27. fejezet

2007-2008

A tavasz lassan menetrendszerűen hozta Rékának az újabb problémát. Az egyik este rosszul, nagyon rosszul érezte magát. Még éppen elérték a háziorvos rendelését, aki azonnal vakbélre gyanakodott, ezért kórházba utalta. A kórházi vizsgálatok lassan zajlottak, már este tíz óra is jócskán elmúlt, mire Réka végre ágyba kerülhetett. A nővér még viccelődött is vele, hogy azt hitték, megszökött a műtét elől. Réka nem volt vicces kedvében. És ha Gábor tudta volna, hogy a felesége kíséret nélkül bolyong az éjszakai kihalt kórházi parkban a különböző vizsgálatok helyszínei között, miközben testét a görcsök kínozzák, alighanem kiverte volna a balhét. De végre minden és mindenki a helyére került, Rékát pedig türelemre intették. Megvárják a másnap reggelt, akkor döntenek a sorsáról. A másnap reggelből aztán másnap délután lett, amikor is Réka ott feküdt a műtőasztal erős fényű lámpái alatt. A faliórát nézve hirtelen eszébe jutott, május 25. van, Gyurma születésnapja! És fél négy. Huszonnégy évvel ezelőtt pont ebben az időben, pont ugyanígy feküdt néhány épülettel odébb egy műtőasztalon, de akkor a gyereke élete volt a tét, most pedig még a fülét sem tudja meghúzni. Másnap Gyurma és a barátnője Ági is meglátogatták. És büszkén mutatták Ági eljegyzési gyűrűjét. Gyurma ugyanis a születésnapján vett egy nagy levegőt, először letérdelt a választottja elé, majd a szigorú apától is az áldását kérte. Rékát csak egy kicsit sokkolta a hír. Igazából örült, hogy a fia remélhetőleg megtalálta az igazit, ő is kedvelte a kislányt. Csak egy pillanatra eszébe jutott az is, hogy vajon ezzel a hírrel egy lányt nyer, vagy egy fiút veszít? Amikor este Gábor is meglátogatta, csak fogták egymás kezét és arról beszélgettek, hogy vajon mikor rohant el az élet mellettük, hiszen eddig észre sem vették. Lassan anyós és após lesznek ők is. Kisebbik fiúk meg a messzi távolban próbál megállni a lábán.

Gyurma a diplomamunkáját nagy nehezen megírta, a vizsgára felkészült, majd a számára is meglepő jó eredménnyel le is vizsgázott. A diploma átvételére pedig már egy hajnalig tartó balatoni buli után utazott fel. Gyűröttségén a rekkenő hőségben igazán nem sokat segített a fekete öltöny és a nyakkendő. Egy dolog vigasztalta, hogy időközben értesítést kapott, hogy az állásinterjú utolsó fordulója igazán sikeres volt, augusztus elején kezdhet is a jónevű számítástechnikai multicégnél, szülei nem kis örömére.

A gyakorlat második féléve is éppolyan gyorsan elszaladt, mint az első. Tiba a szigeten a lánc egy másik szállodájánál dolgozott, akik nem tudták, hogy egy félévet már dolgozott azon a területen. Éppen ezért nagy csodálkozással figyelték, ahogy egyik napról a másikra beilleszkedett, a speciális programot kezelte, kérdései szinte nem is voltak. Aztán persze Tiba felvilágosította őket, hogy mindez már nem újdonság neki. Egyedül a társak változása érintette egy kicsit kellemetlenül. A korábbi német lánycsapat helyett, most egy zömében hollandokból álló vegyes csapat dolgozott a szállodában. Velük egy kicsit nehezebben ment az ismerkedés, bár mire hazautazott, már közöttük is több jó barátot talált. Amikor aztán hazatért, egy kicsit elveszettnek érezte magát. Hiányzott a már megszokott szabadság, a ragyogó időjárás, sőt még az is, hogy agya már egyre inkább angolul vagy spanyolul fogalmazta meg a gondolatait. Ezen még az sem segített, hogy alig két héttel az óceán hullámai után az Adriai tenger langyos vizében úszkálhatott. A kempingezés nyugalma egy kicsit visszafogta őt is, és mire hazamentek, már újra beleszürkült a hétköznapokba. Nagyon nem örült ennek az érzésnek. Az a kint töltött egy év felnyitotta a szemét. Jó volt önmagára utalva élni, önállónak lenni, döntéseket hozni és viselni a következményeket, bár itthon meg hülye lenne nem kihasználni, hogy a sült galamb is a szájába repül. A főiskola utolsó éve, a diplomamunka aztán végképp lefoglalták minden szabadidejét és gondolatát.

A kempingezés ebben az évben Rékának sem volt örömünnep. Azt már megszokta, hogy az utazások első napjaiban valamilyen problémája van, többnyire a lakókocsi vontatás izgalma miatt alighanem. Volt már enyhe vérmérgezése is, amikor az indulás előtt konzervdobozzal vágta meg az ujját, aztán a tenger sós vize hozta helyre a sebet és húzta le a lázat néhány nap alatt. De most az egész nyaralás alatt fuldokolva köhögött. A rohamok legtöbbször éjjel vagy hajnalban törtek rá. Maga a fulladozás is elég ijesztő volt, de mivel Réka igyekezett a közelben alvókra tekintettel lenni, és párnáját a szája elé szorítva köhögni, ettől még fokozódott a zihálása, leizzadt és remegett, és néha már tényleg megijedt, hova vezetnek ezek a rohamok. Elképzelni sem tudta, mi lehet a baj, így aztán hazatérve azonnal orvoshoz fordult. Az orvos is tanácstalanul vizsgálgatta. Elküldte allergia vizsgálatra, ami negatív eredménnyel zárult. Réka igazából csak attól félt, nehogy Harry hosszú, selymes szőre váltson ki nála allergiás tüneteket, hiszen a kutyától semmilyen kényszerítő körülmény hatására nem lett volna képes megválni. Aztán a tüdőgondozóban kötött ki, ahol megint nem találtak szervi okot a köhögésre. A fullasztó rohamok azonban továbbra is kínozták. Ha sietett, ha lépcsőt mászott, ha ideges lett valamiért, azonnal zihálni kezdett. Éjszakánként a saját sípoló légzése tartotta ébren, és ha nagy nehezen elaludt, kínzó köhögésre ébredt. Az orvos végül úgy döntött, hogy pszichés eredetű, allergiás hátterű, asztmatikus köhögésről van szó – jelentsen ez bármit is, és szteroidos inhalálós gyógyszert írt fel. Réka elég szkeptikus volt, de a gyógyszer valóban segített. Réka azonban már a „szteroid” szótól rosszul volt, nem szándékozott huzamosabb ideig szedni a gyógyszert. Ahogy a tünetek múlóban voltak, leállt. Néhány tünetmentes hónap következett, majd minden kezdődött előlről. A végén már hörgőtükrözésre is elküldték, ott sem találtak indokot az állandóan visszatérő köhögésre. Maradt a „pszichés eredet”, amivel Réka nem tudott mit kezdeni. Nem érezte magát idegesebbnek, mint bármikor az elmúlt 20-30 évben, tisztában volt vele, hogy viszonylag védett életet él, nem látta indokoltnak, hogy a teste így reagáljon.

A Balatonon Gábor egyszerűen nem tudott meglenni munka nélkül. Ha semmi más nem adódott, akkor a fűnyírót szedte szét, élezte a kést. Az utolsó mozdulatnál azonban figyelmetlen volt, a kés megcsúszott és Gábor kezét vér öntötte el. Kiabálására Réka futott ki a kertbe. Látva a sok vért, egy tiszta konyharuhába csomagolta Gábor kezét, és már indította is az autót, irány a kórház. Az ügyeleten a „fűnyírós embert” soron kívül hívták be a rendelőbe. Odabent aztán a hirtelen összecsődült orvoscsapat kicsit csalódottan vette tudomásul, hogy a hevenyészett kötésben az ujjak a helyükön vannak, csak a mély vágás miatt véreznek ennyire. Gábor nemsokára két ujján hatalmas kötéssel jelent meg az ajtóban. Vállában még ott sajgott a tetanuszoltás. Otthon a család is aggódva várta a híreket. Amikor Gábor mosolyogva, két ujjával V-t formázva belépett, mindenki megkönnyebbülten sóhajtott fel. A munkamániás nyaraló pedig nemsokára a két kötésre óvszert húzva festette a zsalukat. Este azért mirelit zöldborsót kötöttek a karjára, mert az injekció helye egyértelműen kezdett fájdalmassá válni. Másnap pedig már a János kórház sebészetén várták, hogy a sebet átkötözzék. Gábor jobbkeze a hatalmas kötésben szinte teljesen használhatatlan volt, azért néhány nap múlva Rékát kérte meg, hogy úgy kösse át, hogy az kevésbé akadályozza a munkában. De még hónapokig tartott mire ujjai újra olyan érzékenyek és ügyesek lettek, mint korábban.

Karácsonykor Gyurmáék eldöntötték, hogy áprilisban megtartják az esküvőt. Lázas lakáskeresgélésbe kezdtek. A dolog szépséghibája csak az volt, hogy ehhez egy fillérjük sem volt. Gábor nem akarta, hogy a házasságukat óriási hitelek felvételével kezdjék, ezért aztán udvarias hangú levelet írt a vári lakásban lakó bérlőnek, hogy a család életében beálló változások miatt legkésőbb február végéig szabadítsa fel a lakást. Richard pedig megértően időben kiköltözött. Gábor a gyerekekkel és leendő apóstársával közösen belekezdett a lakás felújításába. Festettek, mázoltak, parkettát csiszoltak. A nők a konyhabútort újították fel. Március végére nagyjából el is készültek. Bár maradt még tennivaló, de az anyagiak és az idő rövidsége miatt egyelőre befejezettnek nyilvánították a nagy munkát. Amikor a fiatalok által rendelt bútorok is megérkeztek, az egész család az Ikea-legóval szenvedett. Még érezhető volt a festés friss szaga, és az esküvőig már csak napok voltak hátra. Gyurma pedig otthon összepakolt és minden holmijával felhurcolkodott a kis lakásba.

Réka sírásra görbülő szájjal segített a csomagolásban és cipekedésben. Amikor Gyurma szobájából eltűnt az utolsó doboz is, és apa és fia elindultak, csendesen lecsúszott a kisszoba fala mellett és sírt. Eldöntötte, most sír utoljára, hiszen ezt a kiköltözést nem gyászolni, hanem ünnepelni kell, de most jó volt egy kicsit átadni magát a fájdalomnak. Aztán megrázta magát és takarítani kezdett. Tudta, hogy Tiba már türelmetlenül várja, hogy beköltözhessen bátyja szobájába. Időlegesen megoldást jelentett, hogy a szülői hálót átengedték neki, de hát nem volt tökéletes megoldás, ezt mindannyian tudták. Így aztán addig erőlködött, amíg a pianínót is sikerült kitolnia a szobából. Még nem tudta, hogy hol lesz a helye, de Tiba világossá tette, hogy ő nem akarja kerülgetni. Amikor Tiba hazaért, egy teljesen üres, tiszta szoba fogadta, ahova azonnal megkezdte a beköltözést. Mire az éjszaka rájuk köszöntött, már Rékáék franciaágya is visszaköltözött a hálószobába. A lakás úgy nézett ki, mint régen, csak egy lakója tűnt el belőle.

Az esküvő reggelén Gyurma is a szüleinél készülődött. Ehhez Réka ragaszkodott, mert hétalvó nagyfiából kinézte, hogy a saját esküvőjét is lekési. A házasságkötő terem előtt a nagyszülők és Ági családja várakozott. Ide nem hívtak vendégeket, csak a szűk család volt a tanúja a hivatalos esketésnek. Gyurma tanúja az öccse, Ágié a nővére voltak. Amikor Gyurma mintegy köszönetképpen hátbaveregette öccsét, majd megölelte, Rékánál, bármennyire igyekezett visszatartani, eltört a mécses. A gyerekei felnőttek.

Az esküvő szervezésébe nem sok beleszólásuk volt, de ezen nem is akadtak fenn, hiszen még élénken emlékeztek a sajátjukra és tudták, abból semmi jó nem sül ki, ha a szülők belefolynak az előkészületekbe. A vendéglista összeállításánál már voltak kisebb összezördüléseik, mert a gyerekek persze kihagytak olyanokat, akiket Réka szerint „illett” volna meg- vagy visszahívni. Kisebb-nagyobb kompromisszumokat kötöttek, de be kellett lássák, túl népes az ismeretségi körük ahhoz, hogy mindenki a meghívottak között lehessen. Főleg, hogy a gyerekek ragaszkodtak hozzá, hogy a költségeket ők állják.

Odahaza szendvicsekkel, italokkal várták a betérő rokonokat, aztán együtt indultak kora délután a templomhoz, ahol már óriási tömeg gyűlt össze. Rokonok, barátok, kollégák, sőt még volt tanárok is eljöttek sok boldogságot kívánni a fiataloknak. Réka kísérte be a fiát, aki aztán az oltár előtt várta, hogy menyasszonyát az édesapja adja át neki. Amikor Ági húga csellón az Ave Mariát kezdte játszani, hát, szem nem maradt szárazon. Az áprilisi időjárás még éppen annyit kedvezett nekik, hogy az esketés utáni kis összejövetelt a templomkertben zavartalanul lebonyolíthatták. Süteménnyel, italokkal várták a gratulálók hosszú sorát és itt volt lehetőség az ajándékok átadására is. Aztán a fiatalok a fotóssal elvonultak a Várba, a násznép pedig az esküvői vacsora helyszínére. A vacsora előtt némi zavart jelentett, hogy a fotózás elhúzódott, az ifjú pár késett, a séf pedig már a kardjába dőlt, hogyan tartsa melegen a grillezett zöldségeket. Ezért aztán a szépen kigondolt üdvözlő szavak is elmaradtak, Gábor bármennyire is készült, nem akarta még ezzel is húzni az időt. Az esküvői vacsora végül is jó hangulatban telt el, a násznép megtáncoltatta az ifjú asszonyt, az ifjú férj pedig boldogan lopta vissza újra és újra a karjaiba. Hajnalban aztán Rékáék hazavitték a fiatalokat és a tengernyi ajándékot. Ők maguk pedig még sokáig nem tudtak elaludni. Gábor sem gondolta volna, hogy ennyire összeszorul a szíve, amiért a fia megkezdi az önálló életét. Nem értette, miért éli meg veszteségként. Irigyelte Rékát, amiért nyugodt szívvel sírhatta el magát. A fiúk mindig is az anyjukhoz álltak közelebb, apró kis titkaikat mindig vele osztották meg. Hozzá igazából akkor fordultak, ha a segítségét kérték. Ez pedig nem változott. Rá ezentúl is számíthatnak. Sajnálta, hogy nem rukkolhatott elő igazi nagy meglepetés nászajándékkal, de még Ági apja is értetlenül fogadta a mentegetőzését. Ugyan mi lehetne nagyobb ajándék, mint hogy a fiatalok önállóan, egy csodás helyen lévő szép kis lakásban kezdhetik meg a közös életüket?

A hétköznapok pedig csak rohantak. Rékáék lassan megszokták, hogy csak hárman vannak otthon. Tiba a diplomáját írta, a vizsgáira készült. Ebben a nagy hajtásban szinte alig hallotta meg anyja fájdalmas kiáltását a konyhából. Amikor a szobája ajtaja kinyílt, először kicsit ingerülten akart rákérdezni, miért zavarják, aztán meglátta Réka konyharuhába bugyolált, erősen vérző kezét. –Ez nem lehet igaz, most Te? – kérdezte sóhajtva, és máris nyúlt a kocsikulcsért és vitte anyját az orvoshoz. A háziorvosi rendelőben nem tudták a mély vágást ellátni, ezért szorítókötést tettek rá és továbbküldték a kórházba. Tiba a kórházban sosem érezte jól magát, most is összeszorította gyomrát az a furcsa szag, amit szinte mindenhol érzett. De hősiesen kísérte anyját a sebészetre, ahol a sürgősségi beutaló ellenére jó ideig várakoztatták őket. Már éppen be akart kopogni, hogy a szorítókötés alatt már lilulnak anyu ujjai, amikor végre őket szólították. –Bekísérjelek? – kérdezte gondoskodóan, magában csendben fohászkodva, hogy anyu nemet mondjon. Nem volt benne biztos, hogy a kötözést, injekciót jól fogadná amúgy is háborgó gyomra. De Réka is tudta, hogy fiának nem kevés erőfeszítésébe telt már eddig is tartania magát, ezért megnyugtatóan végigsimított az arcán és egyedül ment be. A tetanuszinjekciót a fenekébe kapta, kezét pedig úgy bekötötték, mintha begipszelték volna. A következő héten pedig naponta kellett visszamenjen kötözésre. És mindez egyetlen mosogatás közben elpattant pohár miatt.

Tiba a diplomamunkáját is olyan lelkiismeretesen írta meg, mint ahogy korábban minden dolgozatát. Ennek megfelelően kiváló eredményt ért el a vizsgán is. A diplomaosztón szülei büszkén és boldogan gratuláltak neki. Ahogy annak idején a külföldi útját, olyan ügyesen intézte a munkába állását is. Réka valaha volt idegenforgalmi kapcsolatai mára szinte semmissé váltak, akik még tudtak volna segíteni, Tiba elképzeléseihez képest jóval alacsonyabb szinten dolgoztak. Jelentkezett egy luxus szállodába, ahol azonban nem volt felvétel. Ez sem riasztotta el. Felajánlotta, hogy gyakornokként is hajlandó dolgozni, akkor is, ha csak jelképes összeget kap, de érezte, hogy ez lesz a belépője. És igaza lett. Egy hónap sem telt el, a vezetőség talált neki állandó munkatársként helyet.

Amíg a gyerekek felnőtt élete beindult, Gáborék igyekeztek egy kicsit több időt egymással tölteni. Furcsa volt ezt így megfogalmazni, hiszen hosszú évek óta szinte huszonnégy órában voltak együtt, de most a régi életüket hagyták fel-felvillanni. A balatoni hétvégeken átruccantak a veszprémi jazz-fesztiválra, a füredi borkóstolóra vagy éppen a boglári jazz-estre, amit borkóstolóval  kötöttek össze. A házassági évfordulójukra pedig elutaztak Hegykőre. Éváéktól hallottak a kis panzióról, és nem csalódtak. Igazán kellemes hely volt, bár az időjárás nem kedvezett a kirándulásnak. Jól érezték magukat együtt, jókat tudtak még beszélgetni egymással, ami sokaknak ennyi év után már nem mindig sikerül. Régi barátaik többsége elvált, Péter már a harmadik házasságában élt, Gyuri is, Imre is elvált. A legmegdöbbentőbb talán Karesz és Cili válása volt. Amennyire nem értették, mi kötötte össze őket, annyira érthetetlen, hogy miért éppen most szakítanak, amikor a legjobban alakulnak a dolgaik. Igaz, Karesz már új kapcsolatot vállalt fel, de azt sem értették. Hiszen Zsuzsi sem fiatalabb, sem kedvesebb nem volt Cilinél. Akik még együtt éltek, hát… ott sem sok hiányzott a szakításhoz.

Gábor sokszor mondogatta is, hogy nem érti az embereket. Egyszer kell választani, jól, aztán már csak ragaszkodni kell ehhez a döntéshez. Réka pedig magában hálát adott azért a tulajdonságért, ami úgy tűnik, mindkettőjüket sok nehéz pillanaton segítette már át eddig is, a tolerancián. Ő nem nevezte volna megalkuvásnak, ahogy nemrég a lányok tüzelték. Még ők sem értik, de ő már annyira foglya volt az életének, amiből nem is tudott volna semmiféle kiutat elképzelni. De őszintén szólva nem is akart. Megtanulta ezt az életet élni, és megtanult ebben az életben boldog lenni. Nem úgy alakultak a dolgok, mint egy romantikus lányregényben, de hát szava sem lehet. Eltartott feleségként élt. Az évek során ugyan vissza kellett vegyenek a színvonalból, de hát még mindig nem lenne igazságos, ha panaszkodna. Csendesen élnek, de amire fontosnak tartják, még mindig sikerült összespórolniuk a pénzt. Hála Gábornak. Mert ő nem tanulta meg kezelni a pénzt a mai napig sem. Viszont jó érzékkel juttatja Gábor eszébe a kötelezettségeket, ha ő találna kicsit megvadulni.

Nyáron a nagyszülők többször is példálóztak közeli ismerősökkel, hogy ott bezzeg már útban az unoka. Puhatolóztak finom és direktebb módszerekkel is, hogy ők vajon mikor számíthatnak az első dédunoka megszületésére. Réka nem akart, de nem is tudott a fia és menye nevében nyilatkozni, ezért aztán nevetve csak annyit mondott, hogy hozzá pillanatnyilag közelebb áll a szülés gondolata, mint a nagymamaságé. A nagyszülőkben egy pillanatra megfagyott a levegő, aztán többé már inkább nem hozták fel a kérdést. Pedig Réka igazán csak egy kicsit viccelt. A két fia felnőtt. Gáborral a kapcsolata jobb volt, mint valaha. A napsütötte parkban pedig egyre többször figyelte némi irigységgel a pocakos, vagy éppen kisbabát sétáltató fiatalasszonyokat. Szíve szerint ő is újra belevágott volna a nagy kalandba, de eszével tudta, ez a hajó már elment. Neki már tényleg csak a nagymamaság maradt. Mindenesetre egyelőre nem érezte úgy, hogy a gyerekeket sürgetnie kellene. Gábor ebben egyetértett vele. Mint ahogy a gyerekkérdésben való viccelődéssel is. Szíve megdobbant a gondolatra, hogy megint apa lehessen, hogy megint fiatalok legyenek, de aztán gyorsan jött a kijózanodás. Annak a kis apróságnak még fel is kellene nőnie. És bármennyire optimistán tekintenek is a jövőbe, egy ilyen késői baba már nem biztos, hogy olyan jó ötlet lenne. Hálásak lehetnek a Sorsnak, amiért a két fiúk egészséges felnőtt lett, amiért ők is végigkísérhették őket ezen az úton. De nem szabad kísérteni a Sorsot! Most jó így kettesben örülni annak, amit már elértek, harcolni a megtartásáért a mindennapokban. És várakozásteljesen figyelni a fiúkat, merre indul az életük. Ha majd az unoka, unokák is megszületnek, lesz egy újabb izgalmas korszak az életükben, de egyelőre Gábor sem érezte sürgetőnek, hogy ez minél hamarabb bekövetkezzen.