Perlekedők 123.

Anna felébredt,  ahogy a nyitott ajtón át Lana folyamatos hablatyolását hallgatta a félhomályban. Még nagyon korán van, nézett sóhajtva az ágy melletti ébresztő órára, aztán az oldalára fordult, hogy rávegye Robertet, ő hozza át a kislányt. De az ágy üresen ásított mellette, a férfi párnájának szélén csak az ő fejnyoma süppedt be. Az első megrökönyödést azonnal követte az emlékezés. Hiszen ő maga mondta neki, hogy jobb lenne, ha a vendégszobában aludna, vagy még inkább, ha gondolkozna, mi a fenét művel, mert ezzel a féltékenységi rohammal és a piához meneküléssel most jócskán elvetette a sulykot.

Nagyot sóhajtva felkelt és a gyerekszobába indult, ahol a küszöbön a földbe gyökerezett a lába. Robert nem a vendégszobában aludt. 

A nyitott ajtó előtt a két kutya feküdt egymásnak hátat fordítva. Őket már többször rajtakapták, ahogy a kislány álmát őrzik, tudomásul véve, hogy a gyerekszoba tiltott terület, ahova nem mehetnek be. A nyitott ajtón át aztán láthatta, hogy a gyerekágy előtti puha szőnyegen pedig ott kempingezik a férje, feje alatt egy, a nappaliból behozott díszpárnával. A takaró alól kilógott a lába, mert szinte a fejét is belecsomagolta a puha anyagba. Nagyot sóhajtott, aztán odébb tessékelte a két hű ebet, hogy bemehessen, mielőtt Lana felébreszti ezt a szerencsétlent, akinek ma alighanem majd szétrobban majd a feje és tele lesz lelkiismeret furdalással, amiért annyi hülyeséget hordott össze részegségében. Halkan kiemelte a kicsit a kiságyból és már majdnem kifelé indult vele, amikor egy kéz fonódott a bokájára.

-Ne vidd el! Ő az enyém is. – suttogta a férje a padlóról.

-Akkor gyere te is! – rántotta ki a lábát az erőtlen szorításból, aztán le sem nézve, Lanával a karjában visszament a hálószobába. A kislány álmosan, de érdeklődve nyújtogatta a nyakát a szobájában maradt apja után, majd megszólalt: Apa! 

Annának megremegett a keze. Lana először mondta ki a szót és a férje még magánál sincs, hogy meghallhassa. Ha érdemelt büntetést ezért az estéért, akkor ezt most itt és ilyen formában meg is kapta, hiszen lemaradt a nagy alkalomról.

A gyereket az ágy közepére rakta és betakarta, aztán bemászott mellé. A következő pillanatban Robert jelent meg az ajtóban, mint egy nagyra nőtt óvodás, a takaróját maga után húzva. Egy pillantást vetett rájuk, aztán bement a fürdőszobába és némi motoszkálás és vízcsurgás után egy pólóban és boxerben keveredett elő. Bemászott a takaró alá a lánya másik oldalán, aztán feléjük fordulva ő is átölelte a kislányt. Mentholos illat szállt Anna felé, a férfi nyilván fogat mosott és gyorsan le is zuhanyozott, hogy a kocsma bűzét lemossa magáról. Önkéntelenül is felemelte a kezét és megborzolta a kissé még vizes haját.

-Megszáríthattad volna, így még megfázol a végén. – súgta a félhomályban.

-Nem akartam, hogy a zajjal még jobban felébredjen. – suttogott vissza a férje, aztán megfogta Anna kezét, amikor az éppen vissza akarta húzni. A tenyerébe csókolt, majd visszafektette a saját nyakára, ahol vadul lüktetett egy ér, és egy mélyet szusszantott. A dolgok kezdtek visszatalálni a helyes útra. Itt feküdt végre a családja mellett, mintha az az egész agybajos este meg sem történt volna, és semmi pénzért nem adta volna ezeket a békés pillanatokat. Lehunyta a szemét és csalódott morrantással hagyta, hogy a felesége elhúzza a kezét, de tudomásul vette, hogy nyilván nem volt neki túl kényelmes a gyerek fölött tartani a karját. A gyerekük fölött, akit félálomban heverve hallgatott már ott a padlón is, és aki pont a ma éjszakát találta megfelelőnek ahhoz, hogy kimondja végre a szót, amitől könnyek gyűltek a szemébe: Apa…

De milyen apa ő, aki egy hülye fotó alapján elrohant eszméletlenre inni magát? Egy fotó miatt, ami tényleg csak annak mesélt regényeket, aki olyannak akarta látni. Miért nem képes leszarni a sajtó próbálkozásait és élni a maguk teremtette boldog kis burokban? Oké, egyszer már megégette magát, de az eltelt időben igazán megtanulhatott volna már különbséget tenni a múlt és a jelen között. Anna nem fogja őt megalázni a világ előtt… amíg ő maga el nem bassza ezt a házasságot az ilyen húzásaival. A gyereket ölelve aztán mégis összetalálkozott a kezük, összefonták az ujjaikat és végre megnyugodva mindannyian álomba merültek.

*

Anna kopácsolásra ébredt. A munkások már megérkeztek és odakint dolgoztak, de vajon ki engedte be őket? Lana is eltűnt az ágyból, és ami meglepte, a férje sem feküdt már mellette a fejére húzott takaróval, amit az esti elhajlás után várt. Felkelt, magára kapott egy melegítőt és csak úgy kócosan a családtagjai keresésére indult. Robert a hifi fülhallgatójával a fején a konyhában sertepertélt. Próbálta ugyan kizárni a kinti zajokat, de még így is meg-megvonaglott az arca egy hangosabb művelettől. Lana nem volt vele.

-Lana? – kérdezte meg a háta mögött Anna kicsit hangosabban, hogy a férje észrevegye a jelenlétét, mire a férfi összerezzent, lekapta a fejéről a fülhallgatót, majd megfordult és egy bögre kávét nyújtott oda neki. A lány már a színén látta, hogy ebben alighanem még a kanál is megáll, de azért elfogadta, csak a bögre karimájáig felöntötte tejjel.

-Visszavittem az ágyába és a kakaója után visszaaludt. Őt bezzeg nem zavarják ezek a hangok – fintorgott fájdalmas arccal.

-Sajnálom, hogy nem ébredtem fel, hogy beengedjem őket. – mormolta Anna, mire a férfi legyintett.

-Nem is kellett. Dean is itt volt már, amikor megjöttek. Ő engedte be őket. Gondolom, kíváncsi volt, mi van itt. Kirúgtál vagy kitartott a hülyeségem ma reggelig és összerúgom a port Dennis-szel. De nem volt verekedés… még ő kért bocsánatot, ha úgy érezzük, hogy túllépett egy határon. Mondjuk, én határozottan úgy érzem, de azt mondtam neki, hogy semmi gond. Amit aligha hitt el, amikor rám nézett.

Hát igen. A látvány önmagáért beszélt. A szeme, amit a kinti beszélgetés idején nyilvánvalóan a fejére tolt napszemüveg takart, olyan véreres volt, mintha kötőhártyagyulladása lenne. Sápadt volt és enyhén megroggyanva járt, mint akinek a gyomrát még mindig fájdalmas görcsök rántják össze. Összességében igen beteg ember képét nyújtotta, ami nem volt túl hír azoknak, akik ma még dolgozni is akartak volna vele.

-Dean egyébként hozott egy új aksit a kocsidba, már bele is tette. Azt mondta, hogy a régi már úgyis megért a cserére. És közben olyan szemrehányóan nézett rám, mintha rólam beszélt volna. De az az igazság, hogy tudom magamtól is, hogy már megint elszúrtam a dolgokat. Férjként és apaként is.

-Apaként? – nézett rá a felesége és úgy, hogy Robert ne lássa, óvatosan a lefolyóba csurgatta az ihatatlanul erős kávét.

-Hát, milyen apakép vagyok én? Jézusom, remélem Lana nem fog emlékezni rá, hogy az apját csaprészegen látta.

-Nem látott csaprészegen, mert aludt. Éjjel meg te is aludtál. Talán nem is tudja, hogy ott mellette.

-De tudja… azt mondta, hogy Apa… - motyogta a férfi maga elé meredve.-Én meg pont egy ilyen történelmi pillanatban vagyok tökrészeg. Már majdnem azt hittem, hogy csak álmodtam, de ma reggel megint mondta.

Anna elmosolyodott, aha, itt van a lelkifurcis fázis… de nem sajnálta, mert talán az ilyen percek és gondolatok kicsit helyrerázzák azt a gyönyörű csomagolásban rejlő zakkant agyát. Miközben szendvicseket készített, felpislogott a férfira, aki az ablakon túl folyó munkálatokat nézte. Még ilyen meggyötörten is szépnek látta a vonásait, a csípőjéről lazán lógó melegítő alsó pedig pikáns gondolatokat juttatott az eszébe.

-Olyan balfácán vagyok! Nekem kéne odakint azt a nyomorult kerítést csinálnom. Annyira férfiatlan dolog, hogy nem is konyítok az ilyesmihez. Nekem még ahhoz is mesterembert kell hívni, hogy egy képet feltegyek a falra.

-Nem kell. Azt még én is meg tudom csinálni – grimaszolt Anna, mire Robert felsóhajtott.

-Na, kösz… így még nagyobb balfasznak érzem magam.

Anna nagyot sóhajtott és letette a kenőkést a kezéből, aztán a férje felé fordult és maga felé fordította a fejét.

-Nem azért mondtam, hogy még nagyobb balfasznak érezd magad. Nem várom tőled, hogy mindenféle férfiasnak mondott dolgokkal foglalkozz… úgymint barkácsolás, foci a tv-ben vagy autószerelés. Én el tudom fogadni, ha téged ezek a dolgok nem érdekelnek. Akkor te miért nem tudod elfogadni?

-Mert ilyenkor szokott felbukkanni egy izmos kar, amelyik eszedbe juttatja, hogy más férfiak viszont ilyesmiket is meg tudnak csinálni.

-És azok a férfiak nem tudnak gitározni, zongorázni, gyönyörű hangon mesét olvasni a lányunknak, énekelni… vagy csak úgy rám nézni, hogy a legszebbnek érezzem magam a világon. Nem tudnak úgy csókolni a tenyerembe, hogy abból az egy csókból értsem az összes el nem mondott gondolatukat.

-Mit mondtam el neked éjjel? – emelte fel az említett kacsót Robert, és a körmével végigkarcolta a lány tenyerének életvonalát, miközben úgy nézte a felesége kezét, mint valami javasasszony, aki tenyérjóslásból él.

-Hogy sajnálod és nem csinálsz többet ilyet. Hogy szeretsz és bízol bennem. Hogy nem foglalkozol azokkal, akik pár dollárért hajlandóak vihart kavarni a biliben....

-Huh, ennyi mindent mondtam? Egyetlen árva puszival? - csókolt bele újra a kérdéses kis pracliba.

-Ennyi mindent mondtál, igen.- zárta a tenyerébe a felesége a csókot.

-És te mit mondtál? – suttogta halkan a férje, mire Anna rákacsintott:

-Hogy hiszem, ha látom. – kacarászott, aztán visszafordult a pulthoz, hogy befejezze a reggeli elkészítését, de Robert visszafordította maga felé, és felemelte az arcát, hogy a felesége a szemébe nézzen, amikor bevallja neki, hogy szereti. És hogy alaposan megcsókolhassa, amiért ő is érezteti vele a szeretetét.

-Jaj, Anna! – sóhajtott egy mélyről jövőt a férfi. –A dokinak igaza volt, én teljesen tőled függök. Bármit csinálsz, az engem egy pillanat alatt képes kontrollt vesztett őrültté tenni. Ez néha jól sül el, de néha utálom magam érte, és fogalmam sincs, mit tehetnék ellene.

-Csak próbálkozz, aztán egy idő után belejössz… szerintem. – vonta meg a vállát az asszony.

*

Másnap a forgatáson Jonas Harper vigyorogva fogadta Robertet. –Mi volt ez az egész Annával? Eddig úgy tudtam, hogy pasiknak biztos tipp csajozni egy kisgyerekkel a karjukon, de a képek alapján úgy tűnt, hogy ez fordítva is működik. Bár, nem is csoda, semmi sem ébreszti fel gyorsabban a pasikban a hímet, mint egy segítségre szoruló nő.

Robert ránézett, szólásra nyitotta a száját, aztán inkább becsukta. A filmet még be kell fejezni, nem teheti meg, hogy elküldi a búsba ezt a hülyét, főleg hogy előtte még ki is üsse. De mégsem akart szó nélkül továbblépni a dolog felett, így aztán egy acélos tekintettel végigmérte a fickót.

-Tudod Jonas, azt hiszem igazad van, semmi sem ébreszti fel bennem jobban az agresszív hímet, mint ha a feleségemre megjegyzést tesznek, főleg ilyen tiszteletlen megjegyzést. Úgyhogy, ha jót akarsz, vigyázol a szádra, mert aztán Cassandra is segítségre szoruló nő lesz, amikor téged kell ápoljon. – mosolygott rá a negyvenes fickóra, akinek lehervadt a vigyor az arcáról. Jézus az égben! A híresen szelíd Rob Pattinson egy verést helyezett kilátásba, ha élcelődnek vele? Hova tart ez a világ, ha már ilyesmit kell megérjenek. De biccentett, tudomásul véve a másik érzékenységét és Robert hátára csapva az öltöző felé indult.

-Befogtam! Gyere, rakassuk fel a vakolatot, mert lassan ránk várnak a többiek!

Perlekedők 122.

Sziasztok!

Nem is tudom, hogy fogalmazzam meg… a múltkor már próbáltam utalni rá, de ahogy zsó is megállapította, nehezen tudtam elengedni Annát és Robertet. De az írás határozottan haladt abba az irányba, amikor ki lehet tenni az utolsó mondat után a VÉGE feliratot.

Nem árulok zsákbamacskát, a 125. fejezet lesz a vége. Lassan már én is kezdem azt mondani, hogy egy olyan befejezéssel, amit tőlem „megszoktatok”. De nem is akarok előre kikotyogni semmit, mert azért a következő három részben még lesz – reményeim szerint – néhány apró ízletes morzsa, úgyhogy itt be is húzom a zippet.

Aki szerette Annáék történetét, remélem nem csalódik a lezárásában sem, aki pedig valami másra vár már, hát, hamarosan az ő kedvére is igyekszem majd tenni. Talán nem naponta… nem tudom… ezt már többször elhatároztam, aztán még mindig nem tudok leállni, majd az idő eldönti. Igyekszem majd jelezni, ha megbicsaklik a lendületem és akkor kitalálunk majd egy követhető rendszert, ígérem.

Na, akkor egyelőre még következzen az aktuális fejezet!

Puszik

PaSa

***  

Dennis már elköszönt és Anna tanácstalanul nézte meg vagy századszor a telefonját. Újra és újra hívta a férjét, de a telefon kicsengett ugyan, ám senki nem vette fel. Elhagyta volna?  Lanát már megfürdette és lefektette, amikor végre eszébe jutott a megoldás, Dean!

A férfi a második csörrenésre már bele is szólt. Ezt sosem értette, mert még soha nem tudta úgy hívni, hogy hosszabb ideig várnia kellett volna, mintha a férfi örökös készenlétben, fél kezében a telefonnal élte volna az életét.

-Ne haragudj Dean! De Robert… nem tudod, merre jár? Már olyan régen itthon kellene lennie, de sehol… és hívtam, semmi… aggódom, …mindig hazaszólt eddig, ha valami közbejött.

-Nem, nem tudom, de remélem, hamarosan megtudom – mormogta a férfi és a laptopjához ment, hogy a Robert kocsijában lévő jeladó jelét megkeresse. A kis piros pötty egy helyben pislogott, a belvárosban. Mi a frászt csinálsz te arrafelé? – gondolta magában, aztán megnyugtatta Annát, hogy a kocsi mindenesetre megvan, és ő most odamegy és utánanéz a dolgoknak. Nyugodjon meg, hamarosan jelentkezik. A kocsiban már korántsem volt olyan derűs, mint ahogy a nőnek igyekezett előadni magát. Az a környék tele van bárokkal és olyan helyekkel, ahol Robertnek a világon semmi keresnivalója nem lenne. Nagyon remélte, hogy nem valami titkos légyotton kapja ezt a marhát, mert akkor – tartott tőle, hogy – egy atyainak szánt pofont is kioszt esetleg neki. Arra, hogy esetleg túladagolva hever egy hátsó helyiségben, gondolni sem akart. Eddig nem nyúlt a szer után, most, hogy egyenesben az élete, csak nem hagyta magát rávenni valami őrültségre. 

Hamarosan ráhajtott a széles utcára, melynek mindkét oldalán bárok kínáltak a folyékony és a kézzel fogható portékáikat. Az egyik előtt hamarosan felfedezte a férfi kocsiját. A közelben leparkolva hosszú léptekkel a bejárathoz ment, és belépett. Odabent füst és emberszag terjengett. Olcsó parfümök, némi fű és kemény italok. Remek, te gyerek, a legjobb helyen, hogy valami szarságba keveredj! – nyögött fel gondolatban, és körülnézett. Már majdnem megnyugodott, hogy mégsem itt kell keresnie a férfit, amikor észrevette a pult végénél, ahogy egy idősebb fickóval folytat alighanem egyetemes világmegváltó társalgást. Már alig álltak a lábukon, ez ebből a távolságból is jól látható volt. Amennyire szálfa termete lehetővé tette, igyekezett feltűnés nélkül Robert mellé lépni. A csaposra nézett, hogy a védence tartozik-e még valamivel, mire az megrázta a fejét. Akkor aztán nemes egyszerűséggel belekarolt és a kijárat felé indult vele. Robert a részegek öntudatával tiltakozott a kivezetés ellen, mire megszorította a karját.

-Ha nem akarod, hogy holnap az elázott fejeddel legyenek tele az újságok, akkor most befogod és jössz! – Mire Robert a választ megfogalmazhatta volna, már kint is voltak az utcán.

-Hol a slusszkulcsod? – állt meg Dean, Robert pedig tétován kotorászni kezdett a zsebében. Aztán vigyorogva előhúzta a kérdéses tárgyat. Közben a telefonját is előkapta és Dean orra alá dugta.

-Nézd csak meg, milyen aranyos! Gyüjti a barátokat, mint más a bélyeget. Agyam eldobom, hogy a lányommal megy pasizni. De tényleg aranyosan csinálta, nem?

Dean megforgatta a szemét. Oké, akkor nyilván a féltékenysége miatt kötött ki itt ez a szerencsétlen. Kivette a kezéből a telefont és a kulcsot is, mielőtt a járda melletti csatornába ejti, aztán kinyitotta az ajtót és a hátsó ülésre belökte Robertet. Beült és indított. …Már majdnem otthon voltak, amikor a srác a háta mögött megszólalt:

-Állj meg, mert kidobom a taccsot! – Dean vészfékezéssel húzódott az út mellé és már hallotta is nyílni a hátsó ajtót. Elfintorodott, ahogy a hangok a tudtára adták, nem volt felesleges a megálló.

-Mennyit ittál? – nézett a visszapillantó tükörbe, amikor az ajtó becsukódott.

-Nem tudom. Sokat. Egy idő után már nem számoltam. Adtam a srácnak egy százast és mondtam, majd szóljon, ha elfogy. Még nem szólt, de fogalmam sincs, mennyit adnak ennyi pénzért.

-Praktikus – dörmögte Dean az orra alatt, miközben bepötyögött egy sms-t Annának. „Megvan, hozom. Totál kész, mert valami van a neten rólad.”

-Hogy találtál meg? – próbált a srác ráfókuszálni az őrangyalára, bár még nem tudta eldönteni, melyikre, mert a kocsinak mintha több sofőrje is lett volna pillanatnyilag..

-A jeladó. – adta meg a rövid és lényegretörő választ Dean, és Robert elfintorodott.

-Ez is elég praktikus. Az elektromos póráz. Eddig azt hittem, a telefon az, de már rájöttem, hogy ez a szar. Az ember még elbujdosni sem tud. 

-És miért kellene neked elbujdosnod? – nézett rá a férfi őszinte értetlenséggel.

-Igazad van! Nem nekem kellene. Hanem annak a … mondhatom Annára, hogy ribanc, vagy kikéred magadnak a nevében? – nézett kissé kancsalítva Deanre.

-Ezt te sem gondolod komolyan, és jobb, ha ki sem ejted a szádon, mert holnap rettentően fogod utálni magad érte. – mondta egy grimasszal a férfi. –Jól vagy? Mehetünk tovább? Mindjárt otthon vagyunk.

-Otthon? Milyen otthon az, ahol egy csalfa nőszemély él… aki nem is biztos, hogy örülne neki, ha hazamennék.

-Hát, ebben az állapotban ne is csodáld. Eléggé sikerült kiütnöd magad. És valószínűleg tök feleslegesen.

-Dean! Lehet, hogy hülye vagyok, de azok a fotók még egy hülyének is nyilvánvalóak.

-Ahogy mondod, egy hülyének. … Rólad is készült már pár olyan fotó, ami alapján bármit el lehetne rólad hinni. Ha ma nem volt szerencséd és a bárban volt olyan, aki annyira józan volt, hogy fotózzon, akkor például akár azt is, hogy drogozol. Nem messze tőled a pulton hevert ugyanis egy füves cigi, meg valami tasak is, amiben szerintem nem a kávéhoz kapta az illető a cukrot.

-Az James-é volt… vagy Jason-é, vagy Johnson-é… basszus, hogy hívták a barátomat? Nem tudod?

-Nem tudom, Rob, de az a pasi nem a barátod volt, csak egy másik beszívott lúzer, aki azt hitte, hogy a pia a megoldás a gondjaira.

Robert a homlokát ráncolva próbálta felfogni a férfi szavaiban rejlő kritikát.

-Azt mondod, én is egy lúzer vagyok?

-Nem, Rob… azt már tisztáztuk, hogy Te egy hülye vagy. – dünnyögött halkan a férfi, miközben bekanyarodott a ház elé. Beütötte a kódot, aztán szorosan a bejárat elé állt. Mire kiszállt, hogy kisegítse Robertet, a ház ajtaja kinyílt és Anna sápadt alakja jelent meg. Kapaszkodott az ajtófélfába, de nem lépett közelebb. Megvárta, amíg a férje felbukkan a kocsi túloldalán, mert persze nem ott szállt ki, ahol Dean az ajtót tartotta neki. A kocsira támaszkodva körbearaszolt, aztán rávigyorgott Annára és elbotladozott mellette. A felesége az égre nézve próbált türelmet erőltetni magára.

-Köszönöm, Dean, hogy hazahoztad.

-Nincs mit. …Maradjak? – intett a fejével befelé, de az asszony megrázta a fejét.

-Kösz, nem kell, boldogulunk… remélem. Hívok egy taxit.

-Nem kell, kösz, majd gyalogolok egy kicsit, mert úgy be van szívva, hogy a kocsiban szerintem már én is passzív alkoholgőzös lettem. Majd leintek egy taxit, hogy vigyen vissza az enyémhez. De menj, mielőtt ez a mafla még felébreszti Lanát. Sziasztok! – intett búcsút és fájó szívvel nézte, ahogy Anna még akkor is az ajtóban áll, amikor mögötte lassan újra becsukódott a kapu.

*

Odabent Robert a konyhában támasztotta a falat és egy üveg ásványvizet engedett le éppen a torkán, amikor Anna belépett.

-Vendégünk volt? – intett a még terített asztal felé.

-Igen. Meghívtam Dennist vacsorára, ha már volt olyan kedves és kisegített, amikor bajban voltam.

-Milyen bajodból tudott téged a jó Dennis kisegíteni? …Arra eddig itt voltam én.

-Nem akarom tudni, hogy éppen mire gondolsz a mocskos fantáziáddal, de lemerült a kocsi aksija, amikor Lanával bevásárolni voltunk, ő meg éppen arra járt és bebikázta. Rád nem számíthattam, mást meg kit hívhattam volna… de végül is pont jókor érkezett. Egy vacsorát mindenképpen megérdemelt.

-Ahogy láttam, kapott ő mást is. – dünnyögte halkan a férfi.

-Mi mást, Robert? Mondd ki, a fene egyen meg! Ne csinálj úgy, mint egy szemérmes kis ministránsfiú. Mondd ki, hogy arra gondolsz, lefeküdtem vele egy motorindításért cserébe. Mert erről vagyok híres. A múltkor letört a cipősarkam és egy pasi segített elbicegni a kávézóig, ahonnan felhívtalak… de nyilván, amíg megérkeztél, én elmentem vele egy körre hálából… Vagy amikor a lányod  a játékával sikeresen megbénította a bevásárló központban a mozgólépcsőt… akkor a biztonsági őrnek voltam nyilván túláradóan hálás… aki az utamba kerül, annak én hálás vagyok, és hogy tud egy nő hálálkodni, nyilván, ha lekapja a bugyiját… Nem tudom, hogy neked így szoktak-e hálálkodni, de akkor azt kell mondjam, eltérek az átlagtól, nekem eddig nem volt szokásom, de ha ebben a városban ez részedről úgyszólván elvárás, akkor majd elgondolkodom rajta. 

Robert feje majd szétesett, a felét sem tudta követni annak, amit a felesége szikrázó szemekkel összehordott, de a hangsúlyból azért megértette, hogy Anna sértve érzi magát és gúnyolódik.

-Utáltam, hogy hozzád ért… és, hogy te is hozzáértél.

-Jézusom, Robert! Ezek emberi gesztusok. Ez a férfi ráadásul nem is egy idegen volt, egy hete itt dolgozik a házban, ismerjük, már téged is hallottalak vele viccelődni. Én megkönnyebbültem, hogy nem kell autómentőt hívnom, amikor tele a csomagtartó és mellesleg a lányod is ott rosszalkodik mellettem. Amikor elindult az a dög kocsi, örömömben összepacsiztam vele. Nagy dolog. Emberek tucatjai teszik ezt minden percben a munkahelyen, sportpályán, családban, baráti társaságban. … Tudod, ilyenkor úgy érzem, kidobott pénz az a terápia. Lószart sem fejlődtél! Te Nem Bízol Bennem! – hangsúlyozott minden szót, miközben minden hangsúlynál megbökte a férje mellét.

Robert kiegyenesedett és megdörzsölte a mellén a bökések hegyét. Anna az indulattól elég jó erőt vitt bele.

-De bízom, csak néha … hülye vagyok.

-Robert! Ez nem lehet mentség mindenre! Felnőtt férfi vagy! Azt mondtad szeretsz, de minden tetteddel csak azt bizonyítod, hogy annyira azért nem, hogy hinni tudj bennem.

A férfi utána nyúlt, hogy magához húzza, de Anna ellépett előle.

-Most jobb lenne, ha gondolkoznál és a vendégszobában aludnál! – mondta, azzal megfordult és bement a hálóba, az ajtót pedig becsukta maga mögött.

Robert állt bizonytalan lábain a nappali közepén és körbenézett. Egy újabb bizonyíték a balfaszságára. Még a kényelmes ágyából is kipaterolták. A kanapé melletti alacsony szekrénykéből kivett egy takarót, felkapta az egyik díszpárnát, aztán a gyerekszoba felé vette az irányt. Egy gyerek nem vádaskodik. Ha Anna nem tudja elviselni a közelségét, akkor Lanával alszik. Még hogy vendégszoba. Ő itt itthon van!

 

Perlekedők 121.

Anna kimerülten szedegette fel a földről a kis puffancsokat, amiknek a zacskóját éppen most tépte szét Lana, mert képtelen volt kivárni, hogy az anyja kivegyen neki egyet. Bear és Bernie hálásak lehetnek ennek a kis átoknak, mert így már csak nekik viheti haza a friss péksüteményeket.

-Laza, fejezd már be! Soha többet nem hozlak el magammal, ha ilyen rossz vagy! – csattant a hangja, ahogy a dzsip csomagtartójába készült átemelni a súlyos papírzacskókat, amikben a bevásárlás zsákmánya dudorodott. Mindig így járt… elindult néhány apróságért, aztán megtöltötte a csomagtartót. A kicsi a lábait kalimpálva rágcsálta az egyetlen megmentett süteményt. Amikor Anna végre mindent bepakolt, a bevásárló kocsit is visszatolta a helyére, aztán kiemelte Lanát, hogy kézenfogva visszasétáljanak a kocsihoz. Megtehette volna, hogy a gyereket előbb beköti a gyerekülésbe, de a közelmúltban a város egyik bevásárló központjában úgy raboltak el egy gépkocsit, hogy a gyerek már benne ült, ezért nem merte megkockáztatni. Lana már egész magabiztosan totyogott mellette.

Ez amúgy nem kevés bonyodalmat okozott otthon, ahol a medence körüli építkezés mindennél jobban érdekelte a kislányt, és amióta mobilizálta magát, pillanatok alatt totyogott oda, hogy veszélyesebbnél veszélyesebb szerszámok keltsék fel az érdeklődését. Anna néha már úgy érezte, hogy a hátán is szeme nőtt, de még így is sokszor tudta a kicsi az őrület közelébe sodorni. Robert ilyenkor kaján vigyorgással, csendes szörnyülködéssel hallgatta az élménybeszámolóit, aztán megölelte a pici lányát és elismerése jeléül igazi apás puszit nyomott a kerek arcocskára. Számára a gyerek hajmeresztő ötletei annak az ékes bizonyítékai voltak, hogy igazi életrevaló kölyök, és szívesen dicsekedett vele a barátaik előtt. 

Most azonban viszonylag simán elérték a kocsit, a közelben egyetlen gyanús alak sem ólálkodott, így nyugodtan beköthette a gyereket a bébiülésbe, aztán beült és indított. A motor egy erőtlen nyekkenéssel megadta magát. A francba! A világítás rajta maradt és hát Lanával a vásárlás sosem villámlátogatás. A nyomorult akkumulátornak volt ideje kipurcannia – csapott ingerülten a kormányra. Robertet hiába is hívná, a stúdióban van – kotorászott a táskájában a telefonja után. Aztán eszébe jutott, hogy odabent Lana kezében volt, mert türelmetlenkedni kezdett, amíg a húsos pultnál a sorukra vártak. Amikor elvette tőle, csak a blézere zsebébe dugta. Előkapta a készüléket és miközben próbálta eldönteni, kitől kérjen segítséget, a sötét kijelzőre nézett. Na ne! Azt nem lehet, hogy ez a vacak is lemerült! 

Tanácstalanul nézett a kicsire, aki úgy döntött, unja már az egy helyben ácsorgást és tornázni kezdett a gyerekülésben. Anna nagyot sóhajtva döntésre jutott. Visszamegy az üzletbe, megkéri, hogy hívjanak egy taxit és majd kitalálja, hogy kerüljön haza a kocsi is, de nem ücsöröghetnek itt a lassan kiürülő parkoló közepén. Kiszállt a kocsiból, és Lana biztonsági övét kezdte kicsatolni, amikor egy csodálkozó hang harsant fel mögötte:

-mrs. Pattinson?                                                     

Megperdült és Dennis Helmsworth vidáman mosolygó szemébe nézett.

-Ó, Dennis, az ég küldte erre! – sóhajtott megkönnyebbülten. Aztán maga sem tudta miért egy könnycsepp gördült le az arcán. A férfi a meglepettségtől zavartan önkéntelen mozdulattal törölte le a selymes arcról a kis árulkodó nedvességet.

-Mi a baj? Lana? – nézett be a kocsiba, de ott csak a kis rosszaság huncut tekintetével találta szembe magát, amint valami pépes gusztustalanságot kotort ki éppen a szájából.

-Lemerült a telefonom, és lemerült a kocsi aksija is, én olyan szerencsétlen vagyok. Itt ülünk a napon egy ideje és megromlik a tej a csomagtartóban. Nekem meg fogalmam sem volt róla, hogy keveredjünk haza, mert Robert is dolgozik … ömlött a szó összefüggéstelenül az asszonyból, mire a szőke óriás felemelte a kezét és ujját gyengéden az asszony szájára nyomta.

-Nyugalom! Itt a felmentő sereg. Mindjárt ide állok a kocsija mellé és bebikázzuk, már csak egy picit legyen türelemmel. – mondta neki megnyugtatónak szánt mély hangon, mire Anna elpirult, mert végre eljutott a tudatáig a meglepően bizalmas mozdulat ténye is. Önkéntelenül is elfordult.

A férfi az orra alatt mosolyogva ment a kocsijához, beült, aztán egy lendületes mozdulattal úgy kanyarodott Anna mellé, hogy a két akkumulátor a legközelebb lehessen egymáshoz. Az áruházi kínálatot megszégyenítő tartalmú csomagtartóból rövid keresgélés után két kábelt húzott elő, egy vöröset és egy feketét. A hatalmas csipeszekkel megállt a nyitott motortér fölött, aztán miután a saját kocsijára rácsíptette, Annához fordult.

-Üljön be és ha szólok, próbálja beindítani. De előtte kapcsoljon ki mindent, ami korábban bekapcsolva maradhatott, világítás, rádió, légkondi…

Anna hevesen bólogatva beült és a hatalmas műszerfalat vizsgálta, ami most sötéten ásított vissza rá. Hát, ebből nem fogja kideríteni, mi volt bekapcsolva. Talán a rádió igen – nyomta meg a kérdéses gombot, és a világítás is, kapcsolta ki azt is, a légkondit pedig ha nem volt muszáj, már a gyerek miatt sem használta, így ahhoz nem nyúlt. Biccentett Dennisnek, aki várakozóan figyelte, aztán látta, hogy a férfi a motortérben tesz-vesz, végül a hangját hallotta: -Most!

Elfordította az indító kulcsot és a motor halk duruzsolással életre kelt. Hálás mosollyal szállt ki a kocsiból és várta meg, hogy a férfi a kábeleket felcsavarja és elpakolja.

-Nagyon köszönöm, hogy segített! – nyújtotta a kezét a férfinak. –Nem is kérdeztem, hogy került ide, de a legjobbkor jött.

-Vacsorának valót akartam venni, mert mára végeztünk a kertben.

-Ó, akkor jöjjön vissza velem! Az a legkevesebb, hogy meghívjam vacsorára. És ígérem, nem kell túlórában a kerítéssel foglalkoznia – mosolygott rá Anna őszinte megkönnyebbüléssel, aztán amikor a fickó tétovázni kezdett, játékos kis mozdulattal mellbe lökte: -Ne kéresse már magát! Minden megmentőnek jár jutalom.

-Oké, akkor kanyarodjunk vissza mind a ketten! Legalább szemmel tarthatom, hogy épségben hazaérnek. – vigyorgott rá a férfi, aztán egy játékos összepacsizás után beültek az autókba és Anna vezetésével hazafelé vették az irányt. A cigaretta szünetét töltő fiatal lány kárörvendő grimasszal nézte a felvételeket, amiket az elmúlt percekben készített a telefonjával. Ha elég gyors lesz, ezért egészen biztosan jó pénzt fizet egy újság. Persze gondosan kell válogatni, mert egy autós segítségnyújtásban semmi érdekes nem lenne.

*

Manuela Ortega számára nem volt elég a búsás összeg, amit a magazin ígért a képekért, amikor az egyik képet mutatóba elküldte nekik. Mire a válasz és a többi kép iránti kérésük megérkezett, ő már megosztotta a nőci férjének  egyik rajongói oldalán a képeket. Innentől pedig pillanatok kérdése volt, hogy az egész világban láthatóak legyenek a fotók. Annáék még haza sem értek, amikor a világhálón már ott elemezték a nyilvánvalóan beszédes jeleneteket, amelyeken játékosan „flörtöl” a férfival.

Erről mit se tudva, Dennis végül mégiscsak a medence mellett dolgozott, miután behordta a konyhába a papírzsákokat, amíg Anna a konyhában a vacsorát készítette. Néha kinézett a kertre, kicsit elmélázott a kidolgozott izmokkal tevékenykedő szőke férfin, aztán a fejét megrázva Lanára nézett, aki mellett ült a földön és lassan az egész szekrényt kipakolta.

-Szerencsénk volt, kicsim! Dennis bácsi nélkül még mindig ott ülhetnénk a pusztaságban és egy autómentőre várhatnánk.

*

Robert ezalatt egészen más jelzőkkel illette Dennis bácsit. A kurva életbe! Sejtette már abban a pillanatban, amikor kimászott a hülye kocsijából, hogy ez a szőke Adonisz még zűrt okoz majd. Természetesen alig végzett, máris volt valaki, aki finoman az értésére adta, hogy érdemes lenne megnéznie egy pletykaoldalt. Először azt hitte, róla írkálnak megint valami baromságot, de a fotókat látva azonnal elkapta a harci ideg. Ez a pasas még nincs egy hete a házában és már rá meri tenni a koszos mancsát a feleségére… és ami még meglepőbb, Anna is őrá. Mi a fasz ez? Beült a kocsiba, hogy hazaszáguldjon és magyarázatot követeljen, aztán egy hirtelen ötlettel mégis a másik irányba fordult ki a parkolóból. Megállt az első bár előtt, ami ezen a korai órán is már fogadta a vendégeket, és a slusszkulcsot zsebrevágva belökte az ajtót. Odabent rajta kívül csak egy jó ötvenes fószer támasztotta a pultot, nyilvánvalóan jóval korábban érkezve, mert már az is nehezére esett, hogy a csaposra koncentrálja a tekintetét.

Kért egy vodkát és újra megnyitotta a telefonján az előbbi oldalt. A képet nézve lehúzta a pohár tartalmát, aztán intett a pultosnak, hogy kitöltheti a következőt.

*

Anna bocsánatkérően nézett a férfira, aki már kezet mosott és az asztalnál ült.

-Ne haragudjon, hogy egyedül kell ennie, de én megvárnám a férjemet. Talán hamarosan itt lesz már. Próbáltam hívni, de nem vette fel, úgyhogy biztos vezet. Igen, mindjárt itthon kell legyen!

Még ő maga is érezte, hogy ez a kínos habogás és mentegetőzés csakis azt a célt szolgálja, hogy önmagát megnyugtassa. Robertnek már jóval korábban meg kellett volna érkeznie. És a mai napig soha nem mulasztotta el felhívni, ha valami közbejött és késett. 

Dennis kedvetlenül turkálta az ételt. Nem az ízével volt baja, hanem a körülményekkel. Azt hitte, egy kedélyes vacsorára számíthat, de az asszony olyan ideges volt, mint egy felhúzott íj és ha a tény, hogy neki egyedül kell ennie, nem vette volna el az étvágyát, az a feszültség, ami sugárzott a nőből, az az ő gyomrát is megfeküdte. Nem tudta, mi a baj, hiszen a parkolóban történt váratlan gyengédség nyilván nem oka ennek az egésznek, hiszen amióta hazaértek, egészen jó hangulatban kapott egy citromos sört odakint, munka közben. Hazaértek? – merengett el a megfogalmazáson. Az asszony meg a gyerek, ők igen, de ő? Ez nem az ő háza, nem az ő asszonya, úgyhogy jobb, ha nem képzel ebbe a kedélyes konyhai jelenetbe többet, mint ami.  A nő gyengéd mozdulata nyilván a megkönnyebbülésnek szólt, hogy nem kell a gyerekkel kiszolgáltatottan valami megoldást találnia, mert megérkezett ő, a megmentő lovag. Aki bárki más is lehetett volna. Ennyi.