag a bútorzatot. Ennyit a hiányról. Nem mintha az a böhöm bőrgarnitúra és a faragott, nehéz szekrénysor valóban hiányzott volna. Ha végre összekapja egy kicsit magát, megveszi a festéket és kifesti a nappalit, hogy a képkeretek nyomát eltüntesse a falakról, aztán vesz egy kényelmes kanapét, egy hatalmas tv-t, puha szőnyeget, és néhány nagyméretű nyomatot a falakra. Még hálás is lehet Rey-nek, amiért nem neki kell túladni a régi bútorokon. Addig pedig rossz időben akár játszótérként is használhatják a gyerekek az üres helyiséget. A kis tv-t, amit Caroline áthozott, a konyhába tették és az asztal köré gyűlve nézték a meséket. Őt mostanában úgysem érdekelte egyetlen esti műsor sem.

– Apa, ne haragudj, egy hívást várok, úgyhogy leteszem, majd még beszélünk. Szia! – búcsúzott el, kis lelkiismeret furdalással, amiért füllentett, de most nem volt hangulata a szülei aggodalmához. Erről is csak az jutott eszébe, mit szólnának vajon, ha a titkát megosztaná velük. Az anyja még néhány évvel az esküvőjük, és a két gyerek megszületése után is úgy tudott nézni rá, mint aki pontosan tudja, hogy csak színházat játszik, bár szóban sosem hozta fel a témát. Tudta, hogy ő pártolta a kapcsolatát Peterrel, és máig sem érti a hirtelen, derült égből érkezett döntését, és nem tudott őszintén mosolyogni Rey-re még évekkel azután sem, hogy a veje lett.

Istenem! Hogy hozhatta magát ilyen hülye helyzetbe! Tíz éve volt rá, hogy ezen rágódjon, de még mindig nem találta meg rá a választ. Az biztos, hogy nagyon megbántódott, amikor Peter makacs és sértődött büszkeséggel  egyik napról a másikra kilépett az életéből. Az apja persze azonnal mondogatni kezdte, hogy ő mindig is tudta, hogy nem lehet megbízni a fiúban, de ő az első alkalommal megállította  az „én megmondtam”-szófolyamot és a férfi becsületére legyen mondva, többet nem is jött elő vele. Ha a törött szíve, a terhessége és a titkolózás nem foglalta volna le minden gondolatát, talán eszébe sem jut mindenféle elhamarkodott, gyerekes és utólag már nehezen magyarázható döntéseket hozni, de abban a helyzetben, a hirtelen rászakadt magányban azt hitte, ez a lépés lesz a megoldás a problémájára. Még önmagát is meglepte, hogy képes volt ilyen csalásra, de Peter nem kért belőle, ő pedig egy szerető apát akart adni a gyerekének.

Eleinte úgy gondolta, csak ki akarja tapasztalni, Rey vajon mit szólna egy gyerekhez, néha már tovább is gondolta, egy gyerekhez, akiről tudná, hogy nem az övé. Akarja-e őt annyira, hogy így is elfogadja? De aztán az idő múlott, Rey reakciójában nem lehetett biztos, és egy éjjel eldöntötte: Titkolni fogja, amíg csak él. Ha már a keserű bosszútól hajtva megtette, hogy lefeküdt a fiúval, kihasználja a helyzetet. Egy napon Rey elé állt és pirulva, ami inkább volt a szégyené, mint a szeméremé, bevallotta, hogy gyereket vár. Reyben fel sem merült, hogy nem tőle, hogy túl rövid ideje vannak együtt ahhoz, hogy ezzel az örömhírrel meglephesse. Becsületesen vállalta a „hibáját” és azonnal megkérte a kezét. Sylvia végigsírta az éjszakát. Nemcsak azért, mert ezzel végképp elveszni látta  a Peterhez vezető egyetlen utat, de leginkább a szégyentől, amiért ilyen alakoskodásra képes.

Amikor a pufók kis „koraszülött” világra jött, óriási szívességet téve neki a két hetes túlhordással, az anyja szeme megvillant, amikor az apja mosolyogva csippentette meg az unokája arcát: Kiköpött az apja ez a gyerek! Sylvia biztos volt benne, hogy az anyja tudja, de elfogadta, hogy a lánya némán csalja be ezt a gyereket egy félig idegen családba. Részben ezért is írta meg azt a bizonyos levelet, amely a széfben lapult. Megszállottan rettegett tőle, hogy ha vele valami történik, a titok örökre feledésbe merülne, és azt akarta, hogy idővel a gyerek és Peter tudja meg az igazságot, de elmondani mindezideig gyávának bizonyult.

Ha Peter most tényleg meg akarná keresni, akkor talán eljönne az a pillanat, amikor beszélhet, mert tudta, ha még most is hallgat, és valaha mégis felszínre kerül a titok, akkor ő olyan mélyre zuhan, ahonnan már nem lesz visszakapaszkodás. De tisztában volt azzal is, hogy az elmúlt hosszú évekkel valami olyat vett el Petertől, amit már sosem tehet jóvá. Ezért reszketett még a gondolattól is, hogy őszintén elé álljon és szembesítse a tényekkel. Nem volt jó megoldás, egyikőjük számára sem. Nem bosszúnak szánta, amit tett, csak hozott egy rossz döntést, aminek a következményeit aztán már nem tudta kezelni. Talán megértené a férfi. Már túlságosan régóta nyomasztotta Sylvia lelkét ez a titok és néha, az olyan pillanatokban, mint a koncert is volt, ha Peterre gondolt, ha csak egy plakáton látta is, szabadulni akart ettől a súlyos tehertől. Szinte minden áron. Ha lezárja végre Rey-el a házasságát, akkor talán lesz ereje tisztába tenni ezt a dolgot is, bármi is legyen ennek a lépésnek a következménye.

*

Peter kiszállt a taxiból, aztán csak állt a járda szélén és a házat nézte az esti szürkületben. Szép, nagy, jólétet sugalmazó ház volt, ápolt gyep és gondosan nyírt bokrok, virágágyások ölelték körbe, mint a környéken a legtöbb épületet. Tisztára, mint a Lila akác köz, gondolt a népszerű sorozat helyszínére, amit az Emilyvel töltött idő óta rosszabb napjain bambult, amikor még a zongora hangja sem tudta megnyugtatni. Egy valamire jó volt ez a másként haszontalan időtöltés, hogy már nem tudta megtéveszteni a nyugodt, méltóságteljes külső, tudta, hogy a háttérben intrikák, gusztustalan játszmák bonyolódhatnak. Ha Sylvia rosszul él a férjével, akkor talán itt is számíthat egy házi barátra, vagy egy csinos titkárnőre, elkényeztetett, idegborzoló kölykökre, bármennyire is fájdalmas volt elképzelni a lányt ebben a számára teljesen idegen és ellenszenves közegben. Telefonálnia kellett volna, de mit mondhatott volna? Igazság szerint még most sem tudta, mit fog mondani, ha becsenget és kinyílik az ajtó. Főleg, ha a férj jön ajtót nyitni. Ez volt a legrosszabb forgatókönyv, amit egyelőre el tudott képzelni. Ha szerencséje van, akkor a fickó vagy dolgozik, vagy fallabdázik, vagy a haverjaival sörözik, a lényeg, hogy ne legyen tanuja az első perceknek, mert abban biztos volt, hogy aligha zajlik majd fegyelmezetten. Látnia kellett Sylviát, ha csak egy percre is és választ kapni annyi év után a kérdésre – ami sosem hagyta nyugodni, még ha ezzel önmagát alázza is meg – miért hagyta el, miért tagadott meg mindent egyik napról a másikra, amikor pedig ő meg volt győződve róla, hogy ritka erős szerelem az övék? Talán, ha magyarázatot kap, akkor le tudja zárni a múltat és képes lesz még élni egy jobb, reményteljesebb életet.

Lassan az ajtóhoz lépdelt, nem kontrollálva a mozgását, ezért aztán  még kissé bicegősen. A rohadt életbe, pedig erre most valami megmagyarázhatatlan oknál fogva figyelni akart! Nem mutathat gyengeséget még egy ilyen apró dologban sem! Végignézett magán, a fekete ingen és farmeren, végül a cipőjén, amely meglepően élénk színével fanyar mosolyra késztette. Apró lázadás, a hangulatát tükröző sötét ruházathoz képest. Még egy utolsó pillantást vetett a földszinti sötét ablakokra. Talán itthon sincsenek. Keze megdermedt a csengő gombja felett, aztán egy gors, rövid mozdulattal rátenyerelt és szinte azonnal hátrált is egy lépést. Odabentről hangos kutyaugatás hallatszott. Önkéntelenül is hátrált még egy lépést, mielőtt a vehemens házőrző leszedi róla a nadrágot. Az ajtó kinyílt és ő hirtelen nem kapott levegőt, ahogy egy gyerekkori fényképe jelent meg előtte. Sötét kócos haj, talán kicsit hosszabbra hagyva, mint ahogy egy ilyen környéken élő gyerektől az megszokott, egy térdénél levágott, kirojtosodott farmer és kissé maszatos póló, filctollal összefirkált vászon tornacipő. A gyerek kíváncsian végigmérte, aztán még éppen időben elcsípte a borzas ebet, mielőtt az kironhatott volna mellette. – Elmo, nyugi! – ráncigálta meg a nyakörvét, mire a négylábú leült mellette, farkával söprögetve az előtér márványburkolatát, és hosszú nyelvét lógatva nevetségesen egyforma fejtartással mindketten az idegen férfira meredtek.

– A bácsi kicsoda?  - találta meg a hangját a gyerek, mire Peternek is sikerült összeszednie magát. Kisebb gyerekre számított, sokkal kisebbre. Ez a kölyök a magassága alapján akár tíz éves is lehetett volna, ami csak annyit jelenthet, hogy Sylviának nem kellett sok idő, hogy őt elfelejtse, és teherbe essen a későbbi férjétől.

– Oli, ki csengetett, aranyom? – hallatszott egy idősebb női hang valahonnan az előtér vége felől.

– Peter vagyok. Anyukádat keresem – adta meg a férfi a gyereknek a választ, aki ragyogó kék szemével még mindig őt nézve bekiabált:

– Anyut keresi egy bácsi.

– Talán szólj neki! – biccentett Peter a lakás belseje felé. A következő pillanatban becsapódott előtte a nehéz bejárati ajtó, és ő remélte, hogy a kölyök szófogadóan Sylviáért indult.

– Bocsánat, ez a fiú… – nyílt ki előtte hirtelen az ajtó, és az előbbi női hang tulajdonosa állt előtte. Peter nem emlékezett rá, hogy valaha is látta volna, úgyhogy biztos volt benne, hogy vagy a férj egy családtagja, vagy a ruházata alapján talán inkább egy háztartási alkalmazott. –Jöjjön be, Sylvia máris jön, csak Thea-val a jelmezét próbálják! – mosolygott rá az asszony. Petert megzavarta az újabb információ. Thea? Ja, biztosan a kislány, akiről Sheila mesélt, és akiről ő azt hitte, még egészen apró csecsemő lehet, de ha jelmezt kell próbálni vele, akkor nyilván már ő is nagyobbacska. Közben az asszony meglepő módon a konyhába vezette az ilyenkor szokásos nappali helyett.

– Megkínálhatom egy teával? Vagy esetleg egy kávé? – emelt meg a nő két majdnem azonos kannát, mire Peter megrázta a fejét. – Nem, köszönöm! – Úgy érezte, hogy egy kortyot sem tudna lenyelni, amíg nem találkozik Sylviával, utána pedig talán vissza is vonnák a kedves kínálást. A lépcső felől hangos dobogással közeledett a fiú, mögötte pedig egy rózsaszín látomás, egy kis hercegnő.

– Mona, nézd, tiszta gáz, ahogy Thea hercegnőnek akar öltözni! Egy születésnapi zsúrra!

– Mindenki jelmezben lesz – feleselt vele a huga, miközben a bátyja az idősebb asszony mellé állva fintorgott rá.

– Nem hiszi el nekem, hogy minden lány ugyanilyen rózsaszínben lesz. Mi abban a vicces? Ha rám hallgatna, akkor inkább gonosz boszorkánynak kéne öltöznie, olyan biztos nem lesz egy se – csúfolódott a hugával, aki csak a nyelvét öltötte rá, miközben kis balettcipőjében körbeperdült Mona és az idegen férfi előtt.

– Ugye szép vagyok? – kérdezte a szempilláit rebegtetve, mire Peterben elakadt a hang. Ugyanaz a mozdulat egy óvodás testben, mint ahogy Sylvia perdült körbe előtte azon az első éjszakán, amikor nála maradt, és ugyanaz a kérdés, bár akkor egy meztelen lány szájából hangzott el. Akkor a csókja volt a válasz, most csak biccenteni tudott, miközben a torka kiszáradt.

– Gyönyörű vagy kincsem – mosolygott rá Mona. – Oli csak irigykedik, amiért ő nem lehet ott a zsúron. Oli, szóltál anyának, hogy az úr rá vár?

– Mondtam neki, hogy jött valaki, aki őt keresi, mindjárt jön – húzta el a száját a fiú. –Egyébként meg nem vagyok irigy. Amíg Thea a barátnőivel Barbie-babának öltözik, mi Kevinnel versenyre megyünk – jelentette ki egy nagyfiú fensőbbségével.

– Milyen versenyre? – szólalt meg halkan Peter, mire a gyerek szemében érdeklődés csillant. Talán ez az idegen elismeri, hogy a verseny ezerszer izgalmasabb program, mint egy szülinapi zsúr.

– Karate….– bökte ki a gyerek, aztán visszakérdezett: – A bácsi mit sportol?

Peter kelletlenül elhúzta a száját. Izgalmasat szeretett volna mondani, de hát nyilván az ő lábaival azok a sportok szóba se jöhettek, így csendben bevallotta:

– Edzőterembe járok. Tudod, haspad, súlyzók, ilyesmi.

– Hát, gondolom az is klassz – fintorgott a gyerek, nyilvánvalóan nem lelkesedve. – Na jó, én elmentem, Kevinnel tekerünk egyet vacsora előtt – állt fel hirtelen és az ajtó felé indult. Már majdnem kilépett, amikor az anyja hangja a lépcsőről utolérte:

– Oliver Connors, nem mész sehova! Ma felhívott Mrs. Daniels, már megint nem volt kész a leckéd. Úgyhogy kisfiam, most felmész a szobádba és fél óra múlva látni akarom a múltkori leckédet és a mostanit is. Egy-kettő, indulás!

Peter megdermedt a hangot hallva. A perc akkor hát elkövetkezett! A gyerek dühös arcát látva már majdnem megszólalt, hogy ötleteket adjon a tiltakozáshoz, hiszen még világos van és kellemes meleg, az a lecke egy óra múlva is aktuális lesz még, aztán még időben lenyelte a mondandóját. Semmi köze ehhez a gyerekhez, nem szólhat bele a nevelésébe, különben is, inkább azon törte volna eddig is a fejét, hogy mit mond, ha Sylvia előkeveredik. Bármire is gondolt korábban, az most, a hangját hallva úgy szállt el a fejéből, mint egy sóhajtás. Ott állt ledermedve, mint egy reflektorfénybe került nyuszi és várta a végzetét.

Sylvia zavartan eszmélt rá, hogy idáig azért húzta az időt, mert félt megtudni, ki az a „bácsi”, aki őt keresi. A lelke egyik része már abban bízott, az illető elunta a várakozást és már elment. Ugyanakkor görcsölt a félelemmel vegyes várakozástól, hátha Peter az. Tudta, hogy bárki is az, Mona biztosan a konyhába vezette, mivel a nappali alkalmatlan volt rá, hogy ott egy vendéget leültessenek; és most kényelmetlenül érezte magát még ezért is. Miután a gyerek duzzogva eltrappolt mellette a lépcsőn, vett még néhány mély lélegzetet és a konyha felé vette az irányt. Ahogy benyitott, zöld szemei megteltek könnyel, de meg nem tudta volna mondani, miért. Nem emlékezett rá, hogy félelmében valaha is elsírta volna magát három éves kora óta; és nem emlékezett, hogy Petertől valaha is félt volna.

A férfi úgy üldögélt a konyhája közepén, mint aki bármelyik pillanatban felpattanhat és a másodperc tört része alatt elmenekül. Felhúzott rúgóként, merev tartással ült, egyik lábát maga elé nyújtva. Elegáns félcipője feltűnő kék színével vonzotta a nő szemét, mintha ez lenne a leglátványosabb jelenség ebben a konyhában. Alig változott. Az eltelt tíz év csak markánsabbá varázsolta a valaha fiús vonásokat; ezt már látta ott a színpadon is, de ebből a közelségből, karnyújtásnyi távolságból a hatás elementárisabb volt, mert önkéntelenül is megmoccantak az ujjai, hogy letapogassák a változásokat. Szerencsére csak a képzeletében, mert a valóságban lemerevedve várta a férfi reakcióját a viszontlátásra.

– Szervusz, Peter! – motyogta halkan és nem törődve Mona kíváncsi tekintetével, az asszonyra mosolygott. – Mona, nyugodtan menjen haza, mára igazán sokat segített! És nagyon köszönöm, hogy holnap kicsit korábban tud jönni. Ígérem, mire az iskolabusz megérkezik, megpróbálok itthon lenni, de mostanában nagyon összejöttek odabent a dolgok – tette szét a kezét, mire az asszony megértően bólogatott, aztán levetette a kötényét és összehajtogatva betette az egyik fiókba.

– Hát, akkor viszontlátásra! – biccentett feléjük és nemsokára becsapódott mögötte a bejárati ajtó. Peter értékelte, hogy Sylvia eltávolította az asszonyt, hogy nyugodtan tudjanak beszélgetni. Már csak a kis rózsaszín tündérkét kellett volna kívül tudni az ajtón.

– Kincsem, menj fel a szobádba! Készítsd össze, amiket holnap magaddal akarsz vinni a zsúrra! – mosolygott Sylvia a gyerekre, aki nagy zöld szemeivel Petert nézte, aztán rá nyújtotta a nyelvét és elszaladt.

– Ne haragudj, kicsit szégyenlős! – grimaszolt az asszony, mire Peter horkantott egyet.

– Nekem nem az volt a benyomásom, hogy a gyerekeid olyan szégyenlősek lennének, és meglepett, hogy már milyen nagyok. A fiú hány éves? – tette fel a kérdést és nem kerülte el a figyelmét, hogy Sylvia elsápad a kérdés hallatán. Aha, akkor azért a lelkiismerete neki is lázong, amiért oly kevéssel a sosem volt szakításuk után máris teherbe esett egy másik férfitól – állapította meg a férfi keserűen.

– Azért jöttél ide, hogy ezt megkérdezd? – húzta ki magát az asszony, mire Peteren volt a sor, hogy grimaszoljon.

– Nem, tényleg nem, tulajdonképpen csak azt akartam megkérdezni, hogy miért szakítottál velem?

– Én? Éééén? – kérdezett vissza a nő, és a hangja olyan magasságba emelkedett a felháborodástól, hogy azt már Peter is kellemetlennek érezte. – Ne próbáld rám kenni a dolgot, Peter! Én még egészen pontosan emlékszem, hogy összevesztél az apámmal és inkább leléptél, minthogy megkérdezd, én melyikőtök pártján is állok. Megmondta, hogy kaptál egy ajánlatot Európából és úgy döntöttél, hogy szép volt, jó volt, amíg tartott, de téged akkor elsősorban az érvényesülésed érdekelt. És még a fáradtságot sem vetted, hogy ezt személyesen közöld velem – vette halkabbra a hangját, hogy az emeleten a gyerekek ne hallják.

– Hát, ez nem egészen így zajlott, de nyilván az apádnak hiszel, mert neked így kényelmesebb. Akkor nem kell elgondolkoznod rajta, hogy miért is írtam azt a hosszú levelet, hogy várlak, gyere utánam. Megírtam világosan, hogy érted lemondanám a londoni munkát, de nem tudok az apáddal egy városban élni, miután azt feltételezte rólam, hogy meg tud vásárolni – válaszolt Peter ingerülten. Na nem, nem fogja elvinni a balhét a kisasszony helyett!

– Azt akarta, hogy vegyél feleségül? – kerekedett el a nő szeme, pillanatnyilag nem is törődve az oly sokat emlegetett levéllel, amelyről még sosem hallott.

– Nem! Éppenséggel azért ajánlott pénzt, hogy tűnjek el az életedből, mert a büdös életben nem viszem úgyse sokra – szusszantott idegesen a férfi.

– Az nem lehet! – sápadt el Sylvia. – Nekem azt mondta, hogy támogatni akart téged, hogy csinálhass egy koncertkörutat, de te büszkeségből visszautasítottad az ajánlatát. Pedig nem jótékonykodni akart, hanem befektetésnek gondolta. Úgy vélte, ha sikered lesz, majd idővel visszafizeted, de te fafejű módon ellökted a segítő kezét.

– Hát, ez gyönyörűen hangzik, kár, hogy egyetlen szava sem volt igaz. Emlékszel, amikor a baleset után ő fizette a fizikoterápiát? Én rájöttem és ronda dolgokat mondva visszautasítottam a segítségeteket. Akkor is utánad mentem és bocsánatot kértem. Miből gondoltad hát, hogy akkor nem tettem volna meg, amikor már őrülten szerelmes voltam beléd? Engem nem érdekelt az apád, én téged akartalak, de te nem akartál máról holnapra élni velem. Úgy tűntél el, mint szürke szamár a ködben, se a telefonod nem vetted fel, se otthon nem értelek el. De hát végül megírtam Syl, abban a rohadt levélben őszintén megírtam neked, hogy nem akarlak elvadítani a szüleidtől, de ezek után nem lennék képes az apáddal nap mint nap találkozni, és őszintén szólva azt sem szerettem volna, ha továbbra is velük maradsz. Igen, választásra akartalak kényszeríteni, hogy őket vagy engem választassz-e, és mivel nem válaszoltál, tudomásul vettem a döntésedet. A repülőn írtam azt a levelet, és első dolgom volt Londonban még a reptéren, hogy feladjam. Kértelek, hogy gyere utánam. Abban bíztam, hogy idővel be tudom bizonyítani az apádnak, hogy nem vagyok egy semmirekellő zenész, aki mellett a lányának felkopik majd az álla.

– Hova küldted azt a levelet? – ráncolta össze a homlokát a nő.

– Hova küldhettem volna, a szüleid házába küldtem – vont vállat Peter, mint aki teljesen értelmetlennek érzi a kérdést.

– Én sosem kaptam tőled levelet – suttogott a nő. – Elmentem hozzád, hogy elmondjam, elhagytam a telefonom és az új számot mentsd el, de nem voltál már sehol. A szomszédtól tudtam meg, hogy egyik napról a másikra elköltöztél. Aztán hazamentem, otthon meg az apám fogadott a hírrel, hogy önző módon csak a saját karriered érdekel, én egy cseppet sem számítok neked. Egy világ dőlt össze bennem, mert váratlanul magamra hagytál, amikor pedig a legnagyobb szükségem volt rád.

– Azért egy diploma még nem a világ vége, azt nélkülem is le tudtad tenni – grimaszolt a férfi, arra gondolva, hogy a lány éppen a záróvizsgái előtt állt; mire Sylvia zavarodottan nézett rá.

– Diploma? Peter, én nem fejeztem be az iskolát. Nem a diploma miatt akartam, hogy mellettem legyél. Szerettelek, és te egyik napról a másikra lemondtál a szerelmemről.

– Nem mondtam le! – emelte fel a hangját a férfi. – Utoljára mondom el Syl, akartalak téged, a szüleid ellenében, vállalva, hogy a zenélés mellett összekaparom a megélhetésünkhöz szükséges pénzt. De te nem akartál engem! Annyira nem akartál, hogy a fiadat elnézve még azon a hétvégén összeálltál valakivel, aki még vigyázni sem volt képes rád.

Sylviában bent akadt a hang. Most még nem mondhatja meg! Most nem, amikor még csak vádaskodni tudnak egy nyomorult levél miatt, ami az egész életükre hatással lehetett volna. Zavarodottan próbálta felidézni azokat a napokat, hogy rájöjjön, hogyan kerülhette el azt a sorsdöntő levelet. A szülei házában a postát mindig az anyja hozta be és ő egészen biztosan szólt volna, ha Petertől kapott volna levelet. Annyira értelmetlen volt az egész.Az nem lehet, hogy a világon pont az a levél kavarodott volna el, talán bent ragadva a postás táskájában, talán még mindig ott heverve a londoni reptér postaládájának mélyén.

– Talán nem raktál rá bélyeget… – motyogta halkan, mire Peter a szemét forgatva nézett rá.

– Syl, életem legfontosabb levele volt, raktam rá bélyeget és ajánlva adtam fel. Talán még mindig őrzöm azt a rohadt papírfecnit valahol. Ha csak ezen múlik a hited, esküszöm megkeresem és elküldöm neked.

– Nem kaptam meg Peter, nem kaptam meg! – suttogta kétségbeesve, amiért hebehurgya módon meg sem próbálta elérni a fiút. Írhatott volna neki e-mailt, hiszen a címe nyilván ugyanaz volt a világ másik végén is. A telefon ugyan nem válaszolt, azt nyilván megváltoztatta, de az internet eszébe sem jutott. Akkor csak zavarodott volt és kétségbeesett.  Istenem, mit csináltam! – szorult össze a torka a hirtelen rátörő felismeréstől, hogy egyedüli okozója volt az elmúlt évek csalás-sorozatának, amit talán már soha az életben nem tud helyrehozni.

– Az egész életem rossz döntések sorozata – suttogott megtörten, miközben lerogyott az asztal mellé. – A hegedű, az iskola…

–…és én – szólt közbe keserűen a férfi.

– Nem! Te Soha! – tiltakozott Sylvia. – és a legrosszabb döntést akkor hoztam, amikor azt hittem, hogy elhagytál. Istenem, bűnt követtem el, ellened, a férjem ellen, a fiam ellen, és örök kárhozatra ítéltem magam – motyogott maga elé meredve.

– Miket beszélsz itt össze? És ne legyél ilyen teátrális, sosem voltál ilyen! – ráncolta a férfi a homlokát. Felállt és töltött egy pohár vizet Sylviának, aki úgy nézett ki, mint aki azonnal elájul és mohón, nagy kortyokban nyelte a csapvizet. – Most úgy beszélsz, mint egy tipikus kertvárosi háziasszony, tele rébuszokkal, önsajnálattal. Mondd ki egyenesen, amit ilyen cirádás szavakba akarsz elrejteni, hogy egy olyan egyszerű lélek is megértse, mint én! Mondd ki! – rázta meg Peter a nő vállát.

– Maga az apja Olivernek! – szólalt meg egy fáradt, csendes hang az ajtóból és mindketten odakapták a tekintetüket. Sylvia rémülten, Peter döbbenten nézett a belépőre…, a fickó az étteremből.

– Rey, ne! – sikoltott Sylvia. – Uramisten, te honnan veszed ezt? – suttogott falfehér arccal. Peterre nézett, aki csak bámult maga elé, mint aki sokkot kapott. Talán úgy is volt. Ő maga sem állt messze a teljes összeomlástól.

– Azt hiszed, idővel nem gondolkodtam el rajta, hogy egy ilyen viharosan indult „szerelem” hogyan tudott semmivé foszlani? Aztán rájöttem, hogy ami sosem volt, azt tönkre se lehet tenni. Csak egy apát akartál a gyerekednek és én voltam kéznél. Koraszülött, istenem, sosem gondoltam volna, hogy bedőlök az emberiség egyik legrégibb és legócskább trükkjének. Amilyen mamlasz voltam, még el is hittem neked, hogy akarsz engem. Büszke voltam a feleségemre, a fiamra és egyszer csak rá kellett jönnöm, hogy feleségem sincs, fiam pedig sosem volt – mondta sztoikus nyugalommal a férje, nem törődve Sylvia kétségbeesésével. Még leginkább azt a szerencsétlent szánta ott, az asztal túloldalán, aki mit sem sejtve jött el ide, talán feleleveníteni a múltat. Hát, megkapta.

– Igaz ez? – meredt Peter a nőre, ahogy lassan magához tért. A kérdése nyilván teoretikus volt, hiszen Sylvia férje nem úgy nézett ki, mint aki csak a hét viccét akarta elsütni. Összetört volt, de már szinte rendezett, mint akinek volt már ideje megbékélni a gondolattal. Ezzel szemben Peter sokkolt agyában egymást kergették a gondolatok, bár egyikkel sem igazán tudott mit kezdeni. Zavarodott volt és valami ismeretlen erő éledezett benne, ami egyelőre visszafojthatatlan agresszióként tört a felszín felé. Tekintete lángolt, maga volt a két lábon járó számonkérés és ítélkezés. Sylvia szinte rettegett ettől a nézéstől, mert a mélyén nem ígérkezett bűnbocsánat. Szólni sem bírt, csak bólintott, aztán összerezzent, ahogy hangos csattanással valami szilánkokra tört a falon.

– Bocsánat! – nyelt nagyot Peter kijózanodva a hirtelen beállt csendben. – Sajnálom, ezt nem lett volna szabad – motyogta maga elé, elszégyellve, hogy minden kontroll nélkül engedett az ösztönös dühöngésnek, aztán megfordult és gyors, bicegős léptekkel kisietett a házból. Attól tartott, ha még marad, jóvátehetetlenül olyasmire vetemedik, amire még életében soha. Megüt egy nőt, a nőt, aki valaha a mindenséget jelentette neki, és aki csúfosan becsapta. Eltitkolta előle a terhességét, a gyerekük születését és hagyta múlni a rohanó időt úgy, hogy neki fogalma sem lehetett róla, hogy a világban él egy fiú, aki a vonásaival és a genetikai örökségével egy életre ehhez a hazug perszónához köti.  Hiába látta a férjet, aki szintén sötét hajú volt, hasonló alkat, mint ő maga, kétség nem férhetett hozzá, hogy a fiú, aki ajtót nyitott neki, az ő fia. Az arcvonások, a haja göndörsége, a suta kiskamaszos mozdulatok, amelyek még ismerősek voltak a saját gyerekkorából, mindennél árulkodóbbak voltak. Oliver valóban az ő fia, és erre csak azért nem jött rá az első pillanatban, mert elképzelni sem tudott ekkora árulást.

Tisztában volt vele, hogy a hirtelen távozásával, amely céltalan menekülés volt a múlt emlékei, a földrevivő jelen és egy elképzelhetetlen jövő elől, még messze nem zárták le a dolgokat. Újra találkozniuk kell majd, újra turkálni a sebben, amely most oly mélynek tűnt, mint ami talán sosem hegged be. Annyi tragédia érte már az életben, de mind közül ez a mostani fájt a legkegyetlenebbül, mert úgy érezte, ez volt a legértelmetlenebb. Ami nem öl meg, az megerősít – vajon ez erre a szituációra is igaz lesz? De hát hogyan is erősödhetne meg tíz isten verte elvesztegetett év tudatában? Annak ellenére, hogy valószínűleg a helyiség minden zugába jutott abból a kancsóból, amit egy indulatos mozdulattal a falhoz vágott, már szerette volna azt hinni, hogy lehiggadt. Rey Connors belépője falhoz állította ugyan, a lövés a mellén találta el, de a szíve egyelőre még vert. Most túlságosan zaklatott ahhoz, hogy reagáljon, most nem szabad visszamennie, szuggerálta magát, aztán hálát adva egy hazatérő család taxijáért, leintette az éppen indulni készülő kocsit és beült. Visszament a szállodába, miközben felhívta Aront.