Távol a világ zajától 17.

-Van valami programja ma estére? – tolta el maga elől Robert a tányért, és már-már automatikus mozdulattal kapta el Lizzy kis csőrös poharát, amelyik éppen leszédülni készült az asztalról. Nem nézett Sofiára, így nem láthatta, hogy a lány meglepetten néz rá.

-Tulajdonképpen nincs. Csak a szokásos. Néhány szakkönyv, internet, de semmi olyan sürgős, ami ne várhatna. Elmegy itthonról? A gyerekekre kellene vigyáznom? – kérdezett vissza a lány, gondolatban búcsút intve a kádban olvasás ritka élvezetének. Robert megrázta a fejét.

-Nem. Csak arra gondoltam, itt az ideje, hogy beszéljünk a maga jövőjéről is. Gondoltam, lefektetem a gyerekeket, és utána egy pohár bor mellett beszélgetünk felnőtt dolgokról végre. A fél város megfordult már nálam tanácsokért, de a maga ügyéről még nem beszéltünk. Azt sem tudom, mik a tervei. Lehet, hogy egy napon azzal ébred, hogy nem tud tovább velünk törődni, úgyhogy úgy gondoltam, jobb, ha elé megyek ennek a napnak – mondta Robert halkan és a lányra nézett. Sofia mély levegőt vett és bár nem tudatosan tette, de az egész testtartása megváltozott. Most éppen olyan mereven, nevelőnősen ült az asztalnál, mint amilyennek megismerte.

-Nos, igen. Vannak terveim, de nem gondoltam, hogy ilyen gyorsan... mindegy, jobb is, ha beszélünk róluk – mondta akadozva a lány, miközben arra gondolt, hogy a reggeli jelenet Sylvie cukrászdája előtt úgy látszik, kellemetlen érzést keltett a férfiban. Mi mással magyarázhatná, hogy ilyen hirtelen érdekelni kezdték az ő tervei, amelyekről az elmúlt hetekben, hónapokban egy árva hang sem esett. Nyilván meglett az indok, amiért elválhatnak az útjaik. Nem is baj, hiszen az utóbbi időben már ő is gondolt rá, hogy bármilyen kellemes langyos vízben élni, de ez nem mehet így a végtelenségig. Ami a legmeglepőbb volt, igazából Sofia is úgy viselkedett, mint egy szünidős egyetemista, nem pedig, mint egy végzett állatorvos. Esténként elmerült a keserűségben, amit a reménytelennek látszó jövőről vizionált, napközben pedig bébiszittert játszott.

-Remek. Akkor srácok, irány a fürdőszoba – emelte ki Lizzyt a magasított székből a férfi. Jeremy, aki eddig némán kapirgálni a terítőt, megszólalt:

-Sofia el fog menni? 

A lány meglepetten kapta fel a fejét a kissé hisztérikus, megbicsakló hangra és megnyugtatóan végig akart simítani a gyerek karján, de az felpattant és kirohant az étkezőből. Mindannyian jól hallották, ahogy a bejárati ajtó a falnak ütődött a nyomában, aztán Árnyék egy értetlenkedő vakkantással utána lódult. Robert le akarta tenni a kicsit, hogy a nagyobbik keresésére induljon, de Sofia megállította.

-Majd én utána megyek, menjen csak! – azzal már kint is volt ő is a házból. Meglepte a kisfiú reakciója arra a néhány mondatos beszélgetésre, amivel a mai estét tervezték meg. Mintha a gyerek számára ez egy újabb nagy csapás lenne, mintha már megint valaki olyat veszítene el, aki kedves volt a szívének. Észre sem vette, hogy a mindig csendes kisfiú ennyire ragaszkodna hozzá, és ez az új felismerés a lelke mélyéig megrázta. De hát egyszer el kell menjen! Ha rajta múlt volna, szívesen maradt volna még. Még sokáig. Olyan sokáig, amennyire még sosem tervezett előre. Nem is értette, honnan jön ez az érzés, de Roberttel és a gyerekekkel néhány hét alatt olyan lett az életük, mint egy összeszokott kis családnak. És ennek előbb-utóbb vége lesz. Vége kell legyen! Vagy azért, mert a férfi rátalál arra a nőre, aki a társává szegődik, vagy azért, mert őt találja meg Ámor nyila és követni fogja a hívó szót. Az, hogy ez az érzés házon belül üsse fel a fejét, valamiért elképzelhetetlennek tűnt. De hogy lehet ezt egy kisiskolásnak elmagyarázni? Már látta Jeremy kis alakját, ahogy a tóparti stégen ül, mellette Árnyék feküdt, nagy szöszke fejét a kisfiú ölében nyugtatva. Isten ajándéka volt ez a szeretetre méltó állat e mellett a sérült lelkű gyerek mellett, de még ő sem tudott mindent orvosolni.

-Leülhetek ide melléd? – kérdezte halkan, mire csak megrándult a keskeny gyerekváll. Letelepedett a stég deszkájára, lábát belelógatta az estében langyosnak tűnő vízbe és némán figyelte a lábujjairól lepergő vízcseppeket. Csodálkozott, hogy Árnyék még nem csobbant, de aztán rájött, hogy a kutya most ösztönösen lemondott a maga öröméről, hogy a gyereknek vigaszt nyújtson a közelségével. Ültek egymás mellett csendben, hallgatva a természet neszeit, a tücsökciripelést és a békák távoli brekegését. Ez maga a Paradicsom! – sóhajtott fel. Nehéz lesz itt hagyni – vágott egy néma grimaszt. És a gyerekeket is – ismerte be maga előtt, azokra a kedves epizódokra gondolva, amiket mellettük élt meg az elmúlt hetekben. Az elmúlt években egyetlen cél lebegett a szeme előtt. Elvégezni az egyetemet. Világ életében imádta az állatokat és már akkor tudta, hogy mi akar lenni felnőttként, amikor a többiek még olyan válaszokat adtak erre a kérdésre, hogy királylány és űrhajós. Keményen dolgozott, a szó szoros értelmében is, hogy elvégezhesse az egyetemet. Kevéske szabadidejében pincérnősködött, bébiszitterkedett, hogy elég pénze legyen a tanulmányaira, és minél kevésbé terhelje meg a szüleit. És az eltökéltsége meghozta a sikert. Évfolyamelsőként végzett, s elnyerte az ezzel járó megtisztelő állásajánlatot is Washington legmenőbb állatklinikáján. Mégse mondott azonnal igent, mert többet akart, mint elkényeztetett házikedvencek körmeit vagdosni és a fiatal főorvos mellett asszisztálni az előrelépés reménye nélkül. De a fizetés csábító volt. A vitát azonban eldöntötte az anyja betegsége és az apja hívó szava. Most pedig itthon volt és olyan életet élt, amilyenre igazából sosem vágyott. Ezért kell elmennie! Hogy végre a maga lábára álljon és megmutassa Morgan doktor utódának, hogy kemény konkurenciát képes jelenteni. Dr. Steve Lewis nem sokkal volt fiatalabb, mint az öreg Morgan doktor. De tény, hogy a rendszeres teniszedzéseknek hála, dr. Lewis jó karban volt. Akár még tíz-tizenöt évig is magáénak tudhatja az ebtelep egészségügyi ellátásának vezetését. Hacsak át nem adja a fiának. Russel a harmincas évei elején járt és egyre több időt töltött itthon. A napfényes Kaliforniában volt jól menő rendelője, mert őt aztán nem zavarta, hogy kutyakozmetikusoknak való feladatokért vaskos számlákat állítson ki sztároknak és a város krémjének. De mostanában mégis egyre gyakrabban fordult meg Asheville-ben, és egyre többet Sofia körül. Már-már úgy tűnt, ő lehetne a belépője az állatorvosok zárt világába. De a lány nem bízott az olajos barnaságtól ragyogó arcban. Volt valami az ifjú Lewisban, amitől igazából meg sem fordult a fejében a vele való társulás. Russel és Paul, két férfi, akik tagadhatatlanul ráhajtottak, és mindeközben neki egy szürke szempár bukkant fel éjjelente az álmaiban. Egy olyan férfié, aki már bebizonyította, hogy rosszul ítélte meg az első találkozáskor. Robert, ahogy a karjában vitte azt a kislányt, akinek a sors tette az apjává, és aki végtelen tanácstalan szomorúsággal a szemében figyelte a fiút, aki most itt ült Sofia mellett magába fordulva, mint általában. Egy vonzó, érző férfi, aki azonban nem sok jelét adta idáig, hogy észrevenné Sofiában a nőt. 

-Elmész? – kérdezte halkan a gyerek, kiragadva őt a férfiak között csapongó gondolatokból.

-Nem tudom. Még beszélnünk kell apáddal, aztán kiderül – válaszolta őszintén.

-Nem az apám! – csattant fel a gyerek szokatlan indulattal.

-A nevelőapád Jeremy, és szeret téged. Bármit megtenne, hogy visszaadja neked az édesapádat, hiszen az az ő testvére volt. Gondolj bele, mennyire fájna, ha Lizzynek valami baja lenne. Robertnek is sajog a lelke az öccséért, a Te édesapádért. De a sors így döntött, és ő nem hagyta, hogy idegenekhez kerülj. Az unokaöccse vagy és gondoskodni akar rólad meg a húgodról. Nem kell apának szólítanod, bár szerintem megérdemli azok után, ahogy aggódik értetek. De ez a Te döntésed. Szerintem ő sem mondana mást – próbálta okosan megmutatni a gyereknek, hogy akiben fájdalmában ellenséget lát, az áll hozzá talán a legközelebb a világon.

-Jó volt, hogy itt voltál velünk – vallotta be halkan a gyerek. –A suliban mindenkinek van mamája, csak nekem nincs. De amióta itt vagy, egy kicsit olyan, mintha ... szóval, érted.

-Értem, kicsim! – ölelte magához a gyereket a lány. A torkában olyan gombóc keletkezett, amit alig bírt visszatartani, nehogy zokogásban törjön elő belőle. Ettől félt! Túl közel került a gyerekekhez, így aztán túlságosan is fájdalmas lesz az elválás. Szusszantott egy nagyot. A legjobb lesz, ha visszamennek a házba és beszél Roberttel, mert erről a férfinak is tudnia kell. Nem mintha egy kisgyerek érzelmei befolyásolhatnák a felnőttek döntéseit, de azért legalább megpróbálhatnának tekintettel lenni rá is. Felállt és a kezét nyújtotta a fiúnak.

-Gyere, Jer! Itt az ideje, hogy lefeküdj Te is. Lizzy már biztosan ágyban van.

A kisfiú feltápászkodott és mint mindig, most is engedelmesen belekapaszkodott a feléje nyújtott női kézbe.

*

Robert hallotta, ahogy Jeremy és a lány bejönnek a házba, aztán Sofia halk hangját, ahogy kedvesen jó éjszakát kíván a fiúnak. Milyen bársonyos hangja van – mélázott el egy pillanatig, amikor átfutott a fején, milyen lehet a lány, amikor egy férfi felé hajol és egy csókkal kíván jó éjszakát. Megrázta a fejét. Ááá, ez a közelség, az együttélés megannyi már-már intim mozzanata túlságosan is képzelgővé tette. Sofia csinos nő, nagyon csinos. És okos, ezt el kell ismernie. És hihetetlenül jól boldogul a háztartással, de még annál is sokkal jobban a két gyerekkel. De valahogy mindig olyan távolságtartó volt. Még az esélyét sem adta meg egy gyengéd viszony kibontakozásának kettőjük között. Nem mintha egyáltalán próbálkozni mert volna. Biztos volt benne, hogy Sofia abban a pillanatban csomagolná össze a holmiját és odébbállna, mielőtt ő még bocsánatot kérhetne, vagy magyarázkodhatna. Kemény csaj volt és ő nem mert kockáztatni, mert túlságosan simán zajlott az élete, amióta itt élt velük. De határozottan rossz volt látni, amikor Paul Hatford kinyújtotta érte a kezét.

Vetett még egy pillantást Lizzyre, aztán Jeremy után nézett. A fiú már túl volt a fogmosáson, és láthatóan ma estére ennyivel be is érte. Robert pedig nem piszkálta az elmaradt zuhanyozással, mert a gondolatai már a Sofiával való beszélgetésnél jártak.

-Meséljek? – kérdezte a gyereket, miközben gondosan betakargatta, aztán beletörődően hagyta, hogy Árnyék is elhelyezkedjen a fiú lábánál. A kutya olyan nagy segítséget jelentett a zárkózott kölyök mellett, hogy igazán ez volt a legkevesebb, amit megengedhetett neki.

-Nem kell, álmos vagyok – húzta a füléig a takarót a fiú. –Különben is, Sofiával akartál beszélni. De tudod, ha Sofia elmegy, akkor ... – hallgatott el a gyerek, kíváncsivá téve a férfit, hogy vajon mi lehet a mondat folytatása.

-Akkor? – kérdezett vissza kíváncsian.

-Akkor lehet, hogy az a kaliforniai állatorvos fog vele járni. Pedig olyan helyes lány, és neked sincs barátnőd. Azt hittem, ... És tudom, hogy a polgármesternek is tetszik. Hallottam Sylvie nénit, amikor azt mondta Sofiának, hogy Paul Hatford is jobban tenné, ha a feleségével járkálna a városban és békén hagyná Sofiet. Csak Te vagy olyan balfácán, hogy elvehetik tőled a legszebb lányt a városban. Ráadásul az állatokat is szereti. Tegnap is meggyógyította Frank cicáját. És Árnyéknak is kihúzott egy tövist a talpából. Gombócnak meg olyan ételt ad, hogy egy kicsit lefogyjon, mert azt mondta, nem egészséges, hogy olyan kövér, és ha azt akarjuk, hogy még sokáig legyen velünk, akkor vigyázni kell a súlyára.  De Te nem tudsz semmit, mert semmi mással nem foglalkozol mostanában, csak az irodáddal. De ha olyan büszke vagy rá, akkor miért nem mutatod meg nekünk? Tom is volt bent a papája munkahelyén, de én azt se tudtam megmondani az órán, hogy mit dolgozol. Persze nem nagy dolog, hiszen Te nem is vagy a papám. ... – a szó csak úgy dőlt a gyerekből és Robert megrendülten hallgatta a keserű kifakadást.

-Jól van, Jeremy! – simogatta meg a felhevült arcot – kitalálunk valamit, hogy Sofiának ne kelljen elmennie, de dolgozhasson is. Bármennyire is szeret titeket, nagyon hiányzik neki, hogy nem dolgozhat állatorvosként. És ígérem, holnap megmutatom nektek az irodát, csak nem is sejtettem, hogy érdekelne. Tudod, nekem nem volt időm megtanulni, hogyan viselkednek az apák, de ha segítesz, akkor mind a ketten jobban járunk. Oké? – nézett szinte könyörögve a gyerekre. Ez a kis krapek nem is sejti, hogy mennyire szüksége lenne a támogatására. Mert amíg kettőjük között nem törik meg a jég, addig Jeremy sem lesz képes olyan oldottan viselkedni, mint a kortársai.

-Oké! – bólintott a gyerek, aztán becsukta a szemét, jelezve, hogy ő már tényleg álmos. Robert lekapcsolta a kislámpát az ágy melletti szekrénykén és egy gyengéd puszit nyomott a takaró alól kilátszó barna hajra. Az előbb, a lámpa sárgás fényében pont olyan vörösesen csillogott, mint Adam haja, amikor még gyerekek voltak. Tulajdonképpen furcsa játékot űztek a gének ezzel a kiskölyökkel, mert minden egyébben sokkal inkább hasonlított a nagybátyjára, mint a tulajdon apjára. Ő volt ilyen érzékeny gyerekként, csak aztán a washingtoni pénzvilág kiölte belőle ezt a gyengeséget. Most először jutott eszébe, hogy ezzel talán többet veszített, mint amennyit nyert a bolton.