– Istenem, Rey… mióta tudod? – folytak Sylvia könnyei, de már nem is nyúlt a papír kéztörlő után, csak a kézfejével mataszolta el az arcát elborító könnyeket. Egyszerre annyi minden miatt kellett sírnia, hogy már nem is érdekelte, milyen látványt nyújthat.
– Számít ez? – nézett rá
a férje megfejthetetlen tekintettel.
Tényleg nem számított. A
fontos kérdés ugyanis nem ez volt, hanem az, miért történhetett ez meg
mindannyiukkal? Erre pedig fájdalmas volt a válasz, hiszen csak önmagát
hibáztathatta. A következő kérdés pedig az, hogy hogyan lesz ezután? De ehhez a
kérdéshez előbb el kell érje, hogy Peter még szóba álljon vele valaha. Persze,
lehet, hogy ezek után már csak az ügyvédei révén fog hallani felőle, és egy
percig sem neheztelhetne ezért, de a szíve mélyén bízott benne, hogy lesz még
alkalmuk megbeszélni a múltat… és a jövőt. Bár, ez a jövő egyelőre csak Peter
és Oliver jövője volt, ebbe a jövőbe pillanatnyilag nem nagyon képzelhette bele
magát.
– Miért jöttél éppen ma?
– túrta kétségbeesetten a haját az asszony, ahogy a férje fásultan ácsorgó
alakjára fókuszált.
– Bocsánat, nem tudtam,
hogy zavarok. Hogy még ki sem hűl a nyomom ebben a házban, és a régi szeretőd
máris itt lesz, hogy vigasztaljon. Bár, úgy tűnik, kicsit tönkrevágtam az
örömteli viszontlátást – rántotta meg gyúnyosan a vállát a férfi.
– Szó sem volt örömteli
viszontlátásról, azt sem tudtam, hogy ő idejön ma este – motyogta Sylvia.
Annyira összetörtnek nézett ki ebben a pillanatban, hogy Rey szinte már szánni
kezdte. Na igen, nincs is annál keserűbb dolog, mintha az embernek le kell
nyelnie a saját maga által kikevert mérget. Megvonta a vállát, kihúzott egy
széket és leült, aztán fejét a kezei közé fogva halkan megszólalt.
– Nem tudom, miért jöttem
ide. Csak úgy éreztem…, de hát az istenit, néhány napja még ez volt az
otthonom! – csattant fel az akadozva kezdett mondat végén. Nem fog mentségeket
keresni, hogy eljött a saját házába, ahol a két gyereke odafönt játszik. –… és ha már itt volt, joga volt tudni – tette
hozzá csendesen Peterre utalva. – Én is akarnám tudni, ő pedig nem olyannak
tűnt, aki elfutna a felelősség elől. Régen sem hiszem, hogy elfutott volna. Nem
tudom, mi vezetett ehhez az egész őrülethez, de neked is érezned kell, hogy
óriásit hibáztál – mutatott rá higgadtan a dolog lényegére.
Sylvia csendesen
zokogott. Ugyan eddig sem volt róla fogalma, hogyan hozhatná rendbe a dolgokat,
de abban biztos volt, hogy ahogy az előbbi percekben alakult, az a lehető
legrosszabb forgatókönyv volt. Peter annyira valószínűtlenül gyanutlan volt.
Nem értette, miért nem merült fel a férfiban még a halvány lehetősége sem, hogy
a gyerek, akivel szemben állt a bejáratnál, akár az övé is lehet, hiszen
látszott rajta, hogy megdöbbent, hogy már ennyi idős. És mégis azt hitte, Rey
az apja. Ennyire vakon bízott volna őbenne? Ő pedig kételkedés nélkül elhitte,
hogy az a fiú tíz évvel ezelőtt egyetlen búcsúszó nélkül el tudta hagyni.
A kérdés tehát eldőlt,
hogy hogyan álljon Peter elé és valljon az életét uraló nagy titokról. Ami ezek
szerint korántsem volt akkora titok, mint ő gondolta. De most már sokkal
kevésbé foglalkoztatta, hogy Rey vajon honnan és mióta tud róla, mint az, hogy
ilyen érzéstelenítés nélkül bukott a felszínre Peter előtt. Ó, ugyan! Kit
akarsz kábítani vele, hogy ezt finomabban is be lehetett volna adagolni? – kérdezte
gúnyosan önmagát, miközben finom selyemblúzát ronggyá áztatva törölgette
könnyes szemét.
– Hozd rendbe magad! –
nyomott egy guriga kéztörlőt a felesége kezébe Rey, ahogy a gyerekek
dobogásától visszhangzott a lépcső, aztán kilépett a konyhából, hogy lekösse
őket. Oliver rohant elől, és megtorpant, ahogy az apját meglátta. A férfi nehéz
szívvel vette tudomásul, hogy nem képes más szemmel nézni a fiúra, most hogy
tisztában volt már vele, nem köti hozzá vérségi kötelék. Hiszen még a világra
sem jött, amikor büszkén gondolt rá, hogy lesz egy fia. Szerencsétlen kölyök, ő
nem húzhatja a felnőttek hibája miatt a rövidebbet!
– Szia! – szeppent meg a
fiú, ahogy eszébe jutott az anyjukkal folytatott beszélgetés. Apa elköltözött,
mert már nem szeretik egymást anyával. De őket még szereti. Vajon, tényleg
szereti? – pislogott az előtte álló férfira, aki egy ideje mintha kerülte volna
őt, akinek már nem volt ideje focizni vele a kertben, vagy a kosárlabdát
dobálni a garázs előtt; és aki most egy mély sóhajjal leült az alsó lépcsőfokra,
aztán megpaskolta a helyet maga mellett. A két gyerek letelepedett mellé.
– Anyu mondta, hogy el
fogtok válni – kezdett bele a fiú, megzavarva a férfi gondolatait, akinek pont
az járt a fejében, hogy Peter Cunninghamet élőben látva mennyire egyértelmű
volt a fiával való hasonlatossága.
– Hát, nagyon úgy néz ki
– sóhajtott szomorúan, megborzolva a gyerek már amúgy is kócos haját. Még ez
is… merengett el, ahogy a saját erős szálú, rövidre vágott hajába túrt. Oliver
lágy, sötét fürtjei, tisztára, mint az igazi apjáé. Tudva már a valóságot,
valószínűtlenné vált, hogy annyi éven át nem tűntek fel ezek a nyilvánvaló
jelek. De hát a leglidércesebb álmaiban sem gondolta volna, hogy a fiú, akinek
büszkén mutogatta az irodában a fotóit, nem az ő vére. Mégsem tudta most emiatt
kevésbé szeretni.
– De azért még találkozni
fogunk? – kérdezte a kislány, aki a mögötte levő lépcsőn ült és a nyakába
kapaszkodott.
– Persze, amikor csak
akarjátok – biccentett.
Sylvia lépett ki a
konyhából és szíve összeszorult a már régen látott békés képet elnézve. A
felnőttek számára sem lesz egyszerű megemészteni az igazságot, mit mondhatna
ennek a két gyereknek, akik ennek az egésznek a vesztesei, mert ő oly sok évvel
ezelőtt, szinte gyerekfejjel hozott egy végtelenül gonosz és felelőtlen
döntést, aminek a következményeit fel sem mérte.
– Le kéne már feküdnötök…
– sóhajtott nagyot, mire Thea felpattant és az apjára nézett:
– Lehetne, hogy Apa
meséljen ma este? – kérdezte gyermeki vágyódó hangon, és Sylvia tudta, bármi is
lesz a büntetése a történtekért, ennél rosszabb, mint hogy a gyerekei szemén át
szembesüljön a következményekkel, semmi sem lehet kegyetlenebb.
– Persze, kicsim… máris
megy utánatok – bólintott szipogva, és amikor a két gyerek eltűnt a lépcső
tetején, Reyhez fordult:
– Megteszed ezt a
kedvükért?
*
Aron kicsomagolta a sima
papírzacskóból a whiskyt, amely a diplomaosztójukon volt tizenként éves, és
azóta őrizgette egy különleges alkalomra. Hát, ez a mostani igazán az, bár
ennél jóval vidámabbra gondolt annak idején; aztán félig töltötte a Peter által
előkotort szállodai poharakat. A folyosón lévő jégautomatából már hoztak jeget,
és azok most koccanva verődtek össze a sötétlő naplemente színű folyadék
sugarában, mint megannyi jéghegy az óceánban. Mégsem ezek okozzák talán Peter
jól haladó hajójának süllyedését. Ehhez elég volt egy csendes, rövid mondat: Maga az apja Olivernek. Egyetlen szó nélkül koccintották össze a
poharaikat és békés egyetértéssel húzták le szinte egyetlen nyeletre. Peter
csak annyit mondott neki a telefonba, hogy „apa lett” váratlanul, mire a
kezdeti megdöbbenés után megakasztotta benne a szófolyamot és azonnal elindult
ide hozzá. Ez nem olyan hír volt, amit egy pár perces telefonbeszélgetéssel ki
lehetett tárgyalni. Már csak azért sem, mert Peter talán még fel sem fogta, mit
jelent ez a néhány szó. Egy ilyen hír után általában van néhány hónapnyi, fél
évnyi, vagy akár kilenc hónapnyi ideje egy férfinak megemészteni a dolgot,
Peternek azonban kilenc évnyi lemaradása volt, ami cseppet sem egyszerűsítette
a helyzetét. Egy bébi helyett kapott egy nagy fiút, aki talán nem is akarja
majd őt. Aron már a második poharat töltötte meg, amikor Peter leroskadt a
kanapéra és a fejét hátravetve, a plafonon játszó fényeket bambulva halkan
belekezdett a mesébe.
– Volt egyszer egy fiú
meg egy lány, akik még a főiskolán szerettek egymásba. A lány igazi királylány
volt, a fiú egy egyszerű alattvalója. A királylány apja nem akarta kis
hercegnőjét a csóró szegénylegénynek adni, így aztán próba elé állította. A fiú
elbukott a próbán, mert leállt a királlyal veszekedni, ahelyett, hogy fogta
volna a hercegnőjét és megszöktette volna. A hercegnő pedig akkor már babát
várt, csak ezt rajta kívül nem tudta senki. A fiú hiába írt neki levelet, a
lány nem válaszolt rá. Most azt mondja, sosem kapta meg azt a levelet. Mindegy
is. Talán csak nem akarta, hogy a király kitagadja őt az örökségéből (mondjuk,
ezt a részét nem is igazán tudnám elképzelni róluk – tette hozzá vállvonogatva),
vagy csak megijedt, mert a fiú eltűnt és ő nem tudta hol keresse, szóval, a
királylány gyorsan hozzáment egy királyfihoz, akin addig a napig csak átnézett
volna, hogy apát szerezzen a gyerekének. Aztán boldogan éltek, amíg ki nem
borult a bili. A királyfi is rájött, hogy nem ő az apja a gyereknek, a
királylány is rájött, hogy szerelem nélkül boldogtalan, most aztán mindenki
boldogtalan, nekem meg fogalmam sincs, mi az úristent csináljak – nyögött fel
keserűen.
– Hát, tudod, ne menj
mesemondónak, mert a frászt hoznád a gyerekekre! – morgott az orra alatt Aron,
leplezve a döbbenetet. Sylvia már akkor terhes volt, amikor Peter Angliába
ment? – zakatolt agyában a gondolat,
ahogy megpróbált visszaemlékezni azokra a hónapokra. Hol volt ő, hogy erről az
egészről fogalma sem volt? Nem mintha akár csak feltételezni merte volna, hogy
Peteré a gyerek, de talán ha tudott volna erről az egészről és beszél vele, hamarabb
visszatért volna a srác és nem csak akkor derül fény a dologra, amikor kis
túlzással már nősül a fia.
– Mi volt az első
reakciód, amikor megtudtad? – kérdezte, miközben félszemmel a barátját leste.
– Fene tudja, hogy rá
kellett volna jönnöm az első pillanatban, mert a kölyök nyitott ajtót és egy
pillanatra olyan volt, mintha valami régi tükörbe néztem volna bele. Ijesztően
hasonlít rám.
– Ijesztően? – kuncogott
fel Aron a furcsa megfogalmazáson.
– Tudod, ha csak …valami más
lenne rajta, de annyira én vagyok, még sosem láttam magam ennyire kívülről.
– A gyerek is tudja?
– Nem. Kizárt – rázta meg
a fejét Peter. – Ahhoz még kicsi, hogy titkolni tudja. Ha tudná, akkor a
képembe nyomta volna ő maga.
– És mire gondoltál,
amikor Sylvia kibökte az igazságot?
– Semmire. Már előtte
lebénultam, ugyanis nem őnagysága árulta el a nagy titkot. Valamit hablatyolt
össze-vissza életre szóló hibáról, én meg kiabáltam vele, hogy mondja már ki,
amiről ködösít, és akkor beállított a férje és ő árulta el. Egyetlen rövid,
pisztolylövés szerű mondattal. A legszebb az volt a dologban, hogy Sylvia nem
is tudta, hogy a férje tudja. Hát,
legalább őt is sokkolta valami. Csóró pali, élsz valakivel, aki szül neked két
gyereket, aztán kiderül, hogy hazugságra épült az egész. Nincs irigylésre méltó
helyzetben ő sem.
– És te? Te milyen
helyzetben vagy? Sylvia most válik, szabad lesz, van egy közös fiatok…
elveszed? – kérdezte a barátja bizonytalanul.
– Megőrültél? – nézett rá
Peter őszintén felháborodva. – Ezek után? Aztán úgy éljem le az életem, hogy állandóan
azon töröm a fejem, milyen meglepetéseket tartogat még? Sylvia eljátszotta a
bizalmamat. Van egy fiam, aki talán soha nem fogja azt mondani nekem: apa; és akit talán én se szólíthatok soha úgy: fiam. Áááá, ez a dolog ott szaródott el, amikor Sylvia tíz évvel
ezelőtt hazudott. Szerelmet annak a szerencsétlennek, és nekem a tetteivel azt,
hogy nem szeret, csak azért, mert biztonságra vágyott. Végül a fiának is
hazudott, a családjának, szerinted ezt
egy legyintéssel rendbe lehet hozni?
*
Soha
ne mondd, hogy soha! – járt az agyában Aron tegnap esti búcsú
mondata, ahogy a taxiban ülve a már ismerős kertvárosi részen hajtottak
keresztül. Úgy érezte, hogy lehiggadt már annyira, hogy beszélni tudjon
Sylviával. Ide kellett jöjjön, ha már úgy döntött, egyelőre nem ül repülőre.
Annyira kevés ideje volt és olyan sok kérdés, amiknek a végére kellett járjon! Miután
végig agyalta az éjszakát, majd megőrült, hogy kivárja az ebédidőt, hogy Harold
Hammond, a londoni ügyvédje is bent legyen már az irodájában. Végül kiderült,
hogy idegességében elszámolta magát, a
fickó még épp csak felkelt, és a korai hívástól eléggé morózus hangulatban volt.
Petert azonban nem nagyon tudta érdekelni más hasfájása, végül is egy korai
ébresztő hol van ahhoz képest, hogy neki most állt a feje tetejére a világa?
Harold szerint biztos, ami biztos alapon, végeztessen el egy apasági
vizsgálatot, és úgy gondolta, gyümölcsözőbb lenne a nevesített apával
megegyeznie a folytatásról, mint a gyerek anyjával, ha már ilyen helyzetbe
került. Természetesen akár kártérítésért is perelheti, nem vagyoni jellegű
kárért, és körülbelül ez volt az a pont, amikor Peter úgy döntött, hogy inkább
hagyja a férfit reggelizni és kiolvasni az aznapi Independent People
mellékletét, mert ha ebben a stílusban folytatja a tanácsadását, akkor inkább
keres valaki mást, aki finomabban fogalmaz, mert a férfit hallgatva ritka nagy
lúzernek érezte magát. Lehet, hogy az is volt, de ezt azért hadd döntse el ő
maga, nem kell, hogy a szemébe vágja valaki, aki esténként a polgári
törvénykönyvvel bújik csak ágyba.
Kiszállt a taxiból és a
tegnapról ismerős érzéssel ácsorgott néhány pillanatig a bejárat előtt. Itt
van, eljött, de fogalma sincs, mi a fenét akar mondani Sylviának. Az éjszaka
nagy részében a tíz évvel ezelőtti Sylviát látta maga előtt, és próbálta
elképzelni a helyzetét, amelyben a döntését meghozta, s amely úgy tűnik, éppen
úgy dolgozott mindkettőjük ellen. Nagyon úgy tűnt, hogy egy fatális félreértés
miatt töltötték mindketten boldogtalanul az elmúlt hosszú éveket, nem mintha ez
mentené a lány választását. Legkésőbb a gyerek megszületése után meg kellett
volna keresse őt. De hibásnak érezte ő is magát, amiért a büszkesége annak
idején felülkerekedett a lány utáni vágyakozásán. Egy kétirányú utcában
mindketten hátraarcot csináltak. Na igen, ez volt az a pont az éjszaka
sötétjében is, amikor felkelt és a sötét utcát nézve az ablakból őszintén
beszélt az üvegen tükröződő önarcképével.
Akkor is épp olyan
sértett lett volna, mint most, ha megtudta volna, hogy a lány férjhez ment
valakihez, félredobva a híres nagy szerelmüket a pillanatnyi biztonságért. Fogalma
sem volt róla, hogy vajon a sértett büszkesége hajlandó lett volna válaszokat
követelni Sylviától vagy inkább dacosan a hallgatást választotta volna. És
kilenc évvel ezelőtt ő még sehol sem tartott, még csak próbálgatta a szárnyait,
kereste a kapcsolatokat és a lehetőségeket, esélye sem lett volna felvenni a
harcot a nyilvánvalóan jól eleresztett ügyvéddel, aki még kezdőként is biztos
partinak számított, hiszen az apja irodája ott volt mögötte, mint a
legbiztosabb védőháló. Nem, csak akkor lett volna esélyük, ha Sylvia nem
szívódik fel elérhetetlenül, hanem válaszol arra a nyomorult levélre és utána
megy Angliába. Csak akkor tarthatták volna meg egymást.
És mégis, képtelen volt
azzal a haraggal gondolni Sylviára, ami ebben a helyzetben normális lett volna.
Talán ez zavarta legjobban az egészben, hogy a nőnek még mindig akkora hatalma
volt felette, ami csak az önnön gyengesége jele lehetett. Utálta gyengének
érezni magát, teljesen mindegy, hogy miről volt szó. De lám, a fizikai
gyengeségét is feledtetni tudta vele ez a boszorkány annak idején, amikor
gyengéden mellette állva kivezette a baleset utáni depresszióból. Miért nem
adta meg az esélyt, hogy ő is mellette állhasson, amikor szüksége volt rá,
amikor a szíve mélyén meg volt győződve róla, hogy a világirodalom legszebb
szerelmes történeteit róluk mintázhatták volna? És igen, ha őszintén magába
néz, be kell vallja, hogy érzelmileg padlóra vitte tíz évvel ezelőtt, hiszen
azóta sem volt képes úgy megnyílni nőnek, mint neki. Már nem tudott hinni szép
szavaknak, szelíden rebbenő tekinteteknek, megkeményedett és ezt megérezte
rajta minden kapcsolata, ezért volt még mindig egyedül.
Megnyomta a csengőt és
máris felharsant a már ismerős kutyaugatás. Elmo – így hívta a srác a kutyát –
jutott eszébe hirtelen, aztán itt a gondolat el is kanyarodott: Az a srác az ő
fia! A következő pillanatban azonban Sylvia jelent meg a nyitott ajtóban. Haját
kendő alá gyömöszölte, még két gyerek után is karcsú alakján egy bolondos tarka
kertésznadrág és festékpöttyös póló feszült. Vászon tornacipője a szivárvány
összes színében pompázott. A kutya már az ismerősnek kijáró bizalommal
szaglászta őt körbe, aztán megfordult és eltűnt a lakás belsejében.
– Szia! – dermedt le a váratlan
fogadtatástól Peter, és nagy levegőt vett, hogy felturbózza magát a Sylviával
következő beszélgetésre, bárhova is lyukadjanak ki.
– Szia! Nem gondoltam,
hogy ma eljössz, azt hittem, több idő kell… és belekezdtem a festésbe –
sóhajtott a nő és hátra lépett. – De gyere be, már úgyis éppen végeztem ezzel a
színnel, a következőt pedig bármikor folytathatom.
– Mégis, melyik színnel?
– nézett a homlokát rácolva a nő cipőjére Peter. Nem mintha ez nem lett volna
teljességgel érdektelen a számára, mégis apró menekülő utat jelentett most, és
kész volt erre az útra lépni, hogy időt nyerjen a folytatáshoz.
– Hát, a nappalit újítom
fel. Az egyik fal zöld lesz. Azzal lettem éppen kész. A többi talán napsárga, a
gyerekek még nem döntötték el.
– Hát, ez elég érdekesen
hangzik… – grimaszolt Peter. Ez a váratlan kezdés pillanatnyilag elterelte a
figyelmét jövetele igazi céljáról. A gyerekek döntik el a fal színét és nem a
bútorok? Már éppen rá akart kérdezni, amikor Sylvia kitárta előtte a nappali
eddig csukott ajtaját és láthatta, hogy a helyiség tökéletesen üres.
– Nem tetszettek a régi
bútorok. Rey választotta, és én örültem, amikor elvitte őket. Az egész olyan
volt, mint egy múzeum, elegáns és rideg, a gyerekek is csak lábujjhegyen jártak
abban a szobában, a kutya ki is volt tiltva. Milyen otthon az ilyen? Most majd
végre birtokba vesszük mindannyian. Ha kész leszek a festéssel, akkor majd
veszek bele valami strapabíró bútort is.
– Gombhoz a kabátot ... –
morgott az orra alatt Peter, miközben arra gondolt, Londonban ő egy hatalmas
zongorát vett elsőként az üres lakásba, mert régi vágya volt, hogy a falhoz
tolt pianínó helyett egy igazi, tekintélyt sugárzó, utánozhatatlan hangzású
Bösendorfere legyen. Később minden mást úgy választott ki, hogy a zongora
uralhassa a teret, megmutatva mindenkinek, aki oda betehette a lábát, hogy mi
az igazán fontos az életében. Még ha a lelke mélyén érezte is, hogy ez a
hivalkodás csak az álcázása valaminek, amit nevén sem akart nevezni, de aminek
a kulcsa még mindig ennek a maszatos arcú nőnek a kezében van, dühítő módon még
azok után is, amit elkövetett.
– Gondolom, nem a
lakásfelújítás miatt vagy itt – állt Sylvia egyik lábáról a másikra, feszengve
és várva a tegnapi vihar megismétlődésének újabb előszelét.
– Hát, nem – értett egyet
vele Peter.
– Iszol velem egy teát? –
intett Sylvia a konyha felé és Peter beletörődően követte. Fogalma sem volt
róla, hogy mi történik velük. Ami miatt itt van, az elvileg nem engedélyezhetné
a számára, hogy régi ismerősként összemázolt falat szemrevételezzen, bútorokról
csevegjen egy csésze tea felett. Ordítozniuk kéne, megrázniuk egymást, kérdezni
és válaszokat kikényszeríteni a másikból. Összezavarta ez a már-már baráti
stílus. Ha még sokáig nyájaskodnak egymással, a végén még nem teszi fel a
legfontosabb kérdéseit. Mint például azt, amelyikből megtudhatná, hogy hol lesz
majd az ő helye a fia életében.
– A gyerekek mennyit
tudnak? – kérdezte, amíg Sylvia neki háttal a teákat készítette el.
– Hát, a válásról már
beszéltem nekik. De tegnap Rey itt maradt még egy kicsit és ő mesélt nekik
lefekvéskor, úgyhogy lehet, fel sem fogják, hogy ez nem lesz így minden este –
mondta csendesen, újra keserűen átélve a gyerekei pillantását, ahogy
reménykedve várták hétköznapi kérdésükre a választ.
Peternek beleszúrt a
lelkébe ez az egyszerű mondat. Hát igen, Reynek még mindig több joga van esti
mesét mondani a fiának, mint neki. És fogalma sincs róla, hogy ezen hogyan
tudna változtatni. Egy dolog a jog, és egy gyerek érdeke pedig egészen más
dolog. Ha rajta múlik, nem fogja összezavarni azt a szerencsétlen kölyköt.
Akkor viszont azzal a tudattal kell éljen ezentúl, hogy van egy fia, akivel
szemben nincsenek érvényesíthető jogai?
– A férjed beszélt már
arról, hogy mi legyen a gyerekekkel? – kérdezte óvatosan és feszülten várta a
választ. Vajon a fickó mennyire lesz tekintettel egy kiskamasz lelkére? Vagy
fontosabb lesz a saját büszkesége és megtagadja az idegen vérű gyermekét?
– Nem akarom korlátozni a
jogait. Ha megtenném, a gyerekek biztosan megsínylenék. Persze, így se lesz egy
sima ügy. Oliver miatt fogalmam sincs, mit csináljunk – nézett Sylvia kétségbeesetten
a férfira, miközben kezeiben vészesen táncolni kezdtek a csészék a tányérkákon.
Nem mondhatja Peter szemébe, hogy Rey igazán rendesen viselkedik, nem érezteti
a fiával, hogy már nem akarna apjaként gondolni rá. És ezért csak becsülni
tudta. Lehet, hogy egyszerűbb lenne minden, de a kicsi egy életre sérülne, ha a
férfi, akit apjaként tisztel és szeret, egy napon megtagadná. Gyorsan lepakolt
mindent kettőjük közé a konyhaasztalra, aztán remegő kézzel a kancsót is odahozta,
és a szekrényből néhány szelet süteményt tett egy tányérkára. – Tejet is kérsz
hozzá?
– Azért, mert Londonban
élek, még nem lettem angol – grimaszolt Peter. – Tulajdonképpen arra gondoltam,
hogy talán vissza kellene költöznöm az Államokba. Ha egy óceán választ el a
fiamtól, akkor a dolgok csak feleslegesen bonyolódnak tovább. De mostanában
ezzel egyszerűen képtelen leszek foglalkozni, a következő két hónapban
keresztül kasul bejárom a világot, nem lesz egyetlen szabad hetem sem, hogy
ezzel foglalkozzam, és tíz év után Londonban sem lesz egyszerű összepakolni –
mondta, miközben a tekintete elkalandozott, valahova az óceánon túlra, magában
számba véve a rá váró feladatokat.
– Van valaki, aki…
szóval, akivel ezt még meg kell beszélned? – kérdezte halkan Sylvia. Tudta,
hogy nincs joga erről érdeklődni, de egyrészt kíváncsi volt, másrészt ez is
nagyban megbonyolíthatta volna a dolgokat.
– Nincs senkim, ha ezt
akartad kérdezni – vágta ki a szándékosnál is keményebben a férfi.
– Nem akartam ezt tudni! –
csattant fel Sylvia megalázottan, mert igenis, pontosan erre volt kíváncsi, és
felállt, hogy nyugtalanul tegyen-vegyen a pultnál. Peter gúnyos hangjára
összerezzent.
– Ó, dehogynem akartad
tudni. Hasonló helyzetben én is tudni akarnám – jelentette ki a férfi
csendesen.
A nő váratlanul a lépcső
felé indult és minden további magyarázat nélkül eltűnt az emelet irányába.
Peter türelmesen várta, hova vezet ez az új fordulat, mert biztos volt benne,
hogy nem azt jelenti, lépjen a távozás mezejére, mivel túlságosan kínos téma került
végre terítékre. Nemsokára Sylvia egy kis láncon lógó kulccsal tért vissza és
egyenesen a nappaliba ment. Peter lassan követte, kíváncsian, hogy milyen újabb
csontváz kerülhet elő a múltból. Fogalma sem volt róla, mire számítson. Sylvia
közben kinyitotta a széfet, hogy elővegye a levelet, amiben – mintegy
hagyatékként – feltárta a múltat. Bizonyítani akarta, hogy egyszer mindenképpen
le akarta rántani a leplet a tényekről, és ez az elhatározás már évekkel
korábban megszületett benne. Hibázott, hogy várt, várt, de olyan csapda
helyzetben volt, amiből egyedül nem találta a kiutat. Izgatottan kotorászott a
papírok között, keresve az apjának címzett levelet. Aztán kihullott a kezei
közül az üres boríték, ő pedig sápadtan masszírozta meg a homlokát, hogy az
egyre erősődő fejfájását enyhítse kicsit. Akkor hát innen tudott Rey mindent!
Amikor megírta, tisztában volt vele, hogy még bajba sodorhatja, azért is
bújtatta el az apja neve alá, de nyilván nem volt elég elővigyázatos.
– Mi az? – szólalt meg
Peter az ajtóból.
– Írtam neked egy
levelet, ha velem bármi történne és már sosem lenne alkalmam személyesen
elmondani, hogy ne vigyem magammal a titkot, de azt hiszem Rey megtalálta. Nem
tudom mikor, de ezek szerint egy ideje már mindent tud.
– Öngyilkos dolog volt
leírni és itthon őrizgetni, ha a menő ügyvéd férjed nem ismeri a levéltitok
szentségét – húzta el a száját a férfi. – Sosem kérdezett rá, miért írsz egy
vadidegen férfinak levelet és miért őrizgeted a családi papírok között?
– Az apámnak címeztem a
borítékot – suttogta Sylvia.
– Oh, a cselszövés újabb
fejezete, remek… – fintorgott Peter. – Tudod, sosem gondoltam volna rólad, hogy
ennyire idegen tőled az egyenesség. Az emlékeimben nem ilyennek őriztelek meg.
Fájdalmas arra gondolni, hogy vajon annak idején mennyire volt őszinte bármi
is, ami köztünk volt – mondta halkan.
Sylvia összerándult a
fájdalmasan őszinte, keserű szavak súlya alatt. Hát, igen…, ennyit sikerült
elérnie a nagyszerű ötletével, hogy még az ismeretségük kezdetén lángoló
érzelmeit is megkérdőjelezi a férfi. Nem róhatta ezt fel neki, valószínűleg ő
maga sem tenne másként hasonló esetben. Kincs volt a kezében, amit bizalomnak hívtak, és ő felelőtlenül
kockára tette, s végül veszített.
– Anya!? – szólalt meg a
fia az ajtóban, kezében tartva egy füzetet, és ezzel visszarángatva őt a
múltból és a kétségbeesés széléről. – Megnéznéd ezt a példát, mert sehogysem
akar kijönni a végeredmény? – kérdezte szégyenlősen. Sylvia türelmetlen
mozdulattal rángatott elő egy zsebkendőt, hogy megtörölje a szemét.
– Nem ér rá, kicsim?
Beszélgetünk.
– Te mondtad, hogy látni
akarod az összes mulasztásomat, és ez még a tegnapi feladat – húzta be a nyakát
a gyerek és már majdnem megfordult lemondóan, de addigra Peter már kinyújtotta
a kezét a füzet felé.
– Megmutatod? Elég jó
voltam matekból, talán tudok segíteni – mondta barátságosan, reménykedve, hogy
egy nyolcéves házifeladata nem fog ki rajta. Ki tudja, mit tanulnak már ezek a
srácok, amikor hamarabb kezelik a számítógépeket, mint ahogy járni
megtanulnának.
Oliver bizalmatlanul
engedte el a spirálfüzetet, aztán látva, hogy az idegen férfi komolyan nézi át
az eddigi számításait, megindult utána a konyha felé és mellé telepedett az
egyik székre. Peter hamar megtalálta a hibát és ujjával rámutatott. – Itt számold át újra!
Oliver engedelmesen és az
ujjait segítségül hívva újra számolta a feladatot és felderült az arca, ahogy
megkapta az új eredményt, ami végre egyezett a megoldási kulccsal.
– Kösz! – grimaszolt rá a
pasira, aki valahogy olyan ismerősnek tűnt, bár biztos volt benne, hogy azt
megelőzően, hogy tegnap beengedte az ajtón, még sosem találkoztak. – Van egy
szöveges példám is, tudna esetleg abban is segíteni? – nézett reménykedve a férfira,
aki nagyot sóhajtva bólintott. – Mutasd!
1 megjegyzés:
Szia!
Nekem az eredeti verziód is tetszett.
Mindet olvastam amit ide feltettél.
Várom, most hogy milyen lesz.
Megjegyzés küldése