Távol a világ zajától 14.

Sofia az utolsó ablak alatti vályúba is elültette a virágokat. Ugyan Robert mintha észre sem vette volna, hogy szép lassan az egész házat megpróbálta kissé lakályosabbá tenni, de azért a saját, és a gyerekek jobb közérzete miatt tovább próbálkozott. A következő pillanatban  Lizzy sírására kapta fel a fejét. A földön feküdt és Gombóctól igyekezett megvédeni az arcát, aki szertelenül ugrált rá és bökdöste. Sofia biztos volt benne, hogy a kutya nem bántotta a gyereket, de nem zárhatta ki azt sem, hogy esetleg odakapott, így aztán futva igyekezett hozzájuk. Elzavarta a felhevült kiskutyát és a karjába kapta a maszatos gyereket. Sérülés nem látszott rajta, így letörülte a könnyáztatta kis arcot és próbálta megtudni tőle, mi történt. Közben arra gondolt, hogy álmában sem sejtette volna, micsoda felelősségteljes munkára jelentkezik. Egy gyerek teljesen kiszámíthatatlan volt, kettő pedig – ráadásnak két égedelem ebbel – már végképp. Ha a hátán is szeme lett volna, akkor sem tudta volna a nap minden percében nyomon követni, hogy hol vannak és mit csinálnak éppen. Néha azon kapta magát, hogy már alig várja azt a napot, amikor végre Jeremy iskolába megy, mert onnantól talán ura tud maradni a helyzetnek. Erről aztán eszébe is jutott, hogy sem Jeremyt, sem Árnyékot nem látja. Annyit már megtanult az elmúlt napokban, hogy egy csendes ház semmi jót nem jelent, mert vagy a gyerekek, vagy a kutyák, esetleg négyen együtt éppen valami olyasmit csinálnak, amitől egy felelősségteljes felnőttnek feláll a haja. 

-Hol van Jeremy? – kente el az utolsó gömbölyű könnycseppet a kicsi arcán, naívan abban bízva, hogy a csöppség válasszal szolgál majd neki. Lizzy ugyanis meg sem próbált verbálisan kommunikálni a környezetével, úgyhogy már éppen javasolni akarta Robertnek, hogy mutassa meg a gyereket egy erre a területre szakosodott gyerekorvosnak. A kislány azonban kivételesen reagált a kérdésére és dundi kis ujjával a távolba mutatott. Sofiában a vér is meghűlt. A rekettyésen túl – amerre a gyerek mutatott – ott zöldellett a kis tó, amely tiltott terület volt a számukra. De van-e édesebb kihívás egy gyerek számára, mint amitől tiltják? Baljós sejtésére Gombóc még rá is erősített, ahogy rövidke lábait szaporázva ő is abba az irányba indult. Sofia felkapta a kislányt és szinte futva igyekezett a kutya nyomában, lélekben elkészülve minden szörnyűsége, ami csak egy felügyelet nélkül hagyott gyerekkel történhet egy ilyen különösen meleg napon. 

A bokrok mögül kibukkanva azonban megtorpant. Jeremy valóban ott lóbálta a lábát a víz fölött a stégen és Árnyékot nézte, aki a bedobott faágért tempózott a békalencsés vízben. Jó! Legalább nem ment be a vízbe – próbálta nyugtatni önmagát, és megköszörülte a torkát, hogy felhívja a gyerek figyelmét az érkezésére és ne ijessze meg a hirtelen felbukkanásával. Erre semmi szükség nem volt, mert Gombóc csaholva ugrabugrált a tavacska partján, gondosan ügyelve rá, hogy vizes ne legyen a lába. Árnyék igazi vízi kutya volt, de Gombóc a meleg, száraz helyeket kedvelte, eszébe sem volt barátja után vetni magát az ismeretlenbe. 

-Sziasztok! – próbált meg higgadt maradni. A gyerekekkel még törékeny volt a béke, nem akarta egy feleslegesen erőteljes belépővel tönkretenni mindazt, amit az elmúlt napokban elért. Jeremy okos fiúcska volt, megpróbált vele ennek megfelelően beszélni. –Látom, Árnyéknak jól esik a fürdő. Nagyon meleg van. Rendes volt tőled, hogy eljöttél vele ide... csak Jeremy, megtennéd, hogy legközelebb szólsz nekem is, hova mentél? – nézett a gyerekre, aki eddig a percig rá sem nézett. Sejtette, hogy a kisfiú a szemrehányásait várja. A barátságos hangtól felengedve a gyerek most végre ránézett.

-Bocsánat, hogy nem szóltam, de láttam, hogy a virágokat ülteted és tudtam, hogy úgysem lenne időd velünk jönni. De legközelebb szólni fogok – ígérte halkan. Sofia arra gondolt, hogy ez a gyerek mindig ilyen jól nevelt, csendes és engedelmes. Lassan hét éves lesz, ennél sokkal égetnivalóbbnak kellene még lennie. A környékbeli srácok minden tiltás ellenére már biztosan ott pacsáltak volna a kutyájukkal a legiszaposabb részen, a fejük búbjáig sárosan, nyálkásan, hogy még a fürdőszobába se lehessen bevinni őket, csak az udvaron a slagnál lemosni róluk a mocskot. Valahogy ezt látta volna természetesnek Jeremynél is, nem ezt a kimért, a korától teljesen idegen óvatosságot. Már az is óriási haladás volt, hogy egyáltalán tegezte, mert az első napokban még ez is problémát okozott a gyereknek, mert magázni kezdte, mint valami századfordulós nevelőnőt.

-Semmi baj! Nyugodtan szólhattál volna. A virágok megvárnak.

-Lizzy miért sírt? – siklott a kisfiú tekintete a húgára, aki már meg is feledkezett róla, hogy az előbb még a könnyeit ontotta. Árnyékot nézte vágyakozva a vízben.

-Az az igazság, hogy nem tudom. Amikor meghallottam a sírását, Gombóc rajta ugrált, biztosan fellökte – nézte kétkedve Sofia az apró kiskutyát, aki hangos ugatással hívta a partra a barátját.

-Ja, az elő szokott fordulni – vonta meg a vállát a fiú, aztán feltápászkodott, hogy újabb ágat keressen a kutyájának. Remek – forgatta meg a szemét Sofia és majdnem elnevette magát, ahogy Gombóc megcsúszott az iszapos partszegélyen és hasig merült a vízben. Utálkozva küzdötte ki magát a szárazra, aztán megrázta a bundáját, amiből még nekik is jutott néhány állott, pocsolyaszagú vízcsepp. 

-Jeremy! – kapta el a gyertek karját Sofia és komolyan a szemébe nézett. –Komolyan mondtam ... szólj, ha a tóhoz jössz. Veszélyes. – Nem akarta megijeszteni az amúgy is túlságosan óvatos gyereket, de ez valódi veszély volt, amit nem hagyhatott szó nélkül. –Tudsz úszni? – nézett rá kíváncsian, amire csak egy néma fejrázást kapott. –Tudod mit? Akkor elmegyünk majd a városi uszodába néhányszor és megtanítalak. Téged is és Lizzyt is. Rendben? – A válasz megint csak néhány szótlan, bizonytalan bólintás volt. Sofia nagyot sóhajtott. Ezek a gyerekek túlságosan bezárkóztak. Lehet, hogy Robert azt hitte, hogy ilyen a személyiségük, de ez mélyebb csend volt, amely feloldásért kiáltott.

*

-Béreltem egy kis irodát – jelentette be Robert a vacsoránál, aztán Sofia kérdő tekintetére, még hozzáfűzte: -Úgy gondoltam, jobb, ha a gyerekeket nem zavarja a jövés-menés.

-Olyan nagy forgalomra számít? – kérdezte Sofia és a férfi felkapta a fejét. Nem tehetett róla, de a nő hangjából mintha halvány gúnyt érzett volna ki.

-Igenis érdeklődnek az ötleteim iránt – húzta ki a derekát önérzetesen. Sofia feltette a kezét. Nem akart vitatkozni. Igazából a gyerekekről akart volna beszélni Roberttel, akit az utóbbi napokban nagyon lefoglalt a vállalkozásának beindítása.

-Jeremyt maga viszi reggelenként majd az iskolába? – kérdezte inkább témát váltva és a kisfiúra mosolygott, aki egykedvűen turkálta maga előtt az ételt.

-Persze, majd én elviszem. Már az is nagy segítség lesz, ha maga hozza el – kapott be egy falatot Robert. Aztán a gyerekre nézett. –Jeremy, örülsz, hogy kezdődik a suli?

A gyerek egykedvűen megrántotta a vállát. Aztán Árnyékra nézett, aki az étkező küszöbén aludt. –Árnyék miért nem jöhet velem?

-Jer! Ezt már ezerszer megbeszéltük – sóhajtott a férfi. –Az iskolába nem mehetnek kutyák. Tudod, vannak olyan gyerekek, akik félnek tőlük. Meg olyan szülők, akik azt hiszik, hogy a gyerekeik mindenféle betegséget kaphatnak el a kutyáktól.

-De ez butaság – mormolta a gyerek.

-Igen, ez butaság – bólintott Robert. –De sajnos vannak szabályok, és azokat be kell tartanunk. De vigasztaljon a gondolat, hogy amikor hazajössz, Árnyék itt fog Rád várni. Majd meglátod, hogy fog örülni, amikor megjössz. Már azért a percért érdemes egy kicsit magára hagynod. 

-És az uszodába se tudok elmenni Sofiával és Lizzyvel – folytatta a gyerek.

-Az iskolások is mennek az uszodába, olvastam a tanmenetben. A tornaórák egy része úszásoktatás lesz – próbálta megnyugtatni a gyereket, aki durcásan nézte maga előtt a tányért.

-De nem Sofia fog megtanítani úszni. Pedig megígérte.

Robert a plafonra emelte a tekintetét. Nem volt idege ilyen sehova nem vezető vitákba bonyolódni egy gyerekkel. Úgy érezte, ideje témát váltani.

-Jövő héten lesz a születésnapod. Gondolkodtál már rajta, hogyan akarod megünnepelni?

A gyerek egykedvűen megvonta a vállát. Sofia pedig megelégelte ezt a terméketlen vitát.

-Lizzyvel arra gondoltunk, hogy meglepetés-partyt szervezünk Jeremynek. Persze, csak ha neki nincs más ötlete.

Robert megemelte a szemöldökét. Lizzyvel? Az ég mentsen meg bárkit egy kétéves által szervezett meglepetés-partytól, de hangosan csak annyit mondott:

-Ez remek ötlet! Jeremy? A lányokra bízzuk a szervezkedést? 

A kisfiú megint csak megvonta a vállát. Robert felállt és a kezét nyújtotta a gyereknek.

-Gyere, Jer! Beszélnünk kell! Mint férfi a férfival – tette hozzá, amikor Sofia szóra nyitotta a száját. Szerencsére a nő nem vitatkozott, a kisfiú pedig engedelmesen kapaszkodott a kezébe és követte ki a kertbe. Odakint elgondolkodva nézte Árnyékot, ahogy szinte automatikusan szegődött melléjük. Vaknak kellett volna lennie, hogy ne vegye észre, a kutya mennyire hű kísérője lett a fiúnak. Ez remek dolog volt, ugyanakkor ijesztő is, hiszen eljön majd az idő, amikor Árnyék el fog menni, és ez az újabb veszteség Jeremyt túlságosan meg fogja viselni. Erre nem gondolt, amikor a kutya-örökbefogadás az eszébe jutott, most pedig már késő volt ezen törnie a fejét. Ha eljön az idő, nem tehet mást, mint a lehető legjobban megkönnyíteni a kisfiúnak az elválást.

-Jeremy! Nem örülsz, hogy iskolába fogsz menni? – kérdezte, ahogy elérték a tóparti stéget. –A suli klassz dolog, sok érdekeset fogtok tanulni és hamar elröpül az a néhány óra. 

-Tudom – bólintott a kisfiú.

-Akkor mi bánt?

-Csúfolnak majd – motyogta halkan a gyerek.

-Miért csúfolnának? Hiszen nem is ismernek – nézett rá meghökkenve a férfi. Erre a válaszra egyáltalán nem számított és nem is értette.

-Mert nincs papám és mamám – szipogott a gyerek.

-Ó, Jer! Aki emiatt csúfolni mer, annak velem gyűlik meg a baja – kócolta össze a gyerek haját Robert. Beleszúrt a fájdalom, amiért egy ilyen kicsi gyereknek a veszteség mellett még az emberi – még ha gyereki is – rosszindulattal is meg kell küzdenie. –Hidd el, emiatt nem csúfolhat senki! Azt sem bánthatnák, akit elhagytak a szülei, hiszen nem tehet róla, de Téged nem elhagytak a szüleid, hanem rossz emberek megölték őket. Ez egy nagyon szomorú dolog, amit mindenki meg fog érteni. De ígérd meg nekem, ha mégis lenne olyan buta gyerek, aki emiatt csúfolna, akkor szólsz nekem. Rendben?

-Rendben – motyogta a kisfiú. –De ha Árnyék velem lenne, akkor nem mernének csúfolni – tette hozzá reménykedve. Robert elmosolyodott. Jó próbálkozás volt!

-Jer! Árnyék olyan szelíd, hogy ő nem bántana senkit.

-Tudom, de Peter Sullivan nem tudja – szaladt ki a gyerek száján az akaratlan beismerés, hogy máris van valaki a leendő iskolatársai között, aki kellemetlenkedett. Látta maga előtt a kissé közönséges mamát és a nagydarab apát, akik az első szülői értekezlet alatt végig a telefonjaikat babrálták. Nyilván szülői érdeklődésük netovábbjának tartották, hogy egyáltalán részt vettek az ismerkedési napon. Aligha azok a szülők, akik leülnek a gyerekükkel és elmagyarázzák neki, hogy miért nem helyes megkeseríteni más gyerek életét. De majd ő tenni fog róla, hogy senki ne merje az öccséék emlékét meggyalázni és Jeremy lelkébe gázolni.

Távol a világ zajától 13.

Sofia becsapta a kis kocsi ajtaját és még egy pillantást vetett a házra. Mostanra már ismerős volt a formája, és a tudattól, hogy ő is itt fog lakni, máris egy kis otthonosságot érzett benne. Az érzés azonban pillanatok alatt szállt el, ahogy a spártai egyszerűséggel berendezett szobában körülnézett. A dobozait a fal mellé állította. Ha kipakolja majd a könyveit és az apró emléktárgyakat, biztos minden sokkal barátságosabbnak fog hatni.

-Sajnálom! – szólalt meg mögötte Robert. –A szőnyeget inkább kidobtam, annyira elhasználódott... ráadásul valamelyik szőrös megrágta a szélét is, amíg összetekerve feküdt a folyosón.

-Semmi baj! Majd szerzek egyet – vont vállat Sofia. –A gyerekei nem nagyon kedvelnek, ugye tudja? – fordult a férfi felé, és akaratlanul is rajtakapta, ahogy az végigméri a bokájától a feje búbjáig.

-Hát, szerzett egy rossz pontot, amikor nem engedte haza velünk a kutyákat. De már beszéltünk róla és szerintem van rá esély, hogy megbéküljenek magával. Kedvelik a női társaságot. Legalábbis az édesanyjáét – tette hozzá halkan a férfi. –Hogy érzi magát?

-Gyenge. A kezelések nagyon legyengítik, úgyhogy most éppen azon vitáznak apával, hogy abba akarja hagyni. Apa persze fél, hogy akkor nem gyógyul meg. Annyira hisz a modern orvostudományban, hogy az már szinte gyermeki hiszékenység.

-Ez orvostól elég furcsa meglátás – húzta fel a szemöldökét a férfi.

-Tudja... és most félre ne értsen! ... imádom az anyámat és tisztelem a tudományos felfedezéseket, amik megkönnyítik a gyógyulást, de ... igazából az eleve elrendelésben hiszek. Ha az anyunak az van megírva, hogy még sokáig velünk legyen, akkor úgy lesz. Ha csak ennyit mértek ki neki induláskor, akkor nincs az a gyógyszer, ami mellettünk tarthatná. Én egyébként nem hiszek a kemoterápiában. Sokkal jobban legyengíti a szervezetet, és ebben a helyzetben pont az erősödése lenne a feladata. Lehet, hogy megöl néhány beteg sejtet, de ugyanakkor pusztítja az egészségeseket is. Kivételesen anyámmal értek egyet, hogy inkább a felerősödésére kellene koncentrálni. A szervezet ellenálló képességét sem szabad lebecsülni. De nem akarom ezzel untatni. El kell még mennem, beszerezni néhány dolgot, aztán azt hiszem, nem halogathatjuk tovább a barátkozást a gyerekeivel sem. Kínos lenne, ha nem lennének hajlandóak a bébiszitterükkel szóba állni, nem?

-Kedvelni fogják magát. Most sokkal barátságosabbnak néz ki, mint ott a rendelőben. Jut eszembe, sajnálom, hogy így alakultak a dolgai. Pontosan tisztában vagyok vele, milyen megalázó lehet, hogy azért nem kapta meg az állást, mert nő. 

-Csak nem a férfiasságára való hivatkozással utasították el magát is? – nevette el magát a lány, aztán el is pirult, amikor rájött, hogy a fickó férfiasságát emlegette. Más sem hiányzik, mint hogy Robert Hazard azt képzelje, hogy hatással volt rá. Bár, az az igazság, hogy a látvány, amit most is nyújtott, nem hagyta érintetlenül. A világos, kopott farmer és fehér póló a napbarnította bőrrel izgalmas párosítás volt, amire a férfi mezítelen lábujjai tették fel a koronát. Kissé borzas haja és néhány napos borostája ugyan folyton azt a régi Pault juttatták eszébe, de megrázta magát ... minden nőnek bejön élete korai szakaszában ez a zabolázatlan vad külső. Ő azonban már túl van ezen. Kifejezetten a jólfésült, ápolt férfiak iránt érdeklődött, akiken úgy áll az öltöny, mint egy modellen. Majdnem felnevetett, ahogy beismerte önmaga előtt, hogy ez az egész hülyeség. Robert Hazardról el tudta képzelni, hogy öltönyben is vadítóan festhet. Viszont nem azért költözött a házába, hogy viszonyba bonyolódjon vele, hanem hogy a gyerekeire vigyázzon. Úgyhogy jobb lesz, ha indul vásárolni, és esetleg szert tesz néhány olyan dologra is, amikkel belophatja magát a két, állandóan búskomor kiskölyök szívébe is.

*

Két óra múlva Sofia elégedetten nézett körbe a szobában. A padlón egy hosszú szőrű zöld szőnyeg hasalt, mintha hazalopott volna egy darabot a ház mögötti rétből. A virágok az ablak előtti hosszú ládákban pompáztak. Az ágyon pedig az egyik legszebb folttakaró hevert, amit valaha látott. Egy kisebb vagyont fizetett érte, de olyan hívogatóan puha bés vidám volt, hogy úgy érezte, minden centet megért. A kopott kis asztalkához vett egy fonott karosszéket, az éjjeli szekrényre pedig egy hangulatos kis lámpát. A falon egy absztrakt színes nyomat kapott helyet, amely színeivel mintha rabul ejtette volna a mezőről megszökött virágokat. Elmosolyodott, és ebből biztos volt, hogy jól válogatta össze a kis kincseit. Máris sokkal otthonosabb volt a szoba, bár érezte, hogy a beszerző körút hamarosan folytatódik. Roberttel beszélni fog, hogy átfestheti-e a bútorokat. Már látta is maga előtt, ahogy a gyerekeket is bevonja a munkába. Talán egy közös festegetés megtöri a köztük recsegő jeget. Halk torokköszörülést hallott a háta mögül, ahogy a szülei képét állította éppen  kis komód tetejére. Megpördült és Jeremy bizonytalan tekintetével találta szemközt magát.

-Ki van azon a képen? – kérdezte a kisfiú.

-Gyere, nézd meg! Biztosan felismered őket – mosolygott rá a nő. A szülei esküvői fotója volt, fekete-fehér, amely egy olyan korról mesélt, amikor ő még nem is létezett, mégis az a két fiatal ember a képen olyan volt számára, mint valami álomkép, amelyet meg szeretett volna valósítani. A gyerek összevont szemöldökkel vizsgálta a fotót, aztán kérdőn nézett rá:

-Charlie? De kivel?

Sofia elnevette magát. –Igen, az Charlie. A menyasszony meg a mamám, Mona.

-Itt sokkal soványabb – nézte hitetlenkedve a fiú. –És a haja is milyen hosszú!

-Bizony. Gyönyörű lány volt, nem igaz? – nézte kedvtelve Sofia a régi képet. Az anyja valóságos szépség volt a maga korában. Sokkal szebb, mint Jennifer. Másként, de sokkal nőiesebb, lágyabb még így fekete-fehérben is. Milyen vibrálóan élénk lehetett a színek világában, nem csoda, hogy az apja nem engedte ki a kezei közül, amikor sikerült meghódítania. Mégis, sosem volt szépségkirálynő, mert akkoriban az emberek még a belső értékeket keresték a párjukban, nem a talmi csillogást.

-Szép volt – ismerte el a kisfiú. –Hiányzik – tette hozzá halkan, mire Sofia letette a képet.

-Biztosan ti is nagyon hiányoztok neki. Sokat mesélt rólatok.

-Te tényleg az ő lánya vagy? – kérdezte Jeremy és Sofia majdnem felnevetett, bár ez a nevetés most keserű lett volna, önmagát gúnyoló. Hát így kell megtudnia egy hatéves szájából, hogy se nem szép, se nem kedves?

-Igen, tényleg – válaszolta és önkéntelenül is a falon függő tükörbe nézett, aztán a fotóra. Az anyja valóban sokkal szebb volt. Őbenne már ott volt az apja szálfatermete, a keménysége. Egy gyerek pedig megérzi az ilyen különbségeket.

-Nekem nincs képem a mamáról és a papáról – suttogott halkan a gyerek, és Sofia szíve összeszorult. Olyan őszinte sóvárgás hallatszott a kicsi hangjából, ami még az ő szemébe is könnyeket csalt. Időközben már mindent megtudott ennek a furcsa kis családnak a múltjáról. Hallott a szülők halálának borzalmas körülményeiről, Robert váratlan szülővé válásának heteiről, hónapjairól, és már egészen más színben látta a férfit.

Mit mondhatott volna, ígérhetett volna ennek a gyereknek? De azt elhatározta, hogy ha alkalma nyílik rá, Robert eszébe fogja juttatni, hogy néha ilyen apróságok is segítenek a gyerekeknek feldolgozni a veszteséget.

*

Négyen ülték körül az étkező asztalt. Lizzy egy magas gyerekszékben lóbálta a lábát és ügyetlenkedve vadászta össze a tányéron guruló zöldborsó szemeket. A felnőttek nem figyeltek rá. A bátyja ugyanis éppen most tette fel a kérdést Robertnek, ami azóta nem ment ki a fejéből, amióta Sofia szobájában látta a régi fényképet:

-A mamáékról nincs fotó? – kérdezte szemét a nőre kapva, mintha tőle várna segítséget. Robert meglepetten nézett rá.

-De, biztosan találunk valahol. Miért kérdezed?

-Sofia kirakta a szülei fotóját és én is szeretném, ha a szobánkban lenne róluk kép. Már nem is emlékszem a mama arcára – suttogott halkan a gyerek, és Robert megborzongott. Micsoda barom volt! Azzal, hogy megörökölte őket, megfeledkezett róla, hogy ők a testvére gyerekei, akik idővel egészen biztosan ismerni akarják a gyökereiket és nem elégszenek meg a nagybátyjuk által kreált új életükkel. Felpattant és a kezét nyújtotta Jeremynek.

-Gyere, most azonnal megkeressük őket. A garázsban van még egy csomó doboz, amiket Washingtonból hoztunk el. Azokban lennie kell néhány fotónak.

Jeremy olyan erővel kapaszkodott a férfi kezébe, mint soha korábban és Robert ebből megértette, hogy ez most tényleg nagyon fontos volt a kisfiúnak. Hamarosan könyékig turkáltak egy nagy dobozban és a végén Jeremy boldogan emelt fel egy képet. Elisabeth és Adam Hazard esküvői fotóját.

-Ez pont olyan, mint Sofia képe. Ő is az esküvői fotót tette ki, én is ezt szeretném.

-De hiszen van itt olyan, amin együtt vagytok - lengetett meg egy fotót Robert értetlenül, de a kisfiú megrázta a fejét.

-Nem baj, most ezt szeretném.

-Rendben, akkor azt keretezzük be – bólintott a férfi, aztán gyors mozdulatokkal szétszedett egy képkeretet, amiben valaha régen a diploma virított az irodája falán. a végzettségét bizonyító lapot gondosan összetekerte és visszatette a dobozba, majd a testvéréék fotóját ügyesen a keretbe illesztette.  –Így jó lesz? – fordította a gyerek felé a képet, aki felragyogó szemekkel bólintott. Robertnek minden férfias tartására szüksége volt, hogy visszatartsa a könnyeit. Ennyi boldogságot összesen nem látott még a gyermeki arcon, amióta együtt élt velük. És csak egy fotó kellett hozzá!

Távol a világ zajától 12.

-A francba! – szisszent fel Robert, ahogy a mosogatógépből ki akarta pakolni az evőeszközöket és egyenesen belenyúlt egy kés hegyébe. A duzzadt vörös vércsepp azonnal megjelent az ujja begyén, mint ahogy az enyhe hányinger is a láttán. Lehet, hogy az apja azt szerette volna, ha orvosnak tanul, de ez a vágya azon a napon dőlt dugába, amikor a kicsi fia majdnem elájult a saját lenyúzott térde láttán. Azóta sem bírta a vér látványát, és ehhez nem kellett a seb környékének mészárszékként kinéznie. Igazság szerint még a a most divatos piff-puff filmeket sem kedvelte, hiába tudta, hogy a bőven kiontott vörös folyadék csak művér; a gyomra nem tudott mit kezdeni ezzel az információval. Folyatta rá a hideg csapvizet, és hogy ne lássa, ahogy a vérrel keveredve eltűnik a lefolyóban, a fölötte levő szekrény kis fiókjában kotorászott kötszerért. Aztán eszébe jutott, hogy még Mona kötötte be vele Lizzy könyökét, azóta sem jutott eszébe pótolni. Jobb híján a konyharuhába tekerte a kezét, aztán a másikkal tovább kutatott valami megoldás után. Hamarosan egy papírzsebkendőbe bugyolálta az ujját, majd szigetelőszalaggal tekerte körbe. A fekete csík határozottan férfiasan mutatott az amúgy babás pólyán, ő maga pedig kifejezetten elégedett volt a férfiasan praktikus megoldással. 

A tegnapi nap ráment Sofia Bennett kuckójának kitakarítására. Talán nem tartott volna olyan sokáig, ha nem kellett volna öt percenként kirohangálnia megnézni, mit művel a két gyerek, de képtelen volt rávenni őket, hogy segítsenek neki, még ha ez – ezzel azért tisztában volt – azt is jelentette volna, hogy még utánuk is takaríthatott volna. De legalább szem előtt lettek volna. Sofia sokkal barátságosabb volt velük, mint korábbi ismeretségük során bármikor, mégsem engedtek fel a közelében. Nem túl jó előjel volt ez a közös jövőjükre nézve. Aztán a vacsoránál legalább Jeremy kibökte, hogy mi a bajuk a doktornővel. Nem bocsátották meg neki, hogy nem engedte haza velük a kutyákat. Robert megértette őket, ugyanakkor sokkal megbocsátóbb volt. Az esti mese nagyjából arról szólt, hogyan bocsátunk meg azoknak, akik ellenünk vétkeznek, ha az a vétek megbocsátható. És Sofia Bennetté szerinte az volt. Jót akart, még ha nem is jól mérte fel a helyzetet; és hát végül is elengedte a kutyákat is az apja kérésére.

Kitöltötte magának a kávét és az órára nézett. Hajnali hat óra volt, de valami régen érzett energikusság járta át. A két kutya már odakint kergetett valamit, talán egyet a vörösfarkú jópofa mókusok közül, akik a telek szélén álló fenyők közt laktak. Elgondolkodva ballagott a ház hátsó traktusa felé, amely ma délelőttől hivatalosan is Sofia birodalma lesz. A nő felajánlotta, hogy segít a takarításban, de elhárította, mondván, biztosan éppen elég tennivaló van Mona körül. A szíve összeszorult, ahogy a kedves, anyáskodó asszonyra gondolt. Alig néhány hete ismeri csak, mégis fájdalmas volt arra gondolni, hogy akár el is veszíthetik. Charlie belepusztulna a bánatba és a hiányába – gondolta a saját szüleire emlékezve, aztán elhessegette a pesszimista gondolatot. Monának meg kell gyógyulnia! Benyitott a kissé még festékszagú szobába, ahonnan kihordott minden felesleges kacatot és néhány alapvető bútorral megpróbálta praktikusan berendezni. Enyhén szólva minimalista képet kapott – ráncolta a homlokát elégedetlenül. Valahogy nem tudta elképzelni, hogy ebben a spártai egyszerűséggel berendezett szobában egy nő jól érezze magát. Hiányoztak a színek, a növények, a millió kis felesleges kacat, amitől egy nő otthonosnak érzi maga körül a világot. Függöny sem volt a karnison, de ezt a problémát ideiglenesen a zsalu megoldja – tárta ki a szintén frissen festett fatáblákat. A játékos kedvű vagy inkább romantikára hajló asztalos kis szíveket faragott a táblákba, amelyeken át a napfény belopódzhatott a szobába, de azért biztonságosan intim magányt biztosított, ha arra volt szükség. Az ablak alatti virágvályú üresen ásított, mint mindenütt a ház ablakai alatt, de ezzel nem különösebben törődött. Tetszett neki a vidéki báj, de úgy érezte, az már végképp meghaladná az erejét, hogy virágokkal bibelődjön, mint valami kertvárosi háziasszony. 

A kávéja elfogyott és visszaballagott a konyhába egy újabb adagért. A két kutya lelkesen lihegve caplatott a nyomában, és amikor benyitott a gyerekszobába, azonnal a gazdáikhoz surrantak, majd elhelyezkedtek az ágy végében, mintha még ők is az igazak álmát aludnák. Robert elgondolkodva nézte a kis kompániát. Néhány hónappal ezelőtt fenekestül fordult fel az élete és biztos volt benne, hogy képtelen lesz megfelelni az élet állította kihívásoknak. Aztán önmaga legnagyobb meglepetésére viszonylag gördülékenyen élték a mindennapjaikat, még ha időnként úgy is érezte, hogy legjobb lenne bedobni a törülközőt. Olyankor aztán vett egy mély levegőt és ahogy korábban a munkájában, most az életében is megtalálta a legmegfelelőbb megoldást az adott problémára.

Munka ügyben viszont sorban jöttek a pofonok. Hol túlképzettnek minősítették, hol olyan feladatot kínáltak, amit korábban még a gyakornoka asszisztensének is nevetséges lett volna kiosztani. A legutóbbi állásinterjú maga volt a kínkeserv. Egyszerre volt kínos és megalázó, amikor próbatanácsadást kellett neki, akit nem olyan régen még lehetséges társtulajdonosként vettek számításba, bemutatnia leendő főnöke előtt. A másik fél nem volt beavatva és a beszélgetés elején nyilvánvalóvá vált, hogy őt nézte cégvezetőnek és a valódi főnököt álláskeresőnek vagy gyakornoknak. A fickó persze egy hiú barom volt, és hamarosan sajnálkozva kísérte ki. Naná, hogy nem akart konkurenciát magának! Dühében beült a benzinkút melletti kávézóba, hogy igyon valami csalódás-oldót, ahol néhány helyi gazda éppen a rendszert szidva kesergett  a gazdasági helyzet hanyatlásán. Egy idő után nem tudta szó nélkül hagyni a beszélgetésüket és önkéntelenül is érdeklődést mutatott a problémáik iránt. Amióta a városban lakott, ez volt az első közvetlen kapcsolatfelvétele a helyiekkel, ennek megfelelően meglehetősen tartózkodóan fogadták. Egy idő után azonban elgondolkoztak az ötletein és már egyenrangú beszélgetőpartnerként tekintettek rá. Hamarosan azon vette magát, hogy élvezi a közvetlen keresetlenséggel megfogalmazott problémákra való reagálást, a régről oly ismerős agytornát, és úgy búcsúzott el tőlük, hogy keressék meg nyugodtan, ha kérdéseik lennének. 

A megkeresések pedig jöttek. Talán ő lepődött meg a legjobban, amikor a barátian osztott tanácsokért fizetséget ajánlottak néhányan. Sőt, felhívták a figyelmét egy olyan lyukra a helyi vállalkozások világában, aminek a betöltésére nem ismertek nála alkalmasabbat. Így aztán, ha továbbra sem kíséri szerencse a munkahely-keresési próbálkozásait, komolyan el fog gondolkozni azon, hogy saját tanácsadó irodát nyisson. De most a legnagyobb problémája, amely már korán hajnalban az ágyból is keverte, Sofia Bennett volt, aki hamarosan megérkezik, hogy beköltözzön a házába és a gyerekei életébe. Pontosan át tudta érezni a nő csalódottságát, amiért a diplomáját ideiglenesen sutba vágva gyerekmegőrzéssel kell keresse a kenyerét. Lehet, hogy nem a legjobban indult az ismeretségük, de azt el kellett ismerje, hogy a nő kellő eltökéltséggel tudná végezni a munkáját. Ha az pillanatnyilag kimerül két kisgyerekkel való törődésben, hát azt. Mindenesetre nem szabad szem elől tévesztenie a terveit, a reményeit, hogy egyszer megbecsült állatorvosként lehet hasznára ennek a közösségnek. Úgyhogy bármennyire is megoldást jelent a jelen pillanatban, fel kell készüljön arra is, hogy egy napon a nő odébbáll és gőzerővel a saját karrierjén kezd majd dolgozni. 

Miután tegnap este Jeremy kibökte, hogy miért nem kedvelik a doktornőt, Robert elhatározta, hogy ezt megérteti a nővel is. Akkor talán ő is könnyebben megtalálja a gyerekek megbocsátásához vezető utat. Az órájára nézett, amelyen a mutató a csendnek és nyugalomnak ezekben a ritka perceiben valósággal száguldott előre, és látta, hogy hamarosan hét óra lesz és a gyerekek is ébredezni kezdenek majd. A gyerekek ... az ő gyerekei ... Vajon Adam mit szólna a kezdeti töketlenségeitől máig bejárt hosszú úthoz? Elismerné, hogy a nagy testvér feltalálta magát? Vagy netán szemrehányásokkal illetné? Nem tehetett róla, de a gondolatai rendszeresen visszatértek ehhez a kérdéshez. Vajon valódi esélyt kapott mellette a két gyerek, vagy éppenséggel jobban jártak volna egy idegen házaspár szeretetével és odafigyelésével? És mi lesz ővele? Nora bebizonyította, hogy egy nő nem automatikusan hangolódik rá az anyai szerepre. Mi lesz, ha soha nem talál maga mellé egy asszonyt, aki képes lesz őt és a gyerekeket is szeretni? Őszintén szólva hiányzott egy társ. Egy nő. Egy szerető. De leginkább egy társ a hétköznapon tennivalóinak megosztásában. Néhány óra múlva beköltözik egy nő a házába, de nem a társaként. Elment az esze, hogy ezt az egészet egyáltalán felvetette! Nem mintha valami szexuális feszültség izzott volna közte és Sofia Bennett között. Nem! Még csak nem is kedvelték egymást. Csak segítő jobbot nyújtott és fogadott el cserébe. Ennyi. De akkor miért járt az agya az éjszaka sötétjében a nő nyaka körül repdeső szőke tincseken, és az égimeszelő lábain? Túl régen volt nővel, ez lehet a magyarázat. Nem baj! Most, hogy Sofia vigyáz a gyerekekre, ő pedig hamarosan visszatér a munka frontjára, majd megjön a lehetőség és az első alkalom is egy találkozáshoz. Nem szabad feladnia a reményt! Eleget tud nyújtani férfiként bármilyen nőnek, csak kellő magabiztossággal kell fellépnie. Mint régen. És talán csalódni is fog. Éppen úgy, mint régen. De hogy ezek a dolgok kiderüljenek, legalább el kell jutnia az újrakezdésig. Sofia Bennett hamarosan megérkezik és leveszi a válláról a terhek egy részét. Most kezdheti igazán újra az életét! – húzta ki a gerincét, aztán a kihűlt kávét kiöntötte a mosogatóba. Ebben az új életben pedig nem ártana rendesen megborotválkoznia!

*

Sofia ült a kis kocsi kormánya mögött és századszor is elátkozta a pillanatot, amikor igent mondott. A kis lakás egyaránt jelentett megoldást a gondjaira, ugyanakkor egy sereg újabbat hozott magával. Roberttel megállapodtak. A fizetés több mint tisztességes volt, és tisztában volt vele, hogy az önálló lakrészért kért bér pedig még helyi viszonylatban is igen alacsony. Mégis ... nem tudott szabadulni annak az első találkozásnak a kellemetlen emlékétől. Robert Hazard nem volt egy simulékony, könnyen kiszámítható ember. A két gyerekét – mint ezt az apjától megtudta -, az öccsei gyerekeit tisztességgel vállalta és nevelte. Értékelte, hogy értük képes volt ott hagyni a washingtoni – nyilván elitista – életét. De minden elismerése ellenére úgy vélte, hogy a férfi egyedül nem alkalmas a felnevelésükre. Persze, talán nem is kell egyedül vállalnia ezt a felelősségteljes feladatot. Az mindenesetre biztos, hogy az apja már-már atyai szeretettel segítette a városba való beilleszkedését. Tisztában volt vele, hogy még a házon végzett munkát is olyan jutányos áron végezte a férfinak, amit nem tudott volna kisírni tőle néhány régi barátja sem. Nem értette az apja mögöttes indokait, vagy inkább nem akarta érteni. Az egészen egyszerűen nem lehet, hogy a saját apja kerítőt játsszon! Pedig ezzel a lakás dologgal most egészen így festett a helyzet. Igaz, hogy anyu beteg, igaz, hogy neki pénzre van szüksége, de egész biztosan lett volna más megoldás is, mint, hogy ehhez a tagadhatatlanul jóképű pasihoz és a gyerekeihez költözzön, mintha lenne köztük bármi is a felületes ismeretségen túl. Mindegy... ahogy Caeser mondta: a kocka el van vetve ... nem a gyávaságáról volt híres. A nyitott tetőablakon kilengedező yukkához beszélve elfordította az indítókulcsot. A döntést meghozta, éppen ideje, hogy kipróbálja, mekkora erővel képes kitartani a céljához vezető úton.