2011. február

Optikus, de mindenképpen műszaki irányultságú eb Colin akkor is képes rágcsálni a szemüvegem, ha itthon vagyok, csak az említett optikai segédeszköz éppen nincs az orromon. Elveszem, megszidom, újra ellopja. Talán rövidlátó?
Ps. a rövidlátás sem magyarázat a távirányító(k) ismételt elorzására (és megrágcsálására). A tv távirányítója már kezd olyan állapotba kerülni, hogy a régóta esedékes tv-vásárlást felgyorsítsa. (lehet, hogy csak nekem akar jót az eb?)

***  

Rohan az idő. Colin meg egyre inkább növekvő önbizalommal próbálja kezelni a helyzeteit. Itthon például szemrebbenés nélkül rakja fel mancsait az asztalra. Ami egyrészt a teljes neveletlenség jele, másrészt azért is felháborító, mert Morc (bezzeg) a 15 év alatt nem vetemedett ilyesmire. Persze, ilyenkor egységesen és hangosan tiltakozik minden kétlábú, így erről a rossz szokásáról remélhetőleg hamar leszokik. A parkban meg… elég annyi, hogy ma Ramonnal, az óriás snauzerral játszott rongyhúzkodóst meg botvonszolóst? Ő, az alig négy hónapjával. Szóval, önbizalom az van. Ugyanakkor a lányoknak hagyja magát. Így aztán nem is nagyon sikerült Bonny vagy Rozi közelében olyan fotót készítenem, ahol Colin a lábain áll. Többnyire a lányok alatt fekszik. Amolyan klasszikus 69-es pózban :)

Tegnap nagyot kacagtam rajta. Annak ellenére, hogy már megint a kisasztalról lopkodott. Papírfecniket. Rögtön kettőt is. És amikor rászóltam, nézett rám kiskutya-szemekkel (na, az van neki  ), szájából meg kilógott a két cetli, mint két nagyra nőtt nyuszi-fog. Hát, ezen muszáj volt nevetni… de azért elvettem tőle és erélyesen próbáltam a tudomására hozni, hogy ez bármennyire is jópofa dolog volt, azért még főbenjáró bűn

*** 

Nem mondom, nagy öröm ekkora kupira hazaérni. A kutyasétáltató koszos cipő csak dizájn-elem, azt sose bántja (hogyne, még elmaradna a parkbeli futkorászás), de a szemüveget csak az mentette meg az elmúlástól, hogy nem tudta a tokot kinyitni. A könyv viszont..., nos, annak annyi. Apró szépséghiba, hogy nem saját volt, így most nem tervezett kiadásba is vert ez a lökött kölyök. Annyi bizonyos, hogy a már-már túl szép összképet valamivel meg kellett keverni. Úgy látszik, nálunk ez az lesz, hogy nem lehet hosszabb-rövidebb időre magára hagyni. Ez meg elég kemény. Most ülök a romok felett és próbálok rájönni a megoldásra, ami vélhetően nem az lesz, hogy mostantól 24 órában Colinnal töltöm a napot. Ha ugyanis itthon vagyok, eszébe sem jut rosszalkodni. Békésen eljátszogat kismillió játéka egyikével, vagy akár az összessel, de a kárcsinálás fel sem merül, fegyelmezni sose kell. De ha ki merem tenni a lábam nélküle... büntet. De egy könyvet összetépni... ez már bűntett.

*** 

Kár, hogy az ember fejében nincs egy kis merevlemez, amire a gondolatait bevéshetné (mondjuk, néha jobb is), mert amikor papírközelbe ér az ember grafomániás lánya, már többnyire csak az erősen maradék gondolatai maradnak meg, a jobb „sorok” valahogy törlődnek a memóriából.

Szóval, reggel a parkba menet azon járt az agyam, hogy Colin ugyebár már két hónapja része az életünknek, lassan öt hónapos lesz és ez alatt az idő alatt rendesen kitett magáért. Jó és rossz értelemben egyaránt. Egyrészt egy édes, aranyos, okos lurkó, aki engem a meghatottságig elvarázsolt azzal, hogy három hónapos kora óta nyugodtan elengedhetem a parkban, mert nem megy világgá, ha szólok neki, azonnal jön, a legnagyobb játékból vagy a legizgalmasabb (és leggusztustalanabb) szagok mellől is. Ez nekem (Morc meglehetősen problémás ifjúkora emlékei után) akkora élmény, ami jószerivel feledteti azt az igencsak problémás apróságot, hogy egyszerűen nem lehet magára hagyni.

Megoldásnak egyelőre csak az mutatkozik, hogy indulás előtt százféle szempont alapján nézek végig a lakáson, igyekszem egy kölyökkutya szemével felmérni a terepet, elpakolok nagyjából mindent, amivel főleg én magam kerülök kapcsolatba a nap folyamán (ugyanis Colin elsősorban ezekre a dolgokra vadászik), aztán nagy cselesen kikészítek egy újságot a konyhapult sarkára. Mert Colinnak ez valamilyen oknál fontos. Hogy legyen egy újság, amit cefetekre apríthat. Áldás a sok reklámújság, van belőle bőven, Colin legalább átböngészi őket. Néha ugyan mellé pakolja a cipőmet, sálamat, sapkámat (és ami ruhaneműt még talál) is, de ezekben eddig még soha nem tett kárt, akkor meg had vigye.

Szobatisztaság már régen nem kérdés. Éjszaka alszik, mint a bunda. Napközben, ha otthon vagyok, semmi gond nincs vele, játszik, alszik, jó gyerek. Sétánál, parkbeli hancúrnál okos nagyfiúként viselkedik. Mondjuk, séta közben ne akarjak a bankban intézni semmit, mert az ültetés még nem megy, nagyon nem megy. A tegnapi próbálkozás is elég nagy kudarc volt, bár a hisztit a biztonsági őr simogatása lecsendesítette, de szegény ember nem a kutya szittelésére van ottan alkalmazva. Talán még a legjobban a kocsiban hagyást tűri, azt ugyan nem állítom, hogy örül neki, de még üléshuzat és egyebek nem látták kárát.

A „marad” vezényszó egyébként még lakáson belül sem akaródzik működni. Egyszerűen képtelen vagyok az árnyékszerepről lebeszélni. Látszólag mélyen alszik az íróasztal alatt, de ha csak moccanni merek, már jön és kísér. Együtt hallgatjuk a fürdőszobában a víz csobogását, és szerintem már a főzéshez is ért, mert figyelmesen követi a mozgásomat a fridzsider és a tűzhely között. Ez a nagy ragaszkodás egyfelől megható, de tudom én is, hogy idővel kifejezetten terhessé is válhat. Dolgozunk az ügyön, de igazából fogalmam sincs, mit kéne tennem ez ügyben.

Tegnap egyébként állatorvosnál is voltunk. Elfogyott a kalciumtabletta, meg hát útlevelet is csináltattunk az ebgyereknek, soha nem lehet tudni, mikor kell, legyen. Ha már ott voltunk, tanácsot kértem kis csipás szemei miatt is. Kiderült, hogy egy kicsit még bő rá a bunda (ez mondjuk, látszik  ) és emiatt a szemhéja kicsit befordult, az irritálja a szemét, ezért könnyes és csipás. Kaptunk rá szemcseppet és várni kell, hogy a koponya nőjön, boltosodjék, akkor majd (remélhetőleg) a szemhéj is kifeszül és megszűnik a probléma. Más verzióról egyelőre nem beszéltünk. 23 kilója ellenére szinte sovány – mondjuk mi. Erre azt mondta a doki, hogy nem sovány, hanem nyurga és higgyem el, ha 23 kiló, akkor elég „sűrű” kis legény, jelentsen ez bármit is. A sűrű legényke egyébként hatalmas étvággyal eszik naponta három alkalommal. És leginkább most már bármit, már falatokra sem kell vágni, szépséges új fogaival megoldja a kérdést. Esténként pedig almázunk. Én pucolom, gerezdekre vágom, ő meg együtt falatozik velem. Mint a gyerekeim.

 Néha azon gondolkozom, ilyen problémamentes gyerekkor után vajon miben és mennyire fog megváltozni az ivarérettség táján? Lesz olyan óriási szerencsém, hogy felnőtt kutyaként is ilyen szófogadó maradjon? (esetleg még a magányt is elviselje egy-két órára?) Vagy a fekete leves majd csak ezután következik? Hát, idővel majd kiderül, igaz? Addig is élvezem a kis szőröst. (és most megpróbálom megerőszakolni a szemcseppel)

*** 

"Az élet nem a kutyákról szól, de az életet a kutyák teszik teljessé. " (Roger Carlas író és riporter)
"A kutya nem 'majdnem ember'. El sem tudnék képzelni nagyobb sértést a kutyák szemszögéből, mint amikor hozzánk hasonlítják őket." (John Holmes költő és tanár)
"Teljesen egyedül vagyunk ezen a bolygón; a bennünket körülvevő számtalan létforma közül a kutyát leszámítva egy sem lépett szövetségre velünk." (Maurice Maeterlinck belga drámaíró és költő)
"Minden tudás, a kérdések és válaszok összessége, ott lakik a kutyában." (Franz Kafka)
"Ahhoz, hogy egy kutyában igazán örömet találjunk, nem elég megpróbálni félig-meddig embert faragni belőle. A lényeg az, hogy mi is próbáljuk kutyaszemmel nézni a világot." (Edward Hoagland író)
"A kutya az egyetlen olyan élőlény a Földön, amely jobban szeret minket, mint mi saját magunkat." (Josh Billings humorista)
"A kutya számára az a legnagyobb öröm, amikor együtt bolondozunk vele. A kutya nem szíd meg ezért, hanem cserébe ő is bolondozik velünk." (Samuel Butler író)
"Leghűségesebb barátunk Ő, Aki elsőként köszönt, és a legvégsőkig véd." (Lord Byron)