Skót szerelem 8. és 9. fejezet egyben

Viharos, baljós este volt. Akár egy Agatha Christie regény megfilmesített változatában, már délután villámok szaggatták fel a látóhatárt, és ahogy leszállt a sötétség, ezek az elektromos kisülések valósággal foglyul ejtették a kastélyt és lakóit. A hatalmas ablaktáblák megremegtek az égzengésben, az esővíz pedig oly bőséggel ömlött, mintha el akarná mosni a föld színéről a masszív építményt. Az ősi falak derekasan állták az égiek ostromát, lakói pedig a természet erőinek vad tobzódásával mit sem törődve szerény vacsorájukat fogyasztották a szalonban. Bridget Morven nem húzta sokáig az időt, azonnal elfoglalta az állását, és egyszerű, de ízletes ételt varázsolt a készletekből. Broden és a többiek nem is lehettek volna elégedettebbek. Edan remek borokat talált a pincében, amelyből bőven töltögettek már a poharakba, így aztán az égzengést felerősítő Lochiel zabolátlan rohanásának dübörgése sem zavarta őket a beszélgetésben. A kastély mögött a folyó felduzzadva hömpölygött a partját szegélyező sziklák között, itt-ott fákat sodorva magával, melyek megakadtak a meder hatalmas kőtömbjeiben, majd szinte sikoltva igyekeztek kiszabadulni a fogságból. Ha bármelyikük érzett volna kedvet hozzá, a toronyszobából csodálhatta volna az őserők tombolását. De őszintén szólva sokkal csábítóbb volt a hideg kőfalak között a kellemes meleget árasztó kandalló közelsége. A desszertnél tartottak, amikor hirtelen kialudt a villany, s ezzel egyidőben valaki hangosan megzörgette a bejárati ajtót. Az első reakciójuk a döbbent csodálkozás volt, ahogy a kandalló lángjának fényénél egymásra néztek. Ebben az ítéletidőben vajon ki érezte magára nézve kötelezőnek az örökösök meglátogatását?

Wallace felállt és az előtérben uralkodó félhomályban minden sietség nélkül az ajtóhoz ballagott. Akárki áll odakint, hívatlanul érkezett. Néhány száz évvel korábban fegyverrel fogadták volna, de most sem örültek neki. Még túl friss volt az élmény, nem szándékoztak megosztani senkivel. Senki olyannal, akit nem ismertek. Egy utolsó pillanatnyi tétovázás után kitárta az ajtót és bosszúsan végigmérte az odakint ácsorgó esőkabátos alakot. Az illető a kabátot fázósan húzta össze magán, szemüvege megcsillant a kapucni alatt. Tett egy lépést a hívogató száraz fedél felé, majd észbekapott.

 – Bocsánat a késői zavarásért! Látom, maguknál is elment az áram. Úton voltam, de a kocsi megelégelte a vizet és lefulladt, nem tudtam életet lehelni bele. Meghúzhatnám magam Önöknél, amíg kicsit enyhül a vihar? – hadarta kérlelőn, és le sem tagadhatta volna, hogy a helyi nyelvjárást igyekszik keverni az angollal.

 – Jöjjön be! – lépett hátra Wallace, éppen akkor, amikor az öccse megjelent egy gyertyával a háta mögött. Annak fényénél egy ötven körüli szemüveges, jelentéktelen külsejű férfit láttak, aki megkönnyebbülten bújt ki éppen az esőkabátjából.

 – Elnézést, összevizezek itt mindent! – szabadkozott a férfi, aki körül máris tócsába gyűlt a víz. Wallace elhessegette a halvány rossz érzést, amely abban a pillanatban ébredt benne, ahogy meglátta odakint ezt a figurát, s egy kedélyes vendéglátói mosolyt erőltetett magára.

 – Akassza csak oda! – mutatott a kis beugró felé, ahol gumicsizmák sorakoztak és hasonló kabátok lógtak a fogasokon. – Jöjjön! A család a tűz körül melegszik. Gondolom, Ön is örülne egy kis melegnek. Vacsorázott már?

A jövevény ujjaival éppen hátra gereblyézte gyér vizes haját. Hálásan pislogott Wallacera. – Igen, ettem még a vihar kitörése előtt, de egy forró italt szívesen elfogadnék. Egészen átfagytam odakint. Ám előbb engedje meg, hogy jóvátegyem az udvariatlanságomat és bemutatkozzam: Edgar McCleary vagyok Invernessből.

 – Üdvözlöm! – nyújtotta felé Wallace a kezét. – Wallace Cameron vagyok, ő pedig az öcsém,  Edan. – Miközben beléptek a szalonba, a többiek felé mutatott: – Népes családunk többi tagja és a vendégeink. Srácok, az úr Edgar McCleary. Menedéket kért a vihar elől, és egy forró italt. Egy grogot talán? – nézett a jövevény felé, aki egyetértően bólogatott. Broden pedig nagyot sóhajtva kedvetlenül bámult a tűzbe. Ha a fickó iszik Edan forró grogjából, ma már nem fog kocsiba ülni. Utálta, hogy máris egy ismeretlennel kell osztoznia a házuk kényelmén és Rowena figyelmén. A lány ugyanis előzékenyen odébb húzódott a kanapén, hogy az újonnan érkező is helyet foglalhasson.

*

Egy jó órával később mindannyian a szobáikban ültek az ágyaik tetején. A vihar töretlen lendülettel tombolt, áram még mindig nem volt, de egyiküknek sem volt kedve az alagsorban keresni a biztosítékokat. A gyertya imbolygó fénye pedig sokkal inkább ébren tartotta őket, mintsem elálmosította. Broden átkozott mindent és mindenkit. Az este nem egészen úgy alakult, ahogy elképzelte, és az ilyen eseteket menetrendszerűen követte a rosszkedve. Olyan szépen elképzelte, ahogy Rowenával kutakodnak a könyvtárban, felfedezik a családjaikat elválasztó Viszály gyökereit és más érdekességeket. Majd dolguk végeztével elkíséri a lányt a szobájához, talán meg is csókolja. Csak azért, hogy érezze, hogy tudja, milyen lehet azokat a lágy rózsaszín ajkakat megérinteni. Ehelyett itt bambult a sötétben, az ablaktáblákon lecsurgó víz játékos útját figyelve. Bezzeg Edan magabiztosan a karjába fonta a kis Catriona karját és kuncogva, sugdolózva kísérte a szobájához. Ő talán még ezt az elképzelt csókot is behajtotta. Egyáltalán nem törődött a végrendelet záradékával. Irigyelte az öccsét, akit állandóan  gúnyolt, amiért képtelen volt komolyan venni a nagy betűs élet dolgait. Most kezdte úgy érezni, hogy talán mégis neki van igaza. Ő legalább merészel részt venni ebben az Életnek nevezett játékban. Nem futamodik meg az önmaga által hajuknál fogva előrángatott kifogások miatt, mint ahogy Broden teszi. Utálta, hogy zavarosak a gondolatai, valahányszor Rowenára gondol. Egyszerre szerette volna beismerni és tagadni, hogy napok óta az ajka ívéről álmodozik. A nyakában göndörödő pihékről, a karcsú, hosszú lábakról, a gyengéden ápoló kezekről. És igen, határozottan zavarta ennek a fura idegennek a felbukkanása is, aki úgy ült közöttük, mint aki dolgozatot akar írni az estéjükből, minden apró kis mozdulatra figyelve, némán. Ha jól belegondol, azért is javasolta, hogy térjenek nyugovóra, mert a fickó csak gyűjtögette a velük kapcsolatos kis információ-morzsákat, miközben önmagáról nem osztott meg semmi használhatót. Beszélt a kocsijáról, a lehetséges hibáról, de egy szóval sem arról, hogy honnan és hova tart ebben az ocsmány időben. Hogy várja-e odahaza valaki. Mondott egy nevet, amit persze nem ellenőrizhettek le, most pedig itt szuszog a fedelük alatt. Egy idegen. Egy ellenszenves, gyanús idegen.

*

Edgar McCleary kényelmesen elhelyezkedett a hideg ágyban. Sokkal rosszabbhoz szokott, hiszen már nem egyszer fordult elő, hogy a megfigyelő munkája a szabadba száműzte, vagy éppen a kocsijában éjszakázott. Most a hidegtől eltekintve, szinte főúri körülmények között hajthatta nyugovóra a fejét. Persze ezekben a régi, ősi kastélyokban nem számíthatott központi fűtésre. De volt vastag paplan és még volt a poharában is a grogból, amely az este folyamán átmelegítette dermedt tagjait. Magánnyomozóként nem kényeskedhetett. Remélte, hogy senki nem megy megkeresni az út mentén hagyott autót, mert akkor hamar rájön, hogy tulajdonképpen semmi baja. Már a kastélynál járt, amikor eszébe jutott, hogy a zuhogó esőben elfelejtette lehúzni a gyertyakábelt, hogy mozgásképtelenné tegye a kocsit. Nem akart mohónak mutatkozni, pedig szívesen evett volna egy falatot, de beérte a forró groggal, amit az egyik fickó bőven mért a korsójába. Bírta az italt, de aki ezt készítette, nem sajnálta belőle a rumot. Álmosan pislogva gondolta végig, milyen utasításokkal látta el Mr. Ansley. Figyelnie kell, és ha lehetősége adódik, felvételeket is készíteni, ha a két McMillan lánnyal bármelyik fickó bizalmasan viselkedne. Az ügyvéd valami aggodalmaskodó vőlegényről beszélt, de őt sem ejtették a fejére. Ha egy vőlegény adta a megbízást, miért kell mind a két lányt figyelnie? Vajon mibe keveredett ez a két csinos lány, amiért az öreg Ansleyt ennyire érdekli a szerelmi életük? És kik lehetnek ezek a fickók, akik le sem tagadhatják, hogy testvérek? Hallott valamit rebesgetni az utóbbi idők egyik legnagyobb örökségéről a környéken. Nagyon úgy festett, mintha ők lennének az örökösök. Talán éppen őket félti a vén betyár, hogy a vagyon idevonzza a kis pillangókat? Ha ettől félt, hát már az első pillanatra is egyértelmű volt, hogy a fiúk közül ketten már a bűvkörükbe kerültek. Nézegette a telefonját, amellyel a felvételeket készítette. Nem volt elégedett. Sem a fényviszonyok nem feleltek meg, de a lehetősége is korlátozott volt. Nem fotózhatott kedvére, így aztán a képek többsége élvezhetetlen lett, bizonyító ereje egyiknek sem volt. Így is elég átlátszónak tűnt, hogy csak azt nézi az este folyamán jó néhányszor, hogy van-e már térerő. Na, mindegy. A vendégágyat felajánlották, talán reggelivel is megkínálják majd, akkor pedig talán jobb esélyei lesznek néhány megfelelő fotó elkészítésére. Felverte a párnáját, aztán lehunyta a szemét. Nem zavarta az égzengés, üres gyomrát a grog már rég elálmosította, ideje volt, hogy megadja magát ennek a késztetésnek.

***

Broden mogorván lapozgatta az előtte fekvő gazdasági könyvet. A nagyapja aprólékosan vezette egy ideig, majd egy pontnál érezhetően érdektelenné vált a birtok ügyeivel kapcsolatban. Az öreg nem bízott a technikában – gondolt otthoni számítógépes programjára, amely a telepítésektől, az évközi gondozáson át a betakarításig minden feladatot kijelölt és az aktuális időjárási adatoknak megfelelően programozott. A könyvelést valóságos kis csapat végezte, itt pedig minden egy életunt öregember kezében futott össze. Még szerencse, hogy a leltárt az örökösök értesítése előtt megejtették, mert semmi kedve nem lett volna azzal foglalkozni a gyorsan fogyó napok hátralevő részében. Szeme időről időre visszatért a szemközt mereven őt figyelő női arcképhez. Edme McMillan valamit sugallni akart neki, vagy annak, aki ebben a székben ült, de fogalma sem volt róla, mi lehetett az. Talán csak meglódult fantáziája játéka ez – masszírozta meg a nyakát. Mint ahogy ma reggel is. A vendégük alaposan belakmározott a reggelinél, majd megkérte őket, had készítsen egy felvételt erről a barátságos családról, akik ilyen segítőkészen fogadták be a borzalmas vihar idejére. Azt gondolta, készít egy fotót a közelében ülőkről, de ez a McCleary összeterelte őket az étkező hatalmas kandallója elé, a végén már mindenki mindenkit magához ölelt, hogy beleférjenek abba a nyomorult felvételbe. Az egészben az egyetlen jó Rowena virágillata volt, amely az orrába kúszott, ahogy a lány szinte a mellére simult. Önkéntelenül is köré fonta a karját, hogy vonakodva engedje el, amikor az a fajankó végre elégedetten zsebre vágta a masináját. Nos, akkor öntötte el az a furcsa kellemetlen érzés. Először is azért, mert a lány szinte elmenekült a közeléből, de igazából a vendég feltűnően cikázó, mindent felmérő tekintetétől. El is határozta, hogy majd utána néz a fickónak, mielőtt hazautazik Skóciából.

Már éppen fel akart tápászkodni, hogy kérjen még egy csésze kávét, amikor az ajtóban mintegy varázsütésre megjelent Rowena. Kezében a már ismerős bögrével, melyet mosolyogva tett le elé az asztalra, miután gondosan aláhúzott néhány papírlapot, hogy megóvja a fényes politúrt. A köszönetet már csak a lány hátának dadoghatta el. Rowena végigsétált a hatalmas könyvespolc előtt, néha kuncogva kihúzott egy-egy láthatóan régi és értékes, de talán éppen ezért témájában már meglehetősen idejét múlt kötetet, végül meglepetten leemelt egy aprócska festményt a könyvespolcról.

 – Ez vajon hogy került ide? – mutatta Broden felé a festményt, aki tanácstalanul megvonta a vállát az aprócska kép láttán. Fogalma sem volt róla, mit ábrázol. A lány azonban azonnal megismerte a családi legendáriumból elhíresült McMillen házat Skye szigetén. A hatalmas ház egy része egyben világítótoronyként is szolgált a hajósoknak, mutatva az utat a viharos tengeren a menedék felé. A sors iróniája, hogy mégis ott, azokon a baljós sziklákon lelte halálát a nagyanyja. Még a festő ecsetje is tajtékos hullámokat vetett a fehéren világító épület aljában, visszaadva a valóságban is folyvást haragosan ostromló áradatot.

 – Miért, mi ez a hely? – kérdezett vissza Broden, csendesen gyönyörködve a lány nyakának ívében, ahogy vizsgálódva az apró festmény fölé hajolt.

 – A nagyapám háza Skye-on – szusszantott a lány. – Annak fényében, amit a Viszályról mesélt, meglehetősen furcsa, hogy pont itt látom viszont. De talán a nagyi adta emlékül a maga nagyapjának.

 – Hogy örökre arra emlékeztesse, ott tért vissza a férjéhez? Elég kegyetlen ajándéknak tűnik. Ráadásul ott lelte a halálát is, úgyhogy mindenképpen búskomorrá tehette azt, aki csak rápillantott – mormogta a férfi, egy pillanatra átélve a nagyapja szenvedését. Furcsa érzés volt, hogy az öregnek bárki fájdalmat tudott okozni. Ő a maga részéről mindig úgy hitte, hogy Seumasnak nincs is szíve. Vagy ha van, akkor kizárólag olyan élettelen darab lehet, mint Skócia ősrégi sziklái.

 – Igaza lehet – vont vállat a lány és visszatette a képet a polcra. – Akkor ez is egy újabb talány az őseink tettei körül – simított végig még utoljára a fájó emlékeket felidéző kis festményen, majd kis szünetet tartott és úgy folytatta: –Igazából az jutott az eszembe, hogy lenne-e kedve eljönni velem oda? Talán találunk ott is valamit, ami a Viszályra utal. A házvezetőnőnk például sokáig emlegette a nagyival kapcsolatban, hogy szerinte az okozhatta a vesztét, hogy minden gondolatát papírra vetette. De soha senki nem látta a naplóit, úgyhogy mégsem hiszem. Itthon a kastélyban mindenesetre semmi nyoma nem volt naplónak. Talán odakint a Házban, nem tudom. Bár, a nagyapám aligha tűrte volna el a létezésüket, ha tudomást szerez róluk. De talán a nagyi elrejtette őket, nem gondolja? – nézett izgatottan, kíváncsi szemekkel a férfira, akinek már újra meglódulóban volt a fantáziája. Most kivételesen nem Rowena csábos alakját nézte, hanem valami belső mozit, amelyben az a boldogtalan asszony élete minden jó és rossz döntését papírra veti, hogy több emberöltővel később az utódaik megérthessék tettének mozgatórugóit. Hazudott volna, ha azt állítja, nem akarja látni azokat a naplókat.

 – Remek ötlet. Akár már ma elmehetnénk. De talán jobb lenne, ha nem csapatostul törnénk a házra. Csak mi ketten, mint rangidős testvérek. Ha nem találunk semmit, nem dúlja fel egy horda Cameron az ősi McMillan fészket. Ha pedig rátalálnánk a nagyanyja naplóira, akkor kettőnk titka maradhat akár, ami bennük van.

 – Megegyeztünk! – mosolygott a lány, és tekintetében máris a kaland várakozásteljes izgalma csillogott. Broden pedig felállt és indult, hogy beszéljen a testvéreivel. Döntöttek, és eltökélt volt, hogy útnak is indulnak, mielőtt Rowena meggondolja magát és megfutamodna.

Rowena arcára bizonytalan árny suhant, ahogy a férfi elhagyta a könyvtárat. Reggel óta érezte a bizsergést, amikor a családi fotó kedvéért összepréselődve Broden Cameron átölelte. Az ujjaiból szinte villamos kisülések bizsergették a bőrét. Ő pedig nyílt ajánlatot tett most a férfinak, hogy kettesben keressék fel a nagyapja szigeti házát. Ha volt is valaha, most biztosan elment az esze! Még egy pillantást vetett a nagyanyjára és szeretettel elmosolyodott. Ilyen érzés volt, nagyi? – suttogta halkan, majd a húga keresésére indult. Biztos volt benne, hogy Catrionának nem lesz ellenére még egy nap a jóképű Edan Cameronnal.

*

A szél olyan erővel tépte Broden kabátját, már-már attól tartott, vitorlaként ragadja magával a viharos tengerre. Sérült lábát nehézkesen vetette meg a partmenti mohos sziklákon, mint egy harcban sebeket szerzett ősi harcos, szürke szeme a tajtékos vizet fürkészte, mintha a vikingek hajóit várná felbukkanni a távolban. Ha Rowena nagyanyja ilyen időben jött ide ki, esélye sem lehetett az életben maradásra. A víztömeg olyan erővel ostromolta a partot, hogy azon csodálkozott, még nem mosta el a föld színéről, beleveszve a szürkészölden tomboló hullámsírba. Amikor megérkeztek, a lány kimentette magát, hogy lakhatóvá tegyen két szobát, ő pedig bolond fejjel úgy gondolta, ez remek alkalom az időutazásra. Látni akarta a vad partot, ahova még sosem jutott el, de amelyről annyi mindent olvasott. Olvasmányai hősei életre is keltek képzeletbeli vetítővásznán, és a metsző szélben szinte érezni vélte a szablyák szúrását, ahogy az esőcseppek utat találtak az öltözékén. Bolond ötlet volt ebben az időben a séta, mégsem tudott ellenállni a vágynak, hogy a maga őserejének teljében láthassa a tájat. Ez volt az igazi Skócia! Mindeddig azt hitte a tavak szélén magasodó zord hegyek, a vadakban gazdag erdők, vagy a hanga borította rétek jelentik Skóciát. Nyilván azok is. Azt a Skóciát, amelyet ő ismert. Ezt a senkinek nem engedelmeskedő, mások akarata előtt meg nem hajoló Skóciát még ő sem ismerte, de azonnal a rabja lett. Egy pillanatra átfutott a fején, micsoda bolond ötlet, hiszen itt aztán semmit nem tudna kezdeni, mert ezen a vad tájon talán még zöldségek sem maradnak életben, nemhogy hőn szeretett szőlőtőkéi. De azért állta a vihar erejét és magába szívta, mintha feltölthetné őt is. Ezen a tájon erős emberek éltek, és itt nemcsak fizikai erejükre gondolt. Nem kevés lelkierő kellett ahhoz, hogy valaki itt élje le az életét. Itt nem voltak divatos üzletek, a kényelmet kiszolgáló szolgáltatások. Csak egy komor kőépület volt és a mindent maga alá hajtó őserő. Ő mégis látta mindebben a szépséget. Kíváncsian fordult a ház felé, amely tulajdonképpen egy régi világítótorony és a hozzá tartozó kisebb erőd volt. Épp olyan megtörhetetlen,  mint körülötte a táj. A torony fehérsége mára hozzászürkült a mellé épített épülethez, zöld mohafoltok színezték. Furcsa! Nem tudta elképzelni a lány nagyapját, ahogy betölti a hajósok védőszentjének szerepét, nyilván nem is volt az. Egészen biztosan megvolt erre az embere. Elhatározta, hogy utána jár, hogyan került egyáltalán a család birtokába az épület, de most elsősorban a nagymama naplójának keresésére érkeztek – emlékeztette magát. Amikor biztos volt benne, hogy biztonságban visszasántikálhat a házhoz, elindult. De meg mert volna esküdni rá, hogy a sziklák között egy fehér ruhás nő nyújtja segítségkérőn felé a karjait. Megborzongott. Ritkán gondolt kísértetekre, s azok is inkább a saját múltjának szereplői voltak. De ez a nő úgy festett, mint Rowena, és ez szinte megrémítette. Eszébe jutott a festmény a saját nagyapja könyvtárában és elhessegette a rossz érzést. Képzelgett, de a nő már valóban kísértet volt, nem egy hús-vér segítségre szoruló asszony.

Meglepte, hogy bár eddig úgy érezte, szinte érzi a felcsapó hullámok jéghideg cseppjeit, ahogy az épület falát áztatják, az mégis meglehetősen távol állt a szakadéktól. A szárazföldtől az „Óriás” névre keresztelt meredek sziklafal és a támogatását jelentő zöld lejtős fennsík választotta el, s ugyanakkor kötötte össze vele. Előtte a vad, viharos tenger, mögötte a szelíd öböl, a kis kikötő és a fehér tetőtér-beépítésű házakból álló házsor. Az a néhány család valaha talán a McMillan birtok személyzeteként építette a kis házsort, majd az évek múlásával helyi halászok, vagy talán kalandra éhes londoniak vették meg nyaralónak. A vékony mezsgye, a szeles fennsík innen olyan keskenynek tűnt, mint amin autóval meg sem kísérelhetnék az átkelést. A valóságban biztonságosan széles volt, akár egy kétszer háromsávos autópálya a leállósávokkal együtt. Amikor megérkeztek, a szél még nem tombolt ilyen erővel, s csak most kezdte érezni, mennyire elszigeteltek lesznek itt a következő napokban. A kocsihoz érve, a csomagtartóból kiemelt két nagy szatyrot, hogy a maga módján ő is segédkezzen a vacsorához. Kissé kellemetlenül érintette, hogy a csomagok nagy részét a lány már behordta, amíg ő odakint nézelődött. Soha nem volt az a férfi, akit kiszolgálnak, és erre még sérülten sem tartott igényt. Szeretett férfi lenni egy kapcsolatban, akkor is, ha az csak amolyan férfi-nő barátság volt is. Ezen a ponton kissé elkalandozott, hogy miként minősítse a lánnyal való kapcsolatát, de amikor a házba lépve az első dolog, amit megpillantott, Rowena kerek feneke volt, ahogy a kandalló előtt szorgoskodik, egy halvány csuklással kísérve beismerte maga előtt az igazságot. Ez nem csak amolyan férfi-nő barátság. Meg sem kísérelte felcímkézni, de éppen elég barátja volt odahaza még a nők között is, hogy tudja, ez nem az.

 – De jó, hogy visszajött! Már nem is emlékeztem, mennyire viharos idefönt az idő – csacsogott a lány, miközben egy újabb vékony gallyacskát próbált lángolásra bírni. A kandalló szélére már kikészített két pohár whiskyt és most úgy döntött, az egyikkel megpróbálja feléleszteni a tüzet, ahogy a nagyapjától látta. Murray McMillan ugyan nem házias akart lenni annak idején, hanem mérgében vágta a poharát a tűzbe, de az úgy lobbant fel, mintha egyenesen a pokol bugyrából érkezett volna az ereje. Gyerekként egészen megrémült, de talán nem is a tűz erejétől, hanem a nagyapja dörgő hangjától, ahogy azt üvöltötte Rowena apjának: Sosem fogom elismerni! Rowena azóta sem tudta, mire gondolhatott a nagyapja, de olyan indulat tombolt akkor benne, hogy attól a naptól kezdve tulajdonképpen képtelen volt már a szerető nagyapát látni a férfiban. Nem mintha korábban kiérdemelte volna e címet. A trükk bevált, a majd harminc éves ital pillanatokon belül fáklyákká változtatta az addig csak parázsló fadarabokat. Kiegyenesedett és hátralépett, mert szinte elemésztette a hirtelen támadt hőség. Amikor megfordult, örült, hogy van mire fognia az arca pirosságát, mert Broden Cameron úgy nézte őt, mint valami éhes farkas a zsákmányát. – Fogalmam sincs, hogy bírták ki a nagyszüleim idefönt. Vagy másfél évig éltek itt, mielőtt a mama... – halkult el a hangja, ahogy a tragédiára gondolt. –Talán az időjárás is hozzájárult, hogy nem látta értelmét az életének. A papával kettesben ezen a helyen ... erősebb lelkeket is próbára tenne a dolog, a nagymama pedig mélyen érző nő volt. Azt mondják.

Tudta, hogy csak fecseg össze-vissza, de legalább lefoglalta magát a beszéddel, különben odarohant volna a férfihoz, hogy a széltől kócos hajába túrja az ujjait. Határozottan  meggondolatlan lépésnek kezdte érezni ezt a kirándulást.

 – Azt hiszem, jól tettük, hogy hoztunk magunkkal ennivalót, mert a házban semmi mást nem találtam, csak erős italokat. Rebesgették, hogy a papa is sokat ivott, amikor itt éltek. Nem tudom, miért erőltette rá a mamára ezt a helyet. Tudom, hogy ő nem szerette a házat, mint ahogy azóta sem szerette a családból senki más sem. – Rowenából csak úgy dőlt a szó, maga sem tudta miért. Addig szerencsétlenkedett a kandallóval, hogy tulajdonképpen egyetlen szobát sem tett rendbe éjszakára. Sőt még a nappalit sem. Még minden bútort leplek borítottak és por, de most úgy érezte, ennél a helyiségnél jobbat erre az egyetlen éjszakára úgysem találnának. Itt pedig már legalább lobog a tűz. Szívből remélte, hogy a férfi is beéri a kissé rövid kanapé vagy a két összetolt fotel kényelmetlenségével.

 – Jó! Akkor együnk valamit! – jött meg végre Broden hangja is. Fogalma sem volt róla, mennyire látványosan esett rabul a lány bájainak, de határozottan zavarban érezte magát miatta. –Majd vacsora közben kitaláljuk, hol kezdjük a kutatást – rázta le végre a kabátot magáról. Hanyag mozdulattal a kandalló előtti egyik fotel támlájára dobta, majd megindult a könyvespolc előtt, lassan, mindent felmérve a tekintetével. Amikor elérte az íróasztalt, ujjai játékosan doboltak rajta egy ideig, aztán a lány felé indult. – Nézzük, mi ehetőt pakolt be Bridget!

*

A csirkesült és a hideg sült kolbász fűrészporként forgott a lány szájában. Próbált enni, de nem igazán volt étvágya. De nem szólt, mert Broden – vele ellentétben – jó étvággyal vágta magának a falatokat. A férfi gondolatai nem az étel körül jártak, ujjai szinte robotszerűen kezelték a kést és villát. Komótosan rágott és nyelt, hogy közben dolgozhassanak az agysejtjei. Ahogy a szájához emelte a következő falatot, megdermedt a mozdulat közben.

 – Azt tudjuk, hogy egy házassági krízis okán költöztek ide. A nagymamája visszatért a férjéhez. De vajon feleségként is visszatért hozzá? – bökött a késsel Rowena irányába. A lány megrántotta a vállát. Zavarba ejtő kérdés volt. Ha valamit, hát a nagyszülei házaséletét nem akarta maga elé képzelni. Ugyanakkor a férfi megállapítása helytállónak tűnt. Az biztos, hogy egy kapcsolatban a megcsalás tönkreteszi a bizalmat. És ugyan mi más lehetne bizalmasabb az együttlétnél? Vajon a nagyapja olyan férfi volt, aki kényszeríti a feleségét? Nem, ezt azért nem tudta elképzelni róla.

 – Ki tudja? Itt volt vele. Ez máris több, mint amit sok feleség akkoriban megtett, hiszen az asszonyok többnyire csak akkor követték a férjeiket a vadászházba, ha vendégeik voltak. Egyébként a férfiak birodalma volt a vidéki birtok.

 – Én arra gondolok, hogy vajon a szobájukat is megosztották? – mutatott rá a zsíros késsel Broden a kérdés lényegére.

 – Oh, azt nem hiszem – pirult el a lány, végképp megértve a kérdésben rejlő intimitást. – Otthon sem közös szobájuk volt. A mama szerint ez az előkelő körökben így volt hagyomány. A férj, ha ... kedvet érzett ... nos, ha a házastársi jogait... izé... – nyögött egyre jobban elpirulva, de a férfi kisegítette:

 – Szóval csak akkor feküdtek le egymással, ha a férjnek éppen olyan kedve volt? És ritkán volt olyan kedve? És éppen ezért külön szobájuk volt? – A férfi hangja nem volt gunyoros, inkább tárgyilagos, de szemének csillogása elárulta, hogy jól mulat a lány zavarán.

 – Úgy valahogy – fújt nagyot Rowena.

 – Borzasztó házasságok lehettek ezek – merengett el egy pillanatra a férfi. Számára fontos volt a felesége közelsége. Egészen addig a napig, amíg bizonyosságot nem nyert, hogy Jasmine-nek bárki közelsége megfelelt. Onnantól már ő sem ragaszkodott ahhoz, hogy osztozzanak a hatalmas baldachinos ágyon. Sőt, szinte undort érzett – elsősorban önmaga iránt – amiért még mindig vonzónak tartotta az asszonyt és már csak azért sem akarta a közös ágyat, mert nem volt biztos önmagában, nem nyúlna-e utána, megkockáztatva, hogy még nagyobb hülyét csinál magából.

 – Ha végzett, megágyazok itt a tűz előtt – zökkentette ki a lány hangja. Önkéntelenül is körbenézett, de csak egy kényelmetlen kanapét látott és két öblös fotelt.

 – Hát, végül is csak egy éjszakára jöttünk – motyogta bizonytalanul. – De azért alaposan át kellene kutatnunk a hálószobákat. Én vállalom a nagyapjáét, ha nincs ellenére, hogy egy idegen kutakodjon a holmija között.

 – Maga nem idegen! – nézett rá merőn a lány. – Már úgy értem, a két családnak közös titka van, és ha maga bukkan rá, az ugyanolyan, mintha én tettem volna. Bár, nem hiszem, hogy a Papa szobájából kerülne elő bármi bizonyíték a felesége hűtlenségével kapcsolatban. De akkor én nézem át a Mama szobáját. Az egy emelettel feljebb van.

 – Nem bízták a véletlenre – húzta el a száját Broden.

 – Micsodát? – értetlenkedett Rowena.

 – Hogy táplálják magukban a történtek miatti lelkiismeret-furdalást és dühöt. Engem még egy emelet sem választana el az asszonytól, akit vissza akarnék hódítani, ha ő maga is hajlandó rá. De a maga nagyanyja aligha akart újra McMillan asszony lenni. A látszatot megőrizték, de ez itt maga lehetett a jeges pokol – borzongott össze a férfi.

 – Talán úgy volt, és talán holnap ki is derül – rántotta meg a vállát a lány. Próbált szolidárisan viselkedni, de a szíve mélyén nem értette, hogyan volt képes a nagyanyja visszatérni a férjéhez, amikor ebben a börtönben kellett leélje az életét. Murray nagyapa nyilván keményen megbüntette a hűtlen asszonyt, és Rowena viszolyogva gondolt rá, hogy itt a világtól elzártan, talán még erőszakosan is viselkedett, hiszen nem látta senki, aki miatt vissza kellett volna fognia magát. Talán a nagyi ezért is menekült a hullámsírba, mert nem tudta elviselni, hogy merő szenvedés legyen a hátralevő élete.

Amíg ilyen borús gondolatok foglalkoztatták, kezei szinte automatikusan tették a dolgukat. Óvatosan leemelte a lepleket és igyekezve, hogy minél kevesebb port bolygasson meg, összegyűjtötte őket a sarokban. Felszaladt az első emeletre és a vendégszobából magával hozta a vastag tollpaplanokat, majd egy újabb körben a párnákat is. Broden a tűz előtt ült egy karosszékben, majd zavartan feltápászkodott.

 – Bocsásson meg! Nem vagyok valami nagy segítség, pedig nekem kellene cipekednem, de igazság szerint fáj a lábam. Talán nem kellett volna kimennem a sziklára. Nem igazán túracipő – emelte előre a gipszet. Rowena gondterhelten pillantott rá.

 – Szerintem csak elfáradt. Ha holnap reggel is úgy érzi, hogy fáj, akkor beviszem a kórházba és megröntgeneztetjük.

 – Nem hiszem, hogy szükség lenne rá – tiltakozott azonnal a férfi. – Sokat járkáltam és a terepviszonyok sem kifejezetten használtak. Csak ennyi történt. Ha egy kicsit pihentetem, minden rendben lesz. Nyugodjon meg, biztosan tökéletes munkát végzett, csak én nem vagyok egy szófogadó jó beteg. Igazság szerint az elmúlt két napban még az injekciót is elfelejtettem beadni magamnak. Talán a poggyászból nem hagytam ki, de az agyam annyi mindenen járt, hogy az sem lenne meglepő.

 – Jézusom! Ezzel ne játsszon! – kiáltott fel a lány. – Hol a csomagja?

 – Még a kocsiban.

Rowena válasz nélkül indult kifelé. Orra alatt morgolódott ugyan a felelőtlen, nemtörődöm férfi betegről valami korántsem hízelgőt, de azért ment, hogy behozza a csomagot. Amikor visszatért, a két fotel már összetolva terpeszkedett a kandalló egyik oldalánál. A kanapét pedig közelebb húzta a férfi a tűzhöz. Első pillanatra már-már romantikusnak tűnt a berendezés, de aztán észbe kapott, hogy az álmodozás helyett orvosként viselkedjen. A férfi ölébe ejtette a táskát.

 – Vegye elő! És nagyon ajánlom, hogy benne legyen, mert ha nem, akkor az időjárással és a sötéttel nem törődve azonnal visszaindulunk. – Amikor a férfi tiltakozni akart, olyan szemekkel nézett rá, hogy Boden inkább engedelmesen túrta fel a táskáját. Hamarosan őszinte, megkönnyebbült mosollyal emelte fel a vérhigítót tartalmazó injekciós dobozt. Rowena kissé gonoszkás mosollyal nyúlt érte.

 – Legyen az a büntetése, hogy ma az orvosa adja be Önnek!

Broden nagyot nyelt. Az egy dolog, hogy ő esténként a saját fenekét szurkálta, hogy megelőzzön egy trombózist, de Rowenával nem akart ilyen bizalmas helyzetbe kerülni egy teljességgel kihalt házban. De nem volt más választása. Végül megadóan bólintott és miközben a lány kezébe nyújtotta az egyszer használatos kis fecskendőt, gombolni kezdte a farmerét.

Skót szerelem 6. fejezet és 7. fejezet egyben

A bejárat felett ősi skót felirat hirdette a Cameronok legendás harciasságát: Fiercer than fierceners itself (A hevességnél hevesebb maga) – fordította le Rowena a szöveget, s közben a pillantása Broden Cameronra siklott, aki úgy állt a tágas hall közepén, mint valamely harcias őse tehette ugyanitt. Mankóitól megszabadulva, egyenes gerinccel, kissé szétvetett lábbal állt, mint aki a skót felföld felett száguldó széllel száll szembe. De talán a múltjával való találkozás feszítette keményre a testét. Milyen remekül állna rajta a kilt – merengett el a lány. A többiek a lépcsősor mentén sorakozó festményeket vették sorra, mint valami zsinatoló iskoláscsoport. Az őseikkel való találkozás láthatóan felizgatta őket. Broden Cameron közömbösnek tűnt, miközben egész tartásából magabiztosság áradt és hideg vagy inkább jól kontrollált feszültség. Ő még emlékezett a képeken szereplők többségére, volt akivel találkozott, volt akihez már gyerekként is méltatlannak tartották. A régi emlékképek gyors egymásutánban törtek rá, bármerre fordult. A ház rá gyakorolt hatása ellen küzdött. Rowena el sem tudta képzelni, mi játszódik le a férfi képzeletében, de azt végképp nem sejthette, hogy a lelke mélyén most egy feszengő kisfiú, aki sok jóra nem számít még ettől a hatalmas, üres háztól sem. A férfi váratlanul feléje fordult, rajtakapva, hogy őt figyeli.

 – Hallott már a Viszályról? – kérdezte Broden kissé rekedten.

  – Hogy miről? – kérdezett vissza elképedten Rowena. Ha volt szó, amit el sem tudott volna képzelni, hogy valaha is hallani fogja Broden Cameron szájából, a Viszály egészen biztosan ilyen szó volt. Igen, hallotta a szót Shornától, a házvezetőnőjüktől még gyerekként, de azóta sem emlegette senki, így aztán eszébe sem jutott utána járni, mit is jelent. – A Viszályról? Igen, hallottam már ezt a szót rebesgetni valamikor régen, de hazudnék, ha azt állítanám, hogy tudom, miről beszél.

 – Jöjjön velem! Mutatni szeretnék valamit – indult a férfi az egyik hatalmas ajtó felé, amely mögött a könyvtárszoba rejtőzött. Kitárta a lány előtt az ajtót, és nem törődve a többiekkel, akik mostanra csendben szemlélődve szóródtak szét a házban, a nagyapja íróasztalával szemközt lógó letakart festményhez bicegett. Még mindig rejtőzködött, de most eljött az igazság pillanata! Óvatosan megrántotta a leplet, amelyről por rebbent a levegőbe, aztán a puha anyag megadta magát és lassan lecsúszott a kép keretéről. Fogalma sem volt róla, mire számított, de a látványtól elakadt a szava. Egy gyönyörű női portré bukkant elő. Rózsás arc, göndör barna fürtök, amelyek közt aranyosan csillantak meg a vörös tincsek, éteri légiességet kölcsönző hófehér ruha. Mintha fotó lett volna egy csodálatos asszonyról, de közelebbről jól kivehetőek voltak az ecsetvonások. Egy túlontúl is ismerős asszonyról, illetve lányról.

 – A nagyanyám! – kiáltott fel meglepetten Rowena. – Ez Edme McMillan. De mit keres itt a maga nagyapjának a házában? És miért van fekete lepellel letakarva az arcképe? – buktak ki sorra a kérdések a nő ajkán. A húga meglepetten, szótlanul állt mögötte. Ha Rowena hallott is a Viszályről, Catrionának már fogalma sem volt semmiről. De a nővére kérdéseit csak megismételni tudta volna, így inkább kíváncsian fordult ő is Broden felé, aki – úgy tűnt – megadhatja nekik a válaszokat. De a férfi csak állt némán, valósággal kővé dermedve és az arcképet bámulta. A nagyapja titka! Aztán lassan átfókuszált a doktornőre:

 – Jézus Krisztus! Hiszen ez akár maga is lehetne! – suttogta még mindig a sokk hatása alatt. Rowena szégyenlősen megvonta a vállát.

 – Igen, sokan mondták, hogy pontosan olyan vagyok, mint a nagyi volt ebben a korában. Talán a nagyapám azért nem szerette, ha ott lebzselek a közelében, mert túlságosan is az asszonyra emlékeztettem, akit elvesztett. Tudja, a szüleim is mindig viccelődtek rajtam, hogy engem a gólya hozott, nem is az ő gyerekük vagyok, mert nem hasonlítottam egyikükre sem. Aztán egyszer láttam egy képet a nagyiról és még nekem is feltűnt a hasonlóság. Gyönyörű nő volt, de a hasonlóság miatt én sosem mondtam volna ezt ki, még azt hihették volna, beképzelt vagyok. De a szépsége még nem ok arra, hogy egy idegen férfi házában lógjon a képe, még ha le is takarták ezzel a fekete lepellel.

 – Elképesztő! A nagyanyja lehetett a megye legszebb lánya – motyogta Broden, nem is törődve a lány szinte számonkérő hangsúlyával. – Ezek után nem is csodálkozom rajta, hogy a nagyapám halálosan beleszeretett. Özvegy volt, megtehette. Hiba csak ott volt, hogy a kiszemelt nő nem volt elérhető, hiszen házasságban élt. És mégsem tudott ellenállni a nagyapám érzelmeinek. De végül mégis a családját és a férjét választotta. Két embert tört össze ez a választás. Ha hinni lehet a pletykáknak, a nagyanyját a választása nem tette boldoggá, a szíve itt maradt a nagyapámnál. Ezért is lett öngyilkos. Seumas pedig egy kiállhatatlan alak lett egész életére.

 – Miről beszél? – suttogta döbbenten Rowena. Olyan abszurd volt minden mondat, mégis, valahol a zsigerei mélyén érezte a bennük rejlő igazságot, amit talán mindig is sejtett, csak soha senki nem mondta ki előtte, így aztán megtartotta magának a túlságosan regényesnek érzett gondolatokat.

 – Mi másról? A Viszályról, természetesen – válaszolt Broden, kissé hitetlenkedve, amiért Rowena látszólag semmiről nem tudott. Ezek után elképzelni sem tudta, hogy a valóság hogyan érinti majd a lányt, de már nem hátrálhatott meg. Eltökélt volt, hogy megosztja az igazságot a másik család leszármazottaival is. Végül pedig beszélni akart a hagyatéki tárgyalás fontos kitételéről is. – A nagyapám és a maga nagyanyja szeretők voltak. Ezen nincs mit szépíteni. De aztán győzött a józan ész. A maga nagyanyja visszatért a férjéhez, a nagyapám meg belekeseredett a magányába. De azt mondják, Edme sem volt már boldog soha többé, ezért is dobta el magától az életet. Ezt pedig a nagyapám úgy fogta fel, hogy a maga nagyapja a hibás, amiért nem tudta annyira szeretni az asszonyt, hogy elengedje, s ezzel a halálba kergette. Ezért a gyűlölet a két család között.

 – Gyűlölet? Hiszen azt sem tudtam, hogy  Seumasnak öt fiú unokája van. Szinte semmit sem tudok a maguk családjáról. Az biztos, hogy én nem gyűlöltem senkit. Még ha a Papa utálta is a maga nagyapját, de higgye el, nálunk nem maguk voltak a téma a vasárnapi ebédnél. Azt sem tudtuk sokáig, hogy a Mama öngyilkos lett, nekünk azt mondták, hogy baleset érte. Ha volt is ellenérzés a két család között, az csak két szerencsétlen idős férfi megrögzött gyűlölködése lehetett, amely a halálukkal együtt sírba szállt.

 – Nos, mindenesetre az örökségünk birtokba vételének feltétele, hogy soha az életben nem kezdünk McMillan lányokkal. Ha mégis így tennénk, akkor mindent elveszítünk és Seumas Cameron hagyatéka a városra száll – fordult szembe vele Broden. Ez volt az igazság, mégis, ahogy kimondta, érezte, hogy ezt valahogy illett volna udvariasan becsomagolnia, nem egyenesen a nő szemébe vágni. Mert így úgy hangzott, mint valami kíméletlen figyelmeztetés, és ha valami biztos volt, akkor az az, hogy ez nem volt szándékában.

 – Ó, Scott, hogy lehettél ennyire görény! – szakadt ki Rowenából, és valósággal hányingere lett, ahogy felidézte a volt vőlegénye izgatott arcát, amikor ennek az örökségnek a megszerzéséről beszélt. Minden világossá vált ebben a pillanatban. Hát ezért szakított vele és próbálta rábeszélni, hogy a Cameron fiúk körül forgolódjon. Abban bízott, hogy valamelyikük egy újabb viszonyt kezd a McMillan utódokkal és így elveszíti az örökségét. Micsoda beteges fondorlat volt ez! És ő ennek az alaknak volt a menyasszonya? Ennyit az emberismeretéről!

Broden döbbent kíváncsisággal figyelte a lány arcának beszédes változásait. Ilyen reakcióra nem számított. Nem tudta, ki az a Scott, akit ilyen váratlanul, és tagadhatatlanul dicstelen módon emlegetett, de hogy a lány valamiért éppen most az összes rokonszenvét elvesztette a férfi iránt, ez egészen bizonyos volt. Ha az az alak most itt lett volna velük a szobában, egészen biztosan valamelyik drága és nehéz dísztárgy repült volna a feje felé – gondolta Rowena méregtől vöröslő arcát elnézve.

 – Bocsánat, ezt nem egészen értettem – szólalt meg halkan, hogy újra magára terelje a lány figyelmét.

 – Én kérek elnézést! – motyogta Rowena. – Az az igazság, hogy eszembe jutott, dolgom lenne otthon, és most, ha nem haragszik, mi a húgommal mégis inkább elmennénk – hadarta bíborvörösen a lány. Úgy érezte, el kell menekülnie innen, mielőtt a férfi tudomást szerez Scott tervéről és még azt hiszi, neki bármi köze lehet hozzá. Broden azonban a váratlan kijelentésen annyira meglepődött, hogy nem is gondolkozott, csak odalépett mellé és szorosan magához ölelte.

 – Ne meneküljön! Hagyja, hogy megvédjük ezzel a Scottal szemben, bárki is legyen az. Nem tudom, mi a bűne, de higgye el, ha a Cameron fiúk vállvetve kiállnak valaki mellett, az biztonságban van.

 – Ó, nem érti! – nyögött fel Rowena, aki semmit sem akart jobban, mint maradni és hagyni, hogy Broden és a testvérei beverjék Scott számító pofázmányát, de nem akarta, hogy kiderüljön, neki milyen szerepet szánt az exvőlegénye ebben a szégyenteljes tervben. Hiába bizonygatná az ártatlanságát, Broden sem ölelné többet ilyen óvón magához, ha kiderülne, hogy az iránta érzett háláját igyekszik Scott kihasználni, és ebben Rowena – ha akaratlanul is – közreműködik. Megfeszítette magát és kibontakozott az ölelésből. – El kell mennünk! Higgye el, mindenkinek jobb lesz így! – suttogta, majd karon ragadta elképedt húgát, aki a történtekből mit sem értve csak kapkodta kettőjük között a tekintetét, majd a könyvtár előtt összeverődött alkalmi nézőközönséggel mit sem törődve a kijárat felé vonszolta. Broden elgondolkozva nézett utána, de meg sem próbálta megállítani. A hallban ott álltak az öccsei is, akik értetlenül figyelték a jelenetet. Evan szólalt meg először, ahogy a lányok mögött hangos dörrenéssel bezárult az ajtó:

 – Brod, mi történt? Mit mondtál neki?

A férfi néhány pillanatig még nézett maga alá, aztán megrántotta a vállát. Fogalma sem volt róla, mitől borult ki ennyire Rowena, de bonyolult nőkből egy életre elege volt, úgyhogy úgy döntött, nem is foglalkozik a dologgal tovább. A Viszály a lányt semmilyen következménnyel nem sújtotta, így aztán elég értelmetlen volt a menekülése. A felszín alatt persze sajnálta, hogy ilyen kurtán-furcsán alakult az ismeretségük, de újra emlékeztette magát, hogy az aláírt zárórendelkezés értelmében a dolog végül is a lehető legjobban alakult.

 – Fogalmam sincs, miért rohantak el, de jó, hogy előkerültetek végre, mert mutatni akarok nektek valamit – fordult vissza a festmény felé. Az ördögbe is! Mintha Rowena nézett volna farkasszemet vele.

 – Jé, hiszen ez Rowena! – szólalt meg elsőnek Edan, majd közelebb lépett és művészénje gyengédségével végigsimított a finom ecsetvonásokon. – Tehetséges volt, bárki is festette. De úgy nézem, ez nem mostanában történt. Meg ez a ruha is..., el sem tudom képzelni, hogy a doktornő ilyen ruhában állt volna modellt.

 – Ez a nagyanyja, Edme McMillan – világosította fel a többieket Broden. Néhány szóban összefoglalta a Viszály lényegét, és ennek fényében Seumas végrendeletének legfontosabb pontját. Wallace a szemét forgatta, Donatella az anyanyelvén motyogott valamit, ami aligha volt hízelgő az örökhagyóval szemben. Duncan a kis Leochot ringatta a karjában és altatódalként dünnyögte a véleményét. Edan a szája szélét rágcsálva nézte a festményt, mintha az tudna választ adni egy kérdésére, Quinn pedig széttárta a karját:

 – Azt hiszem, ez a kitétel bennünket aligha érint, úgyhogy kár is izgatnunk magunkat miatta.

Edan halkan szólalt meg, még mindig a képet nézve: – Azt hiszem, csak a saját nevedben kellene beszélned öcskös.

 – Hogy érted? Talán csak nem? Beleestél a doktornőbe? – képedt el Quinn, és közben észre sem vette, hogy a kérdésre Broden szeme is elsötétül.

 – Rowenába? Dehogy! De a húga, Catriona annyira más, mint bárki, akit eddig ismertem. Valami hihetetlen nyugalmat áraszt, jó a közelében lennem. Nem azt mondom, hogy szerelmes lettem bele az elmúlt napokban, de szívesen a végére jártam volna ennek az ügynek. És rohadtul nincs rendben, hogy választanom kell a szívem és a pénztárcám között, mert a nagyapám annak idején nem tudott uralkodni az ösztönein. 

 – Ha el is veszted az örökséged, tudd, hogy ránk mindig számíthatsz. Bármelyikünk kész megosztani veled a magáét – szólalt meg Broden.

 – Attól tartok a tiedet nem lesz alkalmam elfogadni – vágott grimaszt az öccse.

 – Miért? – kérdezték a többiek egyszerre, mire Edan elvigyorodott:

 – Nem egyértelmű? Broden belehabarodott a doktornőjébe. Látnotok kellett volna az arcát, ahogy Rowena kirohant az ajtón. Mint egy gyerek, akinek éppen most mondták meg, hogy mégsem kap a szülinapjára kisvasutat. Egyébként nyugi, nem hiszem, hogy messzire jutna; a kapukulcs ugyanis nálam maradt. Úgyhogy, ha ki nem emelték Catrionával azt a hatalmas kaput a helyéről, akkor perceken belül itt lesznek újra.

Broden egyszerre érzett késztetést, hogy szabadszájú öccsét nyakon vágja és ugyanakkor megölelje. Tényleg nem örült volna, ha Rowena ilyen gyorsan visszamegy Invergarryba. De hogy itt a többiek előtt leplezte le őt, s mondott ki olyasmit, amit még ő maga sem ismert be, azért egy testvéri hátba verés még erősen járt neki. Mintha varázsütésre tenné, megszólalt a bejárat felől a csengő. A hatalmas térben olyan volt, mint valami harangzúgás. Edan sietett kinyitni az ajtót, majd alig leplezett félmosollyal a szája sarkában kitárta azt. Rowena kicsit lehiggadt, amíg a bezárt kapu előtt ült a kocsijában. Meg sem hallotta a húga ezernyi kérdését, csak próbált levegőhöz jutni, mert a menekülés izgalmától valóságos légszomja lett. Aztán lehunyta a szemét. Ilyen gyerekesen nem viselkedett már az általános iskola óta. Most szépen összeszedi a maradék méltóságát és úgy megy vissza azért a nyomorult a kulcsért, mintha semmi különös nem történt volna – győzködte önmagát. De most, hogy az ajtó kitárult és kíváncsi vidámsággal hat szempár meredt rá a hallban, már nem is volt benne biztos, hogy el akarja kérni a kulcsot. A helyzetet végül valaki olyan oldotta meg, akivel senki sem számolt. A kis Leoch nyújtotta ki Rowena felé a karjait és Duncan egy bátorító mosollyal felé nyújtotta a gyereket. Már éppen ideje volt, mert a karja sajgott a kicsi súlyától.

Edan minden további magyarázat nélkül odalépett Catrionához: – Van kedved felderíteni velem a konyhát? Hátha találunk ott valamit, amit meg lehet enni, de leginkább meg lehet inni. – A lány halvány pirulással tartott vele. A többiek is igyekeztek úgy tenni, mintha Rowena az előbb nem távozott volna egy hurrikán sebességével. Donatella mosolyogva elvette tőle a kicsit, akit a máskor oly magabiztos doktornő úgy tartott a karjaiban, mint valami drága Ming dinasztia kori kínai porcelánt, amelyben egy rúd dinamitot rejtettek el. Rowena megkönnyebbülten lélegzett fel.

 – Annyira féltem, hogy elejtem. Még olyan kis törékeny. Pedig fogtam már nála sokkal apróbbat is, de azért egy embergyerek, főleg a másé, szinte félelmetes felelősség.

 – Az első napon a sajátját is így fogja az ember, aztán rájön, hogy nem olyan nagy ördöngősség. Láttad volna Duncant, amikor a kórházban a kezébe nyomták. Először el sem akarta venni a nővértől. Szabályosan pánikban volt. Most meg fél kézzel fogja, a másikkal tesz-vesz.

Úgy beszélgettek, mintha régi barátnők lennének és Donatella közvetlensége ellazította végre Rowenát is. Broden egy ideig csendes derűvel nézte őket, majd szótlanul visszatért a könyvtárszobába. Úgy érezte, mintha az elmúlt percekben a dolgok visszataláltak volna a normális kerékvágásba, pedig csak annyi történt, hogy egy szimpatikus ember, egy tiltott gyümölcs visszatért a házba, ahol rajtuk kívül egy csapat rokon is tartózkodott. Egyszerre volt izgató és megnyugtató a tudat, de ha az élete múlt volna rajta, akkor sem tudott volna magyarázatot adni az érzéseire. Odabent – életében először – leült a nagyapja íróasztala mögé. Furcsa érzés volt. Lopva az ajtó felé pillantott, mintha attól tartott volna, hogy az öreg belép, rajtakapja őt; és szinte várta már, hogy kiporolja érte a nadrágját. De nem jött senki. Egy pillantás erejét érezte magán, bármennyire is képtelen gondolat volt ez, hiszen rajta kívül senki nem volt a szobában. Felnézett és a festmény nézett vele farkasszemet. Edme McMillan mintha a lelke mélyéig hatolt volna kék szemének delejes pillantásával. Meg tudta érteni, hogy a nagyapja rabja lett ezeknek a szemeknek. Igazából ő is egyre többet gondolt a doktornőre. Sokkal többet, mint az örökösödési irat engedélyezte volna. Gondolatban számba vette kaliforniai birtokának értékét. Ha az idei termésből is a már megszokott minőséget tudják előállítani, nyereséggel zárják majd a szezont. Ha pedig nyeresége lesz, akkor tulajdonképpen nincs is szüksége erre a pénzre – morfondírozott. Aztán megrázta a fejét. Micsoda őrültség! Rowena McMillan gyönyörű nő, okos nő, és egyetlen olyan pillantást sem vetett még őrá, amiből arra következtethetne, hogy a vonzalom kölcsönös. Akkor meg mi a fenének számol máris az öröksége elvesztésével? Talán éppen az a Scott volt a partnere, akit egy dühös mondat erejéig megemlített, de biztosan voltak mások is, akik a környék csinos állatorvosnőjére szemet vetettek. Majd éppen vele állna szóba, aki nem tud neki mást kínálni, csak azt, hogy hagyja el érte a hazáját és költözzön Kaliforniába? Ez egy butuska kis szőkének, egy modellnek, vagy egy anyagilag rosszabb helyzetben levő nőnek vonzó perspektíva lehet, de egy önálló vagyonnal rendelkező, hivatását imádó, dolgozó nőnek aligha. Újra felnézett Edme McMillanra, de az asszony tekintete mélyén olyan fájdalom bujkált, ami miatt inkább elkapta a tekintetét. Ki után fájt ennek a csodálatos asszonynak a szíve? A férjét sajnálta, vagy a szeretőjét? Mindkettőt nem tarthatta meg és a tisztességet választotta, de a tisztesség nem hozta el neki a boldogságot. Tisztesség? Miért ment fel egy házasságtörő nőt, amikor ő maga a poklot járta meg félrelépő felesége mellett?

 – Egy teát? – szólalt meg az ajtóban Rowena, akinek a hangjára Broden összerezzent.

 – Inkább egy kávét, ha van ebben a házban – motyogta még az előbbi gondolatmenettől zavarodottan.

 – Sejtettem, hogy egy jó öreg hosszúkávét fog kérni, amit odaát egész nap kortyolnak – nevetett a nő és a díszes Alberon porcelánkannából öntött egy bögrébe a fekete léből. – Tejet? – kínálta felé a kisebbik kancsót. Broden megrázta a fejét. A kávét is keserűen itta, mint ahogy az életét élte egy ideje. Aztán elnevette magát a bögrét nézve.

 – Ez aligha a nagyapám készlete – forgatta kezében az öblös bögrét, amelynek az oldalán egy skót szarvasmarha figurája dudorodott. – Mintha magát Mirjamot formázta volna meg valaki – kuncogott minden bajok okozójára emlékezve.

 – A konyhában volt és úgy éreztem, a kávéhoz ez jobban illik, mint a leheletvékony teáscsészék. Talán a szakácsnőé volt, vagy valamelyik alkalmazotté. Mindenesetre nem volt az illetőnek annyira fontos, hogy magával vigye. De rendes asszony lehetett, mert a konyhában makulátlan rend uralkodik, szinte féltünk Donatellával bármihez hozzányúlni. Mintha azt vártuk volna, hogy megjelenik a házvezetőnő és a kezünkre csap, mert rendetlenséget csinálunk a birodalmában.

Broden elnevette magát: – Látja, magukra is úgy hat ez a ház, mint ránk. Én is éppen azon gondolkodtam, hogy talán össze is csinálnám magam, ha az ajtóban megjelenne a nagyapám és rám nézne azzal a szúrós tekintetével, hogy hogy merészeltem leülni az asztalához. Itt mindig mindenkinek mindenért lelkiismeret furdalása volt. Kíváncsi lennék, az öregnek volt-e, amiért egy férjes asszonyba szeretett bele?

Rowena maga elé nézve válaszolt: – Ketten kellettek ahhoz a Viszonyhoz. És ha igaz, amit állít, a nagyanyám akkor lett igazán boldogtalan, amikor elhagyta a maga nagyapját. Rossz döntést hozott, vagy kényszerhelyzetben volt. Már sosem fogjuk megtudni, pedig talán könnyebb lenne megérteni a döntéseiket. Mindenesetre senki nem heverte ki az akkor kapott sebeket, sem a szerelmesek, sem a nagyapám. Van valami végtelenül szomorú az egész történetben, és talán a legszomorúbb a tanulság, hogy az ember soha nem lehet egészen biztos abban, hogy ismeri azt az embert, akivel leéli az életét.

Broden összerezzent a lány szavaiban rejlő igazságtól. Pap előtt fogadtak örök hűséget egy asszonnyal, aki az első adandó alkalommal megcsalta, és a mai napig nem volt képes ő maga sem beismerni, hogy az akkori fiaskóhoz az ő viselkedése is hozzájárult. Csak Jasminet hibáztatta, az állhatatlan szukát, de eszébe sem jutott, hogy ő sem a magányt ígérte neki, amikor a stólával összekötötték a kezüket.

***    

 

Scott Monroe nem akart túlságosan érdeklődőnek mutatkozni, ezért úgy csinált, mintha nem hallaná az ő fülének is szánt suttogást. Látszólag közömbösen rakosgatta a bevásároló kocsiba a zöldségeket, akkurátusan válogatva a kínálatban, hogy az utolsó szóig mindent halljon. A két asszony fél szemmel rá-rásandított. Mindketten tudták, hogy ő és Rowena nem olyan régen még egy párt alkottak, mint ahogyan azt is, hogy a napokban meglehetősen botrányos körülmények között szakítottak a fél városka előtt. Roona McIntire és a barátnője Rowenához hordták kedvenceiket, így nem is volt kérdés, hogy kinek a pártján állnak. Jól hallhatóan, kéjes elégedettséggel taglalták, hogy a drága Rowena jobban jár azzal a szép szál Cameron fiúval. Még ha sokan is vannak arra az örökségre, azért egészen biztosan jut Broden Cameronra is annyi, hogy gondtalan életet biztosítson a családjának. Az asszonyok nyilvánvalóan máris az új álompárt látták kettőjükben. Roona azt is tudta, hogy a McMillan lányok a Cameron kastélyban vendégeskednek. Scott többre már nem is volt kíváncsi. Gyorsan a pénztár felé vette az irányt, hogy még záróra előtt az irodájában érje Gordon Ansleyt. A terve Rowena vonakodása ellenére is remekül működni látszott. Egy Cameron már bekapta a csalit, már csak bizonyítékot kell szerezzen erről, aztán már be is nyújthatja a város igényét. Szinte érezte a diadal fényét, amikor fáradozásai jutalmául felkerül a polgármesteri választás plakátjára, mint Invergarry szépreményű leendő elöljárója.

*

Broden kényelmesen terpeszkedett a kanapén. Gipszben lévő lába jó indokul szolgált, hogy ő kaparintsa meg a legkényelmesebb helyet a szalonban, a többiek a törékenynek tűnő antik székeken feszengtek. Rowena és Catriona az intézői és házvezetőnői pozícióra három párost találtak megfelelőnek a jelentkezők önéletrajzai alapján. Ezek közül kettő házaspár volt, az utolsó pedig egy furcsa, de mégis szimpatikus páros. Korban jól összeillettek, de az asszony, Bridget Silchester már-már mogorván pislogott Alec Morvenre, amikor a szobába lépett. Láthatóan zavarta a férfi jelenléte. Mindketten az ötvenes éveik derekán jártak. A férfi mezőgazdászként dolgozott korábbi munkahelyén, de magánéleti okokból új állás után nézett. A lányok nem kérdeztek rá, de Brodent sem igazán érdekelték ezek az okok. Nem tartozott rá, mint ahogy ő sem szerette, ha az ügyeiről csámcsogtak mások. Elsőként a férfival beszéltek, majd hellyel kínálták és behívták a házvezetőnői poszt várományosát. Amikor Bridget belépett, Alec Morven idegesen rándult össze, Broden szemét pedig nem kerülte el az apró árulkodó mozdulat. Mintha ismernék egymást. Egyelőre szó nélkül hagyta a dolgot és Bridget szakmai előélete iránt érdeklődött. Az asszony elmondta, hogy nincsenek ajánlólevelei, mert korábban férjnél volt és a családi háztartást látta el, de elég felkészültnek érezte magát egy ekkora ház felügyeletére is. Amikor már mindketten úgy hitték, hogy az állásinterjú végére értek, Broden feljebb húzta magát a kanapén és metszően éles tekintettel feltette nekik a kérdések kérdését: – Maguk ismerik egymást?

Alec Morven mély levegőt vett, hogy válaszoljon, de Bridget szikrázó szemekkel szinte belefojtotta a szót. Broden azonban nem hagyta, hogy az asszony valósággal megfélemlítse a férfit.

 – Bridget, kérem! Hagyja válaszolni a barátunkat!

 – Nekem ugyan nem barátom – morogta az asszony az orra alatt. Alec a szemeit forgatva újra mély levegőt vett:

 – Házasok voltunk. Néhány hónapja váltunk el. Miatta hagytam ott az előző munkahelyemet – vallotta be a férfi reményvesztetten. A Cameron birtokon dolgozni remek szakmai kihívás lehetett volna, de szerencsétlenségére Bridget is megjelent az állásinterjún. Ezek után már nem is tartotta olyan vonzónak az állást, hiszen csak a korábbi veszekedéseik folytatódtak volna, pedig ő végre nyugalomra vágyott.

 – Nem értem – sóhajtott csalódottan Broden. Sajnálta volna, ha nem választhatja őket, mert a férfi különösen szimpatikus volt. A kérdésekre adott válaszai alapján látszott, hogy ért a gazdálkodáshoz, de nem idegen tőle egy épület karbantartásának feladata sem. A jelentkezők közül Alec Morven lett volna az ideális választás, de nem vehet a nyakába egy békétlenkedő exfeleséget. Ugyanakkor a ház körüli munkák miatt mindenképpen szüksége volt egy házvezetőnőre. – Ha elváltak, hogyan jelentkezhettek ugyanarra a hirdetésre?

 – Én már régen eljöttem az Ouse birtokról. Bridget munkát kapott tőlük, amikor egyedül maradt. A fene se gondolta volna – már bocsánat! –, hogy ő is ott hagyja őket.

 – Nem utánad jöttem! – csattant fel az asszony, aztán Brodenre nézett és kicsit visszavett a hangerőből. –Az Ouse birtokon nem maradhattam, hiszen ez a Casanova lehetetlenné tette a helyzetemet.

Casanova nevének elhangzására a McMillan lányok és Broden egymásra kapták a pillantásukat. Láthatóan valamennyien a kacagásukat igyekeztek visszafojtani. Alec Morven szimpatikus férfi volt, de Casanovaként még a legmerészebb fantáziával megáldott szemlélő sem gondolt volna rá. Egyenes tartású, erős testalkatú felföldi férfi volt bozontos szakállal, de ennek ellensúlyozására a feje tetején már igencsak megritkult a haja. Broden nyerte vissza elsőnek a lélekjelenlétét és szigorú arccal fordult a nő felé:

 – A dolognak ez a része nem tartozik ránk, de mivel mindketten itt jelentkeztek állásért, kénytelen vagyok mégis rákérdezni, hogyan értette az előbbi szavait.

Alec Morven az ég felé fordította az arcát. Tudta, hogy Bridget kapva kap az alkalmon, hogy sorolhassa a sérelmeit. Nem is kellett csalódnia.

 – A volt férjem összeszűrte a levet a munkaadójával – húzta ki a derekát az asszonyka. Az arcát rózsásra festette a pír, talán szégyenében, hogy ki kell teregesse a családi szennyest, vagy talán izgalmában, hogy a sérelmeit egy újabb megértő fülnek sorolhatja el. Egész telt alakja maga volt a felháborodás, ujjaival zavartan igazgatta gondosan kontyba fogott frizuráját. Broden visszanyelte a gúnyos kacajt, ehelyett inkább kimérten válaszolt.

 – Mivel itt nem áll fenn ez a veszély és Mr. Morven messzemenően megfelel az állás támasztotta követelményeknek, szeretném neki azt felkínálni. Őszinte leszek. Önnel kapcsolatban nem vagyok meggyőződve arról, hogy a korábbi sérelmein felülemelkedve ugyanolyan hatékonyan tudná ellátni a munkáját. Félreértés ne legyen, nem fogom tűrni, hogy a családi perpatvart ezek között a falak között folytassák. De ... Amennyiben békében meglesznek, az öné a házvezetőnői állás; ha nem, akkor sajnos meg kell köszönnöm, hogy megtisztelt minket a jelenlétével.

Bridget leforrázottan állta Broden Cameron kemény pillantását. Miután Mrs. Ouse kedvenc Viktória korabeli teáskészletét vágta volt munkaadójához, aligha lehetett válogatós. Egyelőre ugyan a volt munkáltatója nem lépett fel kártérítési követeléssel, de ha megteszi, szüksége lesz egy jól fizető állásra, és ez annak ígérkezett. Megszelidülve összekulcsolta a kezeit, és a volt férje pillantását kerülve halkan válaszolt:

 – Természetesen a múltbéli magánéleti konfliktusaink nem lehetnek akadályai egy eredményes együttműködésnek. Amennyiben megkapom ezt az állást, nem fogom Önöket Alec – akarom mondani, Mr. Morven – iránti neheztelésem megnyilvánulásaival zavarni.

Broden elmosolyodott: – Helyes! Nos, akkor köszönöm Önöknek, hogy eljöttek. Itt vannak a részletes munkaköri leírások, a felkínált anyagi juttatások és más – a munkakörüket érintő – elvárásaim. Olvassák el, aludjanak rá egyet, vagy ha kívánják, mutassák meg az ügyvédjüknek. Holnap délig pedig várom a válaszukat – bocsátotta el a perlekedő házaspárt olyan mozdulattal, amely bármely néhány száz évvel korábbi ősének is becsületére vált volna. Rowena diszkrét vigyorgással figyelte. Broden Cameronhoz nagyon illett a középkori földesúr szerepe. A döntésével mindenképpen egyetértett. A Morven házaspár elvált ugyan, de ő pontosan érezte köztük a szikrát, amely oly sok közös év után még mindig ott izzott köztük. Az önéletrajzukból tudta, hogy két felnőtt lányuk van, a huszonkét éves Kyla, aki jogásznak tanult Edinburgh-ban, és a huszonnégy éves Freya, aki Achnacarryban dolgozott tanítónőként. A család, kikerülve az Ouse birtok zűrzavaros életéből, újra egyesülhetne a felföldiek híresen összetartó módján – ebben egészen biztos volt. Ahogy az ajtóhoz értek, Alec Morven a maga régimódian elegáns módján előre engedte volt feleségét, aki egy dölyfös fejbiccentéssel köszönte meg az előzékenységét. Rowena látta, hogy a nő arca bíborszínűre vált. Tagadhatta, de jól esett neki volt férje figyelmessége. Ó igen, ez a páros még  nem távolodott el véglegesen egymástól. A közös munka egészen biztosan segít majd a közeledésben.

Broden érdeklődve figyelte Rowena arcát és követte a pillantását, amellyel leendő munkavállalóit követte. Ismerné őket? Ennek nem sok jelét látta az előbb, de a lány olyan szeretetteljes mosollyal nézett utánuk, hogy az elképzelése mégsem tűnt valószínűtlennek.

 – Régi ismerősök? – bukott ki belőle a kérdés, ahogy az ajtó kattant mögöttük. Rowena elmosolyodott:

 – Nem, csak a helyzetük... a szüleim ugyanígy marták egymást egy kisebb vagy épp csak képzelt hibáért. Igaz, ők sosem jutottak el a válásig, még időben észbe kaptak, hogy a világ legnagyobb kincsének birtokában vannak.

 – Maga és a testvére? – kérdezte Broden, miközben végigfutott az agyán, hogy Rowena bárki számára a legnagyobb kincset jelenthetné, nemcsak egy szerető szülő szemében.

 – Talán mi is, de nálunk sokkal fontosabb volt a szerelmük és a fogadalmuk, hogy jóban, rosszban kitartanak egymás mellett. Mi elhagytuk őket és a magunk életét kezdtük élni, de ők mégsem élték meg veszteségként, mert ott voltak egymásnak. Morvenéknek is két lányuk van, akik már a maguk útját járják. Szomorú lenne, ha idős korukra a szülők magukra maradnának valami ostobaság miatt. De szerintem a Morven házaspárban is ott ég még a tűz, akkor is, ha Ouse asszonya elcsavarta ennek a férfinak a fejét. De a részleteket nem tudjuk, úgyhogy én nem törnék pálcát felette, talán félreértés az egész.

 – Bocsánatos bűnnek tartja a házasságtörést? – keményedett meg a férfi hangja, és lelki szemei előtt megjelent Jasmine gúnyos arca, amikor merészelte rajta számonkérni a gyakori utazgatások okát.

 – Nem! – jelentette ki határozottan a lány –, de egy kapcsolatban bármi történik, annak mindig két fél az oka, sosem csak egyikük. – Egy pillanatra eszébe jutott, hogy most tulajdonképpen önmagát is hibáztatja a Scottal történtek miatt, ám keserűen kellett beismernie, híresen érzékeny emberismerete volt vőlegénye esetében csúfosan cserbenhagyta. Ha a férfi képes volt ezt a megalázó alkut felkínálni neki, a kapcsolatuk sem állta volna ki az idő próbáját, de ő túl kényelmes, vagy csak túlságosan elfoglalt volt ahhoz, hogy ezt időben alaposan végig gondolja.

Broden visszatartotta a levegőt a lány véleményét hallgatva. Akaratlanul is alig burkolt szemrehányásként értelmezte, holott Rowena semmit sem tudhatott az ő szerencsétlen véget ért házasságáról. Első reakcióként a tiltakozás szakadt fel benne, aztán – még mielőtt hangot is adott volna ennek – összerázkódott a lány szavaiban rejlő kellemetlen igazságtól. Ő is elhanyagolta Jasminet. Talán, ha elsősorban férj és másodsorban gazda, akkor nem így alakult volna az életük. Végül elhessegette magától a felesége emlékének árnyát. Nem! Jasmine egy tévedés volt, egy rossz döntés. Ha neki szentelte volna az életét, a nő akkor is vágyott volna a változatosságra. Talán kicsit hosszabb idő telt volna el a bukásig, de mindenképpen beteljesedett volna a sorsuk.