Eszmélés 2.

Teltek a hetek és teltek az oldalak. Régi fotókat nézegetett és olyan történetek bukkantak fel az elméjében, amiket már régen elengedett, igyekezett nem is gondolni rájuk, de most friss elevenséggel keltek életre a monitoron. Félelmetes időutazás volt, sokszor szembesülnie kellett olyan döntésekkel, amiket most újraértelmezett és az eredménytől nem lett boldog, bár összességében úgy érezte, ma sem cselekedne másként.  Lassan elérkezett a jelenbe és csalódottan érezte, hogy ezt már nem is tudná olyan finomsággal, már-már regényes gondtalansággal megírni, mint a régi sztorikat. A jelen még túlságosan fájó volt, túl sok kérdést vetett fel, amikre nem tudott, nem is akart válaszokat keresni. A jelen még nagyon is élő volt, végképp nem bírta el a „papír”. Vagy csak félt őszintén szembenézni önmagával, az érzéseivel, a kimondott és a mögöttük gondolt szavakkal, vagy azokkal, amiket még csak megfogalmazni sem mert. Nem, a jelent még nem tudta megírni, a jövőt pedig elképzelni sem.

Gordont nem nagyon érdekelte, hogy mivel tölti az idejét, amíg délelőttönként neki segített és esténként meleg vacsorával várta. Ő beérte annyival, hogy ott legyen körülötte, ha kérdezi, válaszoljon vagy csak figyelmes hallgatóság legyen, ha beszélni akar valakihez.  Próbált a férjénél puhatolózni, hogy esetleg beleolvasna-e, de látva a kedélyesen becsomagolt érdektelenséget. úgy döntött, ha nem, hát nem, akkor ő is őszintébben fogalmazhat.

Egy napon úgy döntött, ideje kitenni a pontot. Elkészült a blog és részekre bontva rakosgatta fel az írást. Ahogy számított is rá, senki nem jött, hogy elolvassa, hiszen honnan is tudhatta volna bárki, hogy jönnie kell. Félretette az egészet és újult lelkesedéssel vetette magát annak a tv-sorozatnak a főszereplője nyomába, aki ezt az egész őrületet elindította benne. Mostanra már fel- és beismerte, hogy a fiatal, jóképű arc, a szinte ismerősen vékony vonások a valaha volt Gordont és a fiatalságukat juttatta az eszébe, és tulajdonképpen ez tette a srácot vonzóbbá bárki másnál. Aztán, ha lekapcsolta a villanyt, tett még egy beismerést. A szexuális vonzereje is megérintette benne a nőt, bár ezzel az érzéssel nem nagyon tudott mit kezdeni. Őszintén szólva zavarta és elbizonytalanította. Még maga sem értette, miben, csak annyit érzett, hogy ennek nem lenne szabad így lennie.

*

Az írás belső kényszere megmaradt, ezért aztán újabb és újabb történetek megfogalmazásába kezdett, amiket már egyértelműen az a vékony arc, a hosszú lábak és milliónyi apró részlet ihletett. Egyszerűen képtelen volt abbahagyni. Amy figyelmeztette, nem vezet jóra, ha túlságosan elmerül ebben a képzeletbeli világban, de egyszerűen szüksége volt rá, mint a levegővételre, hogy napról napra leüljön a gép elé és továbbgördítse a hősei történetét. 

Már egyre merészebben szólt hozzá a posztokhoz, a chatben is beszúrt időnként egy-egy megjegyzést, és ahogy telt az idő, meglepve látta, hogy vannak újra és újra visszatérő nevek, akik már a nevén szólítják, akik tőle kérdeznek, akiknek ő üzen valamit. Ezek a virtuális barátságok nagyon sokat jelentettek neki és meghozták az első olvasókat is. Az olvasókkal pedig a sikerélményt, ami az elmúlt évtizedekben a legjobban hiányzott az életéből. A családja természetesnek vette, hogy a dolgok azon része, ami rajta múlott, rendben zajlott körülöttük. Ezért nem várt és nem is kapott elismerést. Éppen emiatt az újdonság erejével hatott, amikor valaki az aktuális fejezet végén kommentben köszönte meg az élményt. Sírni tudott volna a boldogságtól. Ha valaha megfogalmazott volna egy bakancs-listát, ez egy olyan pont lett volna, amit egészen biztosan felír rá, bár akkor még fogalma sem lett volna róla, hogyan érhetné el. 

Betty és Violet egyre távolságtartóbbak lettek vele szemben, de itt alakulni kezdett egy kis kör, akik viszont visszahozták az életébe a régi pajkos, vidám beszélgetések hangulatát, a mindennapi taposómalomba a nevetést. És már nem érzett lelkiismeret-furdalást, amiért látszólag hátat fordított annak a régi világnak. Igazából sokkal inkább úgy érezte, az a világ fordított hátat neki. Amy-val még kitartottak egymás mellett. Továbbra is találkozgattak, sokat beszélgettek, és tiszteletben tartották egymástól eltérő mentalitásuk kibontakozásának formáit. 

Tisztában voltak vele, hogy az idő ellenük dolgozik és úgy döntettek mindketten, a maguk módján dacolni fognak vele. Juliaban még égett a tűz, nem volt hajlandó beleszürkülni a korába, igaz ebben az is közrejátszott, hogy a fiai még nem örvendeztették meg a hírrel, hogy nagyszülők lesznek. Látva maga körül a barátnői családjait, néha már arra gondolt, talán vele van a baj, amiért egyelőre nem is vágyik erre az élményre olyan eltökélten, mint ők. 

Az idő múlásának való ellenállásnak csak egyik apró példája volt az az eset, amikor Amyval beültek a belvárosban egy kávézóba. Már nem zavart be a beszélgetéseikbe az a múltkori eset, legalább ők ketten újra felszabadultan tudtak beszélgetni írásról, fotózásról, egy utazásról, kiállításról vagy csak egy könyvről, bármiről, ami a közelmúltban felkeltette az érdeklődésüket. A patinás környezetben jól érezték magukat és éppen arra gondoltak, hogy ez vajon a korral jár vagy fiatalon is elvarázsolná őket a szecessziós csillárok sötét faburkolatokon táncoló bársonyos fénye, amikor a pincér eléjük állt, hogy felvegye a rendelést. A gusztusos kínálatot rejtő hűtőpult felé mutatva ő egy fatörzset kért, Amy egy marcipános szeletet. A pincér szemében kérdőjel villogott a fatörzs hallatán. Az, amelyiknek kis maci ül a tetején – mosolygott rá bájosan, de a fickó képe nem lett sokkal értelmesebb az információtól, Amy segítőkészen tette hozzá: apró kis gombák között ül. A szerencsétlen fiú végképp összezavarodott, ezért a pulthoz állt és mutogatással azonosították be a kérdéses süteményt. Amikor kihozta, a barna henger alakú tortácskán egy nonfiguratív grillázs darabka és három szem piros ribizli díszelgett. Prüszkölve nevettek a körülöttük ülők kíváncsi tekintetétől követve, miközben a jóképű pincér mosolyogva tette le eléjük a kávékat és a pillantásától mindketten elpirultak. Amíg erre képesek vagyunk, a francba az öregedéssel! – döntötték el vidáman.

*

Másnap Julia megnyitott egy új lapot a Wordben és felírta a címet, ami egy ideje a fejében motoszkált. A nagy ötlet, egyetlen kép, amiről egy álmatlan éjszakán úgy érezte, köteteket bírna írni.  Aztán ült az előtt az egyetlen sor előtt és hagyta, hogy a gondolatai szabadon kalandozzanak. Mi jut az eszembe néhány szóról? Hát, nem sok – állapította meg egy idő után elkeseredve.  Tisztában volt vele, hogy ha van is érzéke az íráshoz, az leginkább a romantikus kis fércekre korlátozódott, de egyszerűen ki akarta magát próbálni valami komolyabb témában is. Ám nagyon nehéz volt úgy írnia gyötrődésről, tragédiáról, intrikáról és erőszakról, hogy ő maga soha nem élte meg ezeket a mélységeket. 

Néhány óra elteltével csalódottan csukta le a gép tetejét. Amit írt, el sem mentette, mert érezte, hogy úgy rossz az egész, ahogy van. Kinézett az ablakon. Még kora délutánra járt az idő, a nap még magasan járt az égen ezen a kellemes tavaszi napon, amire már rettenetesen kiéhezett a hosszú, hideg tél után, ezért aztán fogta Rambo pórázát és sétálni indult vele a parkba. A kutya a kinézete alapján kapta a nevét, és ennyi elég is volt, hogy soha senki ne próbálja kideríteni, hogy a valóságban egy nyuszi és bárány keveréke. Egyetlen alkalommal mutatta ki a foga fehérjét, amikor egy esti séta alkalmával egy borízű hang szólította le. A kutya akkor – talán életében először – igazi őrző-védő kutyaként viselkedett. Most azonban a hosszú tél után a tavaszi illatoktól terhes földet szaglászta és izgatottan csóválta a farkát. A parkban rajtuk kívül egyetlen páros volt kicsit távolabb, egy fiatal férfi és a kutyája. Julia leült az egyik padra, hogy Rambo se akarjon azonnal végigrohanni a parkon, aztán lehunyta a szemét, ahogy a sikertelen próbálkozásra gondolt. 

Nagyképű seggfej vagy! – korholta magát. Csak azért, mert szeretsz, még nem tudsz írni! – szembesítette magát a véleményével. A keserűség könnyeket csalt a szemébe. Majd két évet pazarolt el rá, hogy rájöjjön az igazságra. Két évig csak ámította magát, csak teljesen feleslegesen beleélte magát egy álomba, ami sosem fog valóra válni.

Észre sem vette, hogy időközben társasága akadt. A két kutya barátságosan ismerkedett, a másik kutya gazdája óvatosan figyelte őket, aztán látva, hogy a hatalmas kan gazdája csukott szemmel élvezi a napsütést, megköszörülte a torkát, hogy felhívja magára, magukra a figyelmét.

-Bocsásson meg, de még nem ismerik egymást a kutyák, és nem tudom, hogy … szóval, az enyém is kan, és nem akarom, hogy esetleg összekapjanak. – hadarta dallamos hangon. Julia kinyitotta a szemét és kiegyenesedett ültében. A fickó pont a napnak állt háttal, így aztán a vonásait nem is igazán látta. Oldalra kapta a tekintetét, ahol Rambo és a másik hasonlóan robosztus kutya már vidáman birkózott. 

-Ne aggódjon, Rambo nagyon barátságos. Ha egy másik kannal nem morogtak azonnal össze, akkor olybá veheti, hogy egy új barátság született. De ha nem szeretne kockáztatni, visszahívhatom.

-Hát, talán tényleg nem lesz gond. Zeusz is eléggé magának való, de úgy tűnik, Rambo szimpatikus neki. Még a szokásos dominancia-kérdést sem vette fel a napirendi pontjai közé – vigyorodott el, ahogy a kutyája éppen a hátán hentergett és békésen hagyta, hogy Rambo játékosan harapdálja a szőrét. –Jó látni, hogy még nem felejtett el játszani. Mióta összekapott egy buldoggal, kicsit páriává vált a többi kutyás előtt, pedig mint mindig, akkor is nő volt a fiúk verekedése mögött. 

Beszéd közben a férfi oldalra mozdult, és ahogy a nap fényének vallató erejétől megszabadult, Julia hirtelen rájött, hogy honnan olyan ismerős ez a hang. A vér egy pillanat alatt zúdult alá az agyából és konkrétan az ájulással küzdött. A férfi is észrevette a hirtelen változást és segítőkészen mellé lépett.

-Rosszul van?

-Nem, dehogy! Csak … mindegy, már semmi baj! – habogott Julia, aztán a kutyájára kapta a tekintetét, aki egyre inkább belefeledkezett a játékba, és egyre vadabb lett:

-Rambo! Hozzám!

A kutya egy leheletnyi tétovázás után lógó fejjel mellé trappolt. Julia megsimogatta, egy kicsit megölelgette a busa fejet, aztán látva, hogy sikerült kibillentenie a feszültségből, kedvesen visszatolta:

-Na, menj, te nagy gyerek! Még játszhattok egy kicsit. 

A férfi nevetve nézte, ahogy a hatalmas kutya kajla játékossággal visszarohan Zeuszhoz és ott folytatják a játékot, ahol abbahagyták.

-Jól nevelt kutya.  Mivel vette rá az engedelmességre?

-Szeretettel – vonta meg a vállát a nő. -Egy kutya olyan, mint egy gyerek. A fiaim már nem élnek velünk, hát Rambo nevelésének szenteltem magam. Azt hiszem, sikeresebb voltam, mint a fiúk esetében. Talán előbb kellett volna kutyát vennem, utána gyereket szülnöm, hogy tapasztalatokat szerezzek. Az is igaz, nem az első kutyám, és korábban még nem voltam ilyen sikeres a kutyanevelésben sem. 

A férfi leült mellé a padra.

-Megkérdezném a korát, de tudom, hogy a legtöbb nő allergiás erre a kérdésre, úgyhogy inkább csendben maradok.

-Nem titok. Ötvenkét éves vagyok.

-Most meg majd azt mondja, udvariaskodom, de nem néztem annyinak.

-Köszönöm. Nagyon kedves. Én pedig megteszem magának azt a szívességet és nem kérdezek rá, mennyinek nézett. Annyinak úgysem, amennyi lenni szeretnék. – sóhajtott nagyot Julia, mire a férfi elnevette magát.

-Örüljön, hogy annyi szép év van már maga mögött! A saját szüleimtől tudom, hogy a fiatalságukat nem cserélnék el a miénkre.

-Ebben igaza van, de… tudja nagyon nehéz megélni, ha az ember agya nem a testével öregszik.

A férfi az órájára nézett, aztán felállt. 

-Erről most szívesen vitatkoznék, de sajnos indulnom kell, már így is egy kicsit késésben vagyok és Zeusz nem olyan együttműködő, mint Rambo. Valószínűleg eltart még egy darabig, amíg indulásra bírom. 

-Bízza csak ide! Rambo! Hozzám! – és a kutya lógó nyelvvel azonnal odafutott Juliahoz. –Így azért könnyebb lesz elindulni, nem? – nevetett a férfira, aki már a pórázt csatolta fel a kutyájára.

-Hálás köszönet! Tényleg örülök, hogy összefutottunk. Remélem, nem ez volt az első és utolsó alkalom! Viszlát! – intett oda, aztán futva elindult a kutyával. Julia még hosszan nézett utána, aztán ő is felállt és Ramboval hazaindult. Csak a park szélénél jutott eszébe, hogy az őszinte és kedélyes beszélgetés sem juttatta egyikük eszébe az elemi udvariasságot, konkrétan, hogy bemutatkozzanak. Nem mintha ő nem tudta volna, kivel töltötte az elmúlt fél órát.

Eszmélés 1.

Bocs, holnap hajnalban svarc-kommandózni fogok Colinnal a strandon, remélem nem futunk össze közteresekkel, mert ők a Törvényt követik, én meg a józan eszemet, miszerint a 15 fokos vízben nincs az a közegészségügyi indok, amiért ne lehetne a móló környékén csobbannia az ebnek, aki amúgy az ágyamban alszik, tehát annyi fertőzést vihet a vízbe, mint egy sterilizált plüsspanda. Úgyhogy most teszem fel a frisst, de ebből nem csinálunk rendszert, max. itt a Balatonon ;)
Puszik!

***  

1.

Julia Ballentines szőke haját egy csat igyekezett a feje tetején tartani, de néhány vizes tincs a nyaka körül a dús habban ázott, ahogy ellazulva hevert a kád forró vizében, mélyeket lélegezve a magnólia illattól terhes párából. A kád szélén mécsesek égtek és a hálószobából beszűrődött a halk zene, amit elindított. A dallam visszarepítette a múltba.

Nevében,… a férje családnevében csak egyetlen betű eltérés volt a híres skót whiskyéhez képest, de ez sorsszerűen el is döntötte a dolgokat. Az életében az aktuális történés mindig egy betűvel volt kevesebb, mint amivel elégedett lett volna. Ráadásul az a whisky az idő múlásával törvényszerűen egyre jobb lett, ő meg... 

Talán mert a csillagjegye a Halak volt, de egyszerűen imádott lubickolni vagy csak simán elheverni a meleg vízben és közben olvasgatni. Mostanában annyi minden elvonta a figyelmét, hogy csak ezekben a kivételes percekben tudott igazán az olvasás igazi élményére koncentrálni. Talán még a napjára is emlékezett, amikor ez a furcsa időszak elkezdődött az életében. A születésnapján. Az ötvenedik születésnapján.

 

Addig a napig egy teljesen átlagos, középkorú nő volt, aki a gyerekei megszületése óta a családjának és a háztartásnak szentelte magát. És ezzel egészen mostanáig úgy is érezte, hogy teljes az élete.

De nem, ha jobban belegondol, voltak itt már apró jelek. Amikor két évvel ezelőtt az idősebbik fia bejelentette, hogy nősülni készül. Na, az egy érdekes pillanat volt. Éppen a kórház parkjában beszélgettek, ahol a fiatalok meglátogatták, miután túlesett egy váratlan vakbélműtéten. Aztán George megfogta Lilien kezét és az anyja orra alá dugta a bágyadt napsütésben csillogó követ. Örült nekik, tényleg, komolyan. Annyira helyesek voltak együtt és oly nagyon emlékeztették egy másik fiatal párra sok-sok évvel ezelőttről. De mégis, ebben a pillanatban valahogy a fia megszűnt az ő hitbizománya lenni. Akaratlanul is visszahúzódott, sokkal ritkábban szólt bele, hogy mit és hogyan csinál. Azon a napon pedig, amikor a fiú elköltözött, csendesen letottyant a kiürült szobában a fal mellett, és elsiratta életének egy nagyon fontos és meghatározó részét. 

Fiatalok voltak, mai szemmel talán túl fiatalok, hiszen csak huszonhárom éves volt George megszületésekor és Gordon is alig töltötte be a huszonhetet, de viszonylag hamar belerázódtak a férjével a családos életbe. A nagyszülők sokat segítettek nekik, így mindig tudtak magukra elég időt fordítani, hogy a házasságuk ne lássa kárát a hétköznapok rutinjának. És még mindig fiatalnak érezték magukat, amikor a fiúk kezdtek a maguk lábára állni. Most nyert értelmet az a sietség, amit korábban a szemükre hánytak néhányan. Barátaik között jónéhányan még kisgyerekeket neveltek, és kicsit irigyen nézték, ahogy ők átmenetileg megszabadultak az iskolák generálta problémáktól. Amikor a kisebbik fiú, Tom is elvégezte a főiskolát, azt hitték, innentől már csak egyre könnyebb lesz az életük.

De valahol, valamikor a dolgok egyszerre kezdtek összekuszálódni. Az egyik jó hírt azonnal egy másik rossz oltotta ki, és ha éppen örülhettek volna valaminek, akkor késedelem nélkül beütött a mennykő. 

Gordon a gazdasági helyzetet okolta mindenért. Tény, hogy a világon végigsöprő válság őket is érzékenyen érintette. A vevőik többsége olyan lehetetlen helyzetbe került, hogy a hobbyjára lassan egyáltalán nem áldozhatott. Ők is egyre gyakrabban nyúltak a tartalékaikhoz és egyszer csak azt vették észre, nincs már mihez hozzányúlni, ha beütne a nagy ötlet, ami esetleg kiránthatná őket a bajból. Azt hitték, azzal, hogy a gyerekek tanulmányait már nem kell fedezzék, hogy többé-kevésbé a saját lábukra álltak, ezzel egyidőben egy csomó anyagi tehertől is megszabadulnak. De végül azt vették észre, hogy ugyanolyan helyzetben vannak, mint két évvel ezelőtt. 

Julia már azon gondolkozott, hogy állást keres magának, hogy megkönnyítse Gordon helyzetét, aztán éppen egy ilyen kádban töltött estén sírta el a bánatát a haboknak. Hova tette a józan eszét, amikor azt gondolta, hogy majd egy ötvenes, lényegében képesítés nélküli nőnek adnak majd értelmes munkát, amikor az egyetemekről frissen kikerülőknek sem tudtak?

Ahogy az ilyen reménytelennek tűnő helyzetekben lenni szokott, az állandósuló anyagi problémák előbb-utóbb megjelentek az egészségükben, a társasági életükben, a közérzetükben és kedvükben. Gordon viselte rosszabbul. Minden gondolatát az üzlet kötötte le, hogy hogyan tartsa a felszínen, várva, hogy egyszer csak jobbra fordulnak a dolgok. Julia ebben már nem tudott, vagy merő önvédelemből nem akart vele tartani. Továbbra is bejárt hozzá dolgozni, de már korántsem olyan lelkesedéssel, mint korábban. Mert történt vele valami. Éppen az ötvenedik születésnapján.

Világéletében kedvelte a romantikus regényeket, sok álmatlan éjszakán, a Gordonnal folytatott csetepaték idején nyújtottak kikapcsolódást az olcsó kis regények, amelyek halomban álltak a ház mögötti tárolóban Gordon 25 évnyi National Geographicja mellett, amiknek a felébe valószínűleg bele sem lapozott, csak évről évre megrendelte, hogy egyszer majd.... Az a majd sosem jött el, és talán már soha nem is fog. Ő mindenesetre úgy érezte, eljött az a pillanat, amikor ha még sokáig temetkezik el a csöpögős szerelmi történetekben, a valós élet elmegy mellette, és valami jóvátehetetlenül elromlik közte és a férje között. Száműzte a regényeket, csak a legkedvesebbek maradhattak a könyvtárban; és amikor már azt hitte, túl van rajtuk, egy este a televízíóban egy filmre kapcsolt. Se a téma nem érdekelte, de még a főszereplőket sem ismerte. Ráadásul sorozat volt, amiket sosem szeretett. Csak nézett maga elé bambán, kizárva a tudatából mindent és mindenkit, de abban a pillanatban a főhős, aki a fia lehetett volna, elmosolyodott, és a késői órán Julia úgy érezte, kisütött a nap. Ilyen nincs! – gondolta hirtelen kiegyenesedve, s innentől figyelni kezdte a történetet.

Előbb csak a történetet, amely kissé bugyuta volt, talán nem is az ő korosztályához szólt, de megérintett benne valamit, ami miatt másnap beballagott az első könyvesboltba és megvette a film alapjául szolgáló történetet. Még aznap nekiállt olvasni és mire hajnali kettő lett, sóhajtva becsukta a könyvet. Utálta, ha nem tudta, mi a vége annak, amiért néhány száz oldalon keresztül drukkolt. Gondolt egyet és a számítógép keresőjébe beírta a címet. A találatok száma megrémisztette. Uramisten, mibe nyúlt bele?

De volt értelme a kutakodásnak. Hirtelen egy egész csomó információ birtokába jutott. Olyan információkéba, amelyekről 24 órával azelőtt azt sem tudta, hogy utána kéne keresnie. Kiderült, hogy a történet folytatása is megjelent már könyvben, a főszereplő pedig már egy újabb, harmadik évad sorozatában tért vissza a vászonra… Fogalma sem volt róla, hogy kerülte el a figyelmét eddig a film, de leginkább a főszereplő.  A romantikus történetek, a képek, az ifjú színésszel készült interjúk olyan töménységgel zúdultak a nyakába, hogy érezte, ettől jó ideig nem fog tudni szabadulni. Így kezdődött, aztán egy napon blogokat talált, amik a történettel vagy csak a főszereplővel foglalkoztak. Friss híreket vadásztak, új történeteket találtak ki, és ő lelkesen vetette magát a követésükbe. 

Hónapok teltek el, mire vette a bátorságot, hogy az egyik blogban oda merje írni a véleményét a beszélgetős rovatba. Néhány nap múlva azonban már ismerősként üdvözölték, és ezzel rabul ejtették.

A háztartásbeli lét, amelyet néhány barátnője oly nagyon irigyelt tőle, mostanra kiüresedett, be kellett ismerje, az tartotta benne a lelket, hogy a fiainak szükségük volt rá. Amióta kirepültek, még elveszettebbnek érezte magát. Két út állt előtte: vagy még több időt tölt a férjével az üzletben vagy otthon marad és végképp begubózik. Munkát hiába is keresett volna, sem a kora, sem az elavult képesítései nem kecsegtették semmi jóval. 

 Aztán egy napon, olvasgatva éppen egy blogos írást, lecsapta a laptop tetejét. Ilyet bármikor írnék én is, akár fél kézzel is! – csattant fel kissé talán nagyképűen, de grafomániája teljes tudatában. Már az ötlet is megszületett, hogy mi legyen a téma, az első kép már formálódott is a szeme előtt, aztán megnyitotta a Word-öt és sebesen gépelni kezdett. 

Másfél óra elteltével döbbenten nézte az írást. Uramisten, mik nem jutottak eszébe hirtelen! Harminc évvel ezelőtti napok történései úgy peregtek a szeme előtt, mint egy film, még a párbeszédeket is hallotta a fülében. Elmentette, amit eddig leírt, aztán a kezébe temette a homlokát. Ennek semmi köze nincs a filmhez, a pimaszul jóképű fiatal kölyökhöz, ez az ő élete volt és Gordoné. Hogy jutott eszébe leírni a legbensőbb emlékeit? Kikapcsolta a gépet és készülődni kezdett a barátnőivel való találkozóra. Majd tőlük kér tanácsot, hogy mit kezdjen ezzel a néhány oldallal, amit eddig már leírt.

Mindannyian összevont szemöldökkel olvasták a sorokat, aztán amikor letették végre a papírt úgy néztek rá, ahogy az elmeorvos a paciensére, akinek meggyőződése, hogy ő Napoleon. 

-Na, mi a véleményetek? – kérdezte izgatottan. Eddig mindig dicsérték, hogy milyen szellemes, olvasmányos levelezést folytat velük, várta hát, hogy majd valami hasonló véleménnyel lesznek erről a kis szösszenetről is. Agyában már pörögtek a gondolatok a folytatásról és alig várta, hogy hazaérjen és folytathassa az írást.

-Őszintén? – kérdezte Betty furcsa hangsúllyal és Julia lelkesedése a pillanat tört része alatt csapott át csalódásba.

-Nem tetszik nektek! – nem is kérdés volt ez, hanem kijelentés. –Mi a baj vele?

-Mi a baj? Te meg vagy őrülve? A valóságot akarod leírni? Mit szól majd Gordon, ha elolvassa, vagy a fiaid? Az első oldallal romba tudnád borítani a házasságodat! Normális vagy? – úgy tűnt Betty vállalta magára a szószóló szerepét.

-Már miért borítanám romba? – nézett rájuk naív elképedéssel. –Kitalált nevek szerepelnek benne, más helyszínek és a részletek mind-mind mások.

-Mi is rátok ismertünk, akkor szerinted Gordon nem jönne rá, hogy az ő szerelméről írod itt meg a véleményedet? Kell azt ország-világnak tudnia, hogy nem jó az ágyban? – prüszkölt szinte felháborodottan Betty és felhajtotta a még poharában lévő sör maradékát. 

-Egy szóval sem írtam, hogy nem jó az ágyban. Azt írtam, hogy kezdő volt, mint ahogy én is. Aztán összecsiszolódott a két főszereplő.

-És hogy tervezed, a folytatásban mi is benne leszünk? – szólalt meg élesen Amy.

-Miért? Baj lenne? De hát a főszereplőmnek vannak barátnői is.

-És mit kezdesz ezzel az egésszel, ha egyszer elkészül? – tette fel a következő kérdést Violet.

-Gondoltam, nyitok egy blogot, amolyan írós oldalt. Rengeteg van a neten. Nem is kell a neved megadni hozzá, teljes anonimitásban közölhetsz írásokat. Meg se találja senki, csak véletlenül – húzta el a száját Julia, ahogy arra gondolt, a végén úgysem fogja senki olvasni azokat a sorokat, csak ő maga. De már akkor is megéri!

-Hát, én kikérem magamnak, hogy kiszerkessz a világ előtt! – csattant fel Betty és Violet azonnal csatlakozott hozzá. –Bele sem akarok gondolni, hogy képes lennél megírni benne mindent, amit Leslieről meséltem.

-Oké, nyugalom, akkor a hősnőmnek nem lesznek barátnői – hajtotta le a fejét Julia és igyekezett a könnyeit visszapislogni a szeme mélyére. Nem, nem adja meg a lányoknak az esélyt, hogy legyőzve lássák. Meg fogja írni és csinál egy blogot, ahova felteszi. Ha emiatt elveszíti őket, akkor valami más is kell legyen a felszín alatt, ami már észrevétlenül aláásta a barátságukat. Eléggé el lehetett foglalva eddig önmagával, ha észre sem vette, hogy ennyire nem értik egymás érzéseit. Összekapkodta a papírlapokat és a táskája mélyére süllyesztette őket. 

-Oké, felejtsétek el! Akkor beszéljünk a hüvelygombáról! – próbált viccelődni az unalomig ismert reklám szövegét idézve. A többieknek az arcizmuk sem rezdült. Kicsit mellbevágó volt az érzés, hogy az ötvenedik születésnapjuk mennyire megváltoztatta mindannyiukat. Ő – úgy tűnik – újra élni akar, a többiek pedig mintha már lemondtak volna arról, hogy tartogathat még izgalmakat is az élet.

Amikor egy kissé kényszeredett fél óra múlva elbúcsúztak, Amy megfogta a könyökét.

-Kocsival vagyok, elviszlek haza.

-Nem kell, miattam ne fáradj, hiszen nem is abba az irányba tartasz. – utasította vissza még az előbbiektől kissé sértetten, de Amy nem adta fel.

-Na, gyere, beszélni akarok veled!

Elindultak és Amy belekezdett.

-Tudod, elsőre tényleg sokkoló volt, de írd meg! Ha megszületett benned az érzés, hogy ki akarod írni magadból, akkor nem szabad elfojtanod! Írd meg! Én szívesen elolvasom, de igazából én sem szeretnék benne lenni. Meg tudod ezt érteni?

Hát hogyne, én mindent meg tudok érteni – sóhajtott magában Julia. Én kitárulkozom, levetkőzök lelkileg teljesen, ti meg majd elcsámcsogtok rajta a magatok biztonságos homályában. De hangosan csak annyit mondott: -Persze, majd elküldöm mailben.

Amikor megérkeztek, Amy még a karja után nyúlt. –Adj nekik egy kis időt, most sokkoltad őket, hogy ilyen egyáltalán az eszedbe jutott. De majd megemésztik. Vagy te mondasz le a dologról. Ismerjük el, a kitartás szobrát nem rólad mintázták.

-Jah. – biccentett neki, aztán megköszönte a fuvart és becsapta maga mögött a kocsi ajtaját. Máskor utána integetett volna, de most már az önuralma utolsó cérnaszálacskája tartotta csak. Kinyitotta a kaput és mire a házhoz ért, már folytak a könnyek az arcán. Gordon szerencsére nem volt otthon, a barátaival ők meg pasis napot tartottak egy sörözőben, a kisebbik fia is valahol bulizott. Akkor is engedett egy nagy kád vizet és a forró habokba sírta bele a bánatát.

Türelem...

Hát, ez fura! Azt gondoltam, hogy  Emily és Rob történetének akarok hagyni egy kis időt, amíg lecsengenek az érzelmek, amikbe akaratlanul is beleélem magam minden alkalommal. De nagyon nehéz saját magammal szemben is türelmesnek lenni, ha közben már forognak a fogaskerekek valami máson. Pedig ez nem jó! Mert lehet, hogy titeket is összezavarlak vele, meg saját magamat is, ha túlságosan is hat még az előző történet. Na, egy szó mint száz, akkor megerőszakolom magam és csak szombaton kezdek bele az új történetbe.

Annál is inkább, mert az új történet zsó blogja után még ráadásul klisének is tűnik majd. Ide most képzeljetek egy szemforgató szmájlit. Mentegetőzésként hathat, de az ötlet tényleg megvolt már egy ideje, a reggeli és esti parkbeli kutyázások adták az écát, csak Rob és aktuális barátnői mindig eltereltek. Igen, egy idősebb nő és egy fiatalabb férfi kapcsolatát boncolgatom majd pár részen keresztül. Az Eszmélés nem biztos, hogy a szerelemről fog szólni. A szeretetről egészen biztosan. Meg remélhetően sok minden másról.

Akkor szombaton találkozunk!

Az álmok néha valóra válnak 52.

Sziasztok!

Na, most jött el az a pillanat, amikor néhányan felszisszentek majd, hogy ezt mégis hogy képzeltem… ilyen kurtán-furcsán, meg egyébként is …Igen, ez itt az utolsó fejezet!

Egyelőre. ;) Nem. Komolyan. Tényleg.

De őszintén szólva pillanatnyilag ötletem sincs, mi mindennel lehetne folytatni, hogy ne laposodjon el. Próbáltam mostanra felpörgetni, mert úgy gondoltam, hogy az írásban is, épp úgy, mint az evésben, akkor kell abbahagyni, amikor a legjobban esik. Remélem, a koncepció működött.

Egy kicsit attól tartok, besokalltok ennyi tündérmesétől, úgyhogy megpróbálkozom valami mással. Az első képei vannak csak meg az új történetnek, pillanatnyilag fogalmam sincs, hova akarom kifuttatni, de bízom benne, hogy hamar rájövök, nehogy emiatt unalomba fúljon a dolog.

Köszönöm, hogy szerettétek az Álmok-at, és köszönöm, hogy szerettétek annyira a Menedéket, hogy az Álmok megszülethetett. 

Fura dolog ez az írogatás, mert a 4 kerékben szerepelt Michael Houellebecq író, mert Robertünk valahol nyilatkozott, hogy mennyire szereti az írásait; aztán most meg itt volt a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál és ki volt a díszvendég? Eltaláltátok! Ő! A másik cikkben meg olvasom, hogy végre megfilmesítik a Capa-sztorit, és mivel a valóságban nem Rob játssza a főszerepet, hát, kifejezetten rossz néven vettem. Mégis hogy képzelik, amikor én megírtam, hogy milyen nagyszerű lenne benne? XDDD Szóval elvagyok itt valóság és a képzelet határán, és kicsit már tartok tőle, mit írok le, nehogy a bevonzás működjön (Szaddam-film forgatásán emberrablás), máskor meg épp azért drukkolok, hogy de (Oscar- és egyéb díjak, boldog családi élet)! Közben barátunk éli a maga sokszor érthetetlen magánéletét, írhatok bármit XDDD

Nem is szaporítom tovább a szót, tényleg remélem, hogy nem lesztek csalódottak, és hamarosan újra találkozhatunk az Eszmélés című írás kapcsán.

puszi mindenkinek!

jutka, aki Golden és időnként Pasa

***** 

A kórház folyosóján végigszáguldott és szinte berobbant a kórterembe, ahol Emily éppen egyedül üldögélt az ablaknál egy fotelben és egy francia nyelvű magazint lapozgatott, holott a nyelvvel már a középiskolában sem kötött túl mély ismeretséget. A viharos belépőre felkapta a fejét, aztán unott kifejezést erőltetett az arcára és visszamerült a zavaros és kusza mondatok közé, amik a forgatáson szövődő románcról íródtak. Mennyi marhaság! Nyilvánvaló, hogy nem ismerik Robertet, mert attól, hogy egy nő alá igazít egy széket vagy összedugott fejjel sutyorog egy halom jegyzet felett, még nem egy Casanova. Erről alkalomadtán szívesen meggyőzte volna azt a Zalánt is, vagy hogy hívják, aki talán nem bízik annyira az ő Ashleyjében, pedig szimpatikusnak tűnt ő is az első találkozáskor. Néha talán közelebb volt Robhoz, mint azt bármelyik feleség szívesen látta volna, de …Bizalom... a varázsszó még mindig működött. 

Robert megtorpant az ajtóban. Emily teljesen felöltözve ücsörgött egy fotelben, pedig arra számított, hogy talán már alszik is. Végül is, egy kórházban mi mástól múlna jobban az idő? Ahogy jobban körülnézett, semmi nem utalt arra, hogy az éjszakát egyáltalán még ott akarta volna tölteni. Elsápadt, ahogy arra gondolt, lehet, hogy a felesége visszament volna Londonba anélkül, hogy vele beszélt volna? És vajon akkor Angie? Ő is útra készen lenne a gyerekosztályon? Beljebb lépett és halkan becsukta maga mögött az ajtót.

-Szia!

-Szia! – köszönt vissza Emily és ledobta a kisasztalra a magazint, ami pontosan azokat a fotókat mutatta, ami itt elindította ezt a hülye szóbeszédet. Remek! Már más sem hiányzott a mai estéhez! – sóhajtott a férfi elgyötörten.

-Figyelj, ezt meg tudom magyarázni. – bökött ujjával a bizonyítékul szolgáló fotók felé.

-Nyilván. Te úgyis mindig mindent meg tudsz magyarázni. – sóhajtott Emily. –Csak tudod, nem várok tőled magyarázatot. Ugyanis, ha csak egyetlen sor vagy fotó miatt kételkedni kezdenék benned, akkor máris kár  lenne  azért a rengeteg pénzért, amit néhány hónappal ezelőtt kidobtál az esküvőnkre. ... Amúgy... mi tartott ilyen sokáig? Azt hittem, ahogy kirongyoltál az ajtón sértetten a csodás virágommal, talán eszedbe jut, hogy nekem nem kell semmi, csak az, hogy magadhoz ölelj. De a mai szintidőt rendesen bebuktad. Már éppen azon gondolkodtam, hogy mégis levetkőzöm és

bebújok itt az ágyba.

Azzal felállt és kissé még óvatos mozdulatokkal odasétált a kissé bambán őt fixírozó férjéhez. Nyilván nem ilyen fogadtatásra számított. De most álljon le veszekedni vele? Robert ilyen. Nem gondolkozik, robban, aztán megjön a józan esze, de addigra már késő. És ő néhány hónappal ezelőtt is tisztában volt ezzel, ennek ellenére is igent mondott arra, hogy egy életen át társa lesz jóban-rosszban.  Végül is, a remény hal meg utoljára, hátha egyszer képes lesz a változásra, ha elég türelmesen áll hozzá. A férfi kabátját megpöccintve megkérdezte.

-Még mindig esik? 

Robert összerezzent, ahogy szinte felriadt a kábaságából, amit ez a nyugodt és összeszedett nő váltott ki belőle. Mintha a korábbi ordibálás soha nem történt volna meg, kedvesen fogadta. Most jó lett volna tudni, az a francos virág végül hol kötött ki, mert szíve szerint újra bepróbálkozott volna vele.

-Ja, igen, még szakad a hó, a taxis egész úton csak csúszkált a latyakban. De... te most hova indultál?

-Igazából sehova. Csak vártam, hogy rájöjj, hogy várlak és veled akarok lenni. Engem elengedett az orvos, ha megígérem, hogy pár napig nem megyek vissza a sípályára. Mivel az idei szezonban már Angienak sem lehet, így én sem terveztem. Angienak egyébként még egy éjszakát itt kell maradnia, ami nem is baj, mert nagyon összebarátkozott a szobatársaival. Fantasztikus kis banda.

Robertnek végre leesett, hogy a személyes ajándék ma ő maga volt, és ettől hirtelen még a kedve is visszatért. Elmosolyodva és mélyen megkönnyebbülve húzta magához a feleségét. Ó, istenem, olyan fantasztikus nő, tényleg meg sem érdemli! 

-Na, gyere, köszönjünk be a lányunknak, aztán Mrs. Pattinson, hazaviszem a fiunkhoz.

-Ó, ... te turkáltál a cuccom között! Robert! A fene vigye el! Én akartalak meglepni a hírrel! – tette csípőre a kezét Emily és mérgesen villogott a szeme; de a férje rendületlenül vigyorgott és visszahúzta a mellére. Szorosan ölelte, aztán a keze megindult a nő hátán és végül a fenekén állapodott meg, hogy még szorosabban vonja magához. A hajába suttogva mesélni kezdett:

-Véletlenül esett ki a táskádból, esküszöm! Nem is értettem, mi a fenéért cipelsz magaddal ősrégi filmet letöltve, kiírva cd-re. Aztán valamiért mégis beraktam a laptopba és az első pillanatban rájöttem, hogy az ajándékodat tartom a kezemben. Nagyon férfiatlan dolognak tartod, ha bevallom, hogy még bőgtem is? 

Emily felnyúlt, hogy megsimogassa a férfi arcát.

-Nem férfiatlan, ha vannak érzéseid és vállalni is mered őket, mint ahogy nem feltétlenül férfias

elfojtani azokat csak azért, mert a külvilág ítéletétől tartasz. Én szeretem a könnyeidet is.

Robert lehunyta a szemét és akaratlanul is produkált néhány cseppet ezekből a tiszta kis vízcseppekből. Még mindig nem fogta fel, hogy lehetett olyan szerencsés, hogy annyi viszontagság után az élet az útjába sodorta Emilyt, de megfogadta, hogy amíg él, el nem ereszti. Aztán megköszörülte a torkát, és a felesége kezével letörölte a saját arcát, majd belecsókolt a tenyerébe.

-Menjünk, köszönjünk Angienak, mielőtt takarodót vezényelnek náluk, aztán menjünk vissza a szállodába! Ránk fér egy kis nyugalom ennyi izgalom után.

*

Teltek a hónapok és az életük a kanadai veszekedés óta tényleg nyugalomban telt. Kristentől kaptak hírt, hogy babát vár szeptemberre, Angarano megkérte a kezét, de még nem tudott dönteni, vajon igent mondjon-e neki. Jól megvannak együtt, egy papírtól semmi nem lenne jobb. – mondta szokásos vállvonogatásával, s bár ebben nem értettek egyet, de ráhagyták. Az elköteleződés még most sem volt erős oldala, de ha valaki, Michael talán meg tudja majd tartani. Kicsit sorsszerű volt, hogy annyi év után visszataláljanak egymáshoz. 

Aztán már érkezett is az első izgalom, amikor egy viharos májusi éjszaka csendjébe Tom telefonja hasított bele, hogy Zoénál megindult a szülés. Előző nap Robert születésnapját ünnepelte a család és Zoé annyit játszott a gyerekekkel, hogy a sok mozgás és az éjszakai időjárásváltozás biztosan közrejátszott a szülés megindulásában. Tom anyja vigyázott a kisfiúra, amíg ő bement a feleségével a kórházba, ahol végül kiderült, Zoét meg kell császározni. Az első gondolata Robert volt, hogy a barátja is mennyire örült, amikor vele voltak Cara szülésének nehéz órái alatt, úgyhogy egy pillanatig sem tétovázott, amikor az éjszaka közepén felhívta. 

Emily és Robert szeméből azonnal kiröppent az édes szeretkezést követő álom, és az éjszaka közepén felcsörgették a férfi szüleit, akik egy szál pizsamára kapott ballonkabátban érkeztek, hogy Angiera vigyázzanak, amíg ők az aggódó Tom mellett virrasztanak. A műtő előtt már ott toporgott Irene és Lawrence is. Reggelre aztán megszületett Rebecca Mayfair Sturridge, és nem volt boldogabb ember Tomnál, hogy újra egy gyönyörű kislány apukája lett. Robertet kissé megviselték a történtek, régi sebeket tépett fel a sok izgalom, és újakat generált, valahányszor a feleségére nézett, aki gömbölyű pocakjával ragyogó arccal cirógatta Tom kislányának arcát. A férfi megölelte a legjobb barátját, gratulált az ifjú szülőknek szívből, de utána a gondolataiba merülve vitte haza a szinte vibráló Emilyt, aki innentől alig tudta kivárni, hogy az ő nagy napja is elérkezzen.

Már csak napok voltak hátra az orvos által kiszámított időig. Július volt, szokatlan meleg és ehhez társult az a lázas várakozás, ami a kis trónörökös érkezését előzte meg. A Junior feliratú felvételt még egy másik követte néhány hete, júniusban, amely aztán tényleg az anyaméh minden titkát feltárta előttük. Juniornak még nem találták meg a tökéletes nevet, de a 4D-s felvételt megnézték már édes kettesben, az izgatott Angieval és természetesen levetítették az összes leendő nagyszülőnek is. Junior már most a család ismert arca volt, grimaszain kacarásztak, holott még vidáman forgolódott az anyja hasában. 

Emily biztos volt benne, hogy a lánykérés estéjét követő mámoros éjszakán fogant meg, és Robert is szívesen gondolt vissza azokra a napokra, bár azóta már elcipelte magával a feleségét más hasonló rendezvényekre is, ahol a szervezők néha nevetve érdeklődtek, hogy tartogat-e hasonlóan bombasztikus bejelentést, mert akkor utolsóként szólítják majd a színpadra, nehogy felborítsa a műsorrendet. Emily egy pillanatig sem csinált belőle gondot, hogy tekintélyes pocakjára lágy esésű selymet húzzon és a férje oldalán végiglejtsen a fotósok előtt. Olyan büszke volt szerelmük ékes bizonyítékára, hogy egy alkalommal még az iskolából hazafelé sétálva is megállt, hogy a ház előtt lebzselő fotós néhány képet készíthessen róla. Kedves mosollyal nyugtázta a jókívánságokat és meghódított maga körül mindenkit.

Amikor már elérkezett a nagy nap, Robert nyugtalanul figyelte a feleségét. Minden szisszenésre, apró kis nyögésre a fal mellé készített csomagra villant a pillantása. De Emily csak a Junior által vetett újabb és újabb szaltók miatt nyöszörgött, mert egyébként vígan élte a mindennapjait. Amikor a férje már aggódni kezdett, hogy lassan két héttel lépték túl a tervezett szülés idejét, akkor az orvos nyugtatta meg, hogy a fiúk mindig is lustábbak, nem szívesen hagyják ott a biztonságot adó anyai ölt. Robert ebben a kérdésben teljesen egyetértett a fiacskájával. Aztán amikor senki nem várta, Irene születésnapi vacsoráján, a leves és a főétel között Emily megdermedt és az anyjára nézett.

-Bocs anya, de azt hiszem, ezt a széket újra kell kárpitoztatnod.

*

Christopher Richard Pattinson 3,5 kg-val, 56 centivel, sűrű szöszke hajjal pontban éjfélkor ordítva adta tudtára a világnak, hogy nem ért egyet apró kis testének nyúzásával. Amikor végre becsomagolták puha kis takaróba és a kezébe adták az apjának, aki addigra már úgy ahogy magához tért a sokkoló élménytől, ahogy az orvos a kezébe nyomta az ollót, hogy vágja el a köldökzsinórt, rápislogott a föléje magasodó alakra és csöpp száját kerekítve öklözött bele a világba, ahogy az első könnycsepp az arcára hullt. Emily meghatottan nézte őket, aztán ahogy a férje felé fordult, már csak arra gondolt, talán éppen olyan csodás szürke szeme lesz Chrisnek is, mint az apjáé, amibe annyira bele tud feledkezni, és ami annyi mindenről tud szavak nélkül is mesélni. 

Robert pedig leült melléje és a kicsit a karjába fektetve  megcsókolta a feleségét, aki annyi magányos év után újra nevetést, örömet és szerelmet hozott az életébe. És most ezt a kisfiút, akiben már bízni sem mert, hogy valaha magához szoríthatja. Maradéktalanul boldog volt és megesküdött magában, hogy amíg csak él, szeretni és óvni fogja a családját, mert bármekkora szerelem is a hivatása, Emily, Angie és Chris mindennél és mindenkinél fontosabbak lesznek a számára. Lehunyta a szemét, ahogy az érzelmek elárasztották… boldog volt, nagyon boldog, hogy az álmok néha mégiscsak valóra válnak.

V É G E !