Zongorajáték 12.

 Sylvia gondosan betakargatta a gyereket. Thea nem volt itthon, a szülinapi pizsamaparti legizgalmasabb része volt, hogy minden kis vendéglány ott aludt Harmonynál. A lánya akkora pakkal indult el itthonról, mint aki még a jövő héten sem akar hazajönni. Olivert meglepte a helyzet, mert még sosem maradt magára egyedül, a bosszantó huga mindig itt volt a közelében. Most furcsa volt az esti program, Thea állandó csacsogása nélkül. Karjaival átölelte az anyja nyakát és halkan a fülébe súgott.

– Ez a válás…, azért apa még eljön hozzánk máskor is? Vagy lesz neki egy új családja? Tommy azt mondta, hogy az ő apjának már van egy másik gyereke is, aki neki a féltestvére, mert az anyukájuk nem ugyanaz. Apának is lesz másik gyereke?

– Nem tudom kincsem. De ha lesz is, attól ő még ugyanúgy fog szeretni titeket – mondta a nő, miközben megsimogatta az aggodalmas gyerekarcot. Milyen abszurd helyzet! – gondolt rá, hogy most tulajdonképpen két férfiről is beszélt egyetlen mondatával, hiszen akár Peternek is lehet még családja, gyerekei, és ki tudja, hogy Oliver ebből mit, mennyit fog tudni. Furcsa volt nézni őket ma a matek lecke fölé hajolva. Annyira békés, magától értetődő szituáció volt. Értékelte Peter gesztusát, amiért segített a gyereknek, még ha ez talán egy tudatos közeledés első apró lépcsőfoka is volt részéről. Tényleg nem sok lehetősége volt összebarátkozni a gyerekével, érthető, hogy a nézeteltérésüket és a beszélgetésüket félretéve a fiára koncentrált. Ki tudja, mikor lesz hasonlóra lehetősége? Amikor a lecke készen volt, Oliver meglepő udvariassággal megköszönte a segítséget, aztán eltűnt az emeleten, Peter pedig láthatóan zavartan indulni készült. Ez a kis közjáték megszakította az ő tisztázó beszélgetésüket, elég reménytelennek tűnt újra felvenni a fonalat, és jogosnak látszott, hogy majd máskor folytassák. Ő meg állt csak ott tehetetlenül, nem tudva, hogy marasztalja-e vacsorára, vagy örüljön, amiért rövidesen magára marad a sötét gondolataival.

– Holnap is eljönnék – szólalt meg a férfi. – Szeretném, ha megszokná a fizimiskámat. Egyszer azt akarom, hogy megtudja, ki vagyok, de nem idegenként akarok állni előtte. El tudod ezt fogadni, vagy bírósági végzést kell szerezzek ehhez? – kérdezte karcos hangon, mintha önmagának okozna fájdalmat a kérdéssel.

– Nem, persze, gyere nyugodtan! – sóhajtott a nő. Ez a fásult, bizonytalan hang a lelkébe mart. Még sosem hallotta ilyennek, talán csak a baleset utáni időszakban, de ahogy felismerték és felvállalták az egymás iránti érzelmeiket, a fiú úgy nyílt ki, mint egy virág, levetkőzve szúrós modorosságát, amit a baleset utáni elkeseredettség hozott ki belőle. És most ő visszataszította ebbe az állapotba. Istenem, Peter, ezt én tettem veled! – borzongott bele a felismerésbe.

*

Peter vágyódva nézte a hangszerbolt kirakatán át a hatalmas zongorát, amely méltóságteljesen uralta az üzlet elegáns terét. Ebből a távolságból pontosan olyannak tűnt, mint otthon a sajátja. Otthon? Na igen, egy ideje Londonra használta ezt a kifejezést, de igazából mit jelent egy otthon? Számára mindig is a családot jelentette, a szüleit, a békés és hangos hétköznapokat, szerető öleléseket, illatokat. Amikor meghaltak, egy csapásra elvesztett mindent. Aztán azt hitte, újra tudja építeni az életét. Sylvia oldalán akarta megteremteni magának azt a zugot, amely megvédelmezi a világgal szemben. Tévedett. Kudarcot vallott. De ez már a múlt! – figyelmeztette önmagát, bár tisztában volt vele, hogy hiába ragaszkodik ehhez az elhatározásához, ha még mindig a lelkébe mar a lány arcának látványa, a hatalmas zöld szemek, amelyek tegnap is megtörten söpörtek át rajta, valahányszor váratlanul rákapta a tekintetét. Nyilván megszenvedte ő is a döntése következményeit, és mostanra Peter eljutott odáig, hogy némi szánalmat érezzen emiatt. Az első reakciója ugyan az volt, hogy ekkora bűn csak gyűlölettel, revanssal viszonozható, de hát ettől zsigerileg idegenkedett. Mással sem volt képes gyűlölködésre, bosszúállásra, azzal a nővel szemben, aki valaha a mindent jelentette neki, végképp reménytelen lett volna. Egy újabb álmatlanul töltött éjszakán volt túl és kegyetlenül hiányoztak kedvenc hangszerének megnyugtató hangjai. Vajon mennyire néznék őrültnek, ha odakéredzkedne ehhez a hangszerhez és játszana rajta valamit?

Hirtelen elhatározással benyitott az üzletbe. Az eléje siető alkalmazott arcán csodálkozó felismerés villant és szinte tiszteletteljesen érdeklődött, hogy miben lehet a Művész úr szolgálatára. Művész úr? – nyomott el egy kelletlen vigyort, nahiszen…

– Lenne mód rá, hogy kipróbáljam azt a gyönyörűséget? – mutatott a méltóságteljes hangszer felé, mire a fickó udvariasan kísérte oda.

– Megtisztelő lenne, ha játszana rajta valamit – mosolygott lelkesen, majd gyorsan kerített egy zongorapadot és hellyel kínálta Petert. Utána – megérezve, hogy a kuncsaftja nyugalomra vágyik – háttérbe húzódott. Peter végigsimított a ragyogó fekete lakkon, és felemelte a billentyűket takaró fedelet. A fekete-fehér klaviatúra elefántcsontként ragyogott a hangszer feletti hatalmas kristálycsillár fényében. Ujjaival könnyedén végigfutott rajta, aztán kipróbálta a pedálokat, majd hirtelen ötlettel egy régen játszott darabba kezdett.

Már túl volt a kezdeti ismerkedésen, a hangok automatikusan találtak rá az ujjaira és viszont, ő pedig szabadon gondolkozhatott. Ezt szerette a zenélésben a legjobban, ahogyan időn és téren kívül tudta helyezni magát, pusztán a hangok erejével. Oldalra nézett, ahol az eladó érdeklődve figyelte a játékát, aztán tovább rebbent a szeme a pénztárat rejtő pult fölé, ahol egy valóságos mestermű, egy csodás faragású falióra mutatta a pontos időt. Az idő, amely egész délelőtt ólomlábakon látszott vánszorogni, most meglódult, közelebb repítve őt az oly nagyon várt viszontlátáshoz. Tegnap azt mondta ugyan Sylviának, hogy a fia életének a részesévé akar válni, de legbelül még arra a kérdésre sem tudta a választ, hogy valaha fel akarja-e fedni Oliver Connors előtt, hogy az igazi nevének Oliver Cunninghamnek kellene lennie. Hirtelen megértette Sylviát is. Amikor meghozta azt a roppant rossz döntést, utána már annak a foglya maradt, hiszen ahogy telt az idő, egyre nehezebb lett volna előrukkolni az igazsággal.  Nem is annyira a férje, mint a gyerek miatt. Hiszen hogyan lehet elmagyarázni egy gyereknek azt, amit még a felnőttek sem értenek?

Vágyott rá, hogy a fia tudja meg az igazságot, de legbelül biztos volt benne, hogy sosem tudná a válás okozta bizonytalanság közepette a gyerek származásába vetett hitét is elvenni. Így viszont mi jut neked? – kérdezte önmagát. A család barátja? Egy távoli nagybácsi? Tisztában volt vele, hogy ezzel sosem tudná beérni. Ráadásul ha belemenne, hogy ez legyen a magyarázat a jövőbeli gyakori felbukkanásaira, azzal csatlakozna ő is az évek óta húzódó hazugsághoz, és ez ellen minden ízében tiltakozott. Olyan dilemma volt ez, amire most a zene sem adott megoldást, de még lelki felfrissülést sem.

Reggelre arra az elhatározásra jutott, hogy felszámolja a londoni életét és visszaköltözik az Államokba, bár azt még nem döntötte el, hogy hova. New Yorkot nem tekintette opciónak. Elszokott már a monumentalitásától, a nyüzsgésétől, már nem volt benne a vágy, hogy éjszakánként vibráló élet vegye körül, nyugalmat akart; ugyanakkor ez a kertvárosi rész túlságosan közel lenne Sylviához és a fiához. Ez a közelség pedig talán meggondolatlanságokra sarkallná. Egy lehetséges célpontot talált, amely elég közel, ugyanakkor elég távol volt, Princetont. A jó negyven mérföldnyi távolság éppen ideálisnak tűnt. Írt egy üzenetet az ügyvédjének, hogy hirdesse meg a londoni lakást és vegye fel a kapcsolatot egy itteni ingatlanos céggel is. Ha találna egy megfelelő házat, akkor ez a gyönyörűség a kezei alatt lehetne az első dolog, amit megvásárol bele.

Az ölébe ejtette a kezeit, szemével simogatva a hangszert, aztán vett egy mély levegőt és megfordult az ülésen. A férfi szolgálatkészen indult feléje.

– Tökéletes – mosolygott rá, aztán egy hirtelen elhatározással elővett egy névjegyet. –Nemsokára szükségem lenne rá, de ez még néhány hét, talán hónap is. Természetesen nem mondhatom azt, hogy addig őrizzék meg nekem, de kérem értesítsenek, ha gazdára találna, hogy még időben rendelhessek én is egyet.

– Természetesen, uram – bólintott az eladó és a pulthoz vitte a névjegyet, aztán egy megjegyzéssel becsúsztatta az üveglap alá.

*

Peter kissé megnyugodva a hangszerboltban töltött időtől, újra megérkezett a már ismerős ház elé. A dupla garázs előtti területen egy piros pólós, rövidnadrágos fiú pattogtatta a kosárlabdát. Oliver! A gyerek nem vette észre, ahogy egyre közelebb ment hozzá, lelkesen pattogtatott, aztán egy gyors mozdulattal útjára indította a labdát, amely csont nélkül hullott a kosárba.  Aztán kezdte előlről, valamit dünnyögve az orra alatt. Peter nézte és hirtelen arra gondolt, a szülei milyen boldogok lennének, ha tudnák, milyen tökéletes unokájuk született. Annyira rá hasonlított, hogy az anyja egészen biztosan Peternek is szólítaná. Közben a labda már harmadszor hullott alá, pontosan érkezve a kosárba.

– Ügyes! – szólalt meg önkéntelenül, mire a gyerek rá kapta a tekintetét és a labda elgurult a garázskapu irányába.

– Beszáll? – kérdezte reménykedve, mire Peter zavarba jött. Ez is egyike volt azoknak a dolgoknak, amikről tíz éve, a baleset után lemondott. Gyenge volt a lába minden erősítő gyakorlat ellenére a kosarazáshoz szükséges gyors és hirtelen mozdulatokhoz, ő pedig nem kockáztatott egy sérülést. De a fiú szeméből olyan hívás sugárzott, aminek képtelen volt ellenállni. Egy újabb apró lépcsőfok az ismerkedésükben, nem teheti meg, hogy meghátrál.  Oliver felkapta a labdát és odadobta neki, ahol ácsorgott, meglehetősen távol a kosártól, ő pedig megérezte benne a kihívást. Pattogtatta kicsit, ismerkedve a valaha oly kedves golyóbis érintésével, fogásával, aztán egy – a múltból felbukkanó – laza csuklómozdulattal megcélozta a fémkarikát. A labda néhány bizonytalan görgés után belehullott a hálóba. Köszönöm! – sóhajtott megkönnyebbülten az ég felé, amiért nem égett be a gyerek előtt. Egy nyolcéves aligha értékelné a magyarázkodását, hogy tíz éve nem is volt a kezében labda.

– Klassz! – csettintett a kölyök elismerően. – Olyan messziről nekem még nem megy be – ismerte be, és Peternek nagyon tetszett, amiért képes egy ilyen beismerésbe, és láthatóan nem is érzi ettől rosszul magát. Egy pillanatra eszébe jutott, hogy ezek szerint Sylvia nem örökítette tovább a füllentésre való hajlamát, próbált még magában is finoman fogalmazni. Bár, egy gyerek mindig őszinte, aztán ahogy nő és egyre többet megért a felnőttek világából, úgy veszíti el ezt a képességét.

– Ahogy egyre magasabb leszel, egyre jobbak lesznek az esélyeid – borzolta össze a srác haját, hogy szabaduljon a nyomasztó gondolatoktól, és az ajtó felé fordult: – A mamád itthon van?

– Igen, Jerome-ot eteti – érkezett a meglepő válasz.

– Jerome? – kerekedett el a férfi szeme. Még egy kölyök?

– Kevin öccse. Kevin a barátom – adta meg a felvilágosítást Oliver, és a kosárpalánkot ott hagyva ő is az ajtó felé ballagott a férfival.

– És miért a mamád eteti? – kérdezte, mire Oliver megtorpant és megráncigálta a férfi ingét. Peter meglepetten torpant meg, mire a gyerek intett neki, hogy hajoljon le. Aztán a füléhez hajolt és belesúgott.

– Kevint megcsípte egy pók. Ott. Tudod… ott – suttogott megborzongva, mire Peter értetlenül nézett rá.

– Hol ott?

– Hát, Ott! – nyomta meg a szót a gyerek, aztán, hogy nyomatékot adjon a magyarázatnak, ujjával a férfi lágyéka felé bökött.

– Aha, ott! – szisszent fel Peter megértve a dolgot. Hát, persze, férfiak ilyen kínos dologról csakis sugdolózva és szörnyülködve beszélnek – gondolta és nagyon igyekezett, hogy el ne vigyorodjon..

– És tudod, Kevinnek óóóriásira nőtt és kórházba kellett vinni, mert injekciókat kapott – suttogta tovább Oliver.

– Hát, jó nagy pók lehetett – húzta el a száját együttérzően a férfi, mire Oliver arca szinte eltorzult a rettegéstől.

– Egy ekkora tarantula volt – mutatta fel maszatos kis kezét.

– Jézusom! – borzongott össze most már a férfi is. Egy gyerektenyérnyi tarantula már az a kategória volt, ami egy felnőttet is kellő borzadállyal töltött el. Még rákérdezett volna, hogy kié volt az a szörnyeteg, de most, hogy a témát kitárgyalták, Oliver már előreszaladt és lenyomta a kilincset. Már bent járt az előtérben, amikor észrevette, hogy a férfi még a küszöbön toporog.

– Jöjjön be! Elmo-t apa elvitte az állatorvoshoz, most nem rohan oda magához. De nem is kell félni tőle, mert csak kajla, de nem bánt senkit  –  hadarta megnyugtatásnak szánva.  Peter egy pillanatra arra gondolt, hogy ahhoz képest, hogy válófélben vannak, Rey Connors meglepően sokszor bukkan fel a családja közelében. Persze, nyilván a gyerekek miatt.

– Mi a baja Elmo-nak? – kérdezte, hogy egy kis időt nyerjen, ami alatt tisztázhatná, hogy miért is van itt, már azon túl, hogy látni akarta ezt a kosaras dumagépet.

– Nincs semmi baja, csak … szóval… – kezdett hebegésbe a gyerek. – Nem akarják, hogy felnőttként verekedős legyen, és azért… – akadt el a magyarázatban, mire Peternek leesett, hogy alighanem Elmo golyói most végzik az állatorvos műtőasztalán.

– Ivartalanítják? – kérdezte fintorogva, mire Oliver bólintott. Igen, ez volt az a szó, ami nem jutott eszébe, és egy idegen pasasnak mégsem jöhet azzal, hogy most golyózzák ki szegény Elmot, ahogy az apja roppant egyértelműen elmagyarázta indulás előtt a műtét lényegét. Hogy a kínos témától meneküljön, a konyha felé fordult.

– Anya a konyhában van. Anya! Az a bácsi van itt megint – kiabált, miközben kezéből a kosárlabdát szabadon hagyta kihullani és az elgurult a tükörfényes márványon. Aztán visszafordult és Peterre nézve megszólalt. – Tényleg, még nem is tudom a nevét.

– Peter vagyok – nyújtott kezet a férfi, mire a kölyök meglepően erélyesen megszorította: – Oliver.

Peter egy ideig csendben állva figyelte az ajtóból Sylviát, ahogy végtelen türelemmel etette a szöszke kisfiút az etetőszékben. A kölyök igazán mindent elkövetett, hogy szétcincálja az idegeit, mégis a szeme sem rebbent, amikor egy adag sárgarépa püré landolt a két szeme között. Szóval, ilyen volt…, ilyen lehetett akkor is, amikor Oliver még ilyen kicsi volt … – gondolta végig az önkéntelenül felbukkanó képet. Egyszerre érzett gyengédséget azért a gondoskodó anyáért, és ugyanakkor égető haragot, amiért nem lehetett részese annak az időszaknak. Ez a kettősség lehetett az arcára írva, amikor a kicsi észrevette őt, és műanyag kanalával verve az etetőszék asztalkáját, mindössze négy fogával rávigyorgott. Akaratlanul is mosolyra húzódott a szája. Sylvia ebben a pillanatban fordult hátra, hogy megnézze, mi terelte el a gyerek figyelmét.

– Szia! – nyelt nagyot, aztán visszakapta a tekintetét Jerome-ra. Összeszorította a szívét a férfi arcán megvillanó vágyódás. Vágyódás valami iránt, amit elvett tőle. És aminek a hiánya önmagának is sajgó fájdalmat okozott, hiszen semmit sem szeretett volna jobban, mintha együtt élik meg a csodát, Oliver születését. – Jerome, ha nem eszel többet, akkor nem játszunk, egészségedre! – törölte meg a kicsi száját, aztán kikapta az etetőszékből, hogy leloglalja nyugtalanul motozó kezeit.  – Bocsáss meg, vészhelyzet volt, elvállaltam a kicsit, de Claudia szerintem nemsokára már jön is érte – nézett a férfira.

– Igen, hallottam a balesetről – fintorgott Peter. – Oliver elmesélte. Őszinte részvétetem Kevinnek – grimaszolt, ahogy elképzelte a kis kölyök kálváriáját. – Nem is akarok zavarni, mert úgyis csak azért jöttem, hogy lássam a srácot és megmondjam, el kell utaznom. Még vissza kell menjek Londonba, aztán irány Szingapur. Csak annyit tudok tenni, hogy az ázsiai körutam végén, két hét múlva errefelé jövök haza. Közben elindítottam egy házkeresést Princetonban, talán azzal szerencsém lesz, és Amanda lebonyolítja nekem a költözést, amíg továbbmegyek Kanadába.

Sylvia döbbenten hallgatta a férfi félig önmagának monologizált terveit. Elmegy! Ilyen hirtelen? Ilyen mozgalmas életet él! És mégis, keresi a lehetőséget, hogy időt szakíthasson arra, hogy lássa a fiát, ami a történtek fényében kifejezetten nemes cselekedetnek tűnt. Csak Amanda említése szúrt kellemetlen tüskét a szívébe, annak ellenére, hogy tegnap Peter azt állította, nincs senki  az életében, aki befolyásolná a döntéseit Oliver ügyében.

– Amanda? – bukott ki belőle önkéntelenül is a kérdés.

– Igen, az impresszárióm, vagyis inkább amolyan mindenes körülöttem, mert ugyanúgy szervezi a koncertjeimet, mint hogy mindig legyen tiszta és vasalt fellépőruhám – szusszantott a férfi.

– Akkor nyilván nagyon közel áll hozzád – motyogta Sylvia. Peter felhúzta a szemöldökét. Ez a megjegyzés már-már féltékenyen hangzott, ő pedig úgy döntött, egyelőre nem világosítja fel Sylviát, hogy Amanda Barnes már közelebb van a hatvanhoz, mint az ötvenhez és amolyan pótanya szerepet tölt be az életében. Kicsit furdalta is a lelkiismeret, hogy életének erről a jelentős fordulópontjáról eddig még említést sem tett az asszonynak, de majd Londonban leülnek és megpróbálja higgadtan elmesélni a történteket, hiszen ez a jövőjére nézve sem közömbös változtatásokat hoz majd az életében.

– Hát, igen … – mormolta, már továbblépve a témán és azon gondolkozva, hogy szükség van-e még további szavakra. Igazság szerint nem is bánta, hogy most két hétig a világ másik végén lesz. A koncertek és interjúk jó figyelemelterelők lesznek, a szabadidejében pedig nyugodtan gondolkozhat a megoldáson, mert jelen pillanatban csak káoszt érzett a fejében, ezt a káoszt pedig nem is akarta szavakba foglalni, mert önmagát ismerve nem az sülne ki belőle, amit megértetni szeretne a nővel. – Akkor…én most, szóval, mennem kell. De ha visszajöttem, akkor szeretném látni Olivert – bökte ki végül, mire Sylvia csak bólogatott. Olivert! Hát, persze! Peter elővett egy névjegyet a zsebéből és a nő kezébe nyomta. – Ezen rajta van a mobilszámom és az e-mail címem. Egy ideje már új van – tette hozzá, talán éppen arra utalva, hogy kezdetben azért meg lett volna a lány lehetősége, hogy elérje őt. Aztán elővett egy tollat és Sylvia elé tartott egy másik kis kártyát. – Te is felírhatnád a tiedet, hogy jelezni tudjam, ha jövök.

Sylvia reszkető kézzel firkantotta rá az apró cédulára a kért adatokat, aztán visszanyújtotta a férfinak. Elkeserítő volt, ahogy Peter óvatosan, a legkisebb érintkezést is kerülve csippentette ki az ujjai közül.

– Hát, akkor szia! Jó utat és … jó közönséget! – mondta kihúzva magát, és még egy halvány mosolyt is sikerült az arcára varázsolnia. Mindig is tisztában volt vele, hogy ha valaha a férfi elé kell álljon ezzel az egész üggyel, akkor nem számíthat sok jóra, de most kezdte csak felfogni, hogy Peterrel kapcsolatban még ez a közöny a legtöbb és a legenyhébb, amit kaphat. Fájt és valahol legbelül lázadt is ellene, hiszen ez egy kétirányú utca volt, és nemcsak ő tolatott ki belőle, de Peter sem nagyon kutatott utána.

*

Rey türelmesen hallgatta, ahogy a gyerekek az elmúlt napok élményeit rázúdítják. Furcsa volt, hiszen amíg otthon lakott, valahogy sosem volt idejük erre, mert este már ágyban voltak, mire hazajött, reggel örültek, hogy elérték az iskolabuszt, nem volt idő a csacska kis meséikre. Hétvégéken meg ha rákérdezett, mi történt velük a héten, a nagy játékba feledkezés közben többnyire csak azt kapta válaszul: Semmi. Oliver most éppen azt mesélte nagy lelkesen, hogy Peter segített neki a matekben, és Peter tök jól kosarazik, és Peter zongorista. A gyerek minden mondatában ott volt ez a Peter és ő önkéntelenül is felszívta magát. Túl gyorsan hódította el a másik férfi a fia figyelmét. A fia… De hiszen Peter fia!  Tudomásul kellett volna vennie a tényt, de nem igazán akaródzott. Kevin pókos balesetére már igazából nem is volt kíváncsi, annyira ennek az utolsó gondolatnak a rabja lett. Örülnie kéne, hogy Oliver megkedvelte az igazi apját, de a szíve mélyén féltékenységet érzett. Nem igazság, hogy idejön, és készen kapja, amiért neki hosszú évekig meg kellett küzdenie! A gyerekek közben lerohanták a konyhát, ahol az illatok alapján Mona most vette ki a sütőből a friss almáspitét, így senki nem foglalkozott vele, miért néz maga elé a gondolataiba veszve.

– Rey! – szakította ki Sylvia hangja a merengésből… – a jövő héten lesz Oli születésnapja és arra gondoltam, rendezhetnénk egy gyerekzsúrt. Meghívhatná a barátait, talán itt is alhatnának, úgyis mindannyian irigyelték a lányoktól azt a jó kis pizsama partit. Felverhetnénk sátrakat a kertben, ha meg rossz idő lesz, akár a nappaliban is táborozhatnának, hiszen még úgysem jöttek meg a bútorok.

– Tőlem… – nézett rá egykedvűen a férfi, és megvonta a vállát. – Syl, őszintén, mi közöm nekem már ehhez? Értékelem, hogy elmondtad, de nem leszek itt a házban, hogy idegesítsen egy csapat kiskölyök, ahogy indiánüvöltéssel rohangálnak és meg akarják skalpolni a kutyát. Olyan bulit szerveztek, amilyen jól esik.

– Csak azért mondtam, mert biztosan furcsálná, ha nem köszöntenéd fel – suttogta a nő a gyerekek felé nézve.

– Tudod, én meg azt furcsállom, hogy az elmúlt percekben másról sem hallottam, csak arról, hogy Peter így, meg Peter úgy. Hamar belopta magát a kölyök szívébe. Ilyen sokat voltak együtt?

– Alig volt itt, de hát tényleg segített neki a matekban, másnap meg odakint kosarazott, amikor Peter megjött és dobáltak kicsit. Nem kárhoztathatjuk azért, hogy próbál közelebb kerülni a fiához.

– Na, te egészen biztosan nem kárhoztatod –  húzta el a száját a férfi. – De képzeld magad a helyembe! Mit gondolsz, nekem milyen érzés, hogy ahogy ő egyre közelebb kerül hozzá, én úgy veszítem el?

– Nem kell elveszítened – motyogta az asszony, mire Rey az álla alá nyúlva kényszerítette, hogy őrá nézzen:

– Sosem volt az enyém. Csak azt hittem. Mint ahogy rólad is, de te a szíved mélyén még mindig abban bízol, hogy megbocsátja neked a történteket és visszajön hozzád. 

Sylvia képtelen volt ezzel a csendes kijelentéssel vitába szállni. Igaz volt a férje minden szava, de nem akarta még jobban megbántani azzal, hogy el is ismeri. Nem is nagyon volt rá szükség, hiszen a némasága is önmagáért beszélt.

– Khm… zavarok? – szólalt meg egy félénk hang a hátuk mögött. Loretta Deaver állt az ajtóban, hűvösen, elegánsan és láthatóan idegesen. Rey keze lehullott a feleségéről és hátra lépett.

– Dehogy zavarsz Lore, én már úgyis indulni készültem. Norah-val ma este színhába megyünk – tette hozzá magyarázatképpen, és Sylvia közömbösen fogadta a hírt. Részéről nem különösebben izgatta, hogy a férje, aki hamarosan az ex-férje lesz, hol tölti az estéjét. Amíg a férfi a gyerekek után ment, hogy elköszönjön, az anyjához fordult, aki idegesen gyűrögetett egy zsebkendőt.

– Minden rendben, anya? Nem emlékszem, hogy megbeszéltük volna, hogy átjössz, de örülök, hogy itt vagy!

Rey közben búcsút intve beszállt a kocsijába és elhajtott, Loretta pedig kivett egy vastag borítékot a táskájából.

– Ez ma került a kezembe. Véletlenül. Azt hiszem, jobb lesz, ha leülsz, mert a dolog úgy kezdődött, hogy az apád rosszul lett az irodában és kórházba vitték. Ne aggódj, vele már minden rendben, de ez…, ez borzasztó, Sylvie!

Sylvia leroskadt az első székre és kirángatta a mellette levőt.

– Ülj le anya, mielőtt összeesel! Mi történt apuval? És mi ez a világvége hangulat? Mi van benne? – nyúlt a csomagocska után, de az anyja elhúzta előle.

– Előbb akkor apádról. Felizgatta magát valamin az irodában és rosszul lett, úgyhogy mentőt hívtak hozzá. Ez még délelőtt volt, és addig nem is akartam mondani neked, amíg … nos, nem is tudom, biztos voltam benne, hogy nem lehet baj, csak múló rosszullét, szóval nem akartalak feleslegesen felizgatni. Gondoltam, csak akkor szólok, ha már tudok valami biztosat. Nos, jól van, még éjszakára bent tartják, holnap csinálnak egy kivizsgálást, aztán valószínűleg már holnap este otthon lesz. De ez … Délután persze már dolgozni akart, és Glenda, a titkárnője összepakolta az íróasztalán a cuccait, hazahozta, hogy bevihessem neki a legfontosabbakat. Megcsinálta volna ő maga is, de azt mondta, látta, hogy magánlevelezés is van közte, azért hozta el nekem. És ezt találtam a papírjai között – nyújtott át egy borítékot, amin II. Erzsébet arcképével diszített bélyeg virított.

Sylvia reszkető kézzel forgatta a borítékot, amin a postabélyegző szerint egy majd tíz évvel ezelőtti dátum volt és egy londoni postahivatal pecsétje. Kétsége sem lehetett, hogy ez az az elveszett levél, amiről Peter beszélt. Ott volt rajta az ajánlási vignyetta is éppen úgy, ahogy a férfi mondta.  És az apja irodájából került elő? De hát hogyan? Az apja becsületére legyen mondva, ha egyáltalán ezek után mondhatja így, a boríték nem volt felnyitva. De hogy annyi éven átt ott lapult a fiókjában, ezt egyelőre még fel sem fogta. Peter valóban írt neki! És az apja volt az, aki eltitkolta ezt előle, mert nem tudhatta, de valószínűleg megsejtette, hogy ezzel a levéllel ő a fiú után ment volna. Édes Istenem! A saját apja! Aki tudta, hogy Peter kereste őt, mégsem mondta soha, sőt, tüzelte, hogy a fiú milyen gyorsan megfeledkezett róla.

Feltépte a borítékot, majd széthajtogatta az egyszerű papírlapokat, amiket egy füzetből tépett ki a fiú annak idején. Szálkás betűinek kusza szövevényéből kibontakozott egy egészen más történet, mint amiről neki tudomása volt. Peter mindent megírt. A lány apjával folytatott  veszekedést, a megvesztegetési kísérlet minden szavát pontosan, ahogy nyilván még a fejében kopogott, miközben a felindultságtól részkető kézzel papírra vetette őket. Az elkeseredettségét, amiért annyi hónapon át sejtelme sem volt róla, hogy Sylvia szülei ennyire ellene vannak a kapcsolatuknak. A fogadkozásait, amikkel egy szerény, de szerelmes jövőt vázolt fel neki, a reménykedését, hogy ez Sylviának elég lesz és követni fogja őt. A vágyakozását utána. Az érzelmeiről teleírt oldalak szinte sütöttek a szenvedélytől. Egyetlen mondatával magához tudta volna láncolni őt örökre, ha olvashatta volna ezt a levelet!

Sylvia könnyben úszó szemeivel az anyjára nézett, és az ő szemeiben keresett választ az elképzelhetetlenre. – Te tudtál erről?

– Nem, kicsim. Nem tudtam. Apád azt mondta, amikor aznap hazajött az irodából, hogy nagyot csalódott Peterben. Tiszteletlen volt vele, és a családdal szemben, úgy beszélt rólad, mintha a tulajdona lennél, mintha nem is lehetne más választásod, mint követni őt; és ő ügyvédként már sok olyan esettel találkozott, amik ilyenkor a nő bántalmazásához vezettek. Csak védeni akart téged egy olyan férfival közös jövőtől, aki megfosztott volna az önbecsülésedtől és a szabadságodtól. Nem tudhatta, hogy azzal, hogy ezt a levelet eltitkolja előled, te magad teszed ezt majd magaddal – sóhajtott az asszony elgyötörten.

Sylvia megrázta a fejét. Hirtelen megértette Peter helyzetét, az érzést, amit érezhetett, amikor megtudta, hogy ő cserbenhagyta és elárulta. Ha csak fele ennyire volt fájdalmas, mint ahogy most ő maga érzett, akkor csoda, hogy túlélte. Az apja! Akire világ életében felnézett, akinek a szava olyan volt a számára, mint az imádság, ezt tudta tenni vele. Szó nélkül végignézte, ahogy könnyes szemmel áll az oltár elé egy férfi oldalán, akit kedvelt ugyan, de soha nem volt képes a szívébe engedni, még ha az ágyába kénytelen is volt. Akkor kellett volna elé állnia és a szemébe kiabálni az igazságot, hogy gyereket vár ugyan, de az a gyerek nem Rey gyereke, hanem Peteré. De nem tudott erről a levélről, és zavarodottságában nem hitt már abban sem, hogy Peter szerelme nem lehetett szalmaláng.

Felállt és a levelet betette a fiókba. Első sokknak most ennyi elég volt. Feladata van, nem törődhet többet egy olyan dologgal, amin már nem tud változtatni. Van egy fia, akinek egy hét múlva nagy napja lesz, betölti a kilencedik évét és ezt méltó módon meg kell ünnepelni. Erről aztán eszébe jutott, hogy ezt elfelejtette megemlíteni Peternek, úgyhogy már a saját agyában sem bízva felfirkantotta egy cetlire, hogy írnia kell neki egy üzenetet. Aztán az anyjához fordult, aki csodálkozva figyelte a rendezettnek tűnő ténykedését.

– Te mindvégig sejtetted ugye, hogy a gyerek nem Reytől van? – nézett az anyja szemébe, aki megrázkódott a váratlanul érkező kérdéstől. Lehajtotta a fejét, mert tudta, hogy bármit válaszol, az semmiképpen nem lesz jó válasz. Végül úgy döntött, hogy az igazat mondja.

– Igen, sejtettem. Amikor olyan hirtelen oltár elé akartatok állni, már az is gyanús volt. Reyből még azt sem néztem ki, hogy együtt lehettél vele, főleg nem olyan gyorsan Peter után, de hát nyilván megtetted, ha el tudtad hitetni vele, hogy tőle van a gyerek. Amikor pedig a „koraszülött” megérkezett, csak a vak nem látta, hogy kié. És ez minden évvel csak nyilvánvalóbbá vált.

– Miért nem beszéltél le? – kérdezte halkan a lánya, mire Loretta egyenesen a szemébe nézve válaszolt:

– Mindenkinek el kell követnie a maga hibáit, Syl! Én valóban nem szóltam bele, hogy hogyan döntesz – ez volt az én hibám. De te  nem hittél a szerelmedben, a saját érzelmeidben; és az övéiben sem. Ha Peter sosem írja meg ezt a levelet, akkor is tudnod kellett volna, hogy még a lábad nyomát is imádja. Úgy gondoltam, talán mégsem volt olyan erős az érzésed iránta, hogy őt válaszd akár az apáddal szemben is. De később láttam, hogy boldogtalan vagy és rájöttem, hogy a saját magad ácsolta csapdában élsz, ebből pedig én nem szabadíthattalak ki, csak te önmagadat. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen sokáig fog tartani. Nem tudom, hogy most mi vitt rá, de azt hiszem, az utolsó előtti pillanatot választottad. Még egy kis hezitálás, és már örökre benne ragadtál volna.

– Hát, kösz…, ez semmivel sem vitt közelebb a dolgok rendbetételéhez. Rey – mint kiderült – mindent tudott, Peter pedig nem igazán tűnik megbocsátónak. Oliver pedig…, még kicsi hozzá, de ha megérti majd, hogy mi történt, alighanem ő is a pokolra fog kívánni engem. Mint ahogy most én kívánom oda az apámat. Ne nézz rám ilyen döbbenten és megbotránkozóan! Hidegvérrel tette tönkre az életemet és nem igaz, hogy nem látta ő is, min megyek keresztül már évek óta. És nem volt benne könyörület, hogy elém álljon és bevallja, hogy mi történt akkor. Megválthatott volna a pokoltól és nem tette meg!

– Rey rendes volt veled, ne beszélj úgy a vele töltött időről, mintha a poklot jártad volna meg! – húzta fel a szemöldökét az anyja. Sylvia fásultan nézett rá, karjai mintha centikkel hosszabbak lettek volna, mint korábban, úgy lógtak a teste mellett tehetetlenül…

– Rey sosem volt Peter! De hozzá kötöttem magam, és akkor még nem tudtam, hogy ez a belépőm a Pokolba. Mert fogalmad sincs róla, milyen érzés volt, amikor Olivert a nyakába ültette és én Petert akartam látni a helyében, amikor türelmetlenségében rácsapott a fenekére és én nem kiabálhattam rá, hogy ehhez nincs joga, amikor megállt az ágyam mellett esténként és nekem a szerető hitvest kellett alakítanom, őt öleltem és Petert próbáltam a helyébe képzelni. El tudod képzelni, milyen élet volt ez? Sosem lett volna szabad hozzámennem, mert a végén őt is boldogtalanná tettem, ráadásul elvettem tőle az örömét, hogy van egy fia, aki tovább viheti a nevét; és mindeközben elvettem Petertől is a fiát, az örömet, amit jelenthetett volna, ha látja járni tanulni, hogy neki mondja ki először: apa. Egy szörnyeteg lettem, mert az apám úgy gondolta, hogy majd ő tudja, mi a jó nekem. Azt mondják, a Pokolba vezető út jóakarattal van kikövezve. Üzenem neki, hogy ennek a mondásnak minden szava igaz. És azt is, hogy az életben nem akarom látni többé. Ne jöjjön ide! Ne hívjon fel! És soha ne merje a legdrágább unokájának nevezni többé Olivert, akinek tönkretette az életét!

A lány szavai halkan, mégis egy pöröly erejével csaptak az asszony arcába. Istenem, ezt azért nem akarta! Csak azt akarta, hogy Sylvia lássa, Peter nem hagyta el őt egyetlen szó nélkül. Végig sem gondolta, hogy ez hova vezet majd. Arra pedig végképp nem gondolt, hogy a lánya megtagadja az apját haragjában. Istenem! George még a kórházban van, és egy ilyen hírtől akár rosszabbodhat is az állapota. Nem, ezt nem mondhatja el most neki, de hogyan lehet eltitkolni valaki elől, hogy többé nem kívánatos személy a lánya életében? Sylviára nézett, hogy a jóindulatára, a gyermeki szeretetére apelláljon, de elég volt egy pillantás a fájdalomtól összetört szemekbe, hogy tudja, most nincs az a szó, amely meglágyíthatná a lánya szívét.