"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2016. február 14., vasárnap

Távol a világ zajától 13.



Sofia becsapta a kis kocsi ajtaját és még egy pillantást vetett a házra. Mostanra már ismerős volt a formája, és a tudattól, hogy ő is itt fog lakni, máris egy kis otthonosságot érzett benne. Az érzés azonban pillanatok alatt szállt el, ahogy a spártai egyszerűséggel berendezett szobában körülnézett. A dobozait a fal mellé állította. Ha kipakolja majd a könyveit és az apró emléktárgyakat, biztos minden sokkal barátságosabbnak fog hatni.
-Sajnálom! – szólalt meg mögötte Robert. –A szőnyeget inkább kidobtam, annyira elhasználódott... ráadásul valamelyik szőrös megrágta a szélét is, amíg összetekerve feküdt a folyosón.
-Semmi baj! Majd szerzek egyet – vont vállat Sofia. –A gyerekei nem nagyon kedvelnek, ugye tudja? – fordult a férfi felé, és akaratlanul is rajtakapta, ahogy az végigméri a bokájától a feje búbjáig.
-Hát, szerzett egy rossz pontot, amikor nem engedte haza velünk a kutyákat. De már beszéltünk róla és szerintem van rá esély, hogy megbéküljenek magával. Kedvelik a női társaságot. Legalábbis az édesanyjáét – tette hozzá halkan a férfi. –Hogy érzi magát?
-Gyenge. A kezelések nagyon legyengítik, úgyhogy most éppen azon vitáznak apával, hogy abba akarja hagyni. Apa persze fél, hogy akkor nem gyógyul meg. Annyira hisz a modern orvostudományban, hogy az már szinte gyermeki hiszékenység.
-Ez orvostól elég furcsa meglátás – húzta fel a szemöldökét a férfi.
-Tudja... és most félre ne értsen! ... imádom az anyámat és tisztelem a tudományos felfedezéseket, amik megkönnyítik a gyógyulást, de ... igazából az eleve elrendelésben hiszek. Ha az anyunak az van megírva, hogy még sokáig velünk legyen, akkor úgy lesz. Ha csak ennyit mértek ki neki induláskor, akkor nincs az a gyógyszer, ami mellettünk tarthatná. Én egyébként nem hiszek a kemoterápiában. Sokkal jobban legyengíti a szervezetet, és ebben a helyzetben pont az erősödése lenne a feladata. Lehet, hogy megöl néhány beteg sejtet, de ugyanakkor pusztítja az egészségeseket is. Kivételesen anyámmal értek egyet, hogy inkább a felerősödésére kellene koncentrálni. A szervezet ellenálló képességét sem szabad lebecsülni. De nem akarom ezzel untatni. El kell még mennem, beszerezni néhány dolgot, aztán azt hiszem, nem halogathatjuk tovább a barátkozást a gyerekeivel sem. Kínos lenne, ha nem lennének hajlandóak a bébiszitterükkel szóba állni, nem?
-Kedvelni fogják magát. Most sokkal barátságosabbnak néz ki, mint ott a rendelőben. Jut eszembe, sajnálom, hogy így alakultak a dolgai. Pontosan tisztában vagyok vele, milyen megalázó lehet, hogy azért nem kapta meg az állást, mert nő. 

-Csak nem a férfiasságára való hivatkozással utasították el magát is? – nevette el magát a lány, aztán el is pirult, amikor rájött, hogy a fickó férfiasságát emlegette. Más sem hiányzik, mint hogy Robert Hazard azt képzelje, hogy hatással volt rá. Bár, az az igazság, hogy a látvány, amit most is nyújtott, nem hagyta érintetlenül. A világos, kopott farmer és fehér póló a napbarnította bőrrel izgalmas párosítás volt, amire a férfi mezítelen lábujjai tették fel a koronát. Kissé borzas haja és néhány napos borostája ugyan folyton azt a régi Pault juttatták eszébe, de megrázta magát ... minden nőnek bejön élete korai szakaszában ez a zabolázatlan vad külső. Ő azonban már túl van ezen. Kifejezetten a jólfésült, ápolt férfiak iránt érdeklődött, akiken úgy áll az öltöny, mint egy modellen. Majdnem felnevetett, ahogy beismerte önmaga előtt, hogy ez az egész hülyeség. Robert Hazardról el tudta képzelni, hogy öltönyben is vadítóan festhet. Viszont nem azért költözött a házába, hogy viszonyba bonyolódjon vele, hanem hogy a gyerekeire vigyázzon. Úgyhogy jobb lesz, ha indul vásárolni, és esetleg szert tesz néhány olyan dologra is, amikkel belophatja magát a két, állandóan búskomor kiskölyök szívébe is.
*
Két óra múlva Sofia elégedetten nézett körbe a szobában. A padlón egy hosszú szőrű zöld szőnyeg hasalt, mintha hazalopott volna egy darabot a ház mögötti rétből. A virágok az ablak előtti hosszú ládákban pompáztak. Az ágyon pedig az egyik legszebb folttakaró hevert, amit valaha látott. Egy kisebb vagyont fizetett érte, de olyan hívogatóan puha bés vidám volt, hogy úgy érezte, minden centet megért. A kopott kis asztalkához vett egy fonott karosszéket, az éjjeli szekrényre pedig egy hangulatos kis lámpát. A falon egy absztrakt színes nyomat kapott helyet, amely színeivel mintha rabul ejtette volna a mezőről megszökött virágokat. Elmosolyodott, és ebből biztos volt, hogy jól válogatta össze a kis kincseit. Máris sokkal otthonosabb volt a szoba, bár érezte, hogy a beszerző körút hamarosan folytatódik. Roberttel beszélni fog, hogy átfestheti-e a bútorokat. Már látta is maga előtt, ahogy a gyerekeket is bevonja a munkába. Talán egy közös festegetés megtöri a köztük recsegő jeget. Halk torokköszörülést hallott a háta mögül, ahogy a szülei képét állította éppen  kis komód tetejére. Megpördült és Jeremy bizonytalan tekintetével találta szemközt magát.
-Ki van azon a képen? – kérdezte a kisfiú.
-Gyere, nézd meg! Biztosan felismered őket – mosolygott rá a nő. A szülei esküvői fotója volt, fekete-fehér, amely egy olyan korról mesélt, amikor ő még nem is létezett, mégis az a két fiatal ember a képen olyan volt számára, mint valami álomkép, amelyet meg szeretett volna valósítani. A gyerek összevont szemöldökkel vizsgálta a fotót, aztán kérdőn nézett rá:
-Charlie? De kivel?

Sofia elnevette magát. –Igen, az Charlie. A menyasszony meg a mamám, Mona.
-Itt sokkal soványabb – nézte hitetlenkedve a fiú. –És a haja is milyen hosszú!
-Bizony. Gyönyörű lány volt, nem igaz? – nézte kedvtelve Sofia a régi képet. Az anyja valóságos szépség volt a maga korában. Sokkal szebb, mint Jennifer. Másként, de sokkal nőiesebb, lágyabb még így fekete-fehérben is. Milyen vibrálóan élénk lehetett a színek világában, nem csoda, hogy az apja nem engedte ki a kezei közül, amikor sikerült meghódítania. Mégis, sosem volt szépségkirálynő, mert akkoriban az emberek még a belső értékeket keresték a párjukban, nem a talmi csillogást.
-Szép volt – ismerte el a kisfiú. –Hiányzik – tette hozzá halkan, mire Sofia letette a képet.
-Biztosan ti is nagyon hiányoztok neki. Sokat mesélt rólatok.
-Te tényleg az ő lánya vagy? – kérdezte Jeremy és Sofia majdnem felnevetett, bár ez a nevetés most keserű lett volna, önmagát gúnyoló. Hát így kell megtudnia egy hatéves szájából, hogy se nem szép, se nem kedves?
-Igen, tényleg – válaszolta és önkéntelenül is a falon függő tükörbe nézett, aztán a fotóra. Az anyja valóban sokkal szebb volt. Őbenne már ott volt az apja szálfatermete, a keménysége. Egy gyerek pedig megérzi az ilyen különbségeket.
-Nekem nincs képem a mamáról és a papáról – suttogott halkan a gyerek, és Sofia szíve összeszorult. Olyan őszinte sóvárgás hallatszott a kicsi hangjából, ami még az ő szemébe is könnyeket csalt. Időközben már mindent megtudott ennek a furcsa kis családnak a múltjáról. Hallott a szülők halálának borzalmas körülményeiről, Robert váratlan szülővé válásának heteiről, hónapjairól, és már egészen más színben látta a férfit.
Mit mondhatott volna, ígérhetett volna ennek a gyereknek? De azt elhatározta, hogy ha alkalma nyílik rá, Robert eszébe fogja juttatni, hogy néha ilyen apróságok is segítenek a gyerekeknek feldolgozni a veszteséget.
*
Négyen ülték körül az étkező asztalt. Lizzy egy magas gyerekszékben lóbálta a lábát és ügyetlenkedve vadászta össze a tányéron guruló zöldborsó szemeket. A felnőttek nem figyeltek rá. A bátyja ugyanis éppen most tette fel a kérdést Robertnek, ami azóta nem ment ki a fejéből, amióta Sofia szobájában látta a régi fényképet:
-A mamáékról nincs fotó? – kérdezte szemét a nőre kapva, mintha tőle várna segítséget. Robert meglepetten nézett rá.
-De, biztosan találunk valahol. Miért kérdezed?
-Sofia kirakta a szülei fotóját és én is szeretném, ha a szobánkban lenne róluk kép. Már nem is emlékszem a mama arcára – suttogott halkan a gyerek, és Robert megborzongott. Micsoda barom volt! Azzal, hogy megörökölte őket, megfeledkezett róla, hogy ők a testvére gyerekei, akik idővel egészen biztosan ismerni akarják a gyökereiket és nem elégszenek meg a nagybátyjuk által kreált új életükkel. Felpattant és a kezét nyújtotta Jeremynek.
-Gyere, most azonnal megkeressük őket. A garázsban van még egy csomó doboz, amiket Washingtonból hoztunk el. Azokban lennie kell néhány fotónak.

Jeremy olyan erővel kapaszkodott a férfi kezébe, mint soha korábban és Robert ebből megértette, hogy ez most tényleg nagyon fontos volt a kisfiúnak. Hamarosan könyékig turkáltak egy nagy dobozban és a végén Jeremy boldogan emelt fel egy képet. Elisabeth és Adam Hazard esküvői fotóját.
-Ez pont olyan, mint Sofia képe. Ő is az esküvői fotót tette ki, én is ezt szeretném.
-De hiszen van itt olyan, amin együtt vagytok - lengetett meg egy fotót Robert értetlenül, de a kisfiú megrázta a fejét.
-Nem baj, most ezt szeretném.
-Rendben, akkor azt keretezzük be – bólintott a férfi, aztán gyors mozdulatokkal szétszedett egy képkeretet, amiben valaha régen a diploma virított az irodája falán. a végzettségét bizonyító lapot gondosan összetekerte és visszatette a dobozba, majd a testvéréék fotóját ügyesen a keretbe illesztette.  –Így jó lesz? – fordította a gyerek felé a képet, aki felragyogó szemekkel bólintott. Robertnek minden férfias tartására szüksége volt, hogy visszatartsa a könnyeit. Ennyi boldogságot összesen nem látott még a gyermeki arcon, amióta együtt élt velük. És csak egy fotó kellett hozzá!

3 megjegyzés:

rhea írta...

Na jól van, elindult végre a közeledés. :) Türelmetlen vagyok XDDD Örülök, hogy jobban bevonod a gyerekeket. Tetszik jucus, köszönöm, pusza <3

zso írta...

Nalam tegnap nem jelent meg a friss. :(
Vegre,vegre!! Hidd el jot tett a tortenetnek,h.megszolalt Jeremy. Eletre kelt, mert eddig csak beszeltel rola...de most igazan ott volt, es lattam magam elott... na jo, nem okoskodok tovabb.:)))

csez írta...

Nos, belőlem hiányzott a végén a férfias tartás...
Ez szép lett, jucus <3