Távol a világ zajától 15.

-Robert! Miért nem szólt, hogy nemcsak Jeremy születésnapja közeleg, hanem Lizzyé is? – grimaszolt Sofia, ahogy a szombatra tervezett gyerekzsúrra gondolt. Az elmúlt néhány napban igyekezett Jeremyből néhány információt kiszedni, mint például, hogy kik a kedvenc osztálytársai, vannak-e máris barátai, hogy tudja, kiket kellene meghívnia. De se a gyerek, se Robert nem bökte ki, hogy egy hét eltéréssel lesz a kislány nagy napja is. Márpedig nem érezte elég erősnek magát két party megszervezésére. Lizzyhez elég lesz a szomszédok kislányát, Teresát áthívni. A két kicsi remekül elbabázik majd, amíg a nagyobbak kint az udvaron bandáznak. De azért tortával, néhány lányos dísszel rá is gondolnia kell. Ugyan a férfi elvonult a vacsora után dolgozni, de úgy gondolta, a gyerekek ügyében nyugodtan megzavarhatja. 

Robert zavartan nézett fel a papírokból, amiket magával hozott az irodájából. Harry Donovannak holnapra ígérte a válaszokat a kérdéseire, de ha most nekiáll mentegetőzni és magyarázkodni, a korábbi jó gondolatai úgy fognak elszállni a szélbe, mintha soha meg sem születtek volna. Bocsánatkérően felemelte a kezeit, aztán visszafókuszált a monitorjára, jelezve, hogy részéről a dolog ennyivel elintézettnek tekinthető. Sofia a szemét forgatva csukta be az ajtót. Az órájára nézett. Sylvie Harris cukrászdája ilyenkor már zárva, de a nőt és a családját jól ismerte, talán nem fog megsértődni, ha ma este még megzavarja. Nem merte másnap reggelre hagyni a dolgot, mert a végén még kimegy a fejéből. A gyerekek már ágyban voltak, ő felkapta a kocsikulcsot és kisurrant a házból. Hamarosan pedig megállt a barátnője háza előtt, ahol egy hatalmas terepjáró foglalta el a kocsifeljárót. De megszaladt Jacknek! – nézte elismerően a vadonatúj kocsicsodát Sylvie férjére gondolva, akinek belsőépítész irodája volt, aztán becsöngetett. 

-Sofie! – üdvözölte csodálkozva a fiatal nő, aki a sikeres cukrászatot vezette és fiatal kora ellenére máris komoly sikereket könyvelhetett el. A városi elöljáróság rendre megbízta a rendezvényeik ellátásával. A siker meglátszott rajta és a házán is. Divatosan elegáns volt, nem is emlékeztetett a néhány évvel ezelőtt farmeros, kockás inges lányra, akivel együtt lógtak tanítás után.

-Bocs, Sylvie a késői zavarásért, de még időben akartam szólni, hogy szombatra kéne egy királylányos kis torta is.

-Szerencséd, épp itt van a mintakönyvem – emelte fel az előszobai asztalkáról a mappát a nő. –Melyik legyen? – hajtotta szét néhány rózsaszín mázzal bevont tortánál.

-Ez! – mutatott rá Sofia az egyikre, amelyiknek a közepéből egy Barbie-baba állt ki, a torta pedig maga volt a királylány ruhája. Lizzynek el fog állni a szava! – gondolta a kislányt maga elé képzelve és fanyar humorral emlékeztetve magát, hogy Lizzy eddig még nem sok jelét adta annak, hogy verbálisan akarná elkápráztatni a világot.

-Oké, semmi gond, meglesz – nevetett rá a nő, de a nevetésében volt egy kis zavar, amit Sofia nem értett. Már az is furcsa volt, hogy a barátnője nem hívta beljebb, de addig nem törődött vele, amíg a nappali felől fel nem harsant egy öblös kacagás. Elsápadt. A hang ismerős volt, fájdalmasan ismerős. Fogalma sem volt róla, mit kereshetett itt a hang gazdája, de már értette, hogy a barátnője miért volt zavarban, és azt is, kié lehet a böhöm nagy autó. A következő pillanatban pedig felbukkant Jack és mögötte Paul Hatford termetes alakja. 

-Sofie! – torpant meg Asheville reménybeli polgármestere.

-Szia Paul! – nyelt nagyot a nő. Paul Hatfordnak jót tett az évek múlása. Pólóban, felette lobogó kockás ingével, borostás korában is észbontóan jó pasi volt, de a jól szabott, elegáns öltönyében talán még vonzóbb. És egy másik nő férje! – emlékeztette magát Sofia, mielőtt a látvány teljesen maga alá teperi. –Hallottam, Rád is lehet szavazni a következő választáson – próbált vidám hangot megütni, de még ő is érezte, hogy nem sok sikerrel.

-Ja, igen! Azt hiszem, eleget dolgoztam a háttérben, most már itt az idő, hogy megmutassam, mit tanultam az öregtől – utalt a férfi volt apósára, a jelenlegi polgármesterre. –És te? Mi járatban ilyen késő este?

-Csak még egy tortát kértem Sylvietől a kis Lizzynek a hétvégi gyerekzsúrra – motyogta a lány.

-Ó, egy kislány? Gratulálok, Sofie! Hány éves? – érdeklődött a férfi élénken csillogó szemekkel.

-Kettő – nyögte Sofia megadóan. Nyilvánvaló volt, hogy a férfi félreértette a helyzetet és azt hiszi, a saját lányáról van szó, de valamiért képtelen volt bevallani a valóságot. –Csak meg akartam spórolni a második őrültekházát, elég lesz Jeremy buliját megszervezni – mondta tovább a magáét. Paul elismerően nézett végig rajta.

-Van egy srácod is? Remekül tartod a formád két gyerek után – mérte végig éhes, férfias tekintettel a lányt, aki zavarba jött ettől a figyelemtől, mert régi érzések szabadultak el a bensejében.

-Kösz! – nyögte vérvörösen és szapora pislogással akarta megválaszolni Sylvie kérdő tekintetét, aki pontosan tisztában volt vele, hogy egyetlen saját gyereke sincs. –Akkor én nem is zavarok tovább! Kösz Sylvie, szombaton tízre itt leszek a tortákért. Azaz a boltban. De talán majd Robertet küldöm – hadart összefüggéstelenül, aztán esetlenül búcsút intett és visszafutott a kocsijához. A kormány mögött ülve hosszú percekig szorongatta a műbőr huzatot. Fogalma sem volt róla, hogy a személyes találkozás Paullal még mindig ennyire felzaklató lehet. A teste azonnal felébredt, ahogy a férfi meleg mosolya végigsiklott az alakján, ő pedig rettenetes zavarban érezte magát ettől az érzéstől. Tudta, az eszével egészen biztosan tudta, hogy Paul Hatford eljátszotta a bizalmát és nem érdemes a szerelmére többé. Még akkor sem lenne az, ha nem élne házasságban. De akkor mi volt ez a vadul végigszáguldó forró fuvallat a gerincén, amibe azóta is beleborzong? Soha a szakításuk óta nem érezte a kívánásnak ezt az elsöprő erejét egyetlen férfi mellett sem. Az nem lehet, hogy még mindig a férfi játékszere lenne! Az nem lehet! – csapott dühösen a kormányra, aztán indított.

Robert az ajtóban várta, a kimerülten szipogó Lizzyvel a vállán és haragos villámokkal a szemében.

-Mégis, hol a jó francban volt? És hogy képzeli, hogy lelép egy szó nélkül? – sziszegte ingerülten, mire Sofie olyat tett, mint talán még életében soha. Elsírta magát. Aztán egy szó nélkül berohant a szobájába. Robert zavarodottan nézett utána.

*

Miután betakarta Lizzyt és egy megadó sóhajjal felpakolta mellé az ágytakaróra Gombócot, még néhány pillanatig nézte, ahogy a kicsi nyugodtan szedi a levegőt, aztán megtornáztatta a nyakát és egy mély levegővétellel Sofia szobája felé indult. A küszöbön megtorpant, majd óvatosan bekopogott. Egy nyugodtnak tűnő hang felelt, ami meglepte az előbbi hiszti után. Benyitott, aztán tanácstalanul megállt.

-Beszélhetnénk?

-Ha az előbbi stílusban, akkor ma inkább hagyjuk – sóhajtott a lány, mire Robert is vett egy mély levegőt.

-Bocs, már lehiggadtam. Tudom, nem kellett volna így kirohannom maga ellen, de Lizzynek rémálma volt, és hiába sírt, nem volt itt, hogy megnyugtassa. Mire rájöttem, hogy hiába várom, hogy elcsendesedjen, addigra túlságosan belelovalta magát. Alig bírtam megnyugtatni. Maga meg úgy felszívódott, hogy azt sem tudtam, a házban van-e valahol, vagy ... szóval, nem jött jókor a dolog. Teljesen kiverte a fejemből a Donovannak összeállított terveimet. Most kezdhetem elölről. Hol volt? Mi borította ki ennyire?

-Menjen, agyaljon a tervein és hagyjon engem békén! – szipogott a nő és Robert megvakarta a fejét. Nem volt tapasztalata síró nőkkel. Nora erős egyéniség volt, ha valami baja volt vele, sértődötten távol tartotta magától, aztán kegyesen, teátrálisan megbocsátott. De sírni sohasem sírt. Még a színház kedvéért sem. 

-Nem megyek el, amíg nem mondja meg, mivel borítottam ki – dacolt a nő könnyeivel.

-Mivel? Azzal a mérhetetlen arroganciával, amivel fogadott, azzal – nyelvelt vissza a lány. Robert őszinte értetlenséggel pislogott.

-Itt hagyta a gyerekeket felügyelet nélkül, nem szólt, hogy elmegy... mégis mit kellett volna mondanom?

-Este van és ezek a maga gyerekei, én csak napközben vigyázok rájuk – mutatott rá a szemrehányás gyenge pontjára Sofia.

-De szólhatott volna... – próbálkozott kitartani a maga igaza mellett Robert.

-Semmi köze hozzá, hogy esténként hova megyek vagy nem megyek. De hogy nyugodtan tudjon aludni, elárulom, hogy Lizzynek rendeltem egy tortát a szombati zsúrra.

-És ez borította ki ennyire?

-Nem ez. De találkoztam valakivel, aki ... szóval, nem voltam felkészülve a találkozásra és kicsit megviselt. De mint mondtam, ehhez semmi köze – húzta ki magát Sofia és remélte, a férfi ennyiben hagyja, mert semmi kedve nem volt Paulról beszélni. Előbb tisztázni akarta a maga zavaros érzéseit a férfival kapcsolatban, és ehhez nem volt szüksége Robert érzéketlen hozzáállására. A fickó azonban nem tette meg neki azt a szívességet, hogy annyiban hagyja a dolgot. 

-Valami régi szerelem? – érdeklődött kitartóan, holott biztos volt benne, hogy a kérdésével csak tovább piszkálja a parazsat, amely már így is itt-ott lángra kapott és nem tudhatta, hogy  teljes erejéből égve mit hamvaszt el. Sofia mélyet sóhajtott, hogy nyugalmat erőszakoljon magára. Talán nem is baj, ha beszél Paulról. Legalább ez a washingtoni fajankó is látja, hogy ő olyan nő, akiért valaha a város mostanra első embere is törte magát. Volt ebben némi szépítés, mert visszagondolva azt, hogy ő sokkal inkább rajongott a férfiért, mint az érte, az idő fényesen igazolta.

-Igen, egy régi szerelem, képzelje! Még engem is szerethetett valaki. És ez a valaki most a polgármesteri székért indul hamarosan.

-Gratulálok! – érkezett a gúnyos válasz. –És ha szabad érdeklődnöm, a kiváló férfiú miért nem része az életének azóta?

-Megnősült – válaszolt szűkszavúan a lány, bele sem gondolva, hogy az előbbi bevezetés után ez egy teljesség váratlan bejelentés, ami sokkal mélyebb magyarázattal szolgál a kiborulására, mint amennyit ő megosztani szeretett volna.

-Ah, biztosan valami jó parti, ami közelebb vitte a fickót álmai pozíciójához – vonta le a helyes következtetést Robert, anélkül, hogy ezt a titokzatos Pault – akinek a fotóját szerte a városban minden felületen látta már – ismerte volna. -Kemény pofon lehetett.

-Mit tudhat maga erről? – sóhajtott keserűen a lány. A férfi szavait hallgatva úgy tűnt, mintha Paul cselekedete valósággal előre sejthető lett volna. Talán az is volt, csak ő volt hozzá süket, hogy időben észrevegye a jeleket.

-Ami azt illeti, elég sokat - csapott az ajtófélfára a férfi, miközben visszavonulni készült. Aztán meggondolta magát és kiegészítette a mondatot: -A nő, akit feleségül akartam venni, abban a pillanatban hagyott el és fúrta meg az előléptetésemet a cégnél, ahogy megtudta, hogy megörököltem az öcsém gyerekeit. – Ezzel kifordult a szobából és becsukta maga mögött az ajtót. Sofia tátott szájjal nézett utána.