Távol a világ zajától 16.

Robert a kocsiban várta, amíg Sofia leadja a cukrászdában a szombati zsúr kellékeit. Kicsit távol sikerült csak megállnia, így nem érezte szükségét, hogy odaintsen a nőnek, mert a sötétített üvegen keresztül talán nem is venné észre. Még mindig viszketett a tarkója, ha eszébe jutott, micsoda felfordulást rendezett az a csapat gyerek a házban, a hangzavarról már nem is beszélve. A hétvége már rosszul kezdődött, mert őt küldte el Sofia a tortákért, amik közül az egyik a csomagtartóban majdnem maradandó károsodást szenvedett. A lány ügyes kezének és az anyjával bonyolított hosszas telefonbeszélgetésnek köszönhetően azonban megmenekült, bár azt azóta sem értette, micsoda őrült ötlet egy játékbabát szúrni egy torta közepébe. De Lizzy annyira örült neki, mint már régen, úgyhogy innentől fogva beismerte, hogy kétévesek tortáit illetően nincs kellően felkészülve az ítélethozatalra. Ráadásul az ünnepség fénypontjaként ketten a tóba is beleestek. Még jó, hogy volt mellettük felnőtt, jelesül ő maga is, így nem történhetett baj, mert a két megszeppent, és a füléig sáros gyereket azonnal kihúzta a partra. Ami persze azt jelentette, hogy ő maga is úgy nézett ki, mint egy mocsári szörny, de ez semmiség volt az ijedtséghez képest. Amíg a gyerekekkel foglalkoztak, Árnyék is kedvet kapott a fürdéshez, de ez már meg sem rengette a lelkivilágát. Jeremy és kis barátja Greg hamarosan frissen fürdetve száradtak a napon. Ő meg még mindig érezte azt a furcsa zsibbadtságot, ahogy Sofia rajta felejtette a szemét a mellkasára tapadó ingen, és második bőrként tapadó farmerén. De aztán elég hamar leszállt a földre, amikor Lizzy merő együttérzésből meg akarta etetni a tortájával, amit elképesztő ügyességgel borított be az említett vizes ing mögé. A napon alaposan megolvadt csokoládé a morzsákkal keveredve úgy beleragadt a mellszőrzetébe, hogy később alig bírta tisztába tenni magát. Mindegy. A nagyközönségnek megvolt a vidámság, ő pedig megadóan játszotta az ügyeletes bohóc szerepét. Amire egyébként igen nagy szükség volt, mert akit az interneten rendelt, az máig nem érkezett meg. Ennek ellenére a zsúr, mint egy vidám kerti mulatság maradt meg minden gyerek és felnőtt emlékezetében, ennél többet pedig igazán nem kívánhatott. 

A gondolatai visszatértek Sofiához, aki nevetve beszélgetett Sylvievel a lépcsőn, nyilván a balfékeskedéséről tartott élménybeszámolót, aztán már éppen visszaindult a kocsi felé, amikor egy böhöm terepjáró kanyarodott elé, nem törődve vele, hogy feltartja a forgalmat, és egy méregdrága öltönyös alak pattant ki belőle, hogy megtorpanásra késztesse a bébiszitterét. Még ebből a távolságból is látszott, hogy Sofia zavarban van. Ki a franc lehet a pasi? – tette fel magának a kérdést, de szinte abban a pillanatban biztos is volt már benne, hogy tudja a választ. Nem lehet más, mint a város vezetésére pályázó Paul Hatford. Igazság szerint így élőben még lehengerlőbb volt a pasi, mint az óriásplakátokon, amelyeket a marketinges stáb nyilván a női lakosság elbájolásának szándékával készíttetett. Nem úgy festett, mint aki a cukrászdában akar némi szénhidrátot magához venni. Sokkal inkább úgy tűnt, mintha Sofiára akart volna lecsapni, szavakkal mindenképpen. A beszélgetésüket nem hallotta, de látta, ahogy a lány a kezeit széttárva hátralép. Egyértelmű jele volt egy ötlet elutasításának, de mintha a leendő polgármester úgy érezte volna, neki nem mondhatnak nemet. A lány felé lépett, készen rá, hogy megragadja a karját, Sofia pedig ebben a pillanatban a kocsi felé nézett, és ő ezt segélykérésnek értelmezte. Kipattant és gyors léptekkel megindult a páros felé. 

-Csak egy ebéd. Nyilvános helyen. Senki nem szólhat meg érte. Téged sem és engem sem. – hallotta éppen a férfi kellemes hangját, amelybe mintha a bosszúság halvány árnyalata vegyült volna, amiért győzködnie kell egy nőt, mert az nem rohan futólépésben, amikor ő hívni kegyeskedett. Sofia mély levegőt vett, nyilván, hogy újabb kísérletet tegyen a tiltakozásra. Robert úgy döntött, segíteni fog. Elég egyértelmű lesz ahhoz, hogy a másik férfi békén hagyja már Charlie lányát.

-Édes, ne haragudj, csak egy sarokkal odébb tudtam megállni, de már itt vagyok. Nem vettél semmit? Tudod, hogy imádom, ha a tejszínhab ... jaj, bocsánat, megzavartam a beszélgetést a barátoddal? Bocs, Robert Hazard vagyok – nyújtotta a kezét a másik férfi felé, aki homlokráncolva vizslatta. Nyilván felmérte, hogy sem magasságban, sem eleganciában nem tett szert különösebb előnyre. Robert az irodába tartott éppen, szokásos lezser öltözéke helyett egykori washingtoni drága öltönyei egyikébe öltözve. Tulajdonképpen úgy festett, mint egy esélyes rivális a választáson, és ez láthatóan nyugtalanná tette Pault Hatfordot.

-Paul Hatford – fogadta el a másik férfi Robert kezét, aki egy rövid kézfogás után úgy nyalábolta Sofiát a hóna alá, mint akinek erre joga van. Igazából ezt is akarta kifejezni, és csak remélni merte, hogy a lány nem most fogj tiltakozni és kérdőre vonni. De úgy tűnt, Sofiának kapóra jött a lovagias mentőakciója, még ha a kivitelezés meg is lepte. Ezt még az öltönyön keresztül is érezte, mert a lány teste olyan feszes volt, mint egy felhúzott rugó. De csendben volt és lángoló arcát önkéntelenül is Robert zakójába temette.

-Látom, még két gyerek után is nagy a szerelem – morogta a város vezetésére kandidáló férfiú, mire Robert arcán igazi férfias büszke mosoly terült el.

-Tervezünk is továbbiakat. Ha látná, milyen szépek, megértené, hogy miért akarjuk benépesíteni Ashvillet a kis Hazardokkal – mondta már-már idióta vigyorral a képén, amiért most már Sofia könyökét határozottan megérezte a bordái között.

-Hát, gratulálok már a terveikhez is – motyogta Paul, de a hangja sokkal inkább illett volna egy átokhoz, mint gratulációhoz. Nos, nekem mennem is kell! Örülök, hogy találkoztunk – biccentett kissé kimérten, aztán visszaszállt a nyilván „autószalon szépe” címet elnyert országúti cirkálóba és személyének fontosságában bízva minden óvatoskodás nélkül kivágódott a mellettük araszoló forgalomba. Robert összehúzott szemekkel nézett utána, teljesen megfeledkezve a bizalmas ölelésről, melynek rabságában ott lapult Sofia. A lány az előbbi kínos zavar után most egy másik, merőben más érzéseket kiváltó zavarba esett. Robert karjainak melege, az erő, ami körbeölelte furcsa gyengeséget bocsátott rá. Tudta, hogy szabadulnia kéne, legalább neki igyekeznie kellene levetnie magáról a férfi karját, de igazság szerint volt valami békés, megnyugtató ebben a közelségben. Robert nem figyelt rá, és ő kihasználta ezt az ajándékba kapott percet. Már az idejére sem emlékezett, amikor ennyire nőnek érezte magát. Szeretett nőnek – pontosított a megfogalmazáson. A baj csak az volt, hogy az a régi érzés pontosan ahhoz a férfihoz kapcsolódott – legalábbis az első időkben – aki az előbb oly sértetten távozott. De hát Paul megőrült? Mégis mit képzelt, amikor találkára hívta a régi szép idők felelevenítésére? Neki panaszkodik, hogy nem él jól a feleségével? Ezt a terhet már nem volt hajlandó magára venni. Paul sok-sok évvel ezelőtt döntött. A hatalomhoz vezető utat választotta, és őt eltaszította magától. Akkor most, a hőn áhított hatalma küszöbén ne akarja felemelni magához. Már csak azért sem, mert egy ilyen viszony nem lenne jó hatással a választás kimenetelére sem. Ashville annyira azért volt még kisváros, hogy a város első emberétől példamutató családi életet várjanak, nem házasságon kívüli viszonyt. amit próbálhat Paul leplezni, de ő nem hajlandó asszisztálni ehhez a próbálkozáshoz. 

Fogalma sem volt róla, hogyan érezte meg Robert, hogy szüksége van a segítségére, de fantasztikus beleérzéssel állt mellette a bajban. Ki se nézte volna belőle. 

Robert megrázkódott, mintha álmából ébredt volna. Paul Hatford elég ellenszenves alak volt, de valami gyenge hang a tudata mélyén leginkább azt rótta fel neki, hogy Sofia Bennettet akarja. Azt a Sofiát, aki az ő fedele alatt él, az ő gyerekeit neveli olyan elszánt aprólékossággal, mintha ez lenne a hivatása. És közben, ezt sikerült meglesnie egy esti órán, szakfolyóiratokat olvas, folyamatosan képezi magát és ellát minden szerencsétlen állatot, ha szüksége van a segítségére, ha nincs. Tisztában volt vele, hogy a lány már alig várja a percet, amikor megnyithatja a rendelőjét, és azzal is, hogy a város alkalmazásában erre talán soha nem lesz lehetősége. Egy terv formálódott benne már egy ideje, csak még fogalma sem volt róla, hogy hozza szóba. Olyan nagy az a ház! És az adottságai valósággal kiáltanak egy állatorvosi rendelő kialakítása után. Fogalma sem volt róla, mi mindenre van ehhez szükség, de volt egy terve. Egy terve, amiben már tudta, befektetőként fogja önmagát feltüntetni, így talán a lány sem mond rá azonnal nemet. Hogy miért ragaszkodott hozzá, hogy továbbra is a közelében tudja, nem tudta volna megfogalmazni. De jó érzés volt vele és a gyerekekkel ülni az asztalnál, az ő mosolyára ébredni, még ha az csak a konyhában, az első kávé felett sugárzott is rá. Sofia Bennett az életükhöz tartozott, s bárkinek ellentmondott volna, aki azzal legyintett volna a megállapítására, hogy csak megszokás kérdése ez. Nem! Biztos volt benne, hogy Sofiát elveszteni egy olyan luxus lenne, amit nem engedhet meg. A gyerekek miatt, és igen, önmaga miatt sem. 

Végre ráébredt, hogy a leányzó, akin mostanában olyan sokat törte a fejét, még ott lapul a karjában, így aztán egy halk torokköszörülés kíséretében óvatosan elengedte. Amikor biztos volt benne, hogy a lány még véletlenül sem érzi eltaszítottnak magát, meglazította a nyakkendőjét.

-Innen már gyalog megyek. Nyugodtan menjen vissza, a gyerekek és Mona már biztosan nagyon várják – mosolygott rá feszélyezetten a lányra, aki úgy érezte közben, hogy a mennyekből a pokolba zuhant. Ebben a pár perces néma ölelkezésben annyi összetartozás volt! Nem, nem hagyja hogy bárki azt mondja, képzelődött, nem! Biztos volt benne, hogy nemcsak ő érzi azt a különös vonzást, amely egybeforrasztotta őket az előbb. –És Sofia! Este szeretnék magával beszélni valamiről – hozta szóba a terveit, még ha ilyen sejtelmesen is, de előrevetítve, hogy mondanivalója van a lány számára. Sofia megrándult. Jaj, csak azt ne mondja, hogy bocsánat! – gondolta keserűen. Nem akarta, hogy újra csak ő képzeljen valamit egy érintés mögé. Lehet, a férfi az előbbi percekben azon gondolkodott, hogy túl messzire ment a segítségnyújtásban, és a szavakat keresi, amivel megértethetné vele, hogy az előbb történtek és mondottak semmit nem jelentenek. De hát nem is jelentenek! – sóhajtott fel elkínzottan, miközben szótlanul bólintott és megindult a kocsija felé. Robert a szája szélét rágva nézett utána. El fog menekülni, ha előáll a baromi nagy ötletével – kínozta magát máris a vesztes forgatókönyvvel. Nem vagy te akkora főnyeremény, hogy kitartson melletted, és tulajdonképpen a szíved mélyén nem is arra vágysz, hogy a gyerekek miatt maradjon. Azt akarod, hogy egy nő, akár Sofia, végre Téged akarjon, bármivel is járjon ez a szerelem. De hát megőrült, hogy ilyesmire gondol? Hiszen ha van a városban ember, akivel rosszul indult a kapcsolata, az éppen Sofia. A nő már számtalanszor éreztette vele, hogy nem tartja különösebben nagyra sem férfiként, sem apaként. Csak azt nem értette, hogy akkor mi az a nyughatatlan erő, ami egyfolytában feléje húzza, nem ereszti, ami esténként néha képzelgésekre ragadtatja. Bármennyire is szeretné, de ez nem szerelem! Az úgyis csak megbonyolítaná a dolgokat. Üzletet fog ajánlani a lánynak, egy visszautasíthatatlan üzletet. Hogy ezzel hosszú távon mi a célja, azt pedig inkább még önmaga előtt sem vallotta volna be.