Zongorajáték 11.

 – Istenem, Rey… mióta tudod? – folytak Sylvia könnyei, de már nem is nyúlt a papír kéztörlő után, csak a kézfejével mataszolta el az arcát elborító könnyeket. Egyszerre annyi minden miatt kellett sírnia, hogy már nem is érdekelte, milyen látványt nyújthat.

– Számít ez? – nézett rá a férje megfejthetetlen tekintettel.

Tényleg nem számított. A fontos kérdés ugyanis nem ez volt, hanem az, miért történhetett ez meg mindannyiukkal? Erre pedig fájdalmas volt a válasz, hiszen csak önmagát hibáztathatta. A következő kérdés pedig az, hogy hogyan lesz ezután? De ehhez a kérdéshez előbb el kell érje, hogy Peter még szóba álljon vele valaha. Persze, lehet, hogy ezek után már csak az ügyvédei révén fog hallani felőle, és egy percig sem neheztelhetne ezért, de a szíve mélyén bízott benne, hogy lesz még alkalmuk megbeszélni a múltat… és a jövőt. Bár, ez a jövő egyelőre csak Peter és Oliver jövője volt, ebbe a jövőbe pillanatnyilag nem nagyon képzelhette bele magát.

– Miért jöttél éppen ma? – túrta kétségbeesetten a haját az asszony, ahogy a férje fásultan ácsorgó alakjára fókuszált.

– Bocsánat, nem tudtam, hogy zavarok. Hogy még ki sem hűl a nyomom ebben a házban, és a régi szeretőd máris itt lesz, hogy vigasztaljon. Bár, úgy tűnik, kicsit tönkrevágtam az örömteli viszontlátást – rántotta meg gyúnyosan a vállát a férfi.

– Szó sem volt örömteli viszontlátásról, azt sem tudtam, hogy ő idejön ma este – motyogta Sylvia. Annyira összetörtnek nézett ki ebben a pillanatban, hogy Rey szinte már szánni kezdte. Na igen, nincs is annál keserűbb dolog, mintha az embernek le kell nyelnie a saját maga által kikevert mérget. Megvonta a vállát, kihúzott egy széket és leült, aztán fejét a kezei közé fogva halkan megszólalt.

– Nem tudom, miért jöttem ide. Csak úgy éreztem…, de hát az istenit, néhány napja még ez volt az otthonom! – csattant fel az akadozva kezdett mondat végén. Nem fog mentségeket keresni, hogy eljött a saját házába, ahol a két gyereke odafönt játszik.  –… és ha már itt volt, joga volt tudni – tette hozzá csendesen Peterre utalva. – Én is akarnám tudni, ő pedig nem olyannak tűnt, aki elfutna a felelősség elől. Régen sem hiszem, hogy elfutott volna. Nem tudom, mi vezetett ehhez az egész őrülethez, de neked is érezned kell, hogy óriásit hibáztál – mutatott rá higgadtan a dolog lényegére.

Sylvia csendesen zokogott. Ugyan eddig sem volt róla fogalma, hogyan hozhatná rendbe a dolgokat, de abban biztos volt, hogy ahogy az előbbi percekben alakult, az a lehető legrosszabb forgatókönyv volt. Peter annyira valószínűtlenül gyanutlan volt. Nem értette, miért nem merült fel a férfiban még a halvány lehetősége sem, hogy a gyerek, akivel szemben állt a bejáratnál, akár az övé is lehet, hiszen látszott rajta, hogy megdöbbent, hogy már ennyi idős. És mégis azt hitte, Rey az apja. Ennyire vakon bízott volna őbenne? Ő pedig kételkedés nélkül elhitte, hogy az a fiú tíz évvel ezelőtt egyetlen búcsúszó nélkül el tudta hagyni.

A kérdés tehát eldőlt, hogy hogyan álljon Peter elé és valljon az életét uraló nagy titokról. Ami ezek szerint korántsem volt akkora titok, mint ő gondolta. De most már sokkal kevésbé foglalkoztatta, hogy Rey vajon honnan és mióta tud róla, mint az, hogy ilyen érzéstelenítés nélkül bukott a felszínre Peter előtt. Ó, ugyan! Kit akarsz kábítani vele, hogy ezt finomabban is be lehetett volna adagolni? – kérdezte gúnyosan önmagát, miközben finom selyemblúzát ronggyá áztatva törölgette könnyes szemét.

– Hozd rendbe magad! – nyomott egy guriga kéztörlőt a felesége kezébe Rey, ahogy a gyerekek dobogásától visszhangzott a lépcső, aztán kilépett a konyhából, hogy lekösse őket. Oliver rohant elől, és megtorpant, ahogy az apját meglátta. A férfi nehéz szívvel vette tudomásul, hogy nem képes más szemmel nézni a fiúra, most hogy tisztában volt már vele, nem köti hozzá vérségi kötelék. Hiszen még a világra sem jött, amikor büszkén gondolt rá, hogy lesz egy fia. Szerencsétlen kölyök, ő nem húzhatja a felnőttek hibája miatt a rövidebbet!

– Szia! – szeppent meg a fiú, ahogy eszébe jutott az anyjukkal folytatott beszélgetés. Apa elköltözött, mert már nem szeretik egymást anyával. De őket még szereti. Vajon, tényleg szereti? – pislogott az előtte álló férfira, aki egy ideje mintha kerülte volna őt, akinek már nem volt ideje focizni vele a kertben, vagy a kosárlabdát dobálni a garázs előtt; és aki most egy mély sóhajjal leült az alsó lépcsőfokra, aztán megpaskolta a helyet maga mellett. A két gyerek letelepedett mellé.

– Anyu mondta, hogy el fogtok válni – kezdett bele a fiú, megzavarva a férfi gondolatait, akinek pont az járt a fejében, hogy Peter Cunninghamet élőben látva mennyire egyértelmű volt a fiával való hasonlatossága.

– Hát, nagyon úgy néz ki – sóhajtott szomorúan, megborzolva a gyerek már amúgy is kócos haját. Még ez is… merengett el, ahogy a saját erős szálú, rövidre vágott hajába túrt. Oliver lágy, sötét fürtjei, tisztára, mint az igazi apjáé. Tudva már a valóságot, valószínűtlenné vált, hogy annyi éven át nem tűntek fel ezek a nyilvánvaló jelek. De hát a leglidércesebb álmaiban sem gondolta volna, hogy a fiú, akinek büszkén mutogatta az irodában a fotóit, nem az ő vére. Mégsem tudta most emiatt kevésbé szeretni.

– De azért még találkozni fogunk? – kérdezte a kislány, aki a mögötte levő lépcsőn ült és a nyakába kapaszkodott.

– Persze, amikor csak akarjátok – biccentett.

Sylvia lépett ki a konyhából és szíve összeszorult a már régen látott békés képet elnézve. A felnőttek számára sem lesz egyszerű megemészteni az igazságot, mit mondhatna ennek a két gyereknek, akik ennek az egésznek a vesztesei, mert ő oly sok évvel ezelőtt, szinte gyerekfejjel hozott egy végtelenül gonosz és felelőtlen döntést, aminek a következményeit fel sem mérte.

– Le kéne már feküdnötök… – sóhajtott nagyot, mire Thea felpattant és az apjára nézett:

– Lehetne, hogy Apa meséljen ma este? – kérdezte gyermeki vágyódó hangon, és Sylvia tudta, bármi is lesz a büntetése a történtekért, ennél rosszabb, mint hogy a gyerekei szemén át szembesüljön a következményekkel, semmi sem lehet kegyetlenebb.

– Persze, kicsim… máris megy utánatok – bólintott szipogva, és amikor a két gyerek eltűnt a lépcső tetején, Reyhez fordult:

– Megteszed ezt a kedvükért?

*

Aron kicsomagolta a sima papírzacskóból a whiskyt, amely a diplomaosztójukon volt tizenként éves, és azóta őrizgette egy különleges alkalomra. Hát, ez a mostani igazán az, bár ennél jóval vidámabbra gondolt annak idején; aztán félig töltötte a Peter által előkotort szállodai poharakat. A folyosón lévő jégautomatából már hoztak jeget, és azok most koccanva verődtek össze a sötétlő naplemente színű folyadék sugarában, mint megannyi jéghegy az óceánban. Mégsem ezek okozzák talán Peter jól haladó hajójának süllyedését. Ehhez elég volt egy csendes, rövid mondat: Maga az apja Olivernek.  Egyetlen szó nélkül koccintották össze a poharaikat és békés egyetértéssel húzták le szinte egyetlen nyeletre. Peter csak annyit mondott neki a telefonba, hogy „apa lett” váratlanul, mire a kezdeti megdöbbenés után megakasztotta benne a szófolyamot és azonnal elindult ide hozzá. Ez nem olyan hír volt, amit egy pár perces telefonbeszélgetéssel ki lehetett tárgyalni. Már csak azért sem, mert Peter talán még fel sem fogta, mit jelent ez a néhány szó. Egy ilyen hír után általában van néhány hónapnyi, fél évnyi, vagy akár kilenc hónapnyi ideje egy férfinak megemészteni a dolgot, Peternek azonban kilenc évnyi lemaradása volt, ami cseppet sem egyszerűsítette a helyzetét. Egy bébi helyett kapott egy nagy fiút, aki talán nem is akarja majd őt. Aron már a második poharat töltötte meg, amikor Peter leroskadt a kanapéra és a fejét hátravetve, a plafonon játszó fényeket bambulva halkan belekezdett a mesébe.

– Volt egyszer egy fiú meg egy lány, akik még a főiskolán szerettek egymásba. A lány igazi királylány volt, a fiú egy egyszerű alattvalója. A királylány apja nem akarta kis hercegnőjét a csóró szegénylegénynek adni, így aztán próba elé állította. A fiú elbukott a próbán, mert leállt a királlyal veszekedni, ahelyett, hogy fogta volna a hercegnőjét és megszöktette volna. A hercegnő pedig akkor már babát várt, csak ezt rajta kívül nem tudta senki. A fiú hiába írt neki levelet, a lány nem válaszolt rá. Most azt mondja, sosem kapta meg azt a levelet. Mindegy is. Talán csak nem akarta, hogy a király kitagadja őt az örökségéből (mondjuk, ezt a részét nem is igazán tudnám elképzelni róluk – tette hozzá vállvonogatva), vagy csak megijedt, mert a fiú eltűnt és ő nem tudta hol keresse, szóval, a királylány gyorsan hozzáment egy királyfihoz, akin addig a napig csak átnézett volna, hogy apát szerezzen a gyerekének. Aztán boldogan éltek, amíg ki nem borult a bili. A királyfi is rájött, hogy nem ő az apja a gyereknek, a királylány is rájött, hogy szerelem nélkül boldogtalan, most aztán mindenki boldogtalan, nekem meg fogalmam sincs, mi az úristent csináljak – nyögött fel keserűen.

– Hát, tudod, ne menj mesemondónak, mert a frászt hoznád a gyerekekre! – morgott az orra alatt Aron, leplezve a döbbenetet. Sylvia már akkor terhes volt, amikor Peter Angliába ment?  – zakatolt agyában a gondolat, ahogy megpróbált visszaemlékezni azokra a hónapokra. Hol volt ő, hogy erről az egészről fogalma sem volt? Nem mintha akár csak feltételezni merte volna, hogy Peteré a gyerek, de talán ha tudott volna erről az egészről és beszél vele, hamarabb visszatért volna a srác és nem csak akkor derül fény a dologra, amikor kis túlzással már nősül a fia.

– Mi volt az első reakciód, amikor megtudtad? – kérdezte, miközben félszemmel a barátját leste.

– Fene tudja, hogy rá kellett volna jönnöm az első pillanatban, mert a kölyök nyitott ajtót és egy pillanatra olyan volt, mintha valami régi tükörbe néztem volna bele. Ijesztően hasonlít rám.

– Ijesztően? – kuncogott fel Aron a furcsa megfogalmazáson.

– Tudod, ha csak …valami más lenne rajta, de annyira én vagyok, még sosem láttam magam ennyire kívülről.

– A gyerek is tudja?

– Nem. Kizárt – rázta meg a fejét Peter. – Ahhoz még kicsi, hogy titkolni tudja. Ha tudná, akkor a képembe nyomta volna ő maga.

– És mire gondoltál, amikor Sylvia kibökte az igazságot?

– Semmire. Már előtte lebénultam, ugyanis nem őnagysága árulta el a nagy titkot. Valamit hablatyolt össze-vissza életre szóló hibáról, én meg kiabáltam vele, hogy mondja már ki, amiről ködösít, és akkor beállított a férje és ő árulta el. Egyetlen rövid, pisztolylövés szerű mondattal. A legszebb az volt a dologban, hogy Sylvia nem is tudta,  hogy a férje tudja. Hát, legalább őt is sokkolta valami. Csóró pali, élsz valakivel, aki szül neked két gyereket, aztán kiderül, hogy hazugságra épült az egész. Nincs irigylésre méltó helyzetben ő sem.

– És te? Te milyen helyzetben vagy? Sylvia most válik, szabad lesz, van egy közös fiatok… elveszed? – kérdezte a barátja bizonytalanul.

– Megőrültél? – nézett rá Peter őszintén felháborodva. – Ezek után? Aztán úgy éljem le az életem, hogy állandóan azon töröm a fejem, milyen meglepetéseket tartogat még? Sylvia eljátszotta a bizalmamat. Van egy fiam, aki talán soha nem fogja azt mondani nekem: apa; és akit talán én se  szólíthatok soha úgy: fiam. Áááá, ez a dolog ott szaródott el, amikor Sylvia tíz évvel ezelőtt hazudott. Szerelmet annak a szerencsétlennek, és nekem a tetteivel azt, hogy nem szeret, csak azért, mert biztonságra vágyott. Végül a fiának is hazudott, a családjának,  szerinted ezt egy legyintéssel rendbe lehet hozni?

*

Soha ne mondd, hogy soha! – járt az agyában Aron tegnap esti búcsú mondata, ahogy a taxiban ülve a már ismerős kertvárosi részen hajtottak keresztül. Úgy érezte, hogy lehiggadt már annyira, hogy beszélni tudjon Sylviával. Ide kellett jöjjön, ha már úgy döntött, egyelőre nem ül repülőre. Annyira kevés ideje volt és olyan sok kérdés, amiknek a végére kellett járjon! Miután végig agyalta az éjszakát, majd megőrült, hogy kivárja az ebédidőt, hogy Harold Hammond, a londoni ügyvédje is bent legyen már az irodájában. Végül kiderült, hogy  idegességében elszámolta magát, a fickó még épp csak felkelt, és a korai hívástól eléggé morózus hangulatban volt. Petert azonban nem nagyon tudta érdekelni más hasfájása, végül is egy korai ébresztő hol van ahhoz képest, hogy neki most állt a feje tetejére a világa? Harold szerint biztos, ami biztos alapon, végeztessen el egy apasági vizsgálatot, és úgy gondolta, gyümölcsözőbb lenne a nevesített apával megegyeznie a folytatásról, mint a gyerek anyjával, ha már ilyen helyzetbe került. Természetesen akár kártérítésért is perelheti, nem vagyoni jellegű kárért, és körülbelül ez volt az a pont, amikor Peter úgy döntött, hogy inkább hagyja a férfit reggelizni és kiolvasni az aznapi Independent People mellékletét, mert ha ebben a stílusban folytatja a tanácsadását, akkor inkább keres valaki mást, aki finomabban fogalmaz, mert a férfit hallgatva ritka nagy lúzernek érezte magát. Lehet, hogy az is volt, de ezt azért hadd döntse el ő maga, nem kell, hogy a szemébe vágja valaki, aki esténként a polgári törvénykönyvvel bújik csak ágyba.

Kiszállt a taxiból és a tegnapról ismerős érzéssel ácsorgott néhány pillanatig a bejárat előtt. Itt van, eljött, de fogalma sincs, mi a fenét akar mondani Sylviának. Az éjszaka nagy részében a tíz évvel ezelőtti Sylviát látta maga előtt, és próbálta elképzelni a helyzetét, amelyben a döntését meghozta, s amely úgy tűnik, éppen úgy dolgozott mindkettőjük ellen. Nagyon úgy tűnt, hogy egy fatális félreértés miatt töltötték mindketten boldogtalanul az elmúlt hosszú éveket, nem mintha ez mentené a lány választását. Legkésőbb a gyerek megszületése után meg kellett volna keresse őt. De hibásnak érezte ő is magát, amiért a büszkesége annak idején felülkerekedett a lány utáni vágyakozásán. Egy kétirányú utcában mindketten hátraarcot csináltak. Na igen, ez volt az a pont az éjszaka sötétjében is, amikor felkelt és a sötét utcát nézve az ablakból őszintén beszélt az üvegen tükröződő önarcképével.

Akkor is épp olyan sértett lett volna, mint most, ha megtudta volna, hogy a lány férjhez ment valakihez, félredobva a híres nagy szerelmüket a pillanatnyi biztonságért. Fogalma sem volt róla, hogy vajon a sértett büszkesége hajlandó lett volna válaszokat követelni Sylviától vagy inkább dacosan a hallgatást választotta volna. És kilenc évvel ezelőtt ő még sehol sem tartott, még csak próbálgatta a szárnyait, kereste a kapcsolatokat és a lehetőségeket, esélye sem lett volna felvenni a harcot a nyilvánvalóan jól eleresztett ügyvéddel, aki még kezdőként is biztos partinak számított, hiszen az apja irodája ott volt mögötte, mint a legbiztosabb védőháló. Nem, csak akkor lett volna esélyük, ha Sylvia nem szívódik fel elérhetetlenül, hanem válaszol arra a nyomorult levélre és utána megy Angliába. Csak akkor tarthatták volna meg egymást.

És mégis, képtelen volt azzal a haraggal gondolni Sylviára, ami ebben a helyzetben normális lett volna. Talán ez zavarta legjobban az egészben, hogy a nőnek még mindig akkora hatalma volt felette, ami csak az önnön gyengesége jele lehetett. Utálta gyengének érezni magát, teljesen mindegy, hogy miről volt szó. De lám, a fizikai gyengeségét is feledtetni tudta vele ez a boszorkány annak idején, amikor gyengéden mellette állva kivezette a baleset utáni depresszióból. Miért nem adta meg az esélyt, hogy ő is mellette állhasson, amikor szüksége volt rá, amikor a szíve mélyén meg volt győződve róla, hogy a világirodalom legszebb szerelmes történeteit róluk mintázhatták volna? És igen, ha őszintén magába néz, be kell vallja, hogy érzelmileg padlóra vitte tíz évvel ezelőtt, hiszen azóta sem volt képes úgy megnyílni nőnek, mint neki. Már nem tudott hinni szép szavaknak, szelíden rebbenő tekinteteknek, megkeményedett és ezt megérezte rajta minden kapcsolata, ezért volt még mindig egyedül.

Megnyomta a csengőt és máris felharsant a már ismerős kutyaugatás. Elmo – így hívta a srác a kutyát – jutott eszébe hirtelen, aztán itt a gondolat el is kanyarodott: Az a srác az ő fia! A következő pillanatban azonban Sylvia jelent meg a nyitott ajtóban. Haját kendő alá gyömöszölte, még két gyerek után is karcsú alakján egy bolondos tarka kertésznadrág és festékpöttyös póló feszült. Vászon tornacipője a szivárvány összes színében pompázott. A kutya már az ismerősnek kijáró bizalommal szaglászta őt körbe, aztán megfordult és eltűnt a lakás belsejében.

– Szia! – dermedt le a váratlan fogadtatástól Peter, és nagy levegőt vett, hogy felturbózza magát a Sylviával következő beszélgetésre, bárhova is lyukadjanak ki.

– Szia! Nem gondoltam, hogy ma eljössz, azt hittem, több idő kell… és belekezdtem a festésbe – sóhajtott a nő és hátra lépett. – De gyere be, már úgyis éppen végeztem ezzel a színnel, a következőt pedig bármikor folytathatom.

– Mégis, melyik színnel? – nézett a homlokát rácolva a nő cipőjére Peter. Nem mintha ez nem lett volna teljességgel érdektelen a számára, mégis apró menekülő utat jelentett most, és kész volt erre az útra lépni, hogy időt nyerjen a folytatáshoz.

– Hát, a nappalit újítom fel. Az egyik fal zöld lesz. Azzal lettem éppen kész. A többi talán napsárga, a gyerekek még nem döntötték el.

– Hát, ez elég érdekesen hangzik… – grimaszolt Peter. Ez a váratlan kezdés pillanatnyilag elterelte a figyelmét jövetele igazi céljáról. A gyerekek döntik el a fal színét és nem a bútorok? Már éppen rá akart kérdezni, amikor Sylvia kitárta előtte a nappali eddig csukott ajtaját és láthatta, hogy a helyiség tökéletesen üres.

– Nem tetszettek a régi bútorok. Rey választotta, és én örültem, amikor elvitte őket. Az egész olyan volt, mint egy múzeum, elegáns és rideg, a gyerekek is csak lábujjhegyen jártak abban a szobában, a kutya ki is volt tiltva. Milyen otthon az ilyen? Most majd végre birtokba vesszük mindannyian. Ha kész leszek a festéssel, akkor majd veszek bele valami strapabíró bútort is.

– Gombhoz a kabátot ... – morgott az orra alatt Peter, miközben arra gondolt, Londonban ő egy hatalmas zongorát vett elsőként az üres lakásba, mert régi vágya volt, hogy a falhoz tolt pianínó helyett egy igazi, tekintélyt sugárzó, utánozhatatlan hangzású Bösendorfere legyen. Később minden mást úgy választott ki, hogy a zongora uralhassa a teret, megmutatva mindenkinek, aki oda betehette a lábát, hogy mi az igazán fontos az életében. Még ha a lelke mélyén érezte is, hogy ez a hivalkodás csak az álcázása valaminek, amit nevén sem akart nevezni, de aminek a kulcsa még mindig ennek a maszatos arcú nőnek a kezében van, dühítő módon még azok után is, amit elkövetett.

– Gondolom, nem a lakásfelújítás miatt vagy itt – állt Sylvia egyik lábáról a másikra, feszengve és várva a tegnapi vihar megismétlődésének újabb előszelét.

– Hát, nem – értett egyet vele Peter.

– Iszol velem egy teát? – intett Sylvia a konyha felé és Peter beletörődően követte. Fogalma sem volt róla, hogy mi történik velük. Ami miatt itt van, az elvileg nem engedélyezhetné a számára, hogy régi ismerősként összemázolt falat szemrevételezzen, bútorokról csevegjen egy csésze tea felett. Ordítozniuk kéne, megrázniuk egymást, kérdezni és válaszokat kikényszeríteni a másikból. Összezavarta ez a már-már baráti stílus. Ha még sokáig nyájaskodnak egymással, a végén még nem teszi fel a legfontosabb kérdéseit. Mint például azt, amelyikből megtudhatná, hogy hol lesz majd az ő helye a fia életében.

– A gyerekek mennyit tudnak? – kérdezte, amíg Sylvia neki háttal a teákat készítette el.

– Hát, a válásról már beszéltem nekik. De tegnap Rey itt maradt még egy kicsit és ő mesélt nekik lefekvéskor, úgyhogy lehet, fel sem fogják, hogy ez nem lesz így minden este – mondta csendesen, újra keserűen átélve a gyerekei pillantását, ahogy reménykedve várták hétköznapi kérdésükre a választ.

Peternek beleszúrt a lelkébe ez az egyszerű mondat. Hát igen, Reynek még mindig több joga van esti mesét mondani a fiának, mint neki. És fogalma sincs róla, hogy ezen hogyan tudna változtatni. Egy dolog a jog, és egy gyerek érdeke pedig egészen más dolog. Ha rajta múlik, nem fogja összezavarni azt a szerencsétlen kölyköt. Akkor viszont azzal a tudattal kell éljen ezentúl, hogy van egy fia, akivel szemben nincsenek érvényesíthető jogai?

– A férjed beszélt már arról, hogy mi legyen a gyerekekkel? – kérdezte óvatosan és feszülten várta a választ. Vajon a fickó mennyire lesz tekintettel egy kiskamasz lelkére? Vagy fontosabb lesz a saját büszkesége és megtagadja az idegen vérű gyermekét?

– Nem akarom korlátozni a jogait. Ha megtenném, a gyerekek biztosan megsínylenék. Persze, így se lesz egy sima ügy. Oliver miatt fogalmam sincs, mit csináljunk – nézett Sylvia kétségbeesetten a férfira, miközben kezeiben vészesen táncolni kezdtek a csészék a tányérkákon. Nem mondhatja Peter szemébe, hogy Rey igazán rendesen viselkedik, nem érezteti a fiával, hogy már nem akarna apjaként gondolni rá. És ezért csak becsülni tudta. Lehet, hogy egyszerűbb lenne minden, de a kicsi egy életre sérülne, ha a férfi, akit apjaként tisztel és szeret, egy napon megtagadná. Gyorsan lepakolt mindent kettőjük közé a konyhaasztalra, aztán remegő kézzel a kancsót is odahozta, és a szekrényből néhány szelet süteményt tett egy tányérkára. – Tejet is kérsz hozzá?

– Azért, mert Londonban élek, még nem lettem angol – grimaszolt Peter. – Tulajdonképpen arra gondoltam, hogy talán vissza kellene költöznöm az Államokba. Ha egy óceán választ el a fiamtól, akkor a dolgok csak feleslegesen bonyolódnak tovább. De mostanában ezzel egyszerűen képtelen leszek foglalkozni, a következő két hónapban keresztül kasul bejárom a világot, nem lesz egyetlen szabad hetem sem, hogy ezzel foglalkozzam, és tíz év után Londonban sem lesz egyszerű összepakolni – mondta, miközben a tekintete elkalandozott, valahova az óceánon túlra, magában számba véve a rá váró feladatokat.

– Van valaki, aki… szóval, akivel ezt még meg kell beszélned? – kérdezte halkan Sylvia. Tudta, hogy nincs joga erről érdeklődni, de egyrészt kíváncsi volt, másrészt ez is nagyban megbonyolíthatta volna a dolgokat.

– Nincs senkim, ha ezt akartad kérdezni – vágta ki a szándékosnál is keményebben a férfi.

– Nem akartam ezt tudni! – csattant fel Sylvia megalázottan, mert igenis, pontosan erre volt kíváncsi, és felállt, hogy nyugtalanul tegyen-vegyen a pultnál. Peter gúnyos hangjára összerezzent.

– Ó, dehogynem akartad tudni. Hasonló helyzetben én is tudni akarnám – jelentette ki a férfi csendesen.

A nő váratlanul a lépcső felé indult és minden további magyarázat nélkül eltűnt az emelet irányába. Peter türelmesen várta, hova vezet ez az új fordulat, mert biztos volt benne, hogy nem azt jelenti, lépjen a távozás mezejére, mivel túlságosan kínos téma került végre terítékre. Nemsokára Sylvia egy kis láncon lógó kulccsal tért vissza és egyenesen a nappaliba ment. Peter lassan követte, kíváncsian, hogy milyen újabb csontváz kerülhet elő a múltból. Fogalma sem volt róla, mire számítson. Sylvia közben kinyitotta a széfet, hogy elővegye a levelet, amiben – mintegy hagyatékként – feltárta a múltat. Bizonyítani akarta, hogy egyszer mindenképpen le akarta rántani a leplet a tényekről, és ez az elhatározás már évekkel korábban megszületett benne. Hibázott, hogy várt, várt, de olyan csapda helyzetben volt, amiből egyedül nem találta a kiutat. Izgatottan kotorászott a papírok között, keresve az apjának címzett levelet. Aztán kihullott a kezei közül az üres boríték, ő pedig sápadtan masszírozta meg a homlokát, hogy az egyre erősődő fejfájását enyhítse kicsit. Akkor hát innen tudott Rey mindent! Amikor megírta, tisztában volt vele, hogy még bajba sodorhatja, azért is bújtatta el az apja neve alá, de nyilván nem volt elég elővigyázatos.

– Mi az? – szólalt meg Peter az ajtóból.

– Írtam neked egy levelet, ha velem bármi történne és már sosem lenne alkalmam személyesen elmondani, hogy ne vigyem magammal a titkot, de azt hiszem Rey megtalálta. Nem tudom mikor, de ezek szerint egy ideje már mindent tud.

– Öngyilkos dolog volt leírni és itthon őrizgetni, ha a menő ügyvéd férjed nem ismeri a levéltitok szentségét – húzta el a száját a férfi. – Sosem kérdezett rá, miért írsz egy vadidegen férfinak levelet és miért őrizgeted a családi papírok között?

– Az apámnak címeztem a borítékot – suttogta Sylvia.

– Oh, a cselszövés újabb fejezete, remek… – fintorgott Peter. – Tudod, sosem gondoltam volna rólad, hogy ennyire idegen tőled az egyenesség. Az emlékeimben nem ilyennek őriztelek meg. Fájdalmas arra gondolni, hogy vajon annak idején mennyire volt őszinte bármi is, ami köztünk volt – mondta halkan.

Sylvia összerándult a fájdalmasan őszinte, keserű szavak súlya alatt. Hát, igen…, ennyit sikerült elérnie a nagyszerű ötletével, hogy még az ismeretségük kezdetén lángoló érzelmeit is megkérdőjelezi a férfi. Nem róhatta ezt fel neki, valószínűleg ő maga sem tenne másként hasonló esetben. Kincs volt a kezében, amit bizalomnak hívtak, és ő felelőtlenül kockára tette, s végül veszített.

– Anya!? – szólalt meg a fia az ajtóban, kezében tartva egy füzetet, és ezzel visszarángatva őt a múltból és a kétségbeesés széléről. – Megnéznéd ezt a példát, mert sehogysem akar kijönni a végeredmény? – kérdezte szégyenlősen. Sylvia türelmetlen mozdulattal rángatott elő egy zsebkendőt, hogy megtörölje a szemét.

– Nem ér rá, kicsim? Beszélgetünk.

– Te mondtad, hogy látni akarod az összes mulasztásomat, és ez még a tegnapi feladat – húzta be a nyakát a gyerek és már majdnem megfordult lemondóan, de addigra Peter már kinyújtotta a kezét a füzet felé.

– Megmutatod? Elég jó voltam matekból, talán tudok segíteni – mondta barátságosan, reménykedve, hogy egy nyolcéves házifeladata nem fog ki rajta. Ki tudja, mit tanulnak már ezek a srácok, amikor hamarabb kezelik a számítógépeket, mint ahogy járni megtanulnának.

Oliver bizalmatlanul engedte el a spirálfüzetet, aztán látva, hogy az idegen férfi komolyan nézi át az eddigi számításait, megindult utána a konyha felé és mellé telepedett az egyik székre. Peter hamar megtalálta a hibát és ujjával rámutatott.  – Itt számold át újra!

Oliver engedelmesen és az ujjait segítségül hívva újra számolta a feladatot és felderült az arca, ahogy megkapta az új eredményt, ami végre egyezett a megoldási kulccsal.

– Kösz! – grimaszolt rá a pasira, aki valahogy olyan ismerősnek tűnt, bár biztos volt benne, hogy azt megelőzően, hogy tegnap beengedte az ajtón, még sosem találkoztak. – Van egy szöveges példám is, tudna esetleg abban is segíteni? – nézett reménykedve a férfira, aki nagyot sóhajtva bólintott. – Mutasd!